LFG.HU

Endrosz
ismertetőCimkek

Az Ezer Szemek Kriptájában Beldár és Szonja kétségbeesetten küzdött az életéért. Szonja mostanra keservesen megbánta, hogy a legutóbbi Burda – Kalandozói Különkiadásból egy szezon végére leárazott szexi bőrbikinit választott páncél gyanánt, és nem valami olyasmit, aminek számottevő védőértéke is van. A Kripta falába épített polcokat az enyészet különféle állapotait jól szemléltető, levágott fejek lepték el, és egyikük éppen hevesen udvarolt Szonjának, a nyakába csimpaszkodva. Beldár, kinek izmai remekül csillogtak a vöröses szükségvilágításban, a kedélyes élőholtkuckó házigazdáját, egy kétésfélkezes karddal hadonászó múmiát igyekezett arról meggyőzni, hogy a túlkoros harcos belsejéből előkotort hatalmas drágaszág voltaképpen csak egy jelentéktelen kacat, és nem kell annyira bordára szívni az elvesztését.
A múmia azonban legalább közepes intelligenciával rendelkezett (ami valószínűleg több volt, mint Beldár és Szonja sütnivalója együttvéve), és mikor látta, hogy nem bír a vacsoravendégekkel, megrántotta a Kripta kapuját lezáró kart. A dobra feltekeredő lánc, és az ahhoz csatlakozó szerkezet komótosan nekiállt felemelni az egyetlen bejáratot jelentő felvonóhidat. A helyzet fokozódott, látta be Beldár, és ritka szellemi csúcspontjainak egyikére érve megmarkolta a folyton lepcselő fejek egyikét, majd bedobta a lánc és a dob közé, ideiglenesen megakadályozva a híd emelkedését. Szonja forró csókot dobott a múmia felé (a rutin, kérem, a rutin), és a csontharcos szerelmes lángra lobbant a leplezetlen vágyakozás eme jelétől. Beldár már a drágakőért járó jutalmat költötte el gondolatban, amikor nevezett tárgy baljóslatúan izzani kezdett a szütyőjében, és még a jelen levő vacsora-drukker patkányok is felismerték, hogy ez csakis egy ősigonoszfeloldhatatlan átok lehet.

Kalandod itt…




…egy kiadós anyai pofonnal folytatódik. Beldár, azazhogy Ramón, az álmából periodikus mechanikai behatásokkal felrázott tizenöt éves középiskolás srác nem képes válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor keveredett haza az előző éjszakai szerepjátékos szeánszról. Ez nem csak kamaszos hallgatva lázadás, Ramón tényleg nem emlékszik arra, hogy mikor és hogyan változott vissza harcosból diákká. Sőt, a tükörbe nézve azt tapasztalja, hogy ő még mindig Beldár, és a hidegvizes kezelés is csak sokadjára adja vissza megszokott arcát.

Daniel Monzón spanyol rendező ezredfordulón bemutatott filmjében sokunk közös hobbiját, a szerepjátékot választotta témájának. Eddigi tapasztalataim alapján az alábbi tételek egyikére számítottam: 1. A szerepjátékosok ön- és közveszélyes elmeháborodottak. 2. A szerepjátékosok emberfeletti lények, akik elvont gondolkodás, kommunikáció, szociális készség terén egyaránt lekörözik a mezei halandókat. Monzón azonban egy egészen sajátos alkotást hozott létre, ami egyszerre fantasy, de egyúttal annak maróan gúnyos paródiája, és a szerepjátékról nosztalgikus lelkesedéssel szóló bemutató, de egyúttal annak maróan gúnyos paródiája. Összességében pedig – hangozzék bármily meglepően az előző kijelentés után – mélyérzésű, figyelmes tanulmány a (kis)kamasz szerepjátékosok életéről.

Ez nem egy kívülálló dolgozata. Ugyan nem tudom, hogy a filmért felelősek közül kiknek van vagy volt szerepjátékos múltja, de a két világ határán játszódó jelenetek egészen biztosan olyasvalakitől származnak, aki maga is alámerült már egy pusztán szavakból és képekből, esetleg hangokból felépített világban. Ahhoz, hogy a minden szempontból hétköznapinak számító srác vesszőfutása ennyire részletgazdagon és őszintén megjelenhessen a mozivásznon, valakinek járnia kellett azon az úton (vagy legalább a közelében), amin ő végigmegy.

Nincs mit szépíteni: Ramón kezd becsavarodni. Anyja egyedül neveli, és a megélhetésük biztosítása annyira leköti, hogy a fiú, mint oly sok más csonka családban felnőtt gyerek, az otthonán kívül keresi a “tartozom valahová” élményét. A szerepjátékos partijából kerül ki legjobb haverja, Javi, akinek jelenléte számos humoros jelenetben ellenpontozza az elszállt Ramón viselkedését. Javi számára a szerepjáték csak unaloműző. Mikor Ramón előhozakodik azzal az elméletével, hogy létezik egy párhuzamos világ, ahol ő Beldár, és mindenki másnak is megvan a megfelelője, egy tockost oszt ki neki, és csúfondárosan nevetve elrohan: “Vissza ne add, neked ez nem valóságos!”

Meg kell hagyni, a mesélőjüknek, Victornak is van némi szerepe abban, hogy Ramón ennyire belemerül a játék dimenziójába. A néhány évvel idősebb, intelligens, jóképű srác mesélői stílusát egy, az emberi szaporodásban fontos szerepet játszó testnedvvel lehet jellemezni. Hard fantasy kalandjaiban a JK-k többnyire csak a túlélésről álmodhatnak, és néha egymásnak is ugrasztja őket, látható élvezettel lubickolva játékosai érzelmi nyomorúságában. Ki más lehetne a legnagyobb szívatások célpontja, mint Ramón, aki reszketve várja egy-egy sorsdöntő kockadobás végeredményét, és így teljesen kiszolgáltatja magát Victor szadizó ötleteinek.

A végső lökést az adja meg, amikor “rátalál” kalandjuk egyik helyszínének evilági megfelelőjére. Az Oroszlánok Temploma nem más, mint a spanyol országgyűlés épülete Madridban, ahová látogatóba mennek az osztállyal. Innentől kezdve Ramónt nem érdekli semmi, és mi nézők sem lepődünk meg azon, hogy a fiú hamarosan rábukkan Szonja párhuzamos énjére is, akivel természetesen úgy fog bánni, amiként Beldár tenné.

A film második felében további szereplők és szálak kapcsolódnak bele Ramón tévébe is bekerülő kalandjába. Netheril, a nem-annyira-bölcs, viszont rendkívül anyagias varázsló, gnómszerű inasa kíséretében, egy titkos szekta elvetemült tagjai, és még néhány NJK. Sok bírálat érte a filmet, hogy zavaros lett, és én is készséggel elismerem, hogy túlzásba vitte Daniel Monzón a kavarást, jobb lett volna megmaradni az addigi témáknál, és azokat végigvinni. Szerintem még így is élvezhető, ha egy személyre összpontosítunk: Ramón maga, és az ő nagybetűs Kalandja, dimenziókapun innen és túl.

A Harcos szíve besöpört néhány díjat európai filmfesztiválokon, elsősorban a számítógépes trükkök miatt. A fantasy részek színei és beállításai egyértelműen a mára már megkopott, de a maguk idejében nagy hatású Conan-filmek előtt tisztelegnek – ha a Szonja nevű harcos hölgyemény esetleg nem lett volna elég a nagy előd beazonosítására. Én a színészi teljesítményt díjazom, és az általános kritikusi értetlenségnek (akadt belőle jócskán, ahogy olvasgattam) tudom be, hogy ezen a téren nem aratott semmilyen elismerést. Fernando Ramallo Ramónja hibátlan (szenvedélyes, jólelkű, naiv), de a kettős szerepben (Szonja itt és ott) helyt álló Neus Asensi, és a két lábbal a földön járó Javit játszó Jaime Barnatán is sokat dobnak az időnként megbicsakló színvonalon.

Már említettem, hogy a film önmaga paródiája is egyben. Monzón rengeteg képi és szóbeli fricskával éri el, hogy az oly jól ismert panelek mégse a várt módon alakuljanak (figyeljétek a Pepsi-Colás dobozok sorsát, példamutatóan kreatív teljesítése a szponzori szerződésben foglaltaknak), így a szórakozás biztosított a fantasyn már megedződött veteránoknak is. Mindenkinek, aki akár csak egy ideig is hobbijának tartotta a szerepjátékot, javaslom, hogy nézze meg egyszer a Harcos szívét. Akik korban közel állnak Ramónhoz, azoknak érdekes kalandfilm lehet, az idősebbek pedig nosztalgiával – akiknek erre igénye van: az igazzy szerepjátékosok gőgjével – gondolhatnak arra, amikor még ők is beillettek a Vérpistik és Vérpannik évről évre újratermelődő lemminghordájába.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://imdb.com/title/tt0205843/]
[http://www.cinetel.hu/film.php?id=19]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához