LFG.HU

Tuan
hírekCimkek

Kicsiny kereskedőhajót kirabolni, martalócok karmai közül kimenteni egy ork gladiátort, csókkal fizetni megannyi kurtizánnak, ha más már nem akad… csupa-csupa bohém mulatság. Scarafone Chiaramonti, a tékozló nemes mestere mindennek. Talán csak felejteni próbál? Emlékei és fivérei elől menekült idáig, Új-Akvilonába, nem is sejtve, hogy hamarosan még inkább kísérti majd a múlt.

Balbun, a fegyverkovács, ennek a városnak szülötte: nem átutazó, nem is kalandor, aki továbbosonna Krán felé, vagy épp iszkolna onnan. Ő sosem látta a csillagok és a holdak ragyogását – szemében egy hét évvel ezelőtti máglyatűz visszfénye dereng még. Üllő és kalapács, ennyi kell csupán neki, hogy a Kosfejes Úr akaratából megalkothassa a szekercét, amely a Bíboros vesztét okozhatja majd.

A Márki és a Bíboros, a város két ura érthetetlen módon egy apró, jelentéktelennek tűnő egyszarvúfigurán marakodnak. Egy bábon, amely egy kicsiny kereskedőhajó rakományával érkezik… A város, a szekerce és az egyszarvú fonja össze Balbun és Scarafone sorsát, és teszi őket ellenfelekké, végleg.

Scarafone ezúttal hasogató fejfájásra ébredt, meg arra, hogy lába hideg vizű tócsába lóg. Kezét emelte, hogy megdörzsölhesse tarkóját, de rémülten tapasztalta, képtelen mozdítani. Megemelte a fejét, előtte nyers kövekből rótt, nyirkos fal fénylett tompán. Ezerszelvényű féreg araszolt ott megannyi lábával a méregzöld mohafoltokon, kimérten kerülve el a pormacskákkal hintett tenyérnyi pókhálókat. Scarafone undorodva rántotta arrébb magát, de ügyetlen mozdulatával besüppedt a fekhelyül szolgáló nedves szalmatörekbe, és a szakadozott, húgyszagú darócpokróc, melyet kegyesen rajtafelejtettek, az arcába hullott.
Ordítva rúgta fel magát ülő helyzetbe. Vadul rázta karjait, de bárki kötötte is meg a szíjakat csuklóján, gondosan járt el. Hamarosan feladta hát a hiábavaló küzdelmet, majd tehetetlenül körbenézett.
A helyiség, ahol fogva tartották egykor talán borospinceként szolgált. Kétségkívül tűzvész nyelte magába az épületet, a penészes falakon itt is, ott is kormos foltok árulkodtak az egykori pusztításról. Odafentről, egy szekérnyi, tátongó nyíláson át szürke fény szüremlett le, és – Scarafone nem akart hinni a szemének – ólmos esőcseppek hullottak alá. Mióta ÚjAkvilonában élt, s megvolt annak már egy esztendeje is, nem látott esőt.
Ha feltornászná magát, töprengett, a helyiség középen, mellmagasságban terpeszkedő sziklaemelvényről talán feljuthatna valahogy, ki a szabadba.
Arrébb gördült, most nem zavarta, hogy a pocsolya összenyálkázza mezítelen felsőtestét, és kihasználva a lendületet felállt. Két gyors lépést tett a kőemelvény felé, azután viszolyogva megtorpant.
Az egyenetlen sziklán mélyvörös tócsa éktelenkedett, egy termetes, fémabroncsos fapöröly meg egy maréknyi csontszilánk. Annak a törött emberkoponyának darabkái, amely középen nyugodott, és üres szemgödrével, repedt állkapcsával a reszkető Scarafonéra lesett.
Fentről madárrikoltás hangzott fel, és csapongó szárnyak rajzoltak tompa körvonalú, vonagló árnyakat a rideg falakra. Oldalról csosszanó léptek közeledtek. És ahogy a nemes odakapta fejét, észrevette a pince legsötétebb zugában megbújó korhadt deszkaajtót. A számtalan rés egyikén most bütykös ujjak nyúltak át, majd félretolták az ajtóként szolgáló tákolmányt.
Egy emberforma alak toppant a helyiségbe. Teste köré szakadozott, foltos rongyokat csavart. Púpos volt, de olyan idomtalanul magas, hogy csak meghajolva fért át a nyíláson. Koponyája megdöbbentően hatalmasra torzult, csak néhol fedte egy-egy maroknyi, szürke hajcsomó, kiugró pofacsontjai szinte áthasították betegesen fehér arcbőrét. Vállára vetve súlyos zsákot cipelt. Morgott valamit, és Scarafone felé lépett.
A nemes hátrálni kezdett a jelenés elől.
Kacagás állította meg. Fejhangú, hosszan elnyúló, sipító kacagás. A háta mögül érkezett, a szalmatörek fekhely felől.
Sigundo, a vén manó gubbasztott ott, egy falba ékelt, rozsdás fáklyatartón. Azóta silbakolhatott ott, mióta az eszméletlen nemest odalökték. Vigyázta nyugalmát, s bizonnyal jót derült riadt vergődésén.
Végül, bár láthatóan nehezére esett, leküzdte fenenagy jókedvét.
- Ne aggódj, öreg barátunk, Csontos, nem bánt. Nem mondom, rémítően néz ki, de szentségtelen nászban fogant, és neki még ez a torz lét is adomány. Igaz, az égiek némásággal, tekintélyes púppal és végtelenül lassú észjárással büntették, de roppant erőt is fújtak nyurga tagjaiba.
A manó széles taglejtésekkel kísérte cifra szavait, mintha holmi ajtónálló lenne, aki a messzi földről érkező őrgrófot mutatja be a báli közönségnek.
Csontos közben tovább közeledett. Átsétált a tetőnyílás alatt, észre sem vette a fejére zúduló esőcseppeket. Útja végén megállapodott Scarafone előtt. A súlyos zsákot a földre hajította, baljával mutogatott rá, s közben akadozó nyelvvel vakkantott néhány érthetetlen szót. Koponyájáról gőzölögve párállott az esővíz.
A nemes kutatóan lesett a savószín szemekbe, de az értelem legkisebb jelét sem lelte. Orrát beteg szag csapta meg, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne fintorodjon el. Szerencsére a torz szörnyeteg sarkon fordult, és amerről jött, arra távozott.
A manó elugrott a fáklyatartóról, erőtlen szárnyaival esetlenül verdesett, majd nagyot huppanva a zsákra zuhant.
- Hát te vagy Scarafone Chiaramonti, a messzi Abradó híres bajvívója – kijelentés volt ez, nem kérdés.
A nemes biccentett, majd régről rögzült formulákkal toldotta meg az elhangzottakat: – Véreim hosszú nemzedékek óta Sevarro urai, idősebb bátyám az abradói hercegi gárda vezérgenerálisa, másik fivérem Montegra érseke, a Kosfejes Úr felkent szolgája.
- Igen – bólogatott helyeslően az erdőpille, majd megvakarta fültövét, fövege előrebillent. – Igaz ugyan, hogy Sevarro terjedelmes földdarab, de talaja silány, megművelhetetlen, nagyobb részét pedig zord vadon nyeli magába. Az abradói hercegi gárda vitézei pompázatos ruhákban feszítenek, de széltében-hosszában mindenki regéli, jobban értenek a női fűzők megoldásához, mint a fegyverforgatáshoz. Ami pedig Montegra magasztos lelki életét illeti… Nos, azt hagyjuk inkább. De áruld el nekem, miként lehet az, hogy te mégis földönfutó vagy, nincstelen csavargó, aki csalfa nemesasszonyok kegyéből, meg a tehetős polgároktól elorzott javakból él?
Scarafone hosszan nézett a manóra: ennyit nem illett tudnia. Végül hátralépett, és leült a szalmatörekre.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte nyersen.
Az erdőpille szélesen elmosolyodott, és legyezni kezdett szárnyaival, talán az elégedettség jeleként.
- Először is bontsd ki a zsákot – szökkent arrébb, egy posványzöld pocsolya mellé -, mindent megtalálsz benne, amit éjjel Giulia szállásán feledtél. Érthető persze, hiszen sebbel-lobbal kellett távoznod.
Scarafone savanyú képpel állt fel, és kimérten megfordult.
- A szíjak – tört ki a megértés Sigundóból -, ó én feledékeny. Na de azt ne hidd, hogy te okosabb leszel, ha megéred a háromszáz évet.
A nemes simogató szélfuvallatot érzett, majd egyszerre szabaddá váltak kezei. Csodálkozva fordult vissza, de a manó ott állt a pocsolya szélén, pont úgy, mint az imént.
- No, öltsd magadra ruháid, még a végén meghűlsz.
Scarafone nem kérdezett. Kibogozta a zsákot, és sorra elővette kedvelt ruhadarabjait. Nyirkosak és gyűröttek voltak ugyan, de most szívből örült nekik. A magas gallérú ingnek, az ezüstszálakkal gazdagon futatott mellénynek, a legfinomabb atlaszselyemből készült kesztyűnek, a gémtollal díszített kalapnak és az övre csatolt féltucatnyi ékszerfiolának.
Néhány röpke pillanat múlva elégedetten húzta ki magát. Így felöltözve némiképp megnyugodott. Ha a szagtól is megszabadulhatna… úgy érezte bőrébe ivódott a pokróc bűze, meg a pince áporodott szaga.
Egy kiadós, illatos olajokkal terhes, rózsaszirmokkal meghintett fürdőről ábrándozott. Azután körbepillantott, és kiigazította magát:
- De megtenné egy lábosnyi forró víz is.
Közben a manó szavai csobogó patakként áradtak. Minden ruhadarabhoz hozzáfűzött valamit, és a nemes megdöbbent, mennyire jártas a ritka kelmék, selymek és posztók világában.
Az ajtó újra megreccsent, az emberszörny tért vissza. Kezében egy fémedényt tartott, és a nemes felé igyekezett vele.
- Nem, nem hiszem Csontos, hogy vendégünk kedvelné konyhánk ízeit. Sőt, ami azt illeti, könnyen az életébe kerülhet, ha belenyalint.
Scarafone undorodva pillantott az elébe tartott edényre. Levesforma lé lötyögött benne, színre zöld, szagra leginkább pocsolyavíz; középütt jókora sötétlő húsdarab úszkált.
Csontos ott dülöngélt még egy darabig, kevéssé volt fogékony a külvilág jelzéseire. Végül nehézkesen hátralépett, és az alvadt vértől rozsdaszín emelvénynek támaszkodva szürcsölni és csámcsogni kezdett. Nem hagyta veszendőbe menni a levest, túl sokat kellett főznie azt az inas húst, hogy porhanyós legyen.
Az erdőpille odarebbent a nemeshez, felszökkent a vállára, és bizalmaskodó hangon folytatta.
- Úgy hallottam, elpártolt tőled a szerencse.
Scarafone meghökkent a nem várt fordulattól. Vajon mire gondol a manó? Az éjszakai menekülés részleteiről mindent tud, biztosan nem erre utalt. Lehet… lehet, hogy a tartozásáról is tud?
- Egy bárka – súgta az erdőpille, bűnre csábító krampuszként -, amely napszállta után siklott be a kikötőbe a visszaérkező többi hajó közt megbújva. Összetéveszthettem volna velük, de míg azokból hordókba, hálókba gyűjtött mindennemű halakat, rákokat és más vízi jószágokat emeltek ki a megfáradt halászok, emez csak némán meglapult a móló végénél. Egy ideig csak távolról figyeltem – magyarázta tovább Sigundo, szárnyaival lassan legyezve, ezúttal izgalmát vezette le önkéntelen mozdulataival -, aztán közelebb óvakodtam. Te is így tettél volna, nem?
Scarafone némán biccentett, bár sosem ment volna tíz lépésnél közelebb egy halszagú bárkához.
- És akkor megláttam a testére tapadt mélyzöld algák között a vándorkagylókat. Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezett újra a manó.
A nemes pedig erre a kérdésre pontos választ adhatott, ismerte jól a vizeket:
- Nemrég még a Gályák tengerének hullámait szelte. Márpedig nincs az a halászbárka, mely addig merészkedne…
- Na látod – csapott le a manó -, én is pont erre gondoltam, és társaim ügyességének hála nemsokára azt is megtudtam, mit rejt magában.
Az erdőpille ekkor hátraszökkent, szótlanul, várakozóan nézett vendégére.
Scarafone értetlenül figyelte, így szemeztek egy ideig. Végül a manó éleset, bántót füttyentett.
A tetőhasadékban fém csillant: egy karcsú pengéjű tőrkard jelent meg a magasban. Áttört markolatkosarába három manó kapaszkodott, és vad csapkodással fékezték ereszkedését.
A nemes sietve lépett feléjük.
Sigundo pedig beszélni kezdett újra.
- Azon a bárkán kincseket rejtegetnek. Aranydukátok, ritka kelmék, csillogó türkizek, smaragdok meg hasasan telt gyöngyszemek várnak ránk. Ebből könnyen kifizetheted tartozásod, és marad bőven vigalomra, mulatozásra. Ékszerekkel halmozhatod el Giuliát, és még fél tucat kurtizánt.
Scarafone felnyúlt, és kiáltani volt kedve örömében, amikor ismét kezében tarthatta kedvelt tőrkardját. Vívóállásba ugrott, és kettőt suhintott a levegőbe.
- Mi a terved? – vetette oda foghegyről a manónak.
Az erdőpillének újra megeredt a nyelve. Hosszan és kitartóan beszélt. Társai letelepedtek a csámcsogó Csontos mellé, és bele-belenyaltak a levesébe, néha felrebbentek a levegőbe, és gyors köröket írtak le vendégük körül, vagy éppen kisuhantak a szabadba.
Sigundo csak nagy sokára hagyta abba, Scarafone már-már elismerően nézte őt.
- Ezt alaposan kifundáltad – jegyezte meg. Két lépést tett a manó felé. Nem töprengett tovább a magától megoldódó szíj rejtélyén, sem Csontos titokzatos ősein meg az oltárkőre lökött, törött koponyán. Csak a csengő aranyak érdekelték. Könnyedén meghajolt: – Vágjunk bele!
- Ez a beszéd – kurjantott a manó.
Két társa füttyögve fejezte ki örömét, még Csontos is vakogott valamit, bár kétséges volt, hogy értette, mi is az oka a hirtelen örömnek.
A szélesen mosolygó Sigundo hirtelen elkomolyodott.
- De ne feledd, találsz ott egy bábut. Egy hófehér szőrű egyszarvút. Ő, az enyém!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához