LFG.HU

HammerTimeCafe
Herbie
ismertetőCimkek


A képregényfilmek nagyjából olyan megbecsülésnek örvendnek, mint a számítógépes játékok filmes feldolgozásai, és mi tagadás, rá is szolgáltak e kétes hírnévre. A műfaj képviselői között nyomasztó többségben találunk olyan – legjobb esetben is felemásan sikerült – alkotásokat, amelyekben a készítők átgondolatlanul változtatták meg a nyersanyagot és/vagy debil forgatókönyvvel, esetleg szerencsétlen szereposztással tettek arról, hogy a filmnek esélye se legyen elérnie az eredeti művek színvonalát. Az adaptálási dilettantizmusra szinte az ábécé összes betűjével tudnék példát mondani – legutóbb a V mint vérbosszú borzolta film- és képregényrajongók kedélyeit egyaránt.

A kevés kivétel közül kettőt is az X betűnél találunk: az X-Men 2000-ben készült filmes átirata megmutatta, hogy a feldolgozott képregényt tiszteletben tartva és annak karaktereire, sztorielemeire építve is lehet filmet forgatni, és igazolta, hogy ez a fajta alázat igencsak kedvező a végeredmény szempontjából. Az X-Men-mozi a rajongók mellett a kritikusokat is megnyerte, a három évvel később bemutatott folytatás pedig azt is bizonyította, hogy ezt a bravúrt meg lehet ismételni – ítész legyen a talpán, aki megmondja, melyik volt jobb a két film közül. Várható volt egy újabb folytatás, amely újabb három év elteltével most meg is érkezett, és szerencsére ennek sincs oka szégyenkezni: az X-Men: Az ellenállás vége kellemes, könnyen fogyasztható, és csak kevésen múlt, hogy nem érte el az elődök nívóját.

Az alaptalannak bizonyult aggodalomra minden okunk megvolt: az első két film rendezője, Bryan Singer nem tudta vállalni a harmadikat – egy másik képregényfilmmel, a nyáron a mozikba kerülő Supermannel volt elfoglalva -, így Brett Ratner ült a székébe. Tőle pedig láttunk már jót is (Vörös sárkány), rosszat is (Pénz beszél), és úgy tűnt, hogy a folytatásokhoz nincs érzéke (a Csúcsformában 2 klasszisokkal gyengébb volt a szintén Ratner által rendezett első résznél). Az új seprő azonban ezúttal jól sepert, és Ratner is képesnek bizonyult a fent említett alázatra – rendezésével egyetlen perc erejéig sem akar kilógni a celluloidon működőképesnek bizonyult X-Men-univerzumból, sőt, láthatóan minden igyekezetével azon van, hogy filmje minél jobban passzoljon az előzményekhez.

Nem mondható el ugyanez a szkriptről. A két forgatókönyvíró (egyiküknek szintén ez az első X-Men-filmje) olyan “larger than life” elemet tett a cselekmény motorjává, amelyet nem könnyű elsőre elfogadni: az “x-menséget” okozó mutáns gének ellenszerét. Volt már ilyen motívum egy Joss Whedon (a Firefly atyja) által írt X-Men-képregényben, és papíron szerepelt már egy Leech (vagy ha úgy tetszik, Pióca) nevű zöld mutáns is, aki más X-Menek képességeit tudta semlegesíteni – a szkript szerzői ezt a két ötletet gyurmázták össze, és tették Hollywood-konformmá. Ez azt jelenti, hogy Leechből aranyos kisfiú lett, a mutációt megszüntető szérumot belőle lehet kinyerni, a gyógyszer pedig látványosan és azonnal hat – nehéz lenyelni ezeket az új játékszabályokat (vagy legalábbis vásznon nem fogadjuk el olyan könnyen, mint képregényben), de ha élvezni akarjuk a filmet, muszáj lesz.

Másrészről, nagyon is érthető, hogy miért alakult így a forgatókönyv. A Sikoly 3-ban némi öniróniával elmagyarázzák a nézőnek a harmadik részek szabályait, amelyek közül a két legfontosabb: 1. bárki meghalhat, akár a főszereplők is; 2. az első két rész szabályait alapjaiban kell megváltoztatni. Pontosan ezeket a javaslatokat szolgálja ki a mutáció-orvosság, helyenként igen jó érzékkel – már a film első felében X-Menek halnak meg, mások elveszítik képességeiket, így a néző a második felet már úgy nézi végig, hogy minden megtörténhet (és meg is történik, még a stáblista utánra is marad meglepetés). Ráadásul a szer remek ürügy arra, hogy újra egymásnak eressze Xavier professzor védenceit és Magneto Mutáns Testvériségét, továbbá hogy akár egész mélyen moralizáljon a “beteg-e, aki mutáns” kérdéskörben. Ez utóbbi néhány közhelyes és felszínes snittet leszámítva nem történik meg (bár egyes kritikusoknak így is sikerült a homoszexualitással azonosítaniuk a mutációt…), az előbbi viszont nagyon is. És végül is ezért nézünk X-Men-filmet: hogy megint lássuk, amint Magneto megdelejezi a Rozsomák testében levő fémet, Mystique úgy cserélgeti a külsőjét, mint más az alsógatyáját, és egyáltalán, hogy percenként ámulhassunk két-három ilyen kunszton (vagy éppen a kunsztok hiányán, egyik-másik ötlet ugyanis kellemesen kihasználja Leech képességét is).


Gyártó: 20th Century Fox
Forgalmazó: InterCom
Bemutató: 2006. május 25.
Rendező: Brett Ratner
Forgatókönyv: Zak Penn, Simon Kinberg
Operatőr: Dante Spinotti, Philippe Rousselot
Zene: John Powell
Szereplők: Hugh Jackman (Rozsomák); Ian McKellen (Magneto); Patrick Stewart (Xavier Professzor); Famke Janssen (Jean Grey/Sötét Főnix); Shawn Ashmore (Bobby Drake); Ellen Page (Kitty Pride)
Játékidő: 104 perc

Ebben pedig nincs hiba: szépen bemutatják trükktárukat mind a régi ismerősök (szinte mindenki – egyedül Árnyék hiánya fájó), mind az új mutánsok (többek között a villámgyors Callisto, a faltörő Bulldózer és a korábbi részekben villanásokra feltűnő falbajáró, Kitty Pryde). Az őket alakító színészek meggyőzőek, és annak ellenére, hogy harmadszor is Hugh Jackman tökéletes Rozsomákja (magyar ferdítésben: Farkas), és Ian McKellen Magnetója viszik el a hátukon a filmet, a mellékszereplők között is akadnak emlékezetes arcok. Külön ki kell emelni az egyik újoncot, a Kitty Pryde-ot alakító Ellen Page-et – a film egyik legjobb jelenete, amikor ez a törékeny kislány a maga módján küzd meg a Bulldózer bőrébe bújt Vinnie Jones-szal. Sajnos azonban kevés mutánssal törődik annyit a film, mint Kitty-vel, Ratner ugyanis kicsit elveszik a sok szereplő között, és talán ennyivel gyengébb iparos Singernél: valahogy nem mozgatja olyan jól ezt a rengeteg színészt. Valószínűleg jobb folytatás született volna, ha a történetnek és a rendezőnek a hat-hét helyett csak két-három új X-Mennel kell megbirkóznia (miközben persze a régi ismerősöknek is akad problémájuk bőven), és a szkript a mennyiségi többlet helyett a minőségire gyúr. Ennek ellenére a harmadik X-Men-film kifejezetten szórakoztató tud maradni, és mindenképpen megéri egy mozijegy árát. A színvonalbeli megingás pedig megbocsátható, egyetlen esetben: ha ez volt az utolsó folytatás.

- Stöki


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához