LFG.HU

HammerTimeCafe
Tiaro
novellaCimkek

A rózsaablakon beszűrődő holdfény mintáit nézem a kőpadlón. Megkapó kompozíció. A mintázat monotonitását megtöri a fény játéka, a harmóniába diszharmónia vegyül. Szépen kiemeli a köveken terjengő folyadék drámai hatását.
Figyelem, ahogy a vörös lé lassan elkeveredik az átható szagú világos folyadékkal. Nézem a természet különös játékát.
Máskor talán eltöprengenék a művészet alsóbbrendűségén, de most nincs kedvem filozofálgatni.
Az oltárra nézek, és újra elönt a félelem. Jézus megrovón néz le rám a magasból, a rettenet összeszorítja a szívem.
Én megpróbáltam, mennyei atyám!
De nem volt elég. Oly sok éven át próbáltam elfojtani azt a hangot a belsőmben, oly sok éven át éltem aszkétaként a halandók tengerében. Félisten lehettem volna, az éj démona, a vadász a csorda felett – és én még társaim megvetését, a kitaszítottságot is vállaltam, csak azért, hogy becsapjam a saját sorsomat. Csak azért, hogy lopjak a lelkemnek még egy kis haladékot. Egy utolsó esély mindenkinek jár! Próbáltam hazudni, próbáltam elhitetni magammal, hogy lehet másként, hogy Isten számára kedvesebb a megtért bárány, hogy elnyerhetem a bocsánatot… de hát a puszta létezésem is megcsúfolja az Úr teremtését!
A kárhozottaknak nem jár megbocsátás. Nem jár utolsó esély. Végtére is, már eljátszottam az enyémet. Olykor megkapónak tűnt a póz: az elátkozott nemléte a teremtett lelkek világában – a sötétség, amely kiemeli a fényt. A halál, ami megszépíti az életet. Olyankor gyönyörűnek éreztem magam. Talán Istennek velem is tervei vannak. Talán a nemlétem is az ő céljait szolgálja. Talán…
Most már sosem tudom meg. Elég egy pillantást vetnem a csuhába bújtatott, kivéreztetett torzóra az oltár mellett, hogy átérezzem: vannak bűnök, amik jóvátehetetlenek.
Lassan teljesen megnyugszom. Előkotrok egy doboz Pall Mallt a zsebemből, és kihúzok egy szálat. Nem az utolsó, de hát semmi sem lehet tökéletes. Sikerül elmosolyodnom, és ez megnyugtat. Rájöttem, hogy élvezetet lelek abban, amikor még sikerül emberként viselkednem – talán ez az, ami a legjobban megijesztett ez alatt a száz év alatt.
A tűz a kezemben hirtelen lobban fel, félelmetesnek tűnik, a lényem visítva tiltakozik a közelsége ellen. Menekülni akar, szűkölve, mint egy kutya. Sütkérezek az önkínzás gyönyörű fényében. Régen még hittem, hogy megtisztít a bűneimtől.
Rágyújtok, és élvezettel nézem a terjedő füstöt megvilágító fénypászmákat. Már nem is tudom, mióta nincs szüksége halott testemnek az ilyesmire, de mégis jól esik megadni a látszatot. Meg persze könnyebb így, a csorda miatt.
Emberek! Nem csorda!
Igaz. Igaz, igaz. Talán meg kéne gyónnom ezt is. Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem. Bocsásd meg, hogy kibaszott üdítős zacskónak nézem a lényeket, amiket saját képedre teremtettél. Bocsásd meg, hogy létezem.
Hülyén hangzik, nem hiszem, hogy egyetlen pap is komolyan venné a dolgot. Még nekem se egyszerű.
Közben próbálom összerakni a ma estét. Éhesen keltem kilenc körül. Pokoli éhesen. Tudtam, hogy nem játszhatom ezt a végtelenségig, tudtam, hogy előbb-utóbb megmérettetek és gyengének bizonyulok. A patkányok, kutyák vére nem elég. Nem olyan, mint az igazi. Nem csaphatom be a bennem szunnyadó démont, akárhogy is próbálom – amikor nem figyelek, amikor lehunyom a szemem, ő ott vár, parancsolón és rettenetesen. Csak vár.
Őt érzem, amikor egy kurva mellett elhaladva feltör bennem a vágy. Kéjes és izgató, a fejemben dobol, suttog és csábít, követel és őrjöng. Látom a nő nyakán feszülő ereket, a fiatal testet, az életet, ami tőlem megtagadtatott. Látom, és tudom, hogy csak a karomat kéne kinyújtani, csak egy harapás, és…
NEM!
Legszívesebben a földre rogynék, és zokogva nyüszítenék az Úr kegyelméért. De nem megy. A könnyek évek óta elhagytak, a múltba vesztek, egy távoli, ködös múltba, oda, ahová a napfény, Isten ege, egy lány és anyám suhant, fakuló emlékekként várva a feledést.
És most itt vagyok. Elpattant a húr, félreléptem a vékony mezsgyén, amin jártam. Méghozzá a lehető legotrombább módon. Emlékszem az eszmélésre, amikor megláttam a kezeim között csurom véresen fekvő alakot. Valamikor egy lány lehetett, tinédzserforma.
Mi a faszt keresnek ezek ilyenkor az utcán???
Az ereimben éreztem az életét. A lopott, átkozott életet. Erős voltam és vad, gondolatainak, álmainak visszhangja hallatszott valahol mélyen a fenevad elégedett morgása mellett. Kétségbe estem, menekülni akartam. A világ elől, Isten elől, saját magam elől.
Ott hagytam a hullát a mellékutcában. Ha Antonius megtudná, maga dobatna a napra valami félreeső helyen. De most már mindegy. Ha mindegyiküket megégetik ezen a rohadt sárgolyón, csak nyugodtabb leszek a pokolban.
Aztán beszaladtam ide… mint mindig, amikor kételyek gyötörtek vagy el akartam dobni a létezésem. Jól esett a templom csendje. Jézus mindig meghallgatott – vagy legalábbis ez az aranyozott fadarab itt előttem. Ha valaki, talán ő megérti. De most…
Hogy mit keresett itt a pap ilyenkor, nem tudom. Máskor is láttam már este imádkozni, de olyankor mindig megvártam, míg elmegy. Most későn vettem észre. Látta a vér a ruhámon, az eszelős tekintetet, és valahogy rám ismert.
Démon!
A szó belém hasított. Túlságosan igaz volt. Talán ez idegesített fel, talán a rettenet a szemében. Nem akartam bántani, csak lefogni, elhallgattatni, nem akartam látni a szemét, hallani a hangját.
Most pedig ott fekszik kicsavart tagokkal, véresen.
Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem.
A cigaretta lassan végig ég. Belerúgok a mellettem lévő műanyag hordóba, hátha maradt benne még valami. A tompa döndülés hosszasan visszhangzik az öreg oszlopok között. A benzinkutas srác talán túléli, nem ütöttem erőset, de nem tehettem mást. Nem várhattam meg, míg a rendőrséget hívja. Remélem, mielőtt rám találnak, befejezhetem ezt.
Végre.
Térde hullok a tocsogó köveken – az émelyítő bűz szinte marja az érzékeimet. A gyönyörű freskókra nézek, az ódon üvegekre, amik nemsokára osztoznak a sorsomban. Talán kár értük. Vagy talán még szebbé teszi őket az elmúlás, elvégre mindennek a vég ad valódi értéket, nem igaz? Egy utolsó, mély lélegzet a dohos szagú, sötét világon, egy utolsó megkésett, suttogó ima, aztán elejtem a parázsló csikket.
Szépen zuhan. Igazán.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához