LFG.HU

Tim_Shaw
novellaCimkek

Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, amikor Valmour lelkében felülkerekedett az elégedettség a gyűlöleten. A lovag nyugodt, de szigorú képpel állt a máglyával szemben, várta a megfelelő pillanatot, hogy jelet adjon a bakónak. Körülötte válogatott emberei alkottak gyűrűt, s tartották távol a gyülevész népséget. A harci mén kitágult orrlukkal fújtatott Valmour alatt; a pompás állatra átragadt a csőcselék izgalma. A lovag zord tekintettel figyelte a feldühödött tömeget és a cölöphöz kötözött varázslót.
Medhos minden egyes megalázott, félelemben és nyomorban tartott lakója összecsődült a város főterén. Kíváncsiak voltak a Szabadítóra, és egyúttal látni akarták még egyszer a temérdek szenvedés okozóját, a bukott varázslót is. Személyesen akartak meggyőződni arról, hogy valóban véget ért Nesha’dur rémálomszerű uralma.
- Halál a zsarnokra!
- Vesszen Nesha’dur!
Bosszúvágytól feltüzelt emberek üvöltöztek mindenfelé. A városlakók gyűlölték a varázslót, aki lassan már egy éve bitorolta a parányi hercegség trónját.
Valmour, a stronwicki lovag nagyon is jól tudta, honnan fakad ez a gyilkos indulat.
Attól a naptól kezdve, amikor Nesha’dur átvette Medhosban a hatalmat, többé nem érezhette magát biztonságban egyetlen asszony, egyetlen hajadon sem. S nem múlt el hét, hogy ne tűnt volna el rejtélyes módon egy-egy gyermek is. Néhányan azt rebesgették, a szerencsétleneket hátborzongató ceremóniákon áldozzák fel valami gonosz isten dicsőségére.
Valmour fedetlen fővel jelent meg kivégzésen. Hosszú harcsabajuszt viselt, melynek a vége leért egészen a nyaka alá. Ám ezt ellensúlyozandó, homloka igen magasra kúszott az évek során. Hatalmas termetével tekintélyt parancsolóan emelkedett a fejek tengere fölé. Páncélkesztyűs kezét kinyújtotta, és csendre intette a tömeget, majd a fogolyra nézett.
- Egy teljes éve… – kezdte, amikor elült a zsivaj. – Egy teljes éve várom ezt a percet, hogy lássalak, Neshadur, amint a bakó árnyékában az életedért könyörögsz.
- Elfecsérelt idő volt, nekem elhiheted – felelt a fogoly, s állát felszegve egyenesen Valmour szemébe nézett. – Nem adom meg neked ezt az élvezetet.
A lovag uralkodott magán, hogy ne látszódjon rajta az a feneketlen gyűlölet, amit a varázsló iránt táplált. Csupán a lelke mélyében izzott, de olyan hévvel, amely mást már rég elemésztett volna.
Aznap éjszaka, amikor Nesha’dur elfoglalta a várost, első dolga volt elpusztítani a hercegi családot. Ha bárkit is életben hagyott volna, a város nem nyugszik bele olyan könnyen a sorsába. Csakhogy ez a döntése végzetes hibának bizonyult. Nem vette figyelembe, hogy a hercegnő ugyanabban a kastélyban látta meg a napvilágot, ahol Valmour. Márpedig a lovag komor szívébe eddig csupán két személynek sikerült fényt lopnia: a sudár hitvesének és a mindig vidám kishúgának.
- Sejtettem, hogy így lesz – biccentett aprót Valmour. – De nem számít, beérem a fájdalomüvöltéseddel is.
- Hah, azt hiszed, ezzel megrémítesz? – kérdezte Nesha’dur büszkén. – Nem tudsz rám ijeszteni. Én nem félem a halált.
- Ha a varázserődben bízol, csalódni fogsz. A mágusom, Di Moiquale ügyeli minden mozdulatod. Ezúttal valóban utolért a vég.
- Ugass csak, kutya! – köpött Valmour felé a megkötözött varázsló. – Nem tudsz többet ártani nekem!
- Neked talán nem… – Ravaszkás fény csillant a lovag szemében. – Ám, akad oly lény a házadban, ki kedves a szívednek.
A fogoly arcán a zavar jelei mutatkoztak, majd most először megjelent rajta egy érzés, amely akár a rémület is lehetett.
- Ne merészeld! Ha egy ujjal is hozzányúlsz a famulusomhoz, esküszöm, bosszút állok!
- Hmm, holtan?
- Megtalálom a módját, ne aggódj! Még a halálból is visszatérek, ha kell!
Valmour nem ijedt meg a fenyegetéstől. Úgy döntött, eljött az idő, hogy kiélvezze a bosszú előtti utolsó pillanatokat.
- Találd ki, mit viszek ajándékul szépséges hitvesemnek, kit neked köszönhetően idestova tizenegy holdtölte óta nem láttam!
Nesha’dur résnyire húzott szemmel vizsgálta a lovag arcát.
- Mondd, hogy nem igaz! – A szörnyű balsejtelem egyre jobban elhatalmasodott elméjén.
- Attól tartok, mégis… – felelte Valmour, s élvezettel merítkezett meg Nesha’dur fájdalmában. – Asszonyom hajához pompásan illik majd az ezüstrókaprém. Csak azt akartam, tudd, mielőtt lelked a pokol legsötétebb bugyrába száll alá.
- Te aljas gazember! – üvöltötte a varázsló vadul rángatva a felsőtestét. A vastag kötelek azonban meg sem lazultak. – Embert még nem gyűlöltem ennyire, mint téged!
- Hízelegsz. Ám ne félj! Dühöd hamarosan elillan… – válaszolta a lovag – …a testeddel együtt.
- Légy átkozott, Valmour! – sziszegte a fogoly. – Ez legyen utolsó igém, s bízom benne, hogy istenem kegyelméből megfogan!
- Már késő, Nesha’dur. Gonosz istened rajtad sem könyörül.
A halálraítélt már nem törődött a kötelekkel. Mereven bámulta ellenfelét, s a hangjából áradt valami megnevezhetetlen iszonyat, amitől a közelben állók megborzongtak.
- Annak fogsz a legtöbbet ártani, ki téged a legjobban szeret, és az fogja neked a legtöbb szenvedést okozni, kit te szeretsz mindenkinél jobban!
A lovag tekintete elkomorult, odaléptetett a bakóhoz.
- Hiába fröcskölöd hazug szavaid! – Valmour szavaiból sütött a gőg. – Korábban kell annak felkelni, aki az én eszemen akar túljárni!
Kihajolt a nyeregből, és elvette a meglepett pribék kezéből a fáklyát, hogy saját kezűleg gyújtsa meg a szurokkal bekent gallyakat.
A száraz ágak azonnal lángra lobbantak, s a mohó tűz máris a magasba csapott. A vesztőhely környékét beborította a sűrű, gomolygó füst, melyen alig látszott át a varázsló alakja. Nesha’dur jajszó nélkül tűrte, hogy ruhájába kapjanak a vörös nyelvek, mintha nem is érezné a perzselő forróságot és a fojtogató, pernyével telt levegőt.
Mire leégett a máglya, a tömeg is elnyugodott. Az emberek bosszúvágya kielégült, és jóleső fáradtsággal tértek meg otthonaikba. Valmour is hátat fordított a kivégzés helyszínének. Már csak a kirendelt őrség vigyázta a tér közepén parázsló üszköt és hamut. Ennyi maradt az áruló város tegnap még mindenható urából.

***

Az ismerős dombok látványa boldogsággal töltötte el a földúton poroszkáló csapatot. Az elcsigázott lovak megérezhették a hazai illatokat, mert ösztökélés nélkül is élénkebb tempóra váltottak. Legelöl Valmour, Stronwick ura haladt, mögötte győztesként hazatérő bandériuma. Tizenegy hónapja indult harcosaival a Medhost felszabadító hadjáratba, s most végre karnyújtásnyira járt az otthontól. Déltájban előreküldött egy lovast, hogy vára népe illően felkészülhessen a sereg fogadására.
Minden oka megvolt az elégedettségre: bár az ostrom majd’ egy évig elhúzódott, mégis alig vesztett néhány katonát a hadjárat alatt. Mindössze az vetett árnyékot a győzelemre, hogy Di Moiquale búcsú nélkül eltűnt a kivégzés után. A lovag furcsállotta a dolgot. Bár a varázstudó korábban többször is célzott rá, hogy hamarosan hazatér ifjúsága színhelyére, a távoli Syraniffbe.
Ha Valmour behunyta szemét, könnyedén maga elé tudta idézni a nyársra húzott ökröket és a csapra vert hordókat. A gondolatra összefutott szájában a nyál. Keze a nyergen átvetett bundára tévedt, és elképzelte, imádott asszonya mennyire örül majd az ezüstrókaprémnek. Ám ez az érzés csupán fakó hangulatnak tetszett az előtte álló órákhoz képest. Hátrafordult a hadnagyához.
- Hej, Tuino! Ma este nagy lakomát csapunk. Folyjon a bor, mint a patak! Azt se bánom, ha kiürül a pincém.
- Úgy lesz, uram! – vigyorgott vissza a tiszt. – Aztán később, ha kegyelmed nem bánja, a szolgálólányoknak máshol nagyobb hasznát látnánk!
- A szénakazalban például! – rikkantotta egy másik fiatal harcos. Vaskos hahotát kapott rá válaszul.
- Hah! Legyen! Én is alig várom már újra ölelni asszonyom – csillogott buja fénnyel a szeme. – Ma éjjel minden kulcs megtalálhatja a hozzávaló zárat! – csapott a mellén lógó aranyláncra, melyen egy apró, különös formájú medál függött. Di Moiquale készítette neki, mielőtt hadbavonultak. Egyik felén tollasra, a másikon fogasra alakította a ravasz mágus. – S hitemre, az enyémhez tartozó már igencsak rozsdás lehet.
Akik hallották a lovagot, harsányan röhögtek. Közben felértek az utolsó magaslatra, amely eltakarta előlük a várat és az alatta elterülő völgyet.
Az ősi erődítménytől nyíllövésnyi távolságban egyetlen fát sem hagytak lábon; az erdő helyét régóta kaszáló foglalta el, hogy senki se tudja észrevétlenül megközelíteni a bástyákat. A völgyet kettészelő gyorsfolyású patak egyben a várat szegélyező vizesárkot is táplálta, és a falakon kívülre csupán a régi kápolna meg a temető szorult.
A harcosok szíve hevesebben kezdett verni, megpillantva a rég nem látott otthont. Ám örömükbe különös érzések vegyültek, amint észrevették a néptelen falakat. Hiányoztak a lelkesen integető emberek, a zeneszó, a színes lobogók. Nyoma sem volt az ünnepi készülődésnek; a síri csendben csak a szél süvítése jutott el fülükig, a város megszokott, hétköznapi lármája helyett. Majd mintha csak ezt akarná megcáfolni, hangos lánccsörgést sodort feléjük a szellő; leereszkedett a felvonóhíd. Nemsokára felbukkant egy magányos lovas, és egyenesen feléjük vette az irányt. A megmagyarázhatatlan rosszérzés, ami egyszerre kerítette hatalmába a katonákat, továbbra is megmaradt; belopakodott szívűkbe és kiűzte onnan a jókedvet.
Már félúton járt a lovas, mikor Valmour felismerte az alakjában Flockot, az öreg vármestert.
Flock középtermetű, szikár férfi volt, akinek nehéz lett volna megbecsülni a korát. Ritkás fekete szakálla csak félig-meddig rejtette el hegekkel tarkított arcát. Az apró kráterek a bőrén valami gyerekkori nyavalya örök emlékeiként maradtak vissza.
A lovag tökéletesen megbízott benne, hiszen Flock már az apja idején is ezen a poszton szolgált, és amennyire fel tudta idézni, már akkor is ugyanígy nézett ki. Hűségénél csak becsülete volt híresebb. Valmour ismerte az öreg minden gesztusát, ezért rögtön szembetűnt neki a szokatlan tartás. A ráncos arcon sem tükröződött a viszontlátás öröme, csak mérhetetlen szomorúság.
A lovag elébe ügetett. Hunyorogva fékezte meg a lovát Flock előtt.
Időközben az ég tüze elhamvadt nyugaton, s lassan szürkébe öltözött a táj. Északról hideg szél süvöltött végig a völgyön, és kiseperte a nap utolsó sugarainak langy emlékét.
Az öreg, ki magára vállalta a hálátlan szerepet, ami kijár a rosszhírt hozóknak, csendben, szemlesütve várta, hogy a gazdája megszólítsa.
- Szólj, mi történt! Látom gyászos orcádon a bánatot! – Valmour maga sem értette, miért förmedt ilyen durván, köszönés nélkül a vármesterre. – Miért csak te jöttél elénk?
- Más nem mert, nagyuram – felelte az öreg. Hangja remegett.
- Nem-e?! Halljam, hol marad asszonyom? Miért nem siet elibém, urát illőn köszönteni?
- Nem jöhet.
- Mi az, hogy nem!? Ki akadályozhatja meg ebben? Hát nem én vagyok Stronwick ura?
- De az vagy, uram, ám náladnál nagyobb hatalom nem engedi.
- Mit beszélsz, átkozott? – háborodott fel a lovag, s a tiszteletlenség hallatán kardjához kapott. – Ki az, akinek még nálam is nagyobb felette a hatalma?
- A halál, nagyuram… a halál.
Valmour nem számított erre a válaszra.
- Ha ez valami tréfa akar lenni, meg kell mondjam, elég ízetlen – jegyezte meg.
- Ilyesmivel nem tréfál az ember.
A lovag arca eltorzult, nem akarta elfogadni ilyen könnyen az igazságot. Annál bármi jobb lehet!
- Akkor hazudsz, bitang!
Az öreg erre már nem is felelt, megvárta, amíg az úr magától rájött a tévedésre. Flock még soha nem hazudott életében.
Valmour meglátta a vármester szemében, amit maga is érzett már valahol legbelül, hogy bármilyen fájdalmas, mégis az igazat hallotta. Mikor végre felfogta a szavak jelentését, délceg tartása egyszerre odalett, vállai lerogytak.
- De mikor? Hogyan? Miért? – tódultak ajkára a kérdések. – Mondj el mindent sorjába’!
- A nagyasszonyt két hónapja temettük… – kezdte az öreg. – A családi kriptába. Uram dicső ősei mellé…
- Látnom kell azonnal! Útközben elmeséled, hogyan történt.
Csak ketten tartottak a kápolnához, míg a többiek oly keserűn indultak meg Stronwick kapuja felé, mint egy csatát vesztett sereg. Ünneplés helyett gyász szakadt a nyakukba. Hát erre kellett hazatérniük? Távol innen, idegen földön szórták a halált, s közben az ott aratott, ahol nem várták.
Miközben Valmour leereszkedett Flockkal a völgybe, egyre jobban marcangolta a lelkiismeret. Ha legalább a hitvese mellett állhatott volna az utolsó percekben! Bár a lovag féltékenysége könnyen fellobbant, ugyanakkor a rajongásig szerette asszonyát. S most úgy érezte, megfagy a világ, ha nem hallja többé felesége gyöngyöző kacaját.
Megérkeztek a kápolnához, a lovakat hátrahagyva beléptek az ajtaján. Az öreg leemelt a falról egy fáklyát, és az állandóan égő mécsesről meggyújtotta. Előrement a kriptába vezető lépcsőn.
Valmour fásultan követte; lent megállt az új gránitkoporsó előtt, de fejében egyre csak zsongtak a megválaszolatlan kérdések.
- Miféle kór ragadhatta el ily’ fiatalon?
- Nem kór vitte el, nagyuram.
- Mit beszélsz, nyomorult? – csattant fel a lovag. Eddig fel sem merült benne más lehetőség. – Csak nem azt akarod mondani, hogy kezet merészelt emelni rá valaki?
- Nos… nem egészen… ám mégis azt kell mondanom, nem természetes úton távozott közülünk. Bizony ember okozta a végzetét.
- Ki az!? Megölöm! Levágom, mint egy kutyát! – tajtékzott Valmour. – Legyen átkozott!
- Oh!
- Esküszöm, nem nyugszom, míg bosszút nem állok a gazemberen!
A vármester szeme elkerekedett a szörnyülködéstől. Összekulcsolta ujjait.
- Könyörgöm, uram, gondolja meg, mit beszél! Átkot szór ismeretlenül?
- Nem érdekel! Vesszen a kurafi, akár ismerem, akár nem! Ezt még a királynak se bocsátanám meg – fújtatott. – A testvérhúgom gyilkosával már leszámoltam, s úgy éljek, a hitvesemével is végezni fogok. – Flockra emelte villogó szemét. – Nem tetszik nekem, hogy minden szót úgy kell kihúznom belőled. Beszélj végre! Ismerem a vétkest, igaz?
- Mindenkinél jobban.
- Úúúgy?! Tehát a kastélyból való. Bűnhődni fog az átkozott.
- Szemernyi kétségem sincs efelől, uram, de kérlek, most csitítsd el haragod kis időre, míg elbeszélem a dolgokat, ahogy azok megestek.
- Halljam, de ha azt hiszed, holmi ostoba locsogással megmentheted a bűnöst, hát tévedsz.
Az öreg kihúzta magát.
- Eszem ágában sincs védeni.
- No, azért! Nem is ajánlom senkinek, hogy az utamba álljon!
Valmournak minden önuralmára szüksége volt, hogy ilyen feldúlt állapotban odafigyeljen Flock szavaira.
- Ott kezdeném, mikor dicsőséges csatádba indultál. Nem sokra rá, hogy elhagytad Stronwicket, asszonyod gömbölyödni kezdett. Áldott állapotba került…
Valmourt újabb meglepetés érte, de nem volt a közelben más, akire haragját zúdíthatta volna.
- Hazudsz, bitang! Magam tettem rá az erényövet!
- Engedelmével uram, akkor tán még a búcsúéjszakán foganhatott a magzat.
- Hacsak nem szedték le róla valami ármánnyal – emelte fel mutatóujját a lovag. Még az asszony halála után is felhorgadt benne a féltékenység.
A vármester szomorúan ingatta a fejét.
- Biztosíthatlak afelől, uram, hogy nem így történt, hiszen mi magunk se tudtuk eltávolítani. Még akkor sem, mikor asszonyunkat már igencsak zavarta a viselősségben. Pedig szegény, eeej be sokat szenvedett tőle! – Az öreg szipogott néhányat. – De a legrosszabb, akkor történt, mikor eljött a vajúdás ideje. A kemény vas eltorzította úrnőnk testét, és útját állta a természetes szülésnek… – A szolga hangja elcsuklott.
- Folytasd!
- A bába látta, hogy az ő tudása nem lesz elég, elküldtünk a kirurgusért. Nagyasszonyunk bátran viselkedett, még ő vigasztalt minket a bajban. Oh, mily’ erényes, csodálatraméltó teremtés volt!- Flock megtörölte szemét, mielőtt folytatta. – Megbékélt sorsával, s papot hivatott. Csak annyit kért, tegyünk meg mindent, hogy a gyermek életben maradjon.
- Te jó ég! Képzelem, mit élhetett át.
- A gyermek érdekében úgy kellett szülnie… tudja… a hasán át…
A lovag felnyögött, és meg kellett kapaszkodnia, mert a lábából kiszaladt az erő. Nem szólalt meg, a vármester azonban magától is továbbmesélte a rémes éjszakát:
- Csak az egyikük élhette túl… és asszonyod döntött.
- Ezek szerint két hónapja apa vagyok s özvegy – suttogta maga elé Valmour. – És még csak nem is tudtam róla.
A lovag Flockra emelte a tekintetét. Valami azt súgta neki, egyéb is nyomja az öreg lelkét. Már nem hangoskodott, megtörten kérdezte:
- Mit tartogatsz még szörnyű tarsolyodban? Hát, nem volt elég a csapásokból?
- A gyermek… hogy mondjam? Nincs teljesen rendben… nem tudok rá jobb szót… Talán az erényöv szorításától lett olyan…
- Bökd már ki! Mit hallgatsz el?
- Nehéz ezt megfogalmazni… kissé aránytalanok a tagjai… szegénykének görbe a háta. A bőre meg… jaj… féltenyérnyi lilás foltok borítják… Az arca pedig… jobb, ha a saját szemével látja. A kirurgus szerint nem éri meg a tavaszt sem.
Valmour behunyta szemét, homloka mély ráncokba gyűrődött.
- Értem. Szóval torzszülött. Ráadásul, ő okozta szeretett hitvesem végzetét. A saját utódom ellen fogadtam bosszút.
- Majdnem… Igazság szerint a gyermek ártatlan. Úrnőnk halálát az erényöv idézte elő, amit… – Flock elhallgatott, nem merte kimondani a következtetést. Ám ezúttal nem kellett az úr haragjától tartania.
- Tudom, mi kívánkozik nyelvedre – szólt halkan a lovag. – S igazad van. Nem bújhatok ki a felelősség alól. Imént elvakultságomban önnönmagamra szórtam átkot, mikor megesküdtem, hogy bűnhődni fog a vétkes.
Valmour lassan felemelte arcát. A vármester még sosem látta sírni az urát. A könnyek nem illettek a hatalmas termetű harcoshoz.
- A varázsló… Az a gazember tudta… Mégis beteljesült hát Nesha’dur jóslata… – motyogta zavaros tekintettel. Végig simított az arcán, kifújta a levegőt, aztán megkeményedtek a vonásai.- Most távozz! Tudom, mit kell tennem – hangjában nyoma sem volt a korábbi megingásnak. – Hagyj magamra gyászomban asszonyommal s őseimmel e keserves órán!
- De uram…
- Tán nem hallottad, mit parancsoltam?!
Flock meghajolt, és kihátrált a vészterhes helyről.
Valmour számára ennyi csapás több volt, mint amit épp elmével még el tudott volna viselni. Ráborult az új szarkofágra, melyet rózsaformájú reliefek díszítettek, s homlokát a hűvös gránithoz érintette. Hangtalan rázta a zokogás.
Hova lett a kevély nagyúr, akit semmiféle sirámmal nem lehetett meghatni? Aki egyetlen könnyed intéssel küldött halálba százakat? Akit tisztelt, de ugyanakkor rettegett még a saját háza-népe is? Most, midőn azt hitte, szerencsecsillaga a zenitre emelkedett, s mindent elért, mi elérhető az életben, hirtelen szánalmas ronccsá vált. Mindaz, amiért annyi éven át szívósan küzdött, hogy családja nevét és hatalmát a legnagyobbak közé emelje – a győzedelmes hadjáratot követően immár az első embernek számított a király után -, a siker tetőpontját jelentette. Eljutott végre az áhított csúcsra, ott azonban csak dermesztő hideg, süket csend és tébolyult magány várt reá. Kegyetlen árat kellett fizetnie ezért: útközben elveszített mindent, amit valaha fontosnak tartott. S most visszatekintve,üresnek tűnt az eddigi élete és értelmetlennek a további küzdelem. Olyan álmot kergetett, amit sohasem érhet el. Egy álmot, mely elhamvadt, mint Nesha’dur a máglyán. Azt is, ezt is tulajdon kezével borította tűzbe.
Valmour térdre ereszkedett, és előhúzta kardját. Úgy akarta bevégezni, ahogyan élt. Méltósággal.
A markolatot letámasztotta a szarkofág aljához. Hegyét a melléhez illesztette, oda, ahol két páncéllemez simult egymásra, majd búcsúszavak nélkül előrevetette magát. A kíméletlen penge, mely annyi életet oltott már ki, akadálytalanul csúszott fel, s közben átmetszett mindent, mi az útjába került. Vér bugyogott ki a lovag száján, a fájdalmat egyszerre továbbította agyába minden idegszál. Erőtlen teste oldalra zuhant, s a páncél nagyot csattant a kövön. A vér mind nagyobb és nagyobb területeket hódított el a márvány tiszta birodalmától.

***

Volt abban valami ironikus, hogy miként ő sem tette soha, most a sors sem adott neki könyörületet: a gyors halál kegyelmét. Az élet csak apránként vonult vissza testéből, nehezen adva fel állásait.
Valmour még tudatánál volt, mikor neszezés ütötte meg a fülét. Óvatos léptek koppantak, s valaki megállt a lépcsők előtt. Minden maradék erejét összeszedve kinyitotta szemét, s tekintette a visszalopódzott öregen állapodott meg. Flock arcán nyoma sem látszott a meglepetésnek, nem rohant urát megsegíteni. Csak állt karba font kézzel, és gúnyos vigyorral nézte a haláltusát.
- Ostoba, felfuvalkodott alak. Látod, mégis hittél nekem.
A lovag fájdalmán át is értetlenül meredt a pimasz szolgára. Szeme előtt elmosódtak a képek.
Vagy csak Flock alakja halványult el?
A görnyedt alkat fokozatosan átváltozott egész mássá, egy ismerős, gyűlölt testté: a máglyára vetett varázsló külsejét öltve magára.
- Ez… lehetetlen! – suttogta a haldokló. – A saját szememmel láttam, ahogy…
- Mindig is ez volt a gyengéd. Annak adsz hitelt, aminek nem kéne, viszont az igazságot meg nem hiszed.
- De a máglya… Hogyan…?
- Illúzió, kedves Valmour, illúzió. Akárcsak Stronwick néptelen falai. Azt hiszem, kicsit túlbecsülted a mágusodat. Engem meg alá… Tudd meg, aznap éjjel, mikor lerohantátok Medhost, nem pazaroltam el minden varázserőmet a város védelmére. Valami azt súgta, még szükségem lesz rá. Így aztán megtartottam a leghatásosabb igéket. Mint, teszem azt, a testcserét.
A lovag szeme kidülledt, de szólni már nem maradt ereje.
- Áh, látom, kitaláltad miről beszélek. Abban a pillanatban, amikor fellobbant a máglya, már Di Moiquale állt a helyemen. – Nesha’dur arcán kárörvendő mosoly játszott. – Képzelem, hogy meglepődött a vén bolond, de a csendvarázslat miatt még ordítani sem tudott, nemhogy varázsolni.
Valmour fázni kezdett, egyre nehezebben tudta nyitva tartani a szemét. Ám Nesha’dur még nem fejezte be.
- Azt mondják, minél önteltebb valaki, annál könnyebb lóvá tenni. És te…? Te aztán igazán pökhendi voltál. Hogy is mondtad annak idején? “Korábban kell annak felkelni, aki az én eszemen akar túljárni!”
Odalépett a szaggatottan lélegző lovaghoz, s a füléhez hajolt.
- Tudd meg, asszonyodnak semmi baja, csupán egy kis gyengédségre vágyik. Él és virul, ámbár… – emelte fel a hangját -, annyi mégiscsak igaz, hogy nemsokára áldott állapotba kerül.
Azzal letépte a haldokló nyakából az aranyláncot, melyre az erényöv kulcsát fűzték. Mire felegyenesedett, már újabb változáson ment át az alakja. Az élettől búcsúzó Valmour lassan üvegesedő szeme utoljára tulajdon képmására tekintett, ahogy a lovagi páncélban feszítő, harcsabajuszos varázsló fütyörészve indult a kripta kijárata felé. Mielőtt Nesha’dur fellépett volna az első fokra, még egyszer visszafordult. Hangjában hamiskás szánalommal bocsátotta hosszú útjára a távozó lelket.
- Most megyek, felkeresem asszonyod… Ah, mit is beszélek, asszonyom. Bizonyára epedve várja már, hogy valaki megolajozza végre a berozsdásodott részeket.
Ám utolsó szavaival már nem okozott további szenvedést a lovagnak. Nesha’dur eltűnődött, vajon áldozata miért lépte át mosolyogva a túlvilág küszöbét?
Valmour létezése utolsó pillanataiban elképzelte, milyen képet vág majd ellenfele, amikor a mérgezett tű kiugrik a kulcs tollas végén. Márpedig kiugrik, ha valaki úgy próbálja a zárba tolni, hogy nem ismeri a titkát.
Hamarosan újra találkoznak. Akár a mennyben, akár a pokolban…
És remélte, akkor majd ott lesz mellette Di Moiquale is, hogy illőn fogadják Nesha’dur lelkét.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához