LFG.HU

Brutalis, Mantis
ismertetőCimkek

“Az egész valahogy nem állt össze. A pasi, akivel három hete járok – na jó, akivel három hete csókolóztunk először, nem mintha azóta túl gyakran megismétlődött volna – vámpír. Vámpír!”

Na, akkor az Inamorati. Az alkotói hármas nagy fába vágta a fejszéjét: folytatásos vámpírregénybe kezdett, amely hozzáférhető a http://inamorati.freeblog.hu honlapon. Itt megtalálhatóak a szerzők név szerint feltüntetve, akinek kedve van hozzá, az némi google-fu segítségével kinyomozhatja nickekhez tartozó polgári neveket is. Már az írói disclaimerből kiderül, hogy az írás során szándékos a formabontás, illetve egyes társadalmi konvenciók borogatása. A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy ennek az a célja, hogy a kezdeményezés felnőttebbnek tűnjön, bár meglehet, volt ezen kívül más is, de a pszichológiai távkiértékelés nem az erősségem.

“…a szöveg egész terjedelmében elszórva megtalálhatók nyílt és burkolt; erőszakra, gyilkosságra, azonos neműek közötti és csoportos szexre, véres/horrorisztikus cselekményekre, természetfölötti/kitalált lényekre vonatkozó utalások, illetve ezek szigorúan művészi jellegű leírásai.
A szereplők csak a képzelet szüleményei, és bármilyen hasonlóságuk valós személyekkel puszta véletlen.”

A felvezetés egyébként megegyezik a tévécsatornákon felbukkanó korhatár-figyelmeztetésekkel, ami nekik kötelező ugyan, viszont néhány amatőr író első kéziratánál inkább hat nevetségesen, mint komolyan.
A honlap viszonylag épelméjűen van berendezve, bár a fekete alapon halványszürke és rikító fehér betűkből Póz, a nagy varázsló gagyog az olvasó felé, el lehet rajta igazodni, így elsődleges célját betölti. Ezzel együtt a fekete alapon fehér betű kombótól úgy fél óra után rendszerint jojózni kezdett a szemem.
A célkeresztté alakuló kurzor viszont gagyi megoldásnak tűnik. A regényhez – egy fotóprojekt képeivel meg más tartalmakkal is ékes – galéria és fórum is csatlakozik, de ezek nem kapcsolódnak a kritika szűk értelemben vett tárgyához, ezért kivesézésüket elhagyom.

Nézzük magát az alapkoncepciót. Ez a tevékenység alapötletén túl – nevezetesen, hogy írjunk regényt fejezetenként folytatásokban – látszólag nem terjed ki sokra. Elviekben a fejezetenként történő közzététel lehetővé tenné, hogy az olvasó érdeklődését folyamatosan fenntartsa az író, ez azonban kihat a regény szerkezetére is: akkor, ha a művet nem lehet teljes egészében, egy huzamban végigolvasni, az üresjáratok, pusztán informatív részek, lazább lötyögések problémásak lehetnek, és jól kell időzíteni őket. A módszer emellett lehetővé teszi, hogy az olvasói visszajelzések már menet közben megérkezzenek az alkotókhoz, akik a vélemények alapján akár át is szabhatják a történet további menetét. Ahhoz azonban, hogy a végeredmény akár csak közelítőleg is emészthető legyen, és ne csússzon át az olvasó agyán, mint a higany az óvatlan fogyasztón, előre kell gondolkodni – szinopszist írni, meghatározni a fő cselekményt, a kronológiát, az események sorrendjét, különben a cselekmény csak kóvályogni fog.

Márpedig az Inamorati esetében pontosan ez történt, vagyis a cselekmény ide-oda ténfereg. A történet nemhogy nem kötött le, hanem menet közben voltak alkalmak, amikor inkább foglalkoztam költségvetési táblázatok fordításával, mint hogy még egy sort haladnom kelljen benne. Bosszantóan banális, ismétlésekkel, alkalomhoz nem illő gondolat-kacsokkal és visszaemlékezésekkel terhelt, és olyan lassan folyik előre, hogy ehhez képest a fenyőgyanta üvöltve alázúduló vízesés. Ősi szabály – az írók úgy használják, mint gyakorlott mérnök a szigszalagot -, hogy ha leül egy történet, akkor vagy egy hentelést, vagy egy üldözést, vagy egy ágyjelenetet bele kell írni, oszt’ hátha fellendül valami, ha máshol nem, hát az író fejében. A cselekmény szinte nem is áll másból, ami arra utal, hogy a híres írói blokkot a szerzők nem annyira átugrották, vagy megkerülték, hanem inkább zsákba rakták és vitték magukkal. Egész jeleneteket nyugodtan ki lehetne hagyni, két bekezdésben összefoglalva elmesélni, de neeem, az ilyesmi nem íróhoz méltó. Bele kell döngölni minden egyes eseményt az olvasó agyába, vérrögformáló részletességgel, különben nem tart annyi ideig elolvasni valós időben, mint amíg megtörtént. Mintha a gépelés csak pótcselekvés lett volna az íróknak, amíg ki nem találják a következő eseményt.

“Már nem ült haragos ránc szája sarkában, és csak nem mosollyal fordította félre majdnem pirulva sikkes fejét?”

No, aki el akarja olvasni a regényt – amolyan illusztrációként egy jobbfajta workshop lexikonhoz – az itt álljon meg, ugyanis mostantól lesz egy-két szpojler az elemzésben.
A történet első négy-öt fejezete kínos. Az olvasó fogcsikorgatva várja, hogy történjen valami, mialatt az írók hasonló erőfeszítések árán próbálják valahogy eladni a külvárosi egyetemista lány, a latintanár Lesta… akarom mondani Dante, és Jeremi találkozását. Namost első lépésben ők hárman mennek, vagy menekülnek valahova, ennek keretében motelről hotelre utaznak, miközben a trió főkúlja valamilyen random elv szerint összeveri/terrorizálja/megdugja a másik kettőt. Valahol a sztori tényleg meglepi az embert: amikor a fél karomba le mertem volna fogadni, hogy most már tényleg nem jöhet újabb kör egy szállodával, akkor hőseink beparkoltak, szobát béreltek, Jeremit lezúzták, Sarah meg elszörnyedt bűvöletben ismét terítékre került.
A dolgot finomra hangolja, hogy mindenki nézőpontkarakter, úgyhogy az összes szereplő szemszögéből elcsámcsoghatunk az eseményeken. Ez a húzás szépen kiemeli, hogy az írók gyakorlatilag képtelenek más típusú karaktert megalkotni, mint mondjuk egy Evanescene-koncert előadói, és a színpad előtt fekete könnyeket síró tinédzsercsapat.
Az írók ekkor nyilván rájöttek, hogy a szereplőtrió szexuális virgonckodásait és nyílt törésig fajuló konfliktusait nem lehet egy egész regényen át görgetni, ezért megpróbálkoztak valami mással, mint az eddigiek. Itt hirtelen előkerül, majd látványosan befagy a Banquet Hall-jelenet. Ügyes kísérlet, de mivel a koncepció kihalt állatfaj errefelé, ezért hőseink ugyanolyan sebességgel hátrálnak ki az epizódból, ahogy szíve szerint a mostanra már megtört kritikus hajítaná ezt az írást az ablakon kifelé, ha az nem lenne a monitor nehezen mozdítható börtönébe zárva.
A következő részekben amolyan vámpírklános-intrikás-háborús valami következne, de ekkora már a nulla alapról és elképzelésről induló sztori egy összeomló toronyház minden bájával eltemeti saját magát. A szereplők innentől kezdve összefüggéstelen eseményekben botorkálnak, izzadságszagú magyarázkodásokkal próbálják megindokolni, hogy miért tesznek teljesen logikátlan dolgokat, jönnek a múltba tekintgetések, és a szenvelgések, hajánál fogva berángatott történetelemek, melyek nagyrészt kínos írói motyogásba fulladnak, és általában gyorsan megpróbálnak elfelejtődni a következő fejezetekben. Ugyanez igaz úgy általában mindenre, amit az élőhalott lét kapcsán az alkotók kitaláltak: rendszerint csak addig működnek, amíg az írók számára is úgy kényelmes. A következetességet ne keressük, szabin van.
A szereplők próbálják ugyan követni a történet hajtűkanyarait, azonban úgy a másodiknál már elhagyják a realitás aszfaltsávját, végigzötyögnek a hihetőség kavicságyán, hogy aztán átszakítsák a valóság acélkorlátját, és lángolva eltűnjenek az abszolút blődli szakadékában.
A regény tizenkét fejezetének utolsó részeit már kétségbeesett tempóban olvastam végig: őszintén rettegtem, hogy ha nem végzek vele gyorsan, akkor esetleg újabb adagokkal bővül a kritika megírása előtt.

“Hogy hagyhat Isten, ha létezik, egy magamfajta szörnyet ámokot futni?”

A szereplők rendszerint ordítóan sablonosak, a stílusuk gyakran válik erőltetetté, néha meg csak azért viselkednek hülyén, hogy még eggyel előrébb jusson a Cselekmény Legördülő Krumpliszsákja. A beszédstílusuk olyan nehézkes, mint egy Michelin-emberke, néha meg ömlik belőlük a pátosz. Különösen irritáló, amikor ugyanaz az esemény akár ötször-hatszor visszaköszön a különböző visszaemlékezésekben. Már tényleg csak a sarokban figyelő zsizsik-kolónia közös emlékei hiányoztak arról a jelenetről, amikor az egyik főherótot a vámpír-atyja-gyámja-kínzója megrakja az első önálló vadászata alkalmából. Testi képességeik üvöltően inkoherensek: a vámpírok egyrészt átütnek a falon, másrészt meg lehet őket szívatni öt-hat pisztolylövéssel – és a lőfegyver használata még a huszonegyedik század elején is ordító ízléstelenség az egyik szereplő belső rinyája alapján ítélve. Halottak, és megrohad az étel a gyomrukban, de szexuálisan aktívak. (Hja, persze, a démon, az akarta, bíró úr.) De minek egy rakás halott szövetnek – ami tévedésből mozog – az erekció? Emellett ott van maga a vámpírok kialakulásának alternatív eredetmítosza, illetve a kialakulásuknak a vámpírokra gyakorolt hatásai, amelynek hatására megerősödve ismét felszínre kerül bennem az a rég elfeledett elképzelés, hogy a vámpírt nem játszani, hanem gyakni kell. Alapszabály: végig kell járni a szexuális kombinatorika minden állomását. Hogy ki kivel, miért létesít kapcsolatot, gyakorlatilag nincs korlátok közé szorítva – komolyan aggódnék egy nevesített birka ártatlanságáért, ha esetleg feltűnne a színen. Az orrváladék talán az egyetlen olyan szerves trugya, ami NEM fröcskölt még a műben, de ez pillanatnyi figyelmetlenség lehet, amit a szerzők várhatóan a következő fejezetben javítanak, a zsebkendőbe köpött szivárványszínű turha részletes leírásával tovább növelve a feltételezett realizmust. És az adultságot, ezt ne felejtsük. Igaz, a legtöbb szereplő szellemi színvonala nem nagyon haladja meg egy tizennégy éves, agytevékenység ellen gyógyszeresen kezelt kamaszgyerekét, de ha mindenki mindenkivel ágyba bújik, akkor felnőttnek tűnnek. Hát, ööö, newsflash. Nem.

“Aztán a következő percben már benn is volt, lehuppant az ágyamra, az összegyűrt paplant félrehajtva, amitől furcsa asszociációim támadtak. Úr isten, nem lehetek ennyire… kívánós!”

Azért néhány villanás erejéig vegyük szemügyre a fontosabb szereplőket.

Dante: Vámpír, kúl. Főszereplőként indul, de mivel egyszerre próbálják az írók bölcs mesternek, szadista állatnak, romantikus szeretőnek és Lesta… akarom mondani epigonizálástól mentes vámpír-újraértelmezésnek eladni, ezért hamar nyilvánvalóvá válik, hogy míg ezek a vonások hat különböző szereplőben elmennek, addig egybe beleszexuálva valami kezelhetetlen kliségyűjteményt adnak, amit a regény felénél jobb inkább egy mondvacsinált tetőpontban eltüntetni.

Jeremi: Vámpír, kúl. Az írók egyszerre próbálják iowai parasztfiúnak, harcos démonnak, alkoholistának, kőkemény rockernek, romantikus léleknek, gyengőc tanítványnak, majd utóbb klánvezérnek beállítani, így ez a karakter is kábé olyan sikeresen felel meg egyszerre a húszféle szerepnek, mint az előzőekben ábrázolt Lesta… Dante.

Sarah: Elvileg ő is főszereplő lenne, azonban a sok szemfényvesztés ellenére hamar nyilvánvaló lesz, hogy az alkotók egyszerűen képtelenek bármit is kihozni belőle. Az életkora is elég zavaros, lévén elvileg egyetemista, de azért Bambis párnán alszik, és megnyilvánulásai alapján akár óvodás is lehetne. Ő csak úgy van a többiek mellett, a regény nagy részében hol a szexjelenetek alanya, hol elrohan shoppingolni egyet az ebay-en (én sem akartam elhinni, de tényleg le van írva), és természetesen borotvával is megvagdalja magát párszor, ha már dark.

Keane: Igazság szerint lövésem sincs, ki ez a figura, és mit csinál a történetben. Az elején még próbáltam megfejteni, hogy mikor álmodozik, mikor lélekvándorol, mikor van a jelenben, illetve mikor gondol vissza a múltra, de feladtam. Akit nem érdekelnek a tömény, céltalan belső fanyalgások, az nyugodtan ugorja át a részeit, a sztoriban gyakorlatilag semmi szerepe nincs ennek a karakternek.

Iason: A kedvencem:

“Iason meg… hát ő egy külön kategória. Olyan mellette sétálni, mintha legalábbis ő volna Chuck Norris, vagy a Sátán földi helytartója, csak sokkal hűvösebb. Szó szerint “cool”. Az a fekete haj, meg a kezében az a bazinagy kard, legszívesebben rajzolnék egy mangát az ő főszereplésével, és a nagy danpeal harcos végignyomná benne az összes seggfej, öreg vámpírt.”

Ha élőszóban egy lélegzetvétellel fel kellene mondanom Jászónunk karakterlapját, valószínűleg a felénél tüdőembólia formájában utolérne a végzet. Ő amolyan vámpír – ember – fejvadász – motoros – kábítószeres – mélyművelt – operarajongó -buddhista – szűz – bőrkabátos – darkmetálos – katanás – angyalarcú – kőszívű – hadvezér – sorozatgyilkos – stb, stb… A regény háromnegyedénél már komolyan rettegtem tőle, hogy a végén fény derül arra, hogy tulajdonképpen ő írta Ákos összes dalszövegét is.

Gretchen: Vámpír, kúl. Egyszerre orvosa, pszichológusa és lelkes rajongója Iasonnak. Szerepe nincs, néha felöltözik lakkcsizmás cuccokba, és közös koporsóba fekszik bálványával. Kábé három soronként megállapítja, hogy Iason tulajdonképpen őrült, wow.

A világ úgy van berendezve, mint egy posztmodern nappali. Sokkolóan egyedinek szánják, de valójában kétségbeesetten fogyasztásorientált, és csak olyasmi kerülhet bele, ami az író számára kényelmes. A logika így például nem, mert az ellenkezik a világ feng shui-jával. Ezzel a viselkedéskultúrával például egyetlen vámpír sem érte volna meg, nem hogy a huszonegyedik, de a tizenkilencedik század első éveit sem. Emellé még jön maga az Egyesült Államok-ábrázolás, amely B-filmekből és sorozatokból deportált helyszínekkel és mellékszereplőkkel tüntet. Az országúti motel leírásánál eszembe jutott, hogy a sablonosságra csak egyetlen magyarázat létezik: egy díszletgyár csődeljárás miatti végkiárusítást tartott, mondjuk a San Francisco utcái sorozat lezárása után nem sokkal, és az írók felismerték a kínálkozó üzleti lehetőséget. A személyiségek és a helyszínek valószerűségének hiányát a regény kétségbeesetten próbálja minél véresebb, minél visszataszítóbb eseményekkel kompenzálni, hátha ez elvonja a figyelmet a lényegi hiányosságokról, de annyit segít a dolgon, mint zombinak a hidratáló krém.
A regény próbálja ugyan felépíteni a maga kis univerzumát, felbukkannak mindenféle segéddémonok, vérfarkasok. Szóba kerül, hogy azért az emberek között is vannak ám olyanok, akik ismerik a világ sötét oldalát (micsoda ötlet). A probléma csak az, hogy a világ attól nem fog életre kelni, hogy kutyafuttában megemlítem két befordult vámpírmonológ között, hogy Jászónunk puszta kézzel kicsontozott egy vérfarkast, ugye.
Az Inamorati egyébként lop, bár talán nem ez a helyes megfogalmazás. Azt hiszem a szemléletes kifejezés az, hogy ha elképzeljük egy ház építését, amit a környéken elhelyezkedő lakótelep összedózerolásával próbálnak megoldani. Az eredmény körülbelül hasonló is. Van itt minden, egymásra hányva: egy kis hegylakós kardpárbaj, vámpír-ember keverék fejvadász, vérszívó klánok, belső démon, álomvilágbéli menedék, katana, vattacukor, fagylalt, móka és kacagás. Igazi vámpírirodalmi roncstelep, felteszem a mű végén köszönetnyilvánításként egy huszonkét oldalas kis függelék lesz, amiben a szerzők megemlékeznek az összes film, zene, könyv, manga és egyéb lego-tartozék szerzőjéről, akiktől összelapátolták az Inamoratit.

“-Biztos láttad a Pengét. Na, én majdnem olyan vagyok, mint Penge: az anyám egy halandó nő volt, az apám pedig egy vámpír.”

Külön hiszti: az arcidegzsába felé oldalaztam, amikor kiderült, hogy az írók közül valaki, vagy mindenki, rendszeresen szócsőnek használja a karakterét, ha a Republikánus Párt, ha a gyereknevelési elvek, a brit akcentus, bármi kerül is szóba. Az ilyesmit kimondottan rosszul tűröm.

Hogy az inamorati végül hova fog kilyukadni, azt én ugyanúgy nem tudom, ahogy nyilvánvalóan maguk az írók sem. Az eddigiek alapján azt mondanám, hogy sztori már eddig is annyi csomót kötött saját magára, hogy a történet szála egy gyárkapun sem férne keresztül. Pozitívumként talán ki tudnám emelni, hogy a regényt a legtöbb böngészővel meg lehet nyitni, nem kell érte fizetni és kábé a duplájára növeli az utána olvasott könyvek élvezeti értékét.
Összefoglalva: az egyetlen dolog, amit tisztelni lehet a kezdeményezésben, a kitartás, amivel végrehajtják. Gyakorlatilag nulláról elölről meg kellene írni, hogy élvezhető legyen. Leülni írástechnikát tanulni szakmányban. (Mert itt már hiába adott lámpást a kezembe az Úr, alig találtam olyan mondatot, ami nem fájt nagyon valahol benn, mélyen a fejemben, amíg olvastam.)

“Integettem neki, odamentem az ajtóhoz, és poszesszíven végigsimítottam Sarah hátán”

Sztorit, személyiségeket alkotni (ezúttal tényleg), beosztani a cucc ritmusát, és utána, csak utána leírni az első betűket. Temérdek szenvedéstől megkímélhették volna magukat, engem, és a két csoport közül magamnak én számítok jobban.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához