LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek


Újabb képregény van terítéken, úgy tűnik, ez az idei tavasz témája. Mostanában már évente 2-3 képregényadaptációval is számolhatunk a mozikban, amelyből a tendencia szerint legalább egy el is találja a megfelelő hangulatot, és tisztességes feldolgozás kerekedik. Remélhetőleg idén gyorsan letudhatjuk azt az egyet, ami nem jött össze. Ez most a V mint vérbosszú.

Alan Moore író és David Lloyd grafikus közös műve mára igazi klasszikussá vált a képregényvilágban, az eltelt bő évtized alatt kellemes patinát is kapott, a feldolgozáshoz azonban várni kellett a Wachowski-fivérekre, akik a Mátrix óta először hallatják hangjukat, de ezúttal csak íróként jegyzik a történetet, a rendező John McTeigue, akinek ez az első munkája.

A megjelenésekor aktuálpolitikai felhangokat sem nélkülöző képregény (amely burkoltan a Thatcher-éra kritikája is volt) világában a második világháború utáni Európát a hidegháború újabb válságba sodorta, ahol zavargások és háborúk is kirobbantak. Ennek eredményeként a szigetország teljesen elzárkózott a zilált kontinenstől, és az új vezér a nemzet védelmében fokozatosan felfüggesztett minden szabadságjogot, és igazi orwelli diktatúrát hozott létre, amelyben természetesen nincs helye a nemi- és faji kisebbségeknek sem. Ami a koncentrációs táborok után marad, az már egy stagnáló rendszer, kijárási tilalommal, minden utcasarkon hangosbeszélővel, korrupt tisztogatókkal, és a rádióból kellemes hangon búgó propagandistával, aki a vezér szavait tolmácsolja a népéhez. Ebbe a világba csöppen bele az olvasó Evey Hammond (Natalie Portman) és V (Hugo Weaving), a titokzatos, Guy Fawkes álarcot viselő hős történetén keresztül.

Moore már a forgatókönyvírás szakaszában elhatárolódott a filmtől, de ez eddig nem meglepő, eddig minden adaptációjától elzárkózott. Pedig ezúttal úgy tűnt, Wachowskiék, akik lelkes rajongói a képregénynek, tisztességes munkát fognak végezni a feldolgozással. Ezt rögtön azzal kezdték, hogy minden kényelmetlen motívumot kigyomláltak a történetből, beleértve V indítékait és magyarázatait, és az így keletkezett helyeket közhelyekkel, sztereotípiákkal és fölösleges magyarázgatással töltötték ki, a végére pedig egy operaházi előadásra emlékeztető tömegjelenetet biggyesztettek.

Ezek után nem is meglepő, hogy a lehatásosabb és legkeményebb képsorokat egy olyan jelenetben találunk, amelyet a detektív (Stephen Rea) vázol fel, mint lehetséges és borzalmas jövőkép, tehát nem történik meg a film valóságában. Kár érte, mert akkor nem lenne olyan súlytalan az egész közeg.

A Wachowski fivérek látszólag csak mesékben hallottak a diktatúrákról és az elnyomó rendszerekről, valószínűleg a régi keleti blokk országai a hidegháború idején, vagy Kuba, esetleg Észak-Korea életszínvonala és életminősége ismeretlen számukra. Persze, ez sem újdonság, már a Mátrix Zionjában is irigylésre méltó testű és fittségű túlélők partiztak a nagy ostrom előtt.

Így ugyanis egy olyan rendszerben járunk (ami, ne felejtsük el, kiirtotta a melegeket, feketéket, bevándorlókat, stb.), ahol a londoni család drágán berendezett, kényelmes nappalijában, 72centis JVC plazmatévén nézi a propagandát, ahol az utcán is modern óriásképernyőről sulykolják a dogmát, ahol a legújabb Roverrel furikáznak a rendőrök, és TFT monitorokon kérik le az adatbázisból a priuszokat, a kocsmában téblábolóknak futja piára, borotvára, zuhanyra és rendes ruhákra, ahol a nyugdíjasotthon nappalijában a látszólag jóltáplált öregek is közösen nézik a nagyképernyős tévét. Ez kérem, irigylésre méltó elnyomás, bármelyik fejlődő ország elfogadna egy ilyen életszínvonalat. A diktatúrára ugyanis nem utal más, mint néhány elejtett megjegyzés arról, hogy milyen nehéz igazi kaját szerezni, hogy kijárási tilalom van, és persze a diktátor (John Hurt), aki vadul hadonászva, tajtékozva ordibál a képernyőről. Hurt ennél sokkal jobb színész, és abban a filmes korszakban, mikor a főgonosz hűvös, intelligens, agyafúrt, ez a diktátor inkább egy paródia, egy karikatúra mintsem fenyegető gonosz. Valószínűleg érezhették, hogy ez így kevés lesz, mert beleerőszakoltak még egy jelenetet a film vége felé, amelyben egy titkos találkozó alkalmával valaki készségesen és aprólékosan elmagyarázza a nyomozóknak, milyen aljas és borzalmas és szörnyűséges dolgokat is művelt a diktátor, és az ő jobbkeze, hogyan jutottak hatalomra és biztosították be az uralmukat. Ettől aztán magyarázkodásnak, szájbarágásnak tűnik a dolog, hiszen nem azt kell elmagyarázni, miért van zsarnokság és hogyan keletkezett, fontosabb, hogy mi van, és arra kell megadni a választ, mit lehet tenni ellene, vagy hogyan kellene megszűntetni a problémát.

Miért tartom fontosnak ezt kiemelni, és ezen rágódni? Két okból. Egyrészt hol van ebből a közegből a feszültség, az a sürgető érzés, hogy tenni kell valamit és megdönteni a rendszert, hol van az elviselhetetlenség, a közvetlen nyomás, ami tarthatatlanná teszi az állapotokat? Sehol, és ez gond, mivel ez volna a konfliktus alapja, a történet kiindulópontja. Minden borzalom és a diktatúra terrorjára történő utalás csak közvetett, az nem érinti a nézőt, mert visszaemlékezések formájában jelentkezik, vagy – a film kedvelt módszerével – archív híradófelvételeken keresztül tárul elénk, még akkor is, ha azt a nézőnek mutatják be, és nem egyik szereplő a másiknak. Értem én, hogy ezzel amolyan “hitelességet”, naturalizmust akartak kölcsönözni a filmnek, de egyben el is távolították a nézőt. Állítólag valódi híradófelvételekből állították össze ezeket a bejátszásokat, de akkor is erőtlenek.

V for Vendetta
Gyártó: Warner
Forgalmazó: Best Hollywood
Bemutató: 2006. ápr. 20.
Rendező: John McTeigue
Forgatókönyv: Andy és Larry Wachowski
Operatőr: Adrian Biddle
Zene: Dario Marianelli
Szereplők: Natalie Portman (Evey); Hugo Weaving (V); Stephen Rea (Finch); Stephen Fry (Dietrich); John Hurt (Adam Sutler); Tim Pigott-Smith (Creedy)
Játékidő: 132 perc

Másrészt az egyetlen, félig megrendezett konfliktus a már fent említett “mi lenne ha” jelenet, azon kívül minden akciójelenet V bámulatos késhajító- és közelharci technikáinak bemutatásából áll, melyeket egyenruhásokon és kommandósokon hajt végre. Újabb átörökített elem: ezúttal a kés hagy nyomot a levegőben, lassított felvételben, nem a golyó. Ez kérem a Mátrixos keresztségben bullet-time (született: virtualcamera) nevet kapott effekt késes változata. Ettől aztán súlytalan lesz minden tett, ami a rendszer megdöntésére irányul, és nincsenek következmények. Ez így a kényelmes katasztrófa, ahol teljesen biztonságban vagyunk, és éppen ez az, ami elveszi az eredeti képregény erejét, amelyben bizony súlyos következményekkel jár V egy éven át tartó gerillahadjárata. Persze, ezt a film nézőjének nem kell tudnia, de joggal csodálkozhat, hogy mi ebben a lerágott 1984 vs. Guy Fawkes katyvaszban az érdekes, az új, a drámai?

Emellett persze vannak jó pillanatai a filmnek, csak ritkán, és általában Weaving, vagy Stephen Fry kell hozzá. A teátrális forgatókönyv teátrális rendezést szült, ami ugyan tisztes iparosmunka, de nem tett próbára senkit. Biztos kézzel végrehajtott formagyakorlat csupán ez a film, amit egyszer érdemes látni, de nem biztos, hogy a mozikban.

- Herbie


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához