LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

“Ne aggódj – dünnyögte a bárd, ahogy nekiindult. – Sosem lövök, amíg nem látom tisztán a célt. Ez az egyik oka annak, hogy olyan ritkán vétem el.”

Nem volt igaza a prófétáknak, a világ nem omlott össze. Nem következett be az Armageddon, tudomásunk szerint a pokol sem fagyott be, és cigánygyerek-esőt sem jelentettek a meteorológusok. Mintha csak meg sem jelent volna a hazai fantasy irodalom Cyperpunk 3-a, Chinese Democracyja vagy Duke Nukem Foreverje.

Igazából kevés olyan hazai rpg-regényt ismerek, amelynek megjelenését akár csak megközelítőleg hasonló várakozás – természetesen a nem-reprezentatív internetes fórumokat véve alapul – előzte volna meg, mint ezét. A hangulathoz természetesen nem csak az eltelt évek és a rajongótábor járult hozzá, hanem a készülőben levő könyv körüli események okozta felhajtás is. Mely fantasy regénnyel fordult még elő, hogy megjelenéséért külön kiadót alapított az egyik rajongója? (Az, hogy végül nem az a kiadó jelentette meg a könyvet, csupán apróbb szépséghiba – biztos vagyok abban, hogy az illető a jelenleg folyó pereket és néhány milliós veszteséget eredményező könyvkiadósdi ellenére is hálás azért, hogy a szerző megemlékezett róla a második kötet ajánlásban.)

Nem-annyira-rajongóként persze vannak bizonyos kétségeim a felfokozott várakozás indokoltsága miatt – lehet nyugodtan kövezni, de a Keleti szél első kötete véleményem szerint már nem érte el az azt megelőző regények szintjét. Valahogy egyenetlennek és ötletszerűnek tűntek az ott megindított eseményszálak, a szerző mintha túl sokat akart volna markolni mind szereplőlétszám, mind történet terén. Igazából ráfért volna a cuccra némi nyiszálás egy értő szerkesztő részéről, ugyanis ha valaki veszi a fáradságot és elolvassa a KSZ1-et, az joggal tűnődhet el azon, hogyan lehetne lezárni ezt egy másik kötettel, főleg ha ebben a kényelmes tempóban csörgedezik tovább a cselekmény?

Egész komolyan: nem irigyeltem azt, akinek az első részt folytatnia kellett. Ennek ellenére a második kötet nem is lett annyira rossz, mint amilyen lehetett volna.

Persze itt is vannak gondok. Komolyan az volt az érzésem, hogy a szerzőnek sikerült több szék közé beülnie – itt van ugye egyrészt egy valahol érdekesnek mondható, szellemekben tobzódó, orientál kliséi ellenére is különös fantasy kultúra (ország-gép, ahogy az többször is a szánkba van csócsálva), aminek bemutatásával és a szokatlan körülmények felhasználásával halmozni lehetett volna az érdekesebbnél érdekesebb fordulatokat. Itt van egy grandiózusnak szánt, egész Ynevet fenyegető – jó, ilyenből már volt pár – eseménysor, amiből igazi epikus történetet lehetne ácsolni. Itt van egy rakás kalandozó, akiknek jellemét igazán meg lehetne turkálni, miközben azok a fentebb említett eseményekkel szembesülnek. Itt van némi rejtély, hatalmi machinációk, összeesküvések, ősi titkok, melyek kiváló fűszerei lehetnének egy fantasy regénynek.

És itt van egy kötet, ahol a niarei kultúrát csak villanások erejéig látjuk, épp annyira és épp úgy, ahogy azt a cselekmény igényli – és néha az az érzésem, hogy azért ilyen az egész, mert a cselekmény így igényli. Itt vannak az események, amelyek többnyire csak látványosnak szánt összecsapásokban mutatkoznak meg, melyekben buzgón kattog a kahrei nyílpuska. Itt vannak a nagy visszatérő szereplők a Halál Havában tájékáról, hogy – többek között – újra legyen melegítve a románc lecsója, de felbukkanásuk annyira valószínűtlen és annyira épp-az-alkalmas-pillanatban-hogy-csak-na, hogy az ember már várja, mikor lovagol ki serege élén Mogorva Chei abból a gardróbszekrényből, melyet a főhősök véletlenül kinyitnak. (Magyarázza el nekem amúgy valaki, hogy miért nem felesleges szereplő ez a Gorduin-lájt Erimar nevű kalandozó, vagy éppen a nagyon lelkes Oni gyerek?)

És itt vannak azok a rejtélyek és intrikák, melyekre az olvasó nem magától jön rá, hanem felbukkan a semmiből egy-egy végzet által kijelölt figura, hogy 1-2 oldalas eszmefuttatásban elmagyarázza, miről is van szó. Lehet, hogy csak nekem nem fekszik az eposzi események Lenke néni stílusú tolmácsolása, de többször is az volt az érzésem, hogy volt egy sztoriötlet, amit az írónak nem volt kedve részletesen megírni, ezért született pár átvezető jelenet, melyek között nagymonológokban adják tudomásunkra a dolgokat. Olyan ez, mint amikor Sherlock Holmes kiutazik egy gyilkossághoz, a szerző hosszan részletezi számunkra a vasúton történteket – ahol detektív ismétlő pipájával megagyal egy rá támadó csavargót, miközben Watson jegyzetel -, majd mikor megérkezik a tett színhelyére, az előlépő gyilkos drámai hangon bevall mindent és felköti magát.

Nem sokat segít a dolgon a szöveg sem – igaz, túlírtság tekintetében messze nem olyan rossz a helyzet, mint a múltkor tárgyalt kódex regény esetében -, de a lépten-nyomon felbukkanó, lassan követhetetlen csingcsung nevű szereplők, a “jól van, ez most mi volt” kategóriás, niarei jellegzetességekkel talán magyarázható események sokat tesznek azért, hogy az olvasó részéről fellépjen a mosógépben párját kereső zokni effektus. Ami még rosszabb, hogy nem csak az olvasó, de a főhős szempontjából is ez a helyzet. Gorduin csak sodródik az eseményekkel, szinte passzív szereplőjévé válik a könyvnek, amit csak az egyes csaták oldanak valamelyest, amelyeken általában megdobja a kezdeményezést.

A hangulati elemek adagolása sem az igazi. Egymásra licitálnak a durvábbnál durvább, grandiózusabbnál grandiózusabbnak szánt jelenetek, Gorduin arcát többször is szétkenik, hogy érezzük, mekkora tétje van a dologoknak… és nem érezzük, mert a sok nagyjelenet között szinte nincs semmi kontrasztosabb rész, ahol a szereplők csak egy rövid időre nyugton maradnának, emberként viselkednének, akadna valami élvezhető párbeszéd és nem valami váratlan orvgyilok jönne éppen. És különben is, ha valaki egy kivágott szemet is visszaregenerál, meg egyébként is feltámad, ha meghal… szóval most izguljunk érte?

Ez a na-és-akkor-mi-van dolog persze következhet abból is, hogy a Keleti Szél 2 nem lezáró darabja a történetnek, de attól még lehetett volna orvosolni a problémát. (Sőt, a korábbi ígéretekkel szemben nem is utolsó része a Gorduin sagának, hiszen a hírek szerint várható a Duke Nukem 5, the Holdfényember is.) Tekintve, hogy az első rész ismerete nélkül teljesen érthetetlen, mi folyik itt, és a történet vége még egy harmadik kötetben található, nem biztos, hogy új olvasók számára könnyen megemészthető ez a darab. No persze ez logikus is, hiszen ki az, aki második résznél kezdi az olvasást, de nem vagyok biztos abban, hogy ez nem fog kihatni az eladásokra.

Milyen az összhatás? Nos, sem negatív, sem pozitív oldalról nem toplistás nálam, de mágus rajongók gondolom komálni fogják. Nekem leginkább egy előre menekülési kísérletnek tűnt, ahol a szerző megpróbál kijutni abból a sarokból, ahová az első résszel festette be magát, hogy a harmadik kötetben rendesen befejezhesse a sztorit. Nem-mágus-rajongóként viszont egyetlen ojjektív dologra azért felhívnám a figyelmet: a jelenlegi árakat elnézve a harmadik epizóddal együtt olyan hatezer forintba fog fájni az olvasónak a teljes regény. Megér ennyit? Szujjektív véleményem szerint nem igazán, többé-kevésbé megcsinált Gáspár-epigonok alkotásai ennél olcsóbban is hozzáférhetők.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.