LFG.HU

Hinata
novellaCimkek

Az óra monoton pityegéssel először csak egészen halkan, majd egyre erőteljesebben kezdett csilingelni. A nő kinyitotta a szemét és egy határozott mozdulattal lenyomta az ébresztő gombját. Felült, felvette a lábához készített köntöst, majd körülnézett. Ismerős volt a szoba, mintha valamikor járt volna már itt. Ismerte a bútorokat, a függönyt, tudta, hogy mi van a gardróbban, hogy az éjjeliszekrényben őrzi azt az amulettet, amit kislánykorában a nagyanyjától kapott, de arról fogalma sem volt, hogy mi van odakint, a hálószobaajtón kívül. Nehezen állt fel, mintha lábai ólomból lettek volna. Fáradt volt, nagyon, nagyon fáradt. Szeretett volna aludni, de valami mégis arra késztette, hogy ne feküdjön vissza, hogy igenis keljen fel, mert ez a nap talán más lesz, mint a többi. Hat óra öt perc – nézett az órára. Kinyitotta a szobaajtót, kidugta a fejét, és figyelt. Nem hallott semmit, így elindult a folyosón, le a lépcsőn, át a nappalin, egyenesen a konyhába. Feltette a kávét, majd kinézett az ablakon, és azon gondolkozott, hogy vannak-e gyerekei.
Meg kell tudnom, motyogta magában, és gyors mozdulatokkal keresgélni kezdett. Talált egy félig üres gabonapelyhes dobozt, két bögrét “Mary” és “Thomas” felirattal, a hűtő ajtaján pedig üzenőcetlit, mágnes alá csípve. Kusza betűk sokasága, mesefigurákkal, szívekkel díszítve.
- Istenem, hát mégis! – sóhajtott, és mielőtt még emlékeiben kutathatott volna, megcsörrent a telefon. Rövid tűnődés után felvette a kagylót.
- Halló – szólt bele alig hallhatóan.
- Szia, itt Carol! Már alig várom, hogy találkozzunk! Ezt meg kell hallgatnod! – hadarta a vonal túlsó végén egy női hang. – Akkor, ahogy mondtad, ma nem mégy be az üzletbe, és otthon leszel, ugye?
- Azt hiszem.
- Jó, akkor hamarosan nálad leszek! Puszillak!
A nő letette a kagylót, és még csak fogalma sem volt róla, kivel beszélt az imént. Talán egy rokon, vagy barát – gondolta. De mi lehet neki ennyire sürgős? Pedig ő most csendre vágyik, egy kis nyugalomra, semmi kedve ehhez a Carol nevű nőhöz.
- Szia anya! Tudod, most sietnem kell, mert a fiúkkal még kimegyünk a pályára.
A nő megfordult, és tízéves fia állt vele szemben.
- Jó, jó, de a reggelidet azért edd meg! Ülj csak le szépen, mert addig úgysem mész sehová sem, amíg nem ettél!
- A fenébe! – motyogott a fiú.
- Mondtál valamit?
- Nem. De minden reggel ezt csinálod velem! A többiek már rég a pályán vannak, én meg utolsónak érkezem mindig, aztán meg teli hassal nem is lehet játszani!
- Ne beszélj már annyit, hanem egyél!
- Jó reggelt! – mondta a nagylány, miközben ledobta táskáját a földre, majd asztalhoz ült.
A nő sietve tette elé a reggelit.
- Ideadnád a narancslevet? – szólt a lány az öccséhez, aki kelletlenül nyújtotta oda neki.
- Mi van veled Pufi? Úgy látom, ma reggel bal lábbal keltél!
- Mondtam már, hogy ne hívj Pufinak!
- Elég, fejezzétek be! – mondta a nő, és elégedetten nézett a gyerekekre. Igen, ők az enyémek, nyugtázta magában. Nem tudta, mikor és milyen körülmények között születtek, de úgy vélte, hasonlítanak rá, érezte, hogy van valami közös bennük. Csodálattal nézett rájuk, ugyanakkor félt is, hogy ha elmennek itthonról, talán nem is látja viszont őket soha többé.
Nem szabad erre gondolnia, tűnődött, hiszen a gyerekek ismerik, nem idegen a számukra. De ő mégis félelemmel nézett utánuk, amikor kiléptek az ajtón és felszálltak az iskolabuszra.
A fürdőszobába ment, megmosta az arcát, hogy felfrissüljön, és amikor felemelte a fejét, meglátta magát a tükörben. Mintha felismerni vélte volna régi önmagát, és bár nyüzsögtek fejében a képek, akár egy hangyaboly lakói, az emlékei a múltról, a gyermekkoráról valahol mégis a távolban ragadtak. Már nem tartotta fontosnak őket, mert csak az számított, ami aznap történik. És ez a nap ígéretesen indult ahhoz, hogy hazaérjen. Bement a szobába, elővette táskáját, amelyben megtalálta iratait.
- Nancy Caningen. Szóval így hívnak? – kérdezte önmagától, de a név semmit sem mondott számára, mint ahogy az sem, hogy egy könyvesbolt tulajdonosa. Becsukta a szemét, és érezte a könyvek friss papírillatát, hallani vélte a bejárat fölötti apró harang csilingelését. És a csengő valóban megszólalt. A nő az ajtóhoz sietett és kinyitotta.
- Na végre! Mi tartott ilyen sokáig?
- Nem fontos.
- Úgy nézel rám, mintha szellemet látnál! Carol vagyok! Na becsukod végre az ajtót, vagy várunk még valakire?
- Bocsánat. Kérsz kávét?
- Igen, köszönöm.
- Mi történt már megint, ami ennyire felizgatott?
- Még kérdezed? Ez a Viktor egy kész csődtömeg! Miért kellett nekem pont vele találkozni és beleszeretni? Tudod, amikor ott voltunk azon a partin, körbevettek a jobbnál jobb pasik, választhattam volna akárkit. De hogy miért mellette döntöttem, még ma is rejtély! – és az idegen csak mondta és mondta a sérelmeit hosszú perceken át.
A nő ott ült vele szemben, kortyolgatta a kávét, és elképzelése sem volt, ki lehet ez a fiatal nő, aki ennyire siránkozik valamin, amihez neki abszolút semmi köze sincs. Hevesen gesztikulálva beszélt, csak beszélt, mintha soha nem ért volna véget. Közben idegesen rágyújtott, megkínálta a nőt is, akinek talán jól esett volna egy szál cigaretta, de mivel nem tudta, hogy dohányzik-e vagy sem, egy rövid mozdulattal elutasította azt.
Sok mindent szeretett volna kérdezni tőle, de nem akart nevetséges lenni, és főképp nem akarta, hogy bolondnak higgye a másik. Türelmesen hallgatott, és megpróbálta felidézni magában mindazokat az eseményeket, amiről ez a nő ilyen kitartóan mesélt, bár legszívesebben otthagyta volna az egészet. Ilyenkor talán vásárolni szokott, vagy ebédet főzni, gondolta, marhasültet és salátát hozzá, vagy csirkét, esetleg valami kínait? Nem, a kínai nem jó… lehet, hogy nem is szeretik? …mindegy, a tisztítóba is elmehetne… vagy a kocsit is lemoshatná… De nem tehetett semmit, mert ez a nő még mindig ott volt, és csak beszélt, és beszélt…
Dél volt, amikor Carol elhagyta a házat, Nancy pedig, miután kikísérte, nekitámasztotta hátát az ajtónak.
- Na végre! – sóhajtott fel, de alig hogy megkönnyebbülten fellélegzett, megcsörrent a telefon.
- Halló!
- Nancy Caningen?
- Igen. Mit óhajt?
- Nora Dickins vagyok, a West World-i iskola igazgatója. Ne ijedjen meg kérem, de Tommal történt egy kis baleset.
- Baleset? De hát…
- Nyugodjon meg, valószínű, hogy eltört a karja, bevittük a központi kórházba!
A nő gyors mozdulattal felkapta táskáját, az autó kulcsait, és becsapta maga mögött az ajtót. A városban nem volt túl nagy a forgalom, de Nancy mégis úgy érezte, hogy nem halad előre, és órák óta próbál eljutni a város másik végébe.
Felgyorsította lépteit, amint belépett a kórház bejáratán. Nem nézett se jobbra, se balra, az sem érdekelte, hogy járt-e már itt valaha vagy sem, csak egy volt fontos, hogy minél hamarabb láthassa a fiát.
- Siettem, ahogy tudtam! – lihegte ijedten. – Mi történt?
- Aggodalomra semmi ok! – fogadta az orvos, aki doktor Allen néven mutatkozott be. – Amint már bizonyára az igazgatónő elmondta önnek, a kisfiú karja valóban eltört. Kap egy csinos gipszkötést, és néhány hét múlva teljesen rendbe fog jönni. A nővér majd elkíséri a váróba, addig igyon egy kávét, ígérem, hamarosan itt lesz Tom!
A folyosó kékre festett falai nyugalmat árasztottak, de ő mégis idegesen járkált, kezeit tördelve. Később bedobott némi aprót az automatába, ami adott egy pohár forró italt, aminek csak az illata emlékeztette a kávéra, az íze viszont pocsék volt. Ivott egy-két kortyot, aztán az asztalra tette.
Bárcsak többet tudnék róla, gondolta. Mindegy, nem számít, szüksége van rám, hiszen az anyja vagyok.
Hátradőlt a bézsszínű bőrkanapén, szemét becsukta, és pihent. Kicsit egyedül szeretett volna lenni a gondolataival, mindazzal, ami ismeretlenül futott át a fején, a vélt emlékek kusza foszlányaival.

- Asszonyom, ébredjen! – szólt egy hang, és valaki a vállára tette a kezét. – Kérem, jöjjön velem!
- Igen, hogyne. Ne haragudjon, néhány percre elszenderülhettem – szabadkozott a nő.
- Ugyan, semmi baj – mondta a nővér, miközben végigmentek a folyosón. – Már itt is vagyunk. Jöjjön! Nem kell félnie, jöjjön! – és a nővér bátorítólag megfogta a karját.
- Uramisten! – mondta rémülten a nő, és szájához kapta a kezét, mert úgy érezte, sikítania kell.
- Nyugodjon meg, asszonyom, tudom, ijesztő ez a látvány – mondta egy orvos, aki az ágy mellett állt -, de higgye el, mindent megteszünk, hogy a férje teljesen felépüljön!
- Azt mondta, a férjem?
- De hát ön Nancy Caningen, nem?
- Az vagyok.
- Ő itt pedig George Caningen, a férje – mondta az orvos, és rámutatott a férfira.
- És hol van a fiam?
- Hogy? Nem értem.
- Tom, a fiam. Eltört a karja, behozták ide a kórházba, és szeretném látni!
- Ő is a balesetben sérült meg?
- Balesetben? – kérdezte a nő meglepetten.
- Önt és a férjét autóbaleset érte ma délelőtt – válaszolta a nővér. – Itt voltam, amikor megérkezett a mentő, de gyerek nem volt magukkal.
- Nézze, asszonyom, jobb lenne, ha néhány napot itt töltene a kórházban, mert bár nem találtunk önnél külső sérülést, valószínű, hogy még mindig az események hatása alatt van.
A nő leült az ágy melletti székre, és a férfi kezét nézte. Ismerősek voltak az ujjai, mintha már látta volna őket valahol, de sem az időre, sem a helyre nem emlékezett. Próbálta magában felidézni az arcát, a mozdulatait, de képtelen volt rá. Amikor körülnézett, már csak ketten maradtak a szobában. Ő és az eszméletlen férfi. Csak ült ott, és hallgatta, ahogy a gép ütemesen szuszog, megtörve a csendet. Mintha az egész szoba egyetlen sóhajtás lett volna, magába szippantva az elmúlt időket.
Félelemmel és kételyekkel telve lépett ki a kórház épületéből, és sokáig állt a járda szélén. Nem voltak már sem vágyai, sem pedig álmai, csak fel-feltűnő arcok és emberek, akik éppen akkor éppen ott voltak. A lámpa rég zöldre váltott, az eső is eleredt, de ő nem mozdult. Nem volt hová sietnie. Mintha várt volna valamire vagy valakire az emlékeiből, de félt, vajon felismeri-e, hogyha elérkezik, vagy újra csak egyedül marad.
Már délután volt, amikor megállt a könyvesbolt előtt, és rövid töprengés után benyitott.
- Jó, hogy látlak! Valami baj van? – kérdezte egy szőke hajú férfi a pulttól felállva.
- Nincs semmi, jól vagyok.
- Csak azért, mert olyan furcsán nézel ki. Azt hittem, korábban jössz.
- Dolgom volt – válaszolta a nő egykedvűen.
- Tudod, hogy nemsokára a próbán kell lennem, úgyhogy… – szabadkozott a férfi.
- Jó, menj csak!
- Biztos, hogy ne maradjak veled?
- Indulj már, még elkésel!
- Ahogy gondolod. De hívj, ha segítsek! – mondta a szőke hajú férfi karjára dobva kabátját, és kiment az üzletből.
A nő elfordította a kulcsot az ajtóban, aztán kitette a “zárva” táblát. Végignyújtózott az olvasódíványon, majd levette a hozzá legközelebb eső könyvet az asztalról, és belelapozott.
Elolvasott néhány sort, amikor valaki megszólította. A hang oly távolinak tűnt, hogy időbe telt, amíg fel tudta fogni, amíg rájött, hogy az ő nevét hallja ismét. Szemei nehezen nyíltak ki, mintha szembeszálltak volna akaratával, és önállóan döntöttek volna, hogy engedelmeskednek-e vagy sem.

- Még egyszer kérdezlek téged, Nancy Taylor – mondta egy pap, aki a nő előtt állt -, elfogadod-e az itt jelenlévő Martin Briant férjedül, és kitartasz-e mellette jóban, rosszban? Kérlek, válaszolj igennel vagy nemmel!
Mi ez az egész? Hol vagyok? gondolta, és ijedten nézett körül.
Háta mögött a násznép lélegzetvisszafojtva várt, miközben csodálkozó tekintetük a nőre szegeződött. Csend volt. Dermesztően hideg csend.
- Nos? – kérdezte az atya ismét.
- Hogy? – fordult a nő rémülten a pap felé.
- Igen vagy nem? Válaszolj, leányom!
Nancy úgy érezte, rázza a hideg, fáznak az ujjai, reszket egész testében. Nem tudta, miért van itt, hogy miért pont ő van itt és nem valaki más, valaki, akinek fontos ez az egész. Hirtelen eszébe jutott Tom. Látta maga előtt apró kis testét, amikor megszületett, ahogyan éjszakánként járkált vele a szobában, amikor először ment óvodába, és a verseket még selypítve mondta, és azt a fantasztikus labdaütést, amivel majdnem megnyerték a meccset. Úgy tűnt, mintha ezer év telt volna el, de ő ott volt, a csaták és a harcok mezején, a találmányok idején, és mindig, amikor fontos döntéseket hozott az ember. De ezt a választ itt és most kell megadnia.
- Valami baj van? – kérdezte Martin.
Ki vagy te? Hiszen nem is ismerlek! gondolta Nancy, amikor felé fordult.
A férfi megfogta a nő kezét, a szemébe nézett, majd átölelte. Érezte már valahol ezt az illatot, és a férfi közelsége is ismerős volt, talán szerette valamikor, vagy még most is szereti… De akkor miért nem emlékszik rá?
- Szeretném látni Tomot – mondta a nő.
- Ki az a Tom? – kérdezte a férfi.
- Hát a fiam. Szeretném, ha itt lenne!
- Miket beszélsz? Neked nincs is fiad!
- Már hogy ne lenne! Tudod, az a szőke fiú, nagy barna szemekkel! Most lesz tíz éves – bizonygatta értetlenül a nő.
- Nancy, az istenért! Mi ez az ostobaság? Hogyan lehetne tízéves fiad, amikor még csak huszonkét éves vagy?
- Nem, az lehetetlen! – mondta a nő, és kisietett a helyiségből.
Kiszaladt az utcára, és leintette a legközelebbi taxit.
- Hová parancsolja? – kérdezte a sofőr.
- Vigyen haza!
- Haza? De hová?
- Nem tudom. Nem jut eszembe.
- Elfelejtette a címet?
- Vigyen minél messzebbre innen!
- Maga tudja – szólt a taxis, és elindult.
A nő nézte a város forgatagát, az embereket, akik tudták, hová sietnek, mi is a feladatuk ebben a világban, és hogy kik is ők valójában. De neki magának fogalma sem volt arról, hogy kicsoda. Úgy érezte, hogy minden ok nélkül, csak úgy megtörténnek vele a dolgok, ő pedig mintha útközben elveszne valahol. Aztán kezdődik elölről újra és újra. Elképzelése sem volt róla, hogy ez a zavaros élet egyáltalán az övé-e, vagy ott folytatja, ahol mások abbahagyták. De hol kezdődött az ő élete? Talán gyermekkorában, de megeshet, hogy sokkal később, az is lehet, hogy éppen itt, ebben a taxiban. Összekuporodva feküdt a kocsi hátsó ülésén, észre sem vette, hogy könnyei végigfolynak az arcán. Becsukta a szemét, és már gondolatai sem voltak.

Az ébresztőóra hangja riasztotta fel. Lenyomta a gombot, felült és körülnézett.
- Itthon vagyok – állapította meg csendes megnyugvással, mert tudta, hogy éjjel lidérces álmok gyötörték, de már csak homályos emlékei maradtak róluk.
Felvette köntösét, lement a konyhába, és elkészítette a gyerekek reggelijét. Aztán leült egy csésze kávé mellé, és várt.
Már megint elaludtak, gondolta, és felment az emeletre.
Benyitott a gyerekszobába, de nem volt ott senki. Megnézte a másik szobát, majd a többit, aztán a fürdőt, a nappalit. A nevükön szólongatta őket, de nem válaszoltak. A ház üres volt. Kiment az utcára, és furcsa, rossz érzése támadt. Nem látta a munkába igyekvő szomszédait, a gyerekeket, akik nap mint nap erre mennek iskolába, sem az újságos fiút, még a szemközti házban lakó kutyát sem hallotta, amelyik szinte állandóan ugatott és nyüszített. Nem hallott semmit. Ijedten szaladt végig az úttesten.
- Valaki! Hát nincs itt senki? – kiabálta kétségbeesetten, de válasz nem jött.
Rémülten járta a házakat, egyiket a másik után, míg vége nem lett az utcának, vége lett a városnak is.
És a föld többé már nem gömbölyű volt, hanem kocka, és ő ott állt a szélén. Szeretett volna ugrani. Csak úgy a semmibe. Utolérni minden emlékét, a jó és a rossz érzéseit, amik valahol itt veszhettek el, ahol már nem világ a világ, ahol már többé nem álmodik az ember. Nem várt tovább, átadta magát a kék mélységnek.
Béke és nyugalom áradt szét a testében. Könnyűnek érezte magát.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához