LFG.HU

Abdul
novella

Messze délen, túl Salrahar Éneklő Városán és az Opál-tenger színpompás partvidékén, mélyen az ember nem járta sivatagban áll egy romváros. Ha néhanapján valami eltévedt utazó, vagy kóbor vadász vetődik arra, meglepetten veszi észre, hogy a város környékén meghal a tűz: kova és acél nem vetnek szikrát, láng sem lobbantható fel ott. A Nap is halványabban süt a koromfekete romokra, mint a sivatag más vidékein, csak halódva dereng. Amikor pedig beköszönt az éjszaka, újabb furcsaság történik: a Hold és a csillagok nem látszanak azégen; mintha felhő mögé bújnának, vagy mintha elvesztek volna a planéták közti végtelen sötétségben.
Olyan ősi az a város, hogy emléke még a legendák lapjairól is kifakult. Nincs ember a világon, aki még emlékezne rá, hogy azokat a romokat egykor Ezüst-Ophirnak hívták; és olyan sincsen, aki meg tudná mondani, hogy a romok környékén miért hal meg a tűz.
Pedig réges-régen Ezüst-Ophir városa olyan gazdag volt, hogy hírét az egész világon ismerték: pompájában túlszárnyalta még Salrahar Éneklő Városát is. Persze azokban az elfelejtett időkben, amikor Ezüst-Ophir tündökölt, Salrahar még nem is létezett: csak egy felfoghatatlanul távoli jövő ígérete volt, tünékeny délibáb egy szendergő csillagjós délutáni álmában.
Ezüst-Ophir lakói a Holdat tisztelték istennőjükként. A város fehérszakállú főpapja minden éjjel felhágott a legmagasabb torony lépcsőin, és tisztán csengő, mézízű dalt énekelt, amely szétterült a sivatag felett – s a Holdistennő boldog volt és elégedett. Viszonzásul hajnalra finom ezüstporral hintette be a várost és a környező homokdűnéket, amit az ophiriak puha zsákokba gyűjtöttekés kanyargós csigalépcsőkön kőpalotáik mélyére vittek. Idővel karcsú szobrokat öntöttek az ezüstporból, meg aprócska domborműveket sivatagi városukról; s érméket is vertek belőle istennőjük, az ezüst Hold arcával. Ez utóbbit a vándor pásztornépekkel élelemre cserélték, s mivel nem fukarkodtak, a pásztorok csodálatal beszéltek az Ezüstváros titokzatos gazdagságáról.

Hosszú évszázadokig éltek az ophiriak a sivatagban, csendben és háborítatlanul. Az ezüstpor, melyet a Hold szitált éjszakánként, lassan megtöltötte pincéiket és padlásaikat, s ők annyira gazdaggá váltak, mint senki más abban az időben. Ám a századok múltával gazdagságuk elérte azt a mértéket, amit ember már képtelen józanul elviselni, és megváltoztak: gőg és kapzsiság rontotta meg szívüket.
Eljött az idő, amikor főpapjuk, aki a város ősidők homályába veszett alapítása óta sokezredik volt már a fehérszakállú főpapok sorában, úgy döntött, hogy nem énekel többet csengő hangon a Holdnak. Helyette saját ezüst-arcképét önttette ki szolgáival, s annak duruzsolt szerelmesen, meg a kincsek súlyos halmainak, melyek alatt palotája hófehér márványpadlója roskadozott. A Holdistennő nem sértődött meg ezen: csak szórta az ezüstport a dűnékre éjszakánként, némán és titokzatosan, mint oly sok ezredéve már.
Ez a némaság feldühítette Ezüst-Ophir lakóit, akik egyszerre megbánták, hogy az idők során annyi szobrot és imát pazaroltak feleslegesen istennőjükre. Attól fogva saját arcukat hintették meg ezüstporral, és isteneknek szólították egymást, miközben puha léptekkel rótták Ophir ősöreg utcáit. Később irigység és gyűlölet töltötte el szívüket, mert elterjedt köztük a szóbeszéd: valójában a világ minden ezüstje az övék, amit egy elátkozott éjszakán a gonosz Hold lopott el tőlük – s a por, amit az istennő éjszakánként a városra és a dűnékre szitál, csupán a leghitványabb morzsalék, gúnyos alamizsna.
Gyűlöletük felhorgasztotta kapzsiságukat, ahogy kapzsiságuk is gyűlöletüket, s nemsokára elérkezett az éjszaka, amikor már nem bírták tovább, és kitört rajtuk a gonosz téboly. Eltorzult arccal gyűltek össze az ősi utcákon, a csendes Holdat káromolva, mert úgy érezték, az gúnyosan csillog odafent; egy sötétlelkű vénember pedig, száz és ezer rég elporladt főpap utóda felhágott a legmagasabb torony lépcsőin.

Gyűlölettel teli ének terült szét a sivatag felett, mint valami sötét lepel; s ugyanakkor lent, a Holdnak szentelt templom legbelső szentélyében ezüstporral szennyezett kezek döntöttek földre egy ősi istenszobrot, amelyet a város megalapítása óta mély tisztelet övezett. A szobor súlyos döndülése volt nyitánya Ezüst-Ophir végzetének.
Az első jel egy rendellenes szélfuvallat volt, amely homokkal és ezüstporral hintette be a várost. Az ophiriak, aljas tettük feletti örömmámorukban először nem is vették észre a változást; ám egy férfi végül felnézett az égre, és rémült kiáltásban tört ki, amire aztán számos másik felelt a város széles terein és kanyargós utcáin.
A Hold jól ismert arca lassan, alig észrevehetően sötétedett el, mintha dühös fellegek gyülekeztek volna felszínén; ugyanakkor a várost szegélyező dűnék haragos óceánként kezdtek hullámzani a feltámadó szélben. Aztán üvöltő vihar tört ki, s a homokhullámok szilajul felhorgadtak – úgy ostromolták Ezüst-Ophir falait, mint valami magányos hullámtörőt, és a város lakóit rettentő halálfélelem fogta el. A csillagok, a Holdistennő apró csatlósai ezalatt szomorú táncot jártak; szokatlan pályákon keringtek, nyugtalanító alakzatokba rendeződtek és bomlottak szét, végül lassan, egymás után elhamvadtak odafenn.
A vihar egy teljes órán át tombolt a város felett, mire végre lenyugodott: a falakat ostromló hullámok elcsitultak, s a büszke palotákra természetellenes némaság hullott. A világűr sötétje lassan a kanyargós utcákra ereszkedett, és a Hold felfedte sötét oldalát Ezüst-Ophir lakóinak – azt az oldalt, amelyet halandó még soha nem látott azelőtt, s amelyet az idők kezdete óta csak az emberek rémálmai népesítenek be.

A Holdistennő a rémálmok száraz, fekete porát szitálta a városra. A sötétségből suttogások hallatszottak és félelmetes neszek; mintha arctalan emberek osontak volna az utcákon, vagy láthatatlan kígyók kúsztak volna elő a kutak mélyéből. Az ophiriak szívében túlcsordult a félelem: rettegve zárkóztak be házaikba és palotáikba; tüzeket gyújtottak, minden termet, szobát és folyosót kivilágítottak, hogy odakinn tartsák a sötétséget; és egészen hajnalig reszkettek álomtalanul, mert az utcákról olyan hangok szűrődtek be, amelyek elfelejtett rémálmaik emlékét idézték.
Bármennyire is rettegtek azonban, hajnalra kelve rájuk tört a kimerültség, és mindannyian elaludtak. Egytől-egyig ugyanazt látták álmukban – a Holdistennőt, emberfeletti büszkeségű, ezüstarcú asszony alakjában, kinek karcsú testét az éjszaka csillagokkal telehintett fekete palástja takarta; és egy magas férfit, gőgös és kegyetlen vonásokkal és olvadt arany szemmel. Bár mindketten szavak nélkül beszéltek, az ophiriak jól tudták, hogy a férfi istennőjük férje és fivére, a Napisten – atyja és uralkodója minden tűznek, ami a világot hevíti. A gőgös arcú férfi egyszer csak rájuk nézett,és egy emberi elme számára felfoghatatlan, izzó és ragyogó nyelven egy szót szólt, amely úgy hangzott, mint egy súlyos parancs. Az ophiriak szívében pedig egyszerre kihűlt a láng; álmukra sötétség ereszkedett, és fagy lopta be magát csontjaikba.
Mikor órákkal később felébredtek, arcuk falfehér volt, és összegörnyedve reszkettek. Szívüket azonban megkönnyebbülés töltötte el, mert széles ablaktábláikon napfény szivárgott be, és semmiféle neszezést nem hallottak odakintről. Mindent, ami az előző éjszaka történt a valótlanság áttetsző fátyla borított, s az ophiriak úgy érezték, talán csak különös lidércnyomás telepedett rájuk. Ám amint az álomtól terhesen, de mégis megkönnyebbülve kiléptek az utcákra, megdöbbenve tapasztalták, hogy a várost soha nem látott, fekete por borítja; s hogy a Nap, bár megszokott égi pályáját járja, csak halványan dereng odafenn. A homokdűnék sem ragyogtak ezüstszínben, mint eddig minden egyes hajnalon a számtalan elfeledett évezred során: kopárak voltak és ridegek, mint egy megfagyott óceán sötét hullámai.
A nap hamar elszállt, és amikor beköszöntött az alkonyat, a planéták közötti űr dermedt csendessége lassan a városra ereszkedett. Az ophiriak szívében újraéledt a félelem, mert a növekvő sötétségben az előző éjszaka emlékei élénkebbé váltak. Amikor aztán magukra zárták palotáik ajtaját, hogy kivilágítsák tágas termeiket és kívül rekesszék a sötétséget, rémülten vették észre, hogy bármennyire is próbálkoznak, semmilyen módon nem tudnak tüzet csiholni. És akkor mindannyiuknak eszébe jutott a Napisten álombéli parancsa, melynek hatására kihunyt körülöttük a fény, és fagy lopta be magát csontjaikba.
Így hát, amikor a Hold a rémálmok sötét porát kezdte a városra szitálni, Ezüst-Ophir lakói palotáik legmélyére bújtak, és annyi ajtót zártak magukra, amennyit csak tudtak. A suttogások és furcsa neszek lassan újra megtöltötték a várost; a rémálmok pedig befolytak a falak repedésein, végigsuhantak az ezüstkincsek súlyos halmai között, a fehér márványlapok felett; átbújtak a kulcslyukakon és a küszöbök alatt, végül suttogva körülörvénylették a szemüket vaksin meresztgető, reszkető ophiriakat.
A város lakói pedig az iszonyat görcsébe rándult arccal viaskodtak az éjszakai rémekkel; és egymás után adták fel a küzdelmet, ahogy elméjüket szétfeszítette a rettegés. A hajnal beköszöntével nem volt élő ember Ezüst-Ophir büszke városában; csak mozdulatlanul fekvő testek a sötét pincék mélyén és a bezárt szobák súlyos szőnyegein, a halál vicsorgó maszkjával arcukon.

Számolatlan évszázad telt már el azon az éjszaka óta, és messze délen, mélyen az ember nem járta sivatagban, Ezüst-Ophir városában azóta az enyészet az úr. A büszke Holdistennő, bár nem szórja már a rémálmok fekete porát a környékre, még mindig a sötét oldalát mutatja a romoknak; de fivére és férje, a Napisten is bágyadtan süt a városra, mintha neheztelne rá. Ha százévente egyszer valami eltévedt utazó vetődik arrafelé, meglepetten veszi észre, hogy a romváros környékén a kova és az acél nem vetnek szikrát, s láng sem lobbantható fel ott. Olyankor az utazó töprengő arccal, zavartanáll tovább, és soha nem jön rá, hogy mi lehet az oka ennek a furcsa jelenségnek. Mert nincs olyan ember a világon, aki ismerné Ezüst-Ophir bukásának történetét, és aki tudná, hogy a tüzek, a Napisten apró szolgái és gyermekei még most is emlékeznek uruk egykori parancsára, és engedelmesen meghalnak a város közelében.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához