LFG.HU

HammerTimeCafe
Rorimack
ismertetőCimkek

Alcím: “Mi vagyunk a zsoldosok…” 5/4

Az új MU regény mert nagyot gondolni. Keményfedél, feltáruló komor arc, hazai és külföldi scifi-nagyságok ajánlója – szinte elhinnénk, hogy valami nagyon jó került a kezeink közé. Ám a buborék nagyon hamar kipukkan, és úgy a huszonötödik oldal táján oda a kezdeti lelkesedés. Nyammogunk tovább a szövegen, és már rég ottfelejtenénk valahol a könyvet, csak egy dolog hajtja az olvasót: ha minden a papírforma szerint alakul, akkor ez lesz az év díjazottja.

A félreértések elkerülése végett: az Árnyak ébredése nem a legrosszabb regény, amit idén a Zsoldos-díjra jelöltek, az majd az Elveszett emberiség lesz. Ez egyszerűen egy újrafelhasznált sablonokból építkező, unalmas betűhalmaz.

Pedig én már-már elhittem, hogy Roberto Quaglia és Ian Watson direkt ezért tanult meg magyarul, mert annyira jó. Hát, lehet, hogy a Myterious Universe tényleg ennyire jó, de ez ebből a könyvből nem derül ki. A mindenféle egyediséget nélkülöző földi jövőben oligarchák (pearlek) uralják a kontinenseket. Győzött a globalizmus, legalábbis hiába az egzotikus helyszínek, Chicago, vagy éppen a borítón is orrunk alá dörgölt Párizs, itt mindenki ugyanúgy és ugyanazt a nyelvet beszéli. Az egyedi hangulat kimerül abban, hogy egy kubai cipőboltos benyög két spanyol szót. Ha már a párizsi felső tízezerben is miss-eznek a mademoiselle helyett, ott valami nagyon el van rontva. Szóval, van egy egyenműanyag Földünk, ahol tombol a scifi. Ennek leglátványosabb elemei a hangulatfüstölők, és az, hogy mint egy Jetson-család epizódban, mindenki fel-alá légikocsizik.

A szereplők lennének azok, akik feldobják a dolgot, és erre minden esély megvan, hiszen Dr. S. Sárdi Margit scifiológus külön kiemeli a jellemeket a Sötétség előttben, az előzményben. Szerencsés. Úgy alakulhatott, hogy túl sok jellem tömörödhetett bele abba a műbe, mert az Árnyak ébredésébe már nem jutott. Van ugyan egy főhősünk, bizonyos Gin (sic!) Bowman (még jó, hogy nem Misi), aki játszaná a paranoiást, de ezzel több gond is van. Egyrészt eltelik egy kis idő, mire a szerző eldönti, hogy akkor most ő egy az egyben lenyúlja a Terminátor 3 John Connorját, vagy belekever egy kis Humprey Bogartot is. Az utóbbival szerencsére hamar felhagy, mert a tizenhét éves főhős film noir póza legfeljebb kínos mosolygásra késztet. Másrészt a történet szerint az utcáról beszédelgő Ginünket fél év alatt kikupálják űrfelderítőnek, majd kap egy egyhónapos eltávot. Ha eltekintünk attól, hogy ez a fél év mennyire kevés a felkészülésre, akkor sem értjük, hogy miért olyan hülyék a katonai pszichológusok és kiképzők, hogy miközben egy hatalmas lelki terheléssel járó feladatra készítik fel a jelölteket, nem tudják kiszúrni, hogy Bowman A;) hazudott a tapasztalatát illetően B;) kezelésre szorul. Szerencsére ott vannak a többiek. Például az Opus Dei, ugye, ha már Brownnak bejött. Csak amíg Dan Brown legalább megpróbálja egy hatalmas erővel rendekező, veszélyes szervezetként bemutatni az Opus Deit, addig Sheenard opusdeis gyilkosai mögött akár a Magyar Bohócszövetség is állhatna. Van még persze család is, drámával, meg politikai harcokkal, csupa-csupa izgalmas dolog, akár egy szerda délelőtti Dallas-ismétlés. Meg persze ott van a lány is, bizonyos Annabeth, aki felkavarja Bowman kimenőjét. Kiderül róla, hogy nem egészen az, akinek mondja magát, és máris lehet átrepülni Párizsba, megy előre a cselekmény. Ami elvileg abból áll, hogy John Connor elkezd nyomozni a szülei, és saját sorsa után. Megtudja, hogy van egy ikertestvére, meg közben jól rájön, hogy követik.

És miközben göngyölíti felfelé a szálakat, szinte véletlenül, a 186. oldal környékén mintha beindulna a történet. Kár, hogy eddigre már csak a fanatikus MU rajongók, egy kósza kritikus, meg a Zsoldos-zsűri olvassa a könyvet. Node a lényeg, hogy mindez a beindulás csupán a 235. oldal tetejéig tart, ezek után az izgalmat csupán az okozza, hogy a körmünket rágjuk, a szerző nehogy a legócskább befejezéssel éljen.

Pedig de, és itt jön valami, amire talán csak Szélesi Sándor képes. Ugyanis egy befejezést sokféleképpen el lehet rontani, pláne, ha egy bűnügyi-nyomozgatós történettel van dolgunk. Az ideális eset úgy néz ki, hogy az olvasó az utolsó lapig tanakodik, hogy akkor tényleg a kertész-e a gyilkos, majd az író az utolsó oldal utolsó sorában megcsavarja a szálakat, és olyan véget kanyarít, amitől megindul a befogadó nyálelválasztása. Egyszerűnek tűnik, pedig messze nem az. Két klasszikus módja van, hogy elszúrjuk.

Egyrészt úgy, hogy jó előre lelőjük a megoldást – az olvasó szereti, ha egy lépéssel a szereplők előtt jár, de nehezen viseli, ha jó előre lelövik neki a poénokat. A másik jól bevált taktika, hogy az utolsó pár lapra előrángatunk valakit vagy valamit, és jól az olvasó arcába röhögünk, hogy háhá, agyalhattál volna ezen az ítéletnapig, akkor is én vagyok az okosabb, nézd milyen befejezést … rittyentettem ide! Nem meglepő, de senki sem szereti, ha hülyének nézik.

Nos, a szerző zsenialitása abban rejlik, hogy ezt a két hibát tökéletesen tudja ötvözni. Egyrészt minden a papírforma szerint alakul, másrészt a végére sikerül előrángatni egy nyulat a cilinderből. Sőt, mi több, ez a hajánál foga elővonszolt magyarázat sem magyaráz, csak tudatosítja, hogy amit eddig hittél, hogy nem úgy van ahogy hitted, nagy valószínűséggel nem úgy van, ahogy hiszed.

Hogy csak ennyi van a pár óra alatt kivégezhető háromszázharminc oldalon, az egyrészt kevés, másrészt ha tényleg végig akarjuk olvasni, nagyon sok. Idézzük csak fel Dr. Szabó Gábor irodalomtörténész szavait: `Ez az intergalaktikus mitológia a megváltás, megváltódás lehetséges útjait keresve vezeti olvasóját a kozmoszba.`

Segítek: a megváltás ott kezdődik, amikor az ember eljut a 334. oldalon az utolsó pontig…

Anthony Sheenard (Szélesi Sándor): Árnyak ébredése
Graal Könyvek Kiadó
ISBN 963 229 641 9
2390 Ft.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához