LFG.HU

wyquin
ismertetőCimkek

Nincs könnyű helyzetben egy sorozat valamelyik közbülső köteténél a kritikus. Akkor különösen nem, ha ez a sorozat egy történet, nem pedig azonos író, azonos világ miatt került egy logó alá. Még nehezebb a dolga akkor, ha ez a történet immáron másfél évtizede húzódik, és még mindig nincs vége, ráadásul az előző kötet hét éve jelent meg, aminek csupán most kaptuk kézbe a folytatását.
Hét év várakozás olyan elvárásokat szül egy folytatással szemben, aminek szinte lehetetlen megfelelni… és ezúttal sem sikerült.

Gáspár Andrást az egyik legjobb íróként tartják számon kis hazánkban sci-fi és fantasy területen. Kétségtelen, hogy az általa képviselt stílus a 90-es évek elején olyan ízt, lendületet adott a M* szerepjátéknak – ami akkor még meg sem jelent – és irodalomnak – aminek akkoriban egyetlen képviselője volt még -, hogy ezt azóta sem tudta megismételni egyetlen másik próbálkozás sem. Ami azt illeti, Gáspár András sem tudta megismételni.

A Gorduin-ciklus története tehát már jó ideje pereg és bonyolódik. Olyannyira, hogy úgy tűnik maga az író is megunta, és elvesztette a fonalat sztorijában, ami természetesen nem tett jót a hét esztendő óta minden rajongó által várva várt Keleti szél 2-nek.

Először is a borítóra vessünk egy pillantást. Többet nem nagyon érdemes, olyan, amilyen. Boros-Szikszai. Azt ugyan nehéz egyértelműen eldönteni, hogy ki is van a borítón, de talán a nagyon-rajongók közül valaki veszi a fáradtságot, és a könyvben szereplő lényegtelen utalások közül kibogarássza, hogy a képen kardozó alak melyik lógó izéjéről lehet csalhatatlanul azonosítani a fickót. Ezen kívül legfeljebb annyit lehet elmondani, hogy ha borítón szakadó szövet esésével kapcsolatban esetleg lehet is kifogás, egy kacsaláb se áll ki a kardból.

Térjünk rá a belbecsre. Gáspár Andrásnak jellegzetes, könnyen felismerhető stílusa van, ami ebből a könyvből sem hiányzik. Egyik szereplőnél sem. Mert az mindegyiknél ugyanaz. Tizenöt évvel ezelőtt, mikor a külföldi nagyok munkái jobbára még angolul sem voltak egyszerűen hozzáférhetők, az egyszeri olvasónak talán nem tűnt fel, hogy az író összes karaktere ugyanazt a nagyon pörgős, nagyon pozőr, nagyon laza, nagyon én-vagyok-az-ász szöveget nyomja. Még tetszett is, hiszen már akkor is akadtak bőven fércművek, noha arányaikban azért kevesebben.
Manapság azonban, ha az ember betér egy nagyobb könyvesboltba, a kezébe akad néhány igazán jó könyv is, Robin Hobb, Orson Scott Card, George R. R. Martin tollából, és ezek után azért a vájt szeműek nem ok nélkül érzik szegényesnek Gáspár András eszköztárát.
Ha a Keleti szél 2 párbeszédeihez nem lenne odaírva, hogy éppen ki beszél, a stílusból bizony nem lehetne megállapítani.
A történetre elméletben nem lehetne panasz, hősünk ismét isteni méretű cselszövések áldozatává válik, mindenki hazudik neki, mindenki a vesztére tör, vagy saját céljaira akarja felhasználni, stb. Méltó társakra talál, halálig hű, vele egyenrangú szereplőkre, akik mindent beleadnak, hogy sikerre vigyék közös ügyüket.
Sajnos azonban a megvalósítás sok helyen döccen. Gáspár András Gorduint olyan közegbe kényszerítette, amiről szinte semmit sem tud, nincsenek kapcsolatai, nincsenek megbízható forrásai, idegenekre van utalva, akiket nem ismer. Ilyen körülmények között pokoli nehéz kiigazodni, még nehezebb hitelesen megírni. Mindazonáltal a próbálkozást díjazhatnánk, ha lenne ilyen. Az író azonban meg sem próbálkozik ilyesmivel. A legtöbb esetben erősen deus ex machina gyanús megoldással berobban a kép(ünk)be egy ilyen-olyan nyakatekerten odarángatott alak és laposan, szájbarágósan felvilágosítja a bárdot, hogy mi is az ábra.
Ez persze sokat elvesz a felfedezés öröméből, de ezt alig vesszük észre, mert Gorduinnak amúgy sem lenne ideje kideríteni, mit is kellene tennie, ugyanis bár Jelhordozó, bár halhatatlan, már-már legyőzhetetlen, mégis egyik csatából a másikba támolyog – időnként szó szerint. Mivel számára aztán egy szemernyi tétje sincs a dolognak, Gáspár András rálicitál, a barátai, a szerelme, egész Niare, a kontinens, sőt végül még – egy kivételével – valamennyi isten és a Kilenc korforduló jövőjét és létezését a vállára rakosgatja. Talán megbocsátható, hogy ennyi rettenetes felelősség hatására az olvasó már felvonja a szemöldökét, és nem hiszi el a dolgot. Ez az istenek sorsa dolog ráadásul erősen logikai bugos is amellett, hogy hihetetlen, de ezzel legalább nincs egyedül a könyvben. Engem viszont nem sikerült meggyőznie arról az írónak, hogy érdemes aggódnom Niaréért, merthogy nem látunk belőle valami sokat, az is meglehetősen felemás képet mutat, arra számítani pedig, hogy mert a niareiek sokan vannak, automatikusan aggódni fog értük az olvasó, nem éppen profi hozzáállás. Hasonlóképpen nehéz körömrágcsálva izgulni valamennyi panteon valamennyi istenéért, a Korfordulókért, és úgy egész Ynevért. Esetleg érdekes kérdés volna, hogy nehéz helyzetben a bárd a barátságot vagy a szerelmet választja, mert ez halhatatlan lététől függetlenül is érdeklődésre számot tartó dilemma lenne, de szerencsére ebben az esetben sincs veszélyben a körömágyunk. Az író nemes egyszerűséggel lesöpri a színről a problémát, mielőtt az komolyan felvetődne. A helyzetben persze volna még kiaknázandó lehetőség a későbbi történések kapcsán, de itt is hasonlóan alakul a történet. Sajnos.

Még egy elszomorító aspektusról kell szót ejtenem. Jómagam kedvelem az olyan történeteket, amelyekben a főhős erejét meghaladó feladatot kap, ahol áldozatokat kell hoznia a sikerért, és végül nem azért győz, mert nagyobb és erősebb lesz, hanem azért, mert kitalálja, hogy a látszólag legyőzhetetlen ellenfél melyik pontja a sebezhető.
Erről itt – legalábbis eddig – szó sincs. Gáspár András legnagyobb sajnálatomra eljutott odáig, hogy harcossal nagyobb harcost, monsztával nagyobb monsztát, varázslattal nagyobb varázslatot állít szembe. Ez a megoldás pedig szinte kizárólagossá válik a könyvben, úgyhogy csakúgy záporoznak az éjjárók, Aranyharcosok, sárkánybőrbe öltözött alakváltók, kyr smaragdbálványok, elpusztíthatatlan és kevésbé elpusztíthatatlan gonosz szellemek, lelkek, stb. Ezek egyike adja a könyv egyik legfogcsikorgatóbb csatajelenetét, amiben oldalakon keresztül vért, embert, felszerelést nem kímélve küzdenek- azután Gorduin egy zokognivalóan egyszerű varázslattal véget vet a küzdelemnek, miközben addigra bonyolultabbnál bonyolultabb megoldások mondanak csődöt részéről is.

Aztán, mikor feltűnik végül tizedik, pontosabban a 9/b Jelhordozó, aki, amikor utoljára találkoztunk vele, még nem tűnt annak, viszont rendesen felcseperedett kyr harcosnak igen, úgy éreztem, hogy bár Gáspár András bevallottan rühelli az “úgy írjá’, hogy én is ércsem” szöveget, bizony nem ártott volna valamivel több támpontot adni az olvasónak arra nézvést, hogy mégis mi folyik a könyv lapjain koherens történet helyett. Mondjuk érdekes elképzelni, hogy amennyiben mások is rájöttek a Jelhordozók konzerválásának lehetőségére, a Kilencedkorra már lehet akár 81 is belőlük, hmm.

Még jó néhány ponton bicsaklik a szöveg, de nem akarok sem poénokat lelőni, sem pedig elvitatni a lehetőséget Gáspár Andrástól, hogy a 3. kötetben megmagyarázza ezen logikai bakinak tűnő eseményeket.
Mindezek mellett azonban nem lehet azt mondani a Keleti szél második részéről, hogy rossz lenne. Csak éppen nem olyan jó, mint ahogy azt az írótól megszoktuk, és amiben reménykedtünk hét hosszú esztendőn keresztül.

A könyv értékelésének utolsó szempontja a szöveggondozás. Azért kell erre külön kitérnem, mert kritikán aluli. Kissé közelebbről ismerve az általános irányelveket és módszereket, amiket a magyar fantasy könyvkiadás támaszt a megjelenő regények korrektúráival kapcsolatban, nem merném egyértelműen állítani, hogy ez a korrektor hibája. Azonban tény, hogy a szöveg minősége pocsék. A szerkesztés is hagy némi kívánnivalót maga után, tekintve, hogy azért számosan maradtak benne értelmetlen mondatok, ámde mindez eltörpül amellett, hogy a kötőjel-gondolatjel páros alkalmazásának szabályait a kötet két lábbal tiporja, hogy a vesszők nem kis hányada random módon átkerült az őt megillető helyről egy másikra, úgyhogy csomó helyen kellene, de nincs, csomó helyen van, de nem kéne, stb.
Annak idején az Inomi sem állt a helyzet magaslatán, ami a szöveggondozást illeti, és úgy tűnik, hogy a Tuan méltó utódja ebben.

Akinek megvan a Keleti szél első kötete, valószínűleg megveszi a második és harmadik kötetet is, és készséggel elismerem, hogy ennél sokkal rosszabb könyvek szép számmal látnak napvilágot kis hazánkban, és ez a jövőben is így lesz. Rajongóknak természetesen kötelező, és remélem, hogy a harmadik részben Gáspár András messze túldobja ezt a szintet, és olyan kötettel rukkol elő, amilyet az ilyen sokáig kitartó olvasótábor valóban megérdemel.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.