LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

Mozgolódik a magyar képregény-közösség, több rendezvény és kiadvány, valamint 1-2 új bolt is tanúskodik erről. Azt hiszem, ez valahol jó hír, de mielőtt elájulnánk magunktól, hogy már ilyenünk is van itthon, pillantsunk bele a honi képregény-élet zászlóshajójának szánt PinkHell című folyóiratba. Feltéve, ha túljutottunk a füzet címén.

Azt ugyanis nem sikerült megfejteni, hogy miért pont ez lett a címe, hacsak nem valami álandörgránd, halványan elitista kicsengést akartak vele elérni, ami tartok tőle, sikerült, csak nem egészen úgy, ahogyan gondolták. A PinkHell-t a Magyar Képregény Akadémia adja ki, melynek nevében az “Akadémia” – egyelőre – meglehetősen jelképes. Kezdeményezésnek dicséretes, ezt alá kell írnunk. Már csak az nem teljesen világos, hogy miért egy erőltetett hatású angol szóösszetétellel kell magasba emelni a kortárs képregénykultúra magyar zászlaját.

A kiadvány mindenesetre fontos, mint már említettem, jó lenne, ha kis hazánkban is meghonosodna ez a műfaj. Annyira fontos ez az amúgy negyedévente megjelenő füzet, hogy rögtön három előszava van: egy kissé öntelt, egy demagóg és egy bizakodó. Utóbbi, Bayer Antal tömör, velős, jól összeszedett mondandója bőven elég lett volna a nulladik szám útnak indítására. De nem, előtte Zorro de Bianco főszerkesztő, a Magyar Képregény Akadémia elnöke kifejti, hogy áldásos tevékenységük van, úttörő a szerepük. Legalább kapunk összefoglalót az eddigi kezdeményezésükről, ami mindenképpen hasznos.

Aztán jön Láng István médiaszennynek-odaszóló közleménye, ami akkor is komolytalan lenne, ha nem ő lenne a Kretén főszerkesztője. Ő egyébként veterán, sokat tett a szuperhős-képregények magyarországi megjelenéséért, de aztán valahogy ez az irányzat is kisiklott, hála a Semic áldásos dilettantizmusának.

Végül is annyit tudtunk meg ezekből az előszavakból, hogy nézzünk előre, a napfelkeltébe, és a füzet címe valamiféle pokolraszállással van kapcsolatban, illetve fontos adat még, hogy tíz képregényt találhatunk az oldalakon. Ez utóbbi máris problémás egy kicsit, mivel a füzet 32 oldalas, vagyis átlag 3.2 oldal/képregény, de tartalomjegyzék az nincs. Mondjuk nem is baj, mert oldalszám sincs, tehát úgysem találnám meg az engem érdeklő grafikus engem érdeklő történetét az oldalszám alapján.

Mielőtt rátérnék azonban a tartalomra, kénytelen vagyok az egész füzettel foglalkozni, pontosabban a szerkesztésével, amit pedig a végére hagytam volna. Arról van szó ugyanis, hogy tíz történet harminckét oldalon egyszerűen nem fér el. Fizikai képtelenség. Következésképp folytatásokban kell gondolkozni, ami még nem is lenne gond, de elméletileg a rendelkezésre álló helyen valamit fel kellene csillantani a történetből, egy epizódot, egy kezdő jelenetsort, prológust, akármit. Valamit, ami miatt érdemes lesz megvennem a következő számot. Nos, erre nagyjából egyik képregény sem képes, helye se nagyon lenne rá, még ha bármelyik képregénynek is egyáltalán szándékában állt volna az, hogy történettel rendelkezzen.

Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor talán már nem is tűnhet olyan elfuserált szerkesztői döntésnek, hogy így elaprózza a nulladik számot, csakhát elvben nem ez a cél. Így ugyanis még akkor is gondban lennék az aktuális képregények feldolgozásával, ha szólnának valamiről. Ilyen kevésből egyszerűen nem lehet megítélni, hogy milyen az adott képregény: tényleg ennyire nulla, vagy csak nem fért bele? Szólni is fog valamiről, vagy ilyen marad végig? Elkezdődött egyáltalán, vagy ez még felvezetés? Tudott eleget mutatni magából ahhoz, hogy bevonjon a kis világába, és megvegyem a negyed év múlva(!) esedékes folytatást? Passz. Nem tudni. Még kedvcsinálónak is rövidek.

Tegyünk egy rövid kitérőt a képregény mint műfaj alkotóelemei felé. A képregény alapvetően képekkel és szöveggel elmesélt történet, ahol a grafika és az írás egymást kiegészítve alkot valami egyedit. Ideális esetben. Értékelhetjük tehát a történetet, vagy a grafikát, amiről két fontos dolgot érdemes tudni:
- A rajzot kiegészíti a színezés, ami külön szerephez jut egy képregény megteremtésében, néha teljesen önálló, szakembereket igénylő munkafázis, ezért beszélhetünk róla külön is.
- A rajz és színezés mellett a képregény harmadik grafikai összetevője a kompozíció, jelen esetben a képregénypanelek elrendezése egy oldalon belül, illetve a szövegbuborékok és egyebek beleépítése. Ezeket mind nagyon tudatosan kell alakítani, nagyon szépen el lehet rontani, különös tekintettel az oldalak/oldalpárok megkomponálását, és ez az, ami igazán egyedivé teszi a képregényt, mint művészeti ágat: a történet és a grafika harmonikus elegyévé. Ideális esetben.

Egyszerűen érthetetlennek tűnik tehát, miért erőltettek bele 10 történetet 32 oldalba, ahelyett, hogy 5-6 történet osztozott volna ezen a terjedelmen, és kapott volna átlagosan 6 oldalt, hogy kibontakozzon? Ehhez persze tudatosan kellett volna felépíteni a szám tartalmát, valami közös vonás, tematika, vagy bármilyen más szempont szerint. Tulajdonképpen mindegy hogy mi az a szempont, csak legyen, és ez itt nincsen. Márpedig ez súlyos gond, hiszen népszerűsítő kiadvány is akar lenni a PinkHell, és ennek a kommunikálása az olvasó felé a szerkesztő feladata, méghozzá úgy, hogy megválogatja, mi kerül be a füzetbe, és miért.

Nos, mindezt azért kellett előre leszögeznem, mert a nulladik szám alapján nehéz bármi érdemit mondani a képregényekről, illetve a konklúzió, amit levonhatunk belőle az enyhén szólva nem kedvező. Nem is érezném túl hitelesnek, hogy alkalmasint 3 oldalból ítéljek meg egy képregényt, mikor azt sem tudom, ez hány százaléka a teljes történetnek. A nulladik szám alapján pontosan ugyanennyi, nulla a motiváció megvenni a következőt. Mégis meg kell várnom az első számot, hátha a két füzet alapján, együtt már talán valamiféle megalapozott véleményt tudok mondani az egészről, ami legalább már fél lábbal biztosan áll.

Sajnos azonban a második füzet elolvasása után ugyanott vagyok, ahol az első után: nem lettem okosabb. Nem tudtam meg többet, nem kaptam többet, nem értek többet, mint korábban, márpedig utóbbival már a nulladik számban is gondok voltak. Még negyed évet azért nem fogok várni.

Lássuk tehát:

PINKHELL 0. SZÁM


A zengzetes bevezetők után az első “történet”, a Torony (Gáspár Tamás képregénye) egy Gyűrűk-ura alapú valami akar lenni, amiben van mágustorony, megy egy PC torony is, és ez feltehetően vicces analógia. Egyrészes darab, dögletesen szépen kivitelezve, a grafika részletes, a színezés nagyon alapos, de a kompozíció már teljesen esetleges, aminél csak a képek kapcsolata véletlenszerűbb. Egyik kép nem következik a másikból, és általában minden logikát nélkülöz. Nem számolhatok be se humorról, se feldolgozható szimbolikáról, leginkább hasraütésszerűen összerakott valamire emlékeztet, ami legfeljebb demóanyagnak jó, ami azt mondja: “íme, ilyen ügyesen tudunk rajzolni.” Ennek igazán örülünk, de mi képregényeket várunk. Viszlát. Következő.

A következő történet (írta és rajzolta: Ycity; színek: Geek) már igazán a címmel sem bajlódik, bár gyanítom, hogy az első képkocka HUSSSH! effektje lett annak szánva, de nincs túl sok értelme így eldugni a címet. Ebben a képregényben némileg több koherencia mutatkozik egyes képkockák között, de ne reménykedjünk, az egész azért nem fog összeállni történetté. Szereplőnk a csillagközi szimbóleumok között közhelyeket puffogtatva itallal kínálja a magányt, de igazából nem történik semmi, amit cselekménynek, vagy konklúziónak, vagy közérthetően kibontott analógiának nevezhetnénk. Ráadásul a következő füzetben megjelent folytatás már nem is színes, de legalább matt papíron van, ami okos spórolás. A nulladik füzetben ellenben hiába tudatos a színezés, az egész mintha alul lenne exponálva, sötét, és az alakok kivehetetlenek. Biztos vagyok benne, hogy ez monitoron sokkal jobban nézett ki. Rajztudásra itt sem lehet panaszunk, koherenciára és történetre viszont itt is.

Ezután a Kimaradt jelenetek (rajzolta: Zorro de Bianco) következnek, ami, mint megtudjuk, a Mozinet magazin mellékletében jelent meg először. Ez egy fekete-fehér darab (fényes papíron!), és a kis Anakin Skywalkerrel foglalkozik. Feltehetően a forgatókönyv hiányosságaira akarja felhívni a figyelmünket, de nélkülözi az iróniát, és a követhetőséggel is gondok vannak. Mielőtt azonban belezavarodhatnánk, vége is, ez csak 1 oldal volt.

A következő darab címe Sárga csíkos kék labda (írta és rajzolta: Saban; 6 oldal), ami egyébként fekete-fehér, szénceruza-hatású. Látszik, hogy készítője találkozott már Dave McKean, vagy egy hasonló stílusú, alternatív eszközökkel dolgozó grafikus munkásságával, de az is nyilvánvaló, hogy nem fogta föl, hogyan működik az efféle dekonstruált képregény. Sztoriról nem számolhatok be, kohézióról szintén nem, nyilvánvaló, hogy nem is akar semmiről szólni, és azt a lehető leginkább inkoherensen teszi. Kivehető, hogy egy kislány babázik, de a belefirkantott mondatok teljesen céltalanok. Lehet, hogy egy gyerek össze-vissza beszél játék közben, de ezt nem muszáj ennyire hitelesen bemutatni, ez ugyanis így nem érdekes. Persze, minek is kifogásol az ember prózai elemet egy tudatosságot szándékosan nélkülöző képi maszturbációban?

A következő képregény sem fáradozik címmel (írta és rajzolta: Lanczinger Mátyás), ellenben próbál olyan retardált stílusú lenni, mint amit a Cartoon Networkön látott. A hatás leginkább primitív, vastag vonalak, egyszerű színezés, hatéves gyerek ha rászabadul a Paintre. Ezt még akkor is tévedés lenne stílusnak, egyedien abszurd technikának nevezni (grafikának jobb ha nem tituláljuk), ha lenne benne történet. A párbeszédek is egy hétéves gyerek babázásának hatását idézik, és négy oldalon írd és mondd, semmit nem kapunk. Az egészoldalas, egypaneles grafikát ellenben biztosan kitennék a nagycsoport terme elé az óvoda falára. Annyira nem történik benne semmi, hogy ha nem az lenne a végére kiírva, hogy “folytatjuk”, hanem az, hogy “vége”, talán senki nem venné észre a különbséget.
A dolog egyébként fokozható, a következő számban már “fektetve”, amúgy Hahotásan található meg a folytatás, így két “álló” oldal fér rá egy oldalra, és négy oldalba már nyolc oldal sűrűsödik bele. De legalább kiderül, hogy Tohuvabohu a darab címe. Vannak ugyan jelenetek, de összefüggés továbbra sem, a szöveg továbbra is infantilis, de legalább vége van. Őszintén szólva nem tudom, mire volt jó, mire ment ki, miről szólt és mi célból, de nem győzött meg a srác tehetségéről. Biztos sok szép dolgot lehet belemagyarázni, de leginkább ordítóan koncepciótlan, olvasófüzet hátuljába firkált cuccnak tűnik, amit lyukasórán dob össze az unatkozós elsős. A két füzet egyik mélypontja ez a darab.

Ezután egy újabb grafikus következik, akinek valószínűleg szintén Dave McKean stílusa tetszett meg, de ő sem jutott sokkal közelebb a megfejtéshez. A címe talán Légió (rajz és szöveg: Kiss Gábor [kissgz]; Bret Easton Ellis és Don DeLillo szövegeinek felhasználásával), de ez nem biztos, mert valaki összefirkálta. A tónusok szépek, ismét szénceruza-szerű hatás, a naondark, naonkomor iskola darabja, gyakorlatilag egy összehányt párbeszéd alnyomata. A szövegek nem saját kútfőből származnak, csak odakerültek két író könyveiből, és kész. Mintha a készítő zanzásított olvasónaplóját látnánk: örülünk, hogy Ellist és DeLillót olvasott, de ezt összefoglalhatta volna hangyányit közérthetőbb módon is. Biztosan a modern civilizáció dekadenciája és mocska akart a mondandó lenni, de aki ettől befordul, elkomorodik, vagy támad egy kósza sötét gondolata is, az eddig burokban élt és nem találkozott még messziről sem a film noirral. A grafika ugyan tisztességes, de mint képregény, koncepciótlan ez is.

Eztán jöhet az Égig érő paszuly feldolgozása, szerzőt sajnos nem tudunk, mert senki sem fáradt a kiírásával. Karikatúra-szerű darab, egyszerű vonalakkal, rajzfilmszerűen elnagyolt karakterekkel és szép színezéssel. Leginkább azokra a rövid gegekre emlékeztet, amiket a Kockásokban, vagy Pif és Herkules magazinokban, vagy egyéb képes folyóiratokban láthattunk, általában francia, vagy olasz szerzők tollából, csak ez korhatárosan morbid. A gond csupán az, hogy azok röviden és velősen, egy oldalban bontották ki a poénjukat, ami a megszokott formátum, és általában a maximum, amit egy ilyen geg elvisel. Ez azonban három oldalon keresztül nyűvi a történetet, teljesen fölöslegesen. Nem véletlenül dolgoznak egy oldalban a klasszikusok, ezt hívják tudatosságnak, arról nem is beszélve, hogy az ilyen karikatúrák általában a helykitöltő szerepet töltik be egy újságban. Ha nincs ki az oldalszám, rövidebb lett egy rovat, vagy bármi közbejön, ilyeneket tesznek bele. Ez a szerepük. Pont. Három teljes oldalon, a többi képregénnyel egyenrangúként kezelve azonban komoly kétségeket ébreszt az emberben.

Mindjárt itt is az ellenpélda a következő oldalon, szintén Torony címmel (alkotó: Fritz), ami bemutatja, mekkora terjedelemben viseli el a műfaj az egycsattanós kis humoreszkeket. Maga a geg nem egy egetrengető nagy szám, hahotázni senki sem fog, de becsületes próbálkozás, amiből többet is ki lehet ugyan hozni, de egynek jó.

Végezetül pedig, az utolsó belív oldalon egy újabb Mozinet magazinos alternatív jelenetet találunk, Szín Ciki címmel (írta: Kemenes Tamás, rajzolta: Zorro de Bianco), ami ugyan rettenetesen erőltetett szójáték, de a stílusparódia szinte tökéletes. Jól használja ki a Sin City vizualitásának poénjait, egyedül a nyalóka-motívum tűnik fölöslegesnek. Az egyetlen darab a füzetben, amitől az ember el tud mosolyodni.

Ezzel be is csukhatjuk a nulladik számot, ugyanis a hátulján, kívül ér bennünket az egyetlen kellemes meglepetés. A Fohász (írta: Péteri Gábor, rajzolta: Cserkuti Dávid) ugyanis telitalálat. Adott egy történet, ami rögtön feldobja az embert, mert ilyet belül nem talált, ráadásul teljesen jól eltalált arányokkal bír az egész: Igen, egy oldalba ennyi fér bele, kerek, fel van építve, még dráma és konfliktus is akad benne, az utolsó mondat pedig erőteljes befejezés. Ha csak leírnánk a teljes szövegkönyvét, máris kapnánk egy félkész novellát, amire csak némi leírást aggatva kész az egyperces. Amit nagyra értékelek ebben a történetben, hogy ezt a “húst”, amit a szöveg-gerincre rá kell húzni, a grafika jeleníti meg. Nagyon klasszikus egyébként, ha egy pillantással átfogjuk, akár még jó értelemben vett déjá vu is ránk törhet, és gondolhatnánk, hogy kicsit modernül komponált, nosztalgikus hatású képregényről van szó. Látszik, hogy a készítője tud rajzolni, oldalt komponálni, színeket összeválogatni és megfelelő tónusokkal operálni. Ez is egy demonstrációs oldalnak tűnik, de ha valaki ezt teszi le elém, hogy “ezt tudjuk, ezek vagyunk mi”, akkor máris megvettem a cuccot. Azért az meglehetősen kínos, hogy a PinkHell 0. számának legjobb darabjához, ami gyakorlatilag az egyetlen, amit érdemes elolvasni, ki sem kell nyitnom az újságot.

PINKHELL 1. SZÁM

A második füzetbe tehát mindössze 3 képregény öröklődött át, ami csak méginkább zavarba ejtő, de ezekről fentebb már volt szó. Újdonság az 1. számban, hogy csak két előszó van benne, egy képregény-fajnemesítő elitizmustól átitatott cucc Kemenes Tamás főszerkesztő-helyettestől, és egy nagyobb lélegzetvételű, roppant fontos darab Kertész Sándor képregénytörténet kutatótól, amire később még visszatérünk, az irónia kedvéért. Újdonság még a tartalomjegyzék, melyből kiderül: a 2. részekkel együtt 12 darab képregény osztozik a belíven, plusz egy akad még a hátsó külső borítón is.

Az első darab a Vogel (írta: Kemenes Tamás, rajzolta Zorro de Bianco), a “dögöljek meg ha értem” kategória újabb darabja, amely, ha eddig nem tűnt volna fel, szinte az egyetlen történeti kategória, ami megjelent a PinkHellben. Zöldes árnyalatokban úszó, érdekes textúrájú, groteszk grafikával megrajzolt két oldalról van szó, aminek az égvilágon semmi értelme – azon kívül, hogy Vogel halott -, de rajzstílusa legalább van neki.

A következő újdonság a Fcience Siction fantáziadús című kétoldalas darab, ami elvileg tartalmaz egy csattanót, ami el nem tudom képzelni, honnan nézve csattanó. Talán annyira akar vicces lenni, mint a halálosan értelmetlen kezdőbetűcsere a címben. Onnan tudjuk, hogy az, és ezzel le van zárva a történet, hogy a következő oldalon már másik képregény jön. Egyébként semmi sem indokolja a sci-fi közeget, ezt az űrkocsmaszerű izét, legfeljebb az lehet rá magyarázat, hogy a grafikusnak volt egy ilyen képi ötlete. Slussz. A képek egymásutánja nehézkesen, de legalább követhető, ami nagy előrelépés a korábbiakhoz képest. Még mindig hiányzik egy két logikai kapcsolódási pont, történetvezetésileg darabos, de legalább próbálkozik, és ez a lényeg, amit persze hazavág az utolsó képkocka.

Régi-új képregény a Szivárvány köz (írta és rajzolta: Zorro de Bianco, ötlet: Tom of Inland és Chris Land), ami korábban már szerepelt online képregénypályázaton, és ha emlékezetem nem csal, dobogós helyen végzett. Műfaját tekintve comic-strip, egysoros, általában 3-kockás rövid gegekre épül, amelyekből kettőt kaphatunk fél oldalon, az “egynek jó” kategóriából, amiben meg lehet találni a poént, de nevetni nem fogunk. A stílusa egyébként a klasszikus francia ifjúsági képregények stílusát idézi, ami amellett, hogy növeli a nosztalgiafaktorát, az ismerős jegyek miatt profibbnak is hat. Kellemes darab. Egyetlen zavaró tényező az ezt megelőző fél oldal, ahol hangyányi, nehezen olvasható betűtípussal szedve megtalálható a négy főszereplő bemutatása, amit elolvasni nem fogok, már csak azért sem, mert túlságosan erőltetni kell miatta a szememet. Ráadásul fölöslegesnek is tartom, mert ez a bemutatkozás nem igazán tartozik ránk, idővel úgyis kiderül mindez a stripekből, sőt, érdekesebb, ha a stripekből derül ki, és nem tukmálják ránk. Ez valószínűleg a szinopszisnak a része, amit az online pályázaton le kellett adni a zsűrinek. Jó, hogy van ilyen, csak a végterméknél, mikor az olvasóhoz kerül, már fölösleges.

És ezután következik az, ami kétvállra fekteti az újságot. A középső oldalpár ugyanis nem más, mint egy Zwack-féle Unicum reklám, abból az arculatból, ami a Rejtő-féle légiós(kép)regényeket idézi. Bizonyára sokan látták már a szpotokat a tévében, ahol rajzfilm formában elevenednek meg rövidke jelenetek, melyek az Unicumra és a szlogenjére vannak kihegyezve. Ugyanezek a nyomtatott sajtóban képregény formájában léteznek. Ennek a szegmensnek a címe Henry, a Playboy (írta: McCann Erickson, rajzolta: Cserkuti Dávid, színek: Gáspár Tamás). Ezúttal az egyik Rejtő-hős utánzat nőügyeit oldja meg az Unicum, és messze ez a legjobban összerakott képregény az újságban. Minden egyes képkockának szerepe van, jó beállítások, a képeket kiegészítő feliratok, egyetlen fölösleges vonás, vagy kocka nincsen benne, a képek logikusan követik egymást, a konklúzió pedig jól felépített, lezárja a történetet, ugyanakkor teljesíti a feladatát, és kellőképpen exponálja a terméket, még a “csattanóval” is. Ezzel messze a legátgondoltabb és legprofibb képregénnyé válik a füzetben, és a magam részéről ezt elmondhatatlanul ironikusnak találom.

Ha túltettük magunkat ezen, két oldalban megtekinthetjük a Feketelovag (írta és rajzolta: Vass Richárd) stripjeit, négy darab egysoros és egy egészoldalas formátumban, a műfaj klasszikus formai és grafikai követelményeinek megfelelően. A humora kicsit fáradt ugyan, és eredetiségnek is jobbára híján van, de tisztességes iparosmunka. Megfelel az elvárásoknak, rendelkezik poénokkal, vannak összefüggések, de nincsenek történeti bakugrások a panelek között, és ilyen szempontból veri a mezőnyt. Külön praktikus, hogy van egy egyoldalas sztori is, mert így ez a két oldal megint egy összerakott prezentáció: “ez vagyok én, ez az ötletem, így tudok rajzolni, így tudom megvalósítani.” Ez alapján látszik, hogy tud több részben gondolkozni, és legalább kétféle formátumban, és addig lehet gyártani újabb epizódokat, amíg csak a készítője bírja szusszal.

Mielőtt túlságosan elbíznánk magunkat, és felélednének a reményeink, a Liza Katatóniában (írta és rajzolta: Tamási Antal) néhány tökönszúrással visszarángat minket a rideg valóságba. Ez egy újabb fektetett képregény, összesen 6 oldalnyi kép fér el tehát a három oldalon, ráadásul egy oldal egy “képkocka”, vagyis hat darab álló formátumú képből áll össze ez a valami. A képek között összefüggést csak az Alíz csodaországban újrafeltalálása jelent, egyébként kerek történet, vagy bármiféle kohézió nem fedezhető fel a képek között. Képregénynek nevezni is erős túlzás, a szövegbuborékok igazából nem is kellenek bele, mivel nincs jelentőségük, mintha ott sem lennének. Ha levesszük a szövegeket, kapunk hat szürreális képet, és kész, ugyanott lennénk, csak nem próbálnák más műfajként ránkerőltetni ezt a művészieskedést.

A következő képregény ismét a Torony címet viseli (ötlet: Dodon, írta: Zorro de Bianco, rajzolta: Graphit), amely egy öngyilkosjelöltről szól, és teljesen vegyes benyomást tett rám. Első körben díjazom az ötletet, hogy szöveg nélküli képregényről van szó, és nem próbálnak meg betűket belerakni, csak azért, hogy legyen. Másrészt a rajzstílus kellően egyedi, hogy azonosítsa a grafikust, és korrektül alkot képeket – jók a perspektívák, a képkivágások többsége, és az anatómia. Másrészt viszont ez az ötlet is túl van ragozva. Sok a fölösleges kocka, túlexponálták a témát, feszesebbé lehetne tenni a történetet, ha egy oldalnyi fölös kockát kivennének belőle. A csattanót viszont nem tudom értékelni. Meglepő ugyan a megoldás, és végtelenül ironikus, de személy szerint nem találom ízlésesnek ezzel a témával eljátszani. Ez utóbbi befogadónként változhat, jómagam is elismerem a képregény egyéb érdemeit, de nem volt szimpatikus a vége.

A következő újdonság egy újabb kétoldalas erődemonstráció. A Meme című oldalpár (írta és rajzolta: Ábrai Barnabás) megintcsak bemutatkozás értékű, kiváló színkezeléssel és az egyik legprofibb oldalkompozícióval rendelkezik. Ez már valóban megüti a mércét vizuálisan, profin utánozza a nagyokat, és a rajzstílus is felismerhetővé teszi a készítőjét. Ennek kijárt a fényes papír. A történet az elején kicsit túl sokat szövegel, és bár jól vannak elhelyezve a szövegmezők, kicsit nehezen olvashatóak a színük miatt. Emellett összecsapottnak érzem egy kicsit, de ennek ellenére kerek történetet mesél el, van összefüggés a blokkok között, az események nyomon követhetőek a paneleken keresztül, és dramaturgiailag kapcsolódnak egymáshoz. Igaz, a megoldás kissé blődli. Ugyan ezen is lenne mit feszesebbre húzni, néhol érthetőbbé tenni a kapcsolatokat, de a füzetekben található, “komolyabb” képregények között még mindig ez sikerült a leginkább koherensre.

Az utolsó példány a fantáziadús Bárdos darabolós címet viseli (írta: Kemenes Tamás, rajzolta: Fritz Zoltán), amely az álprimitív, Cartoon Networkos trendet meglovagolni kívánó stílusban készült, nehezen értelmezhető történettel. Az enyhén Kreténes beütésű történet szerencsére csak két oldalt rabol el, minimális szöveggel, de a csattanó hozzá annyira erőltetett, hogy egy Holló színház előadásból is kivágnák, mint fals abszurd humoretűd. Valamiért az az érzésem támadt tőle, mintha lenézné az olvasóit, de ez már lehet, hogy az előző képregények hatása okozta kezdődő idegkimerültség.

Ennek a számnak a hátulján is van egy rövid szösszenet, melyek címe Zoo s amely ezúttal 3 kockából áll. Egy grafikai ötletre van kihegyezve (paneleken áthúzódó kép), de a párbeszédnek megintcsak se füle se farka. Feltehetőleg humoros akart lenni, de elvérzett.

Ezzel a végére is értünk megpróbáltatásainknak, és az “utazás” során számos gondolat fogalmazódott meg bennem:

Kezdjük talán azzal, hogy az összbenyomást leginkább egy alkalmazott grafikus elhíresült szavaival tudnám megfogalmazni: “ártisztikum, b@szodalássan.” Túlnyomó többségében ugyanis nem áll másból ez a két szám, mint grafikai erőfitogtatásból, a legcsekélyebb történetmesélési igény nélkül. Ez pedig mérhetetlenül öncélú dolog.

Aztán meg kell említenünk, hogy az elművészieskedett képregények szinte kivétel nélkül emészthetetlenek az olvasóközönség túlnyomó többségének. Mintha kizárólag egy nagyon szűk, nagyon elit, hozzájuk hasonló gondolkodású közegnek készítették volna a képregényeket, amivel alapvetően nem lenne túl nagy gond, csakhogy ha jól értelmeztem, nem ez volt a cél. De még akkor is, mit akartak elérni ezzel? Szinte mindenki nonkonformista akart lenni a saját képregényével, és így lettek mind egyformák. A legnagyobb arrogancia azt képzelni, hogy annyira jók, hogy már nem kell kommerszben gondolkozniuk. Formabontásból akarnak formát létrehozni? Ettől azért még nagyon messze állunk, egyelőre rendes műfajunk sincs hozzá, amit dekonstruálni lehetne.

A fentebb idézett tétel bizonyítása például, meglehetősen kézenfekvő módon a Sárga csíkos kék labda felemlegetése, amely monokróm képregény, és teljesen komikus képzettársítása támad az embernek, vígjátékokból, valós életbeli szituációkból ismerős jelenet: a galériában egy festő képe lóg a falon, piros alapon egy zöld trapéz, a címe legyen mondjuk: Cédrusfa világfájdalma holdtöltekor, a kép előtt pedig három szarukeretes szemüveget viselő, New York-i értelmiségi elemzi lelkesen a művész elfojtott szexuális vágyait anyja iránt, és a képből áradó túlfűtött egzisztencializmust. Ugyanilyen erővel lehetne a festmény címe Sárga csíkos kék labda is, a társalgás ugyanígy lezajlana.

Egyelőre sajnos az a benyomása támad az embernek, mintha a képregény csak ürügy lenne a grafikusoknak, akik ráerőltetik művészetüket erre a műfajra, mert itt a csúcson kezdhetik, és nem fölfelé kell küzdeniük magukat más műfajokban. Néha kifejezetten lekezelőnek tűnnek egyes oldalak.

Ezen a ponton kell visszatérnünk a második füzet előszavához, Kertész Sándorhoz. Ő írja: “Ez egy nagyon jól kitalált műfaj, amit nem egyszerűen felfedezni, hanem megtanulni kell. A képregénynek szerkezete, dramaturgiája van. A feszültség fokozásának, a történetvezetésnek szabályai vannak. Az idő érzékeltetésére kidolgozott mechanizmusokkal rendelkezik, és sorolhatnám még azokat a sajátosságokat, amelyek csak a képregényre jellemzők.” És ez roppant mód, szívbe- és húsbamarkolóan igaz. És ez az, amit első körben, kapásból és csípőből kivág a szemétbe a két PinkHell füzet 90%-a. Talán Kertész is azért írta bele ezt az előszavába, hogy kétségbeesetten próbáljon üzenni az újságnak, hogy itt bizony súlyos problémák vannak?

De az is lehet, hogy ezt már csak én magyarázom bele, mert később így folytatja:
“Egy tehetséges csapat kénytelen újra feltalálni a képregényt. Nincs iskola, nincs kitől tanulniuk.” Ez már megint egyfajta rosszul értelmezett egyediség, káros elitizmus felé mutat, akárcsak a folytatás: “Ha van elég bátorságuk és kitartásuk, ha túlélik a piaci csapdákat és nem szegi kedvüket a műértők fanyalgása, az értetlenség, létrehozhatják az új magyar képregényt. Azt a képregényt, amelyik nem utánoz senkit.” Ezzel súlyosan aláássa korábbi mondandóit, ugyanis utóbbi két gondolata véleményem szerint nem igaz. Igenis van iskola, sőt, iskolák, van kitől, kiktől tanulni. Nem egy, PinkHellben közölt képregény egyértelműen “lopott” is a nagyoktól, inspirációt merített, stílust utánzott, ami szögezzük le, egyáltalán nem baj. Sőt, kívánatos. Bárcsak már ott tartanánk, hogy utánoz valakit a magyar képregény. A képregényt nem kell újra feltalálni, tele van velük a világ, badarság lenne erre energiát pazarolni. A magyar képregény nem spanyolviasz, mint ahogy a magyar film sem az, nem úgy kell egyedit alkotni, hogy kizárjuk a műfaj többi részét – ezek az egyedi stílusirányzatok nem párhuzamosan jelennek meg az eredetivel, hanem abból fejlődnek ki!

Kár a “műértők fanyalgása, az értetlenség” című gondolatért is, mert ez sajnos azt sugallja, hogy mindezek tetejébe az alkotók ne hallgassanak a kritikára, és ha mégis kapnak ilyet, nem kell komolyan venni, hiszen csak értetlenkednek. Ez is meglehetősen elitista szemléletmód, ami megintcsak roppant sajnálatos. Az egyelőre nem létező magyar képregény, és a PinkHellben felvonultatott elképesztő grafikai tehetség nem áll fölötte a kommersz képregénynek, nem áll fölötte a történetnek. Amíg ezt az alapvető hibát nem orvosolják, nem beszélhetünk magyar képregényről.

Mit jelent tehát tulajdonképpen az, hogy ezt a Magyar Képregény Akadémia adja ki? Semmit. Mit jelentenek az oly nemesen megfogalmazott célok? Semmit, mert az újság láthatóan nem ezt követi. Az Akadémia szerepet és célja világos: egyelőre azonban nem ezt követik, és nem ezt képviseli a PinkHellben. Nálunk, úgy látszik, nem a természetes módon zajlik a folyamat – nem az történik, hogy kitermelődik egy jó értelemben vett kommersz közeg (amely folyamatot elvileg nekik kéne hajtaniuk), amelyből aztán a gyakorlatot szerzett tehetségek kiemelkednek, és létrehozzák az elitet (illetve az “elit művész” szubkultúrát, ami elvan belterjes magányában), miközben a fogyasztók maradnak az emészthető dolgoknál, és eltartják a kiadókat. Nem. Az MKA a PinkHellel akarva-akaratlanul átugrotta a “kulturális evolúció” lépcsőfokait és rögtön megteremtette azt a lila ködbe burkolózó művészieskedő réteglapot, amit a kutya sem vesz meg. Javára szóljon, hogy messze színvonalasabb kiadvány, mint a Kalyber Joe sufni-képregény, a maga gyermekded rajzaival és blődli történetével. Ráadásul olcsóbb is, a Kalyber arcpirító 1290 forintjához képest 800 forintért legalább szép képeket kapunk.

Rossz hírem van: mindezzel nem a magyar képregényt népszerűsítik, mert még a leginkább laikus is egy pillantással képes felmérni, hogy a leközölt képregények többsége nem a kommersz, hanem rétegmű, ami nem neki szól, hanem egy belső körnek. Nem is értem, hogyan képzelték, hogy az elején megfogalmazott kultúrmissziót ilyen tartalommal kellene végrehajtani, ezzel ugyanis nem a mi szekerünket tolják, ezzel egészen egyértelműen nem fognak nagy tömegeket a magyar képregény felé csábítani, hanem arra kondicionálják a képregények iránt fogékony, “szűz” elméket, hogy maradjanak az amerikai mainstream képregényeknél, amelyek lassan, de biztosan gyűrűznek be a (talán lassan-lassan magára találó) Semic és a Pannini profi hozzáállása, és az utóbbi idők 1-2 sikeres filmadaptációja révén.

Meg kell állapítanunk tehát, hogy a Magyar Képregény Akadémiának és Ügyének (amelyet elvben, jómagam, mint olvasó is támogatnék) kétségbeesetten nagy szüksége lenne történetekre, és némi szakmai alázatra. Ami a leginkább hiányzik a kezdeményezésből, az bizony a profizmus. És hadd hangsúlyozzam még egyszer: a történetek.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://mka.wy.hu/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához