LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

“Hitemre, a szerzők manapság úgy gondolják, mettől unalmasabb valami, attól több benne a művészi magasság! Piha!”

A Codex szerepjáték a maga idejében az esszenciális hazai fantasy szívtörő volt – nyugati társaitól talán csak abban különbözött, hogy nem az AD&D, hanem a Magus rendszerének/megoldásainak szerző ízlése szerint továbbgondolása volt, de sorstársaihoz hasonlóan ez sem aratott elődjéhez hasonló sikert. Már kezdetben sem követték egymást a kiadványok a játékhoz, a játék hivatalos támogatása mostanra már évek óta tetszhalott állapotra hasonlít. Meglepő módon nemrég mégis kijött hozzá egy új regény – amely tulajdonképpen az első, amit a világhoz írtak.

Külcsín alapján egész pofás a kötet – keményborító, háromszáz-egynéhány oldal, a szokásos, nem különösebben nagy eresztés Max-borító (a kézi nyílpuskából kilógó heveder azért már sejtet valamit). Ami a beltartalmat illeti… nos ez egy kész időutazás.

“Már húzta vissza a kezét, amikor lecsaptam rá. Jobbommal megragadtam az öklét, előre és felfelé rántottam. Teste a hátamnak csapódott, válla az enyém alá került. Bal kézzel ráfogtam saját felkaromra, alátámasztottam a megfeszült könyököt, aztán irgalmatlan erővel lefelé rántottam a markomba szorított öklöt. Reccsenve szakadt váll és könyök, roppantak az ujjak.”

Időutazás, hiszen a kilencvenes évek menedzserfantasyjának egy elkésett képviselőjét tarthatja kezében az olvasó. A menedzserfantasyban szereplő hősök – ahogy itt is – mind-mind rendkívül kompetens, általában cinikus alakok, akik aztán beszólnak mindenkinek, ha kell. A nők többnyire tüzesek, dögösek és setét titkuk van, de jellemábrázolás szinten nem sokban különböznek férfikollegáiktól, van ahol szinte véletlennek tűnik a “Nem: nő” bejegyzés a karakterlapon.

Tulajdonképpen jellemábrázolás szinten senki sem különbözik különösebben a többitől. Szinte szerencse, hogy van nevük, különben bajban lennénk a megkülönböztetésükkel.

Ja és persze bár mindenki rendkívül kompetens, a háttérben még kompetensebb machinátorok mozgatják a szálakat, mert csak így lehet tenni valamit a még-még kompetensebb gonoszizék ellen, ugye.

Hiába no, tradíciók.

“Kapitány úr, parancsom van, miszerint a Medúza teljes személyzete ellenőrzésem alá vettessék annak okán, hogy kiszűrhessük a Vörös Város esetlegesen jelenlévő kontaminációs hatásait. A tisztekkel kezdeném, ha nincs ellenére.”

A Mágus-gyökerű menedzserfantasy egyik fontos ismérve a Wayne Chapmant utánozni próbáló szóvirágáradat. E tekintetben Szalkai Hawkwood László régi motoros – elég belepillantani korábbi műveibe valamelyik bevásárlóközpontban, persze csak vigyázva, ki ne ömöljön a könyvből a jelzőzuhatag – és most sem hazudtolja meg magát. A gyakran élvezhetetlenségig túlírt szöveg néhol olyan nehézkessé válik, hogy az olvasót előveszi a szaggató fejfájás. Oké, értem én a próbálkozást, hiszen az archaizáló szöveg és a fantasy hangulat között többen is sejtenek összefüggést, de az álhatatatosan alkalmazott alliterációk áradatával súlyosbított, oda nem illő szavak miatt megbicsakló fogalmazás még akkor is teher lenne, ha a megfelelő helyen alkalmaznák.

Itt viszont, hogy egy könyv eleji példát idézzek, teljesen normális az, hogy az életéért futó főhős nekiáll elmerengni pl azon, hogy micsoda gyerekkori emlékeket csal ki belőle a patak látványa. Nyilván öröm a gépelés, de nem ártott volna egy szerkesztő, aki megnyesegeti némileg az öncélú ömlengést, ami különösen a lovaggyerek esetében ér el gyakran fájdalmas szintet, köszönhetően a műveltséget hangsúlyozó túlarchaizálásnak és a kételyeket bemutatni kívánó kulisszahasogató önmonológoknak. Bár, tulajdonképpen az eredmény néhol szándékolatlanul komikusra sikerül, szóval nézőpont kérdése…

“Míg a találkozó praktikus része zajlott, egyvégtében azon vívódtam, elégséges oka van-e annak, hogy ezeket az embereket lemészároltassam. Az élet szent – s bár kioltására sajnálatosan minduntalan mentségeket találunk magunknak, igazság szerint mindezidáig még egyetlen ilyesféle kétes mentelmet sem sikerült lelnem.”

A lovaggyerek persze csak az egyik főszereplő, mert ugye két szálon fut a cselekmény. Van itt először is egy csempész csávó, a rendkívül elit csapatával, titkos küldetésben, meg van egy démonok ellen nagyon bubus lovaggyerek, akik a könyv utolsó harmadában még találkoznak is egymással. Fontos szerepet játszanak még az un mechanomágikus ketyerék, amelyek kábé olyan szerepet tölthetnek be itt, mint mondjuk egy PowerPoint 2007, vagy egy hatékonyságvizsgálati audit kick-off meetingje – ezek a legújabb, legdögösebb dolgok, amelyek segítségével sokkal profibb lesz minden, és csak a legjobbaknak van hozzáférésük, legalábbis ebben a menedzserfantasyban. Ilyen mechanomágikus ketyerék például a borítón látható vízi korcsolyák, vagy a headset-beütéses ketyerék, melyekkel a rendkívül kompetens elitcsapat kommunikál egymással a nagy mechanomágikus-cucc-rablás folyamán, meg a későbbi akcióknál.

Ez volt különben az a rész – már a kommunikáció, illetve ennek kontrasztja a szöveg többi részével -, amikor úgy éreztem, hogy a szerző nem egyszerűen megerőszakolja a fantasy hangulatot, hanem agyonveri egy mechanomágikus műbránerrel.

(És ezután nem sokkal következett a legszórakoztatóbb nem szándékos poén, a “Gondot csupán maga a Kis Herceg jelenthetett, aki eszelős dühvel vetette magát az eltűnt holmik után”, melynek hatására megjelent lelki szemeim előtt a vadludak röptét az üldözéshez dühöngve felhasználó Kis Herceg, aki viszi magával a Rókát is, miközben sálja hosszan lobog a szélben.)

“Feltisztult kissé a lég, így jól láthattam immár, hogy a csempészek, ellentétben minden korábbi gondolatommal, hadban állnak szintúgy. Ámbátor legelső ideám – mely szerint a lecsapó szörny csak féktelen ölnivágyásában, tévedésből rontott a yorn lövészre, miképpen társai most a többi csempészre -, gyengécske lábakon elméletileg tarthatta volna magát, túlontúl erőltetett volt azonban, s én makacsul ragaszkodtam újfent megéledő bizalmamhoz, hogy ne tagadjam meg rögvest.”

A cselekmény döntő fele a Napnyugaton található Vörös Városban játszódik, amely tökig van démonoktól mutálódott ex-ember monsztákkal meg rendes nagy démonokkal, akiket a jóbácsik némi veszteségek árán, de látványos kupacokba raknak. Az, hogy a szereplők közül eközben némelyek elpatkolnak, némelyek kínlódnak egy kicsit, különösebb hatást nem tesz az olvasóra. A szerző kissé meglepő húzását pedig – már azt, hogy a végső, döntő harcot egyszerűen átugorja – tulajdonképpen csak megtapsolni tudom, legalább hamarabb végez az ember…

A regény után úgy tíz oldal világleírás-függelék – hézagos emlékeim alapján mintha ennek nagyja az alapkönyvben is benne lett volna -, illetve hat oldalas szószedet található. Plusz egy reklám, hogy 2006 őszén megjelenik a Codex Atlasz.

Hm. Fanatikus kódex-rajongók talán imádni fogják a cuccot, én azonban nem egészen értem a könyv létjogosultságát. Bevezetője lenne egy Codex-újraélesztésnek? A fenti reklám alapján mintha valami ilyesmi lenne, ez esetben viszont nem lett volna jobb ötlet egy kevésbé reszketeg produkcióval előrukkolni? Ha pedig magányos produkció… nos akkor sem értem.

(Ha esetleg valaki szándékozná megvenni a könyvet, csak egy figyelmeztetés: az én első példányomból hiányzott a 272-289. oldal közti rész. Vásárlás előtt érdemes megnézni, nem-e hiányos példányt választottunk-e…)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához