LFG.HU

Sparrow
novellaCimkek

A whisky keserű tűzfolyamként csúszik le a torkomon. Sóhajtok, és a kiürült poharat az asztalra csapom. Majdnem eltaláltam a hamutartót, de mellé ment, még szerencse, jó nagyot csörömpölt volna. De ki hallaná meg ebben a zajban? Felnézek a bár közönségére. Háttal ülnek nekem a füstben, a színpadot bámulják. Láthatatlan vagyok itt a sötét sarokban. Ez az én asztalom, és ne is nézzen ide senki, mert beverem a képét.
Lenézek, és az üres poharat látom a kezemben. Hát ez meg mi? Nem jól van ez így. Elengedem, és az üveget markolom meg inkább. Félig van, ami elég nagy baj: hamarosan kifogy, és akkor vennem kell egy másodikat. Nem is, az már a harmadik lesz. Három üveg whisky: szép teljesítmény, öregfiú. Felemelem, és öntök belőle a pohárba, óvatos vagyok, de nekikoccan a pohár szélének. Bugyogva ömlik a pia.
A poháralátét néhány fekete-fehér fénykép. Ahogy a barna ital szintje emelkedik a pohárban, úgy mosódnak el alatta a kontúrok. Sikerül elvennem az üveget, mielőtt túlcsordulna a whisky, és eláztatná a fotókat. Leteszem az asztalra, és ismét a poharat fogom meg. Legurítom a tartalmát, és a fényképek mellé helyezem.
Ahh… megtörlöm a számat, és kezembe veszem a képeket. Még mindig nem hiszem el, ilyen nem létezik.
A képeken egy autó, benne csókolózó szerelmespár. Lesifotó. A férfi háttal ül nekem, nem ismerem. A nő a feleségem.
Nyolc év. Nyolc rohadt év, és ezt teszi velem.
Ismét megmarkolom az üveget, de majdnem eldőlök a lendülettől, ezért most csak belekapaszkodom, megtámasztom vele magam, mint egy mankóval. Sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Sok lesz már ma estére. Örülhetek, ha nem esek le a székről. A haragom amúgy is elpárolgott már, feloldódott a kábulatban. Most már csak annyit kérdezek: Miért? Miért tette ezt velem?
A képeket a magánnyomozómtól kaptam, a gyár előtt találkoztunk. Amikor átadta a borítékot, azt mondta, nem fogok örülni a látványnak. Igaza volt a rohadéknak. Ő bezzeg örömmel tapogatta a vastag borítékját.
Felemelem az egyik képet, egészen közel tartom a szememhez. Biztos, hogy valódi? Nem csak valami montázs? A szürke szemcséket bámulom, de igazinak tűnik a kép. A pokolba vele.
Megijedek a felcsattanó tapstól. Véget ért egy szám, a közönség ünnepel. A színpadon egy kalapos néger hajlong, vigyorogva fogadja a tapsot. Mellette egy trombitás meg egy szaxofonos áll, hangszereik sárgán csillognak a fényben. Francnak ijesztgetik az embert.
Na és most mit csináljak? Megigyam ezt az üveget, vagy menjek haza? Wendy nem szereti, ha részeg vagyok. De mit érdekel engem, hogy mit szeret? Ezek után? Jobb lesz, ha befogja a száját. Hazamegyek, és beszélek vele. Azt hiszem, hideg van kint. Majd jobban leszek, mire hazaérek. És megmondom neki, hogy elválok. Én nem leszek senkinek a megcsalt férje. Én nem, soha. Akkor sem, ha szeretem.
Erre megint innom kell. Csak egy pohárral még. Töltök, és legurítom az adagot. Talán most már jobb lesz minden. Talán sikerül elfelejtenem őt. Most már nem szabad szeretnem: ő már nem az enyém. Nem érdekel.
Na menjünk. Jó lenne hazaszólni, hogy otthon van-e egyáltalán. Vagy most is a bikájával hentereg? Átkozott…
Zakózsebembe gyömöszölöm a fotókat, és megmarkolom az üveg nyakát, lenyomom, rátámaszkodva felállok az asztaltól. Ellépek onnan, megindulok az asztalok között. Felcsendül egy újabb dal, visít a trombita meg a szaxofon, közben összevissza csattog a dob. Miért pont ide jöttem? Hát azért, mert ez esett útba. Imbolyogva vágok át az asztalok között, nekimegyek a székeknek, páran felnéznek rám, de meg ne szólaljanak, meg ne merjenek szólalni. Az üveg nyakát érzem a kezemben. Még jó, hogy magammal hoztam, így legalább nem lopják el. A néger most arról kornyikál, hogy fáj a szíve. Mit tud ő az egészről? Ez csak egy nyomorult dalszöveg, amit estéről estére ismételget, nem tud semmit az egészről.
Tenyerem nekicsattan a bárpult szélének. Megérkeztem. Le kéne ülni erre a székre pihenni kicsit. De nem, telefonálni akartam. Hol a telefon? Ez a fickó majd megmondja.
- Hé, hol van a telefon? – szólok a csokornyakkendős szépfiúnak, aki poharat törölget a pult mögött.
- Ott, hátul – bök arra a fejével, és folytatja a törölgetést. Szerencsés fráter, jóképű és fiatal. Bizonyára minden este másik nőt szed fel, és nem kell olyan ostobaságokkal törődnie, mint a szerelem meg a házasság.
Kitolatok a két bárszék közül, és a mutatott irányba indulok. Útközben erős parfümillat csap meg, még a dohányfüstön keresztül is megérzem; fájdalmas emlékeket ébreszt. Felnézek, és tekintetem egy csillogó arany ruhás nő szemébe akad, aki hosszú szipkából szívja a cigarettáját. Szeme zöld, haja szőke, hullámos. Mintha rám mosolyogna. Szebb, mint Wendy, hát persze, az a dolga, hogy szép legyen: biztos ő lesz a csaposfiú mai zsákmánya. Sok szerencsét, éljenek boldogan. Elmegyek mellette, a sarokban álló telefonhoz. A parfümöt még ott is érzem, cirógatja az arcom.
Nekitámaszkodom a lambériás falnak. A whiskyt átteszem a bal kezembe, és felemelem a bakelit kagylót. Vállgödrömbe szorítom, és feltárcsázom az otthoni számunkat. Furcsa, de az elforgó tárcsa kattogását a trombitavisításon keresztül is meghallom.
Búg; kicseng. Biztos otthon van és aggódik, hol lehetek már. Nem szoktam kimaradni. Mindig tudja, mikor érek haza: nyilván úgy időzíti az átkozott randijait is.
- Halló? Harry, te vagy az? – Izgatott a hangja.
- Én vagyok, drágám.
- Harry! Hol az istenbe’ vagy már? Úgy aggódtam!
- Sem… semmi baj, drágám, csak összejöttünk kicsit George-ékkal, és megittunk egy sört; minden rendben, csak kések egy kicsit, azt akartam mondani.
- Egy kicsit? Harry, elmúlt tizenegy óra! Örülnék, ha most már hazajönnél. Én már megfürödtem, és csak várok, azt se tudom, mi van veled…
- Nyugi drágám, mondom, hogy nincs semmi baj.
- Remélem, nem ittál sokat. Tudod, hogy nem szeretem, amikor részeg vagy.
- Nem ittam sokat, ne… ne aggódj. Sietek haza. Szeretlek – teszem hozzá keserűen, aztán lecsapom a kagylót, mielőtt válaszolhatna. Nincs szükségem a hazugságaira.
Visszafordulok az asztalok irányába, majd imbolyogva megindulok, el a bárpult mellett, a kijárat felé.
Kéz ragadja meg a felkaromat. Felnézek, az aranyruhás nő az.
- Ne siessen annyira – szól kedvesen. – Nem akar leülni és beszélgetni velem?
- Elnézést, haza… haza kell mennem. A feleségem vár.
- Ó, szóval nős – nyugtázza meglepetten. Szemével végigmér, s én követem a tekintetét. Jé, még mindig itt van az üveg a kezemben.
- Látom, szereti a whiskyt. Nem kínálna meg vele egy magányos hölgyet? Vagy azt is magával akarja vinni? Kupak nélkül?
Kérdőn néz rám, és a francba, igazat kell adjak neki. Az asztalon hagytam a kupakot. Az isten verje meg. Most már nem megyek vissza érte. Így meg nem vihetem el, ki fog lötykölődni. Egy sóhajjal felmászom a nő melletti bárszékre. Ő mosolyogva nyugtázza győzelmét.
A csaposfiú előzékenyen lerak elénk két poharat. A francba. Vonakodva töltök a nőnek a jó kis whiskymből.
- Köszönöm. A nevem Doris – nyújtja a kezét.
Leteszem az üveget.
- Harold Goodman. – A szorítása meglepően erős, körmei nincsenek kifestve.
- Örvendek.
Bólintok.
- Szóval? Elmeséli, mi bántja?
A zöld szemekbe nézek.
- Honnan… honnan veszi, hogy bánt valami?
- Ugyan – legyint. – Mikor iszik egy férfi egyedül? Csak akkor, ha valami baja van. Talán veszített a kedvenc csapata? Vagy megcsalta a felesége? – mosolyog.
Rohadjon meg, még ki is nevet: nem elég, hogy megissza a whiskymet, még röhög is rajtam. Nem érdekel. A pult felé fordulok, és nagyot húzok az üvegből. Leteszem az asztalra, és megtörlöm a számat. A nőre nézek, akinek közben az arcára fagyott a mosoly.
- Ö… tényleg megcsalta? Jaj, bocsásson meg…
- Nem érdekes – mormogom.
- Nem tudtam, sajnálom. De tényleg magára van írva. – Zavarában nagyot szív a szipkájából. – Nem akarja elmesélni? – sóhajtja a füstön keresztül.
- Nem.
- Ugyan, mondja már el, megnyugszik tőle. Kér egyet? – tartja felém a dobozt.
Kihúzok egy szálat a Kimből, számba veszem, és a nő öngyújtójához tartom a végét. Felizzik a parázs, a gyenge füstöt alig érzem. Adhatna még hármat mellé. – Kösz.
- Én is az italt. Nos?
Várakozóan néz rám, tényleg kíváncsi a történtekre. Úgy látszik, az se zavarja, hogy részeg vagyok. Összeszorított öklömet nézem a pulton. Hát jó. – Nem tudom, mi volt a baj – kezdek bele. – Én azt hittem, minden rendben van. Eltartom őt, dol… dolgoznia sem kell. Nem tudom, mi volt a baja. Szerettem őt, ő meg ezt teszi velem. A lelkemet adtam volna érte, ő meg… ő meg a hátamon át a szívembe szúrt.
- Ó, milyen szépen mondja – bókol a nő, miközben kifújja a füstöt. – Költőnek gondolnám, de ahhoz túl izmos. Mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem?
- A Basin Acélműveknél dolgozom, műszakvezető vagyok. Hetve… hetvenhat ember tartozik alám.
- Jól keres? Elégedett az életével?
- Mondjuk. Eddig az voltam.
- Lehet, hogy nem foglalkozott eleget a feleségével? Ööö, hogy is hívják őt?
- Wendy.
- …Wendyvel. Nem lehet, hogy elhanyagolta a sok munka mellett?
- Nem hiszem – ingatom a fejem. – Nem tudom. Vannak túlórák, de amikor csak tudok, vele vagyok. Rendes életet élünk, étterembe is elviszem. Mindig ugyanott tartjuk a házassági évfordulónkat. Múltkor, amikor mentünk, másnap pont a mi asztalunknál végezték ki azt a maffiatagot, tudja, azt a gyerekgyilkost.
- Igen, olvastam az újságban – bólogat a nő, és idegesen leveri hamuját. Körbepillant, majd felém hajolva suttogja:
- Hallotta, hogy Bonellit letartóztatták? Mit gondol, halálra ítélik végre?
- Nem hiszem – tiltakozom bágyadtan. – Azt a rohadékot sose fogják kinyírni.
Tony Bonelli, a Családok Gyilkosa. Mindenki tudja róla, hogy Rork szenátor helyi csicskása, aki elvégzi helyette a piszkos munkákat: a szenátor úr keze így tiszta maradhat. A kettejük közti kapcsolatot persze még senki sem tudta bizonyítani, csupán pletykaként terjeng a városban. De erről jobb nem is beszélni. Én is körbepillantok a bárban. Néhány öltönyös beszélget a közelben, nevetnek, majd a közönséggel együtt tapsolják meg a zenekart. Semmi szúrós tekintet, semmi zakó alá bújó kéz: nem hallottak bennünket. – Ne beszéljünk erről – nézek a nő szemébe, és ő bólogatva egyezik bele.
Visszafordulok a pulthoz, és egy darabig csak fújom a gyenge füstöt. A nő parfümje édesen keveredik a füstszaggal, és eszembe juttatja a nászéjszakámat: Wendy is ugyanilyen illatot használt. Mostanában újból elkezdte magára fújni. Talán a bikája is ezt szereti.
- A büdös kurva – motyogom, és erővel elnyomom a cigimet.
- Haha, ugyan, ne mondja ezt! – csóválja fejét a nő mosolyogva. – A férfiak és a nők mindig megcsalták egymást, nincs ebben semmi különös. Majd túllép rajta, higgye el. – Belekortyol a whiskyjébe.
- Hát, ha magának ez ilyen egyszerű…
Leteszi a poharat, rám néz, szeme élénken csillog. – És mit szándékozik most tenni? Hazamegy és jelenetet rendez, amúgy férfiasan, nadrágszíjjal?
- Nem, nem – tiltakozom -, sose bántanám őt. Szépen, nyugodtan megmondom neki, hogy elválok. Aztán… elmegyek valami motelbe aludni. – Ismét megmarkolom az üveg nyakát.
A nő elnyomja a cigijét, rám mosolyog.
- Nos, én tudok valami jobbat. Mi lenne, ha inkább hozzám jönne fel? Itt lakom a közelben. Franciát is vállalok, és magának ingyen hozzácsapom a menühöz. Nos?
Az üveg megáll a levegőben. Döbbenten nézek a nőre az alkohol ködén át. Érzem, ahogy felmegy bennem a pumpa, minden szívdobbanással erősödik a düh. Csak sziszegni tudok:
- Hát maga is?

Feldúltan állok a kijáratnál, előttem az esőben ázó éjszakai utca. Az istenit, még ez is. Ittam, de most mégis kocsival fogok hazamenni. Az autómhoz sietek, cipőm csattog a pocsolyákban. Gyorsan, mielőtt kihívják a rendőrséget.
Hiába futok, máris eláztam: a nyakamba folyik a víz. Megállok, a kulcsokkal babrálok az ajtónál. Tenyerem vérzik, fájón lüktet. Még majdnem harmadáig volt az üveg, amikor összetörtem a nő fején. De most nem fontos, mennyi volt benne: épp eleget ittam.
Beülök, bevágom az ajtót. Kapkodva dugom be a kulcsot, indítok. A jobb oldali ablakban látom a bejáratot, amelyen emberek tódulnak ki, akár a férgek egy hulla gyomrából. Gyerünk innen, mielőtt elkapnak és meglincselnek.
Kitolatok a parkolóból, majd kettesbe váltok, és megindulok előre. Már majdnem ideértek hozzám: láttam egy dühös arcot az esőáztatta szélvédőn át. Szívem sebesen ver, majd’ kiszakad a mellkasomból. Gyorsabban! Tövig nyomom a gázpedált, és végighajtok az egyenes utcán. A fényszóró kettős alagutat vág az esőcseppek közé, az ablaktörlő elkeni az útmenti bárok neonfényeit. Még szédelgek kicsit, de azt hiszem, észnél vagyok. Csak egy pillanatnyi kihagyás volt, amikor leütöttem a nőt, nem tehetek róla, bárkivel előfordul, aki iszik. Csak nehogy elkapjanak a rendőrök, mert akkor végem van. Gyerünk haza minél előbb.
Indexelés nélkül fordulok balra és feldöntök egy útmenti kukát. Visszakanyarodok a sávomba, és beletaposok a gázba. Dudálva húz el mellettem egy fehér autó. Bocs, haver, ez egy ilyen nap.
Vizes kézzel, keményen szorítom a kormányt, jobb tenyeremben izzik a seb. Folyton az a jelenet játszódik le bennem, amikor rávágok a nő fejére az üveggel, ő meg összeesik, lecsúszik a székről, és elterül a földön, közben meg potyognak rá az üvegcserepek. Újra meg újra végignézem a jelenetet. Ezt nem kellett volna. Lehet, hogy meghalt. Úristen, lehet, hogy megöltem!
Csak most döbbenek rá a helyzet súlyára. Lehet, hogy megöltem egy embert. Én, aki a légynek se ártottam soha. Most lehet, hogy én is bűnöző lettem: ugyanolyan szar alak, mint az a Bonelli meg a cimborái. Istenem, ugye nem? Ettől még nem lettem rossz? Ha elmegyek gyónni, vajon megtisztul a lelkem? Nem lehet, hogy ez az egy dolog elcsessze az egész életemet! Vannak, akik sokkal rosszabbak nálam: az aluljárókban gyerekek terjesztik a drogot, az Óvárosban bakfis lotyók árulják magukat, minden sikátorban gyilkosok rejtőznek, a rendőrök korruptak, a maffia behálóz mindent… Én nem tartozom közéjük! Én kimaradtam mindenből, én tiszta vagyok!
Csikorgó gumikkal fordulok be egy sarkon, átmegyek a sárgán villogó lámpák alatt. Mindig elborzadva olvasom a híreket, és most én is egy olyan ügybe keveredtem. A végén még le fognak csukni. Az istenit! – rácsapok a kormányra. Ha tudtam volna előre, hogy ilyen mocskos ez a város, nem költöztünk volna ide, az kurvaélet. Inkább kerestem volna egy másik melót, kit érdekel. San Diego sokkal nyugodtabb volt. Ez a város mindenkit átnevel, mindenkiből kihozza a rosszat. Wendyt már meg is rontotta, hiszen megcsalt, benne már nincs tisztaság. De engem nem kaparint meg, én tiszta vagyok!
Vörös fény lobban előttem, rendőrautó közeleg. Reflexből a fékre taposnék, de elnyomom magamban, hisz nem biztos, hogy engem keresnek. A cirkáló kifarol, elállja az utat; fékezek, visító gumikkal állok meg. Mégis értem jöttek! A bárból hívták őket!
A cirkálóból feketeruhás rendőrök ugranak ki, és pisztolyt szegeznek rám.
- Fel a kezekkel! Szálljon ki a kocsiból!
A vörös villogás elvakít, átvilágítja a vizes szélvédőt, melyen ide-oda csapkod az ablaktörlő. Elfordítom a kulcsot, mire megáll, és a lefolyó esőcseppek elhomályosítják a rendőrök alakját. Remegő kézzel teszem zsebre a kulcsokat. Ez nem lehet igaz, nem történhet meg. Nagy levegőt veszek. Kinyitom az ajtót, és kiszállok az esőbe. Nem szabad, hogy elkapjanak. Nem szabad, hogy lecsukjanak: akkor nem tudok beszélni Wendyvel. Nem akarom, hogy meglátogasson a fogdában, és ott mondjam el neki, hogy tudok a félrelépésről. Talán végig se mondhatnám, mert otthagyna. ÉN akarom őt otthagyni. A rácsok mögött elveszíteném a fölényes pozíciómat.
- Forduljon meg és térdeljen le! Lábakat összezárni!
Engedelmeskedem, gyomrom görcsöl. Az öreg házfalak visszaverik a vörös fényt. Zakóm már nehéz a víztől, a nadrágom is átázik, amikor az útra térdelek. Szemembe hideg patakok folynak. Istenem, hogy kerültem ebbe a helyzetbe?
- Kezeket a tarkóra!
Összekulcsolom az ujjaimat, a hajam nedves. Muszáj kiszabadulnom innen, akárhogyan is, de muszáj. Kéz tapogatja végig az oldalamat, fegyver után kutat. Tudom, hogy a rendőr másik kezében pisztolyt tart, és a fejemhez szegezi. Ezek nem szaroznak az emberrel: egy rossz mozdulat, és lelő, mint egy kutyát.
Nem szabad hibáznom.
Bal csuklómon karperec csattan. Ez az utolsó pillanat. Kiütöm a pisztolyt a rendőr kezéből, majd meglepett arcába vágok. Elterül a földön. A társa tüzet nyit, a golyó fölöttem süvít el. Az autóm mögé vetődök. A karosszérián lövések kopognak, a szélvédő csörömpölve robban ki, darabjai rám potyognak. Az istenit, hat évig gyűjtögettem erre az autóra!
- Adja meg magát! – kiált a rendőr. – Innen úgysem menekülhet!
Istenem, mit csináljak? Az első rendőr eszméletlen, de hogy intézzem el a másikat? Ha előjövök, biztosan lelő. Fussak el? A másik irányba talán sikerülne. Ha ott, a kirakatok előtt elfutnék… Nem, ott is eltalálna. Gyerünk, gondolkozz már, mielőtt többen lesznek!
A pisztoly ott hever a hátsó kerék mellett, csöpög rá az eső. Csak egy pillanat kellene, hogy érte nyúljak; addig csak nem lő le. Úristen, mibe keveredtem? Már lövöldözni akarok? Hogy jutottam idáig? Én csak haza akartam menni!
- Jöjjön elő felemelt kézzel! Most!
Nincs más választásom: nagy levegőt veszek, és a pisztolyhoz vetődök. Felkapom, és a rendőrre fogva elsütöm. Az a kocsija mögé ugrik, onnan viszonozza a tüzet. Kettőt lő, aztán csend lesz. Mi történt? Vajon eltaláltam? Csak újratölti a pisztolyt – hasít belém az iszonyat. Odafutok a cirkálóhoz. A rendőr mögötte guggol, lőszereket dugdos a kihajtott forgótárba. Durr! durr! kétszer rásütöm a pisztolyt. Elterül, karjait széttárja, fegyvere az aszfalton csattan.
Megállok a rendőr fölött, egész testemben reszketek. A férfi még él, szájából vércsík folyik le, amit azonal elmos az eső. Hörög, mellkasa emelkedik-süllyed. Haldoklik. És én tehetek róla.
Kicsúszik kezemből a pisztoly. – Sajnálom – rebegem. – Értse meg, én csak… – De tudom, ez már nem segít rajta. Én vagyok a hóhéra, én vettem el az életét. A lőporfüst még itt terjeng, bűze keserűen marja a torkomat.
Távoli szirénavijjogás üti meg a fülem, mire riadtan futásnak eredek. – Én nem vagyok bűnös! – kiáltok. – Én nem!
Lövés dördül, és valami hátba vág. Megtorpanok, visszanézek a rendőrre. A földön ül, keze felől torkolattűz villan. Gyomorba vág a találat, erejétől az aszfaltra zuhanok. Ez nem lehet! Feltápászkodok, és görnyedten rohanok tovább, bal felé, ki a tűzvonalból. Hasamban izzik a fájdalom, lenézek, az ingem már tiszta vér. A fájdalom azonban nem gyengít el, ahogy várom, épp ellenkezőleg: erőt ad. Elönt a vak düh. Most már minden mindegy. Letépem magamról a zakót és az inget, csak a véres trikó marad. Bal kezemen bilincs lóg, mutatja, mivé váltam. Haragomat a villámló égre üvöltöm. Ezután senki ne várjon irgalmat!
Rohanok, mindenfelől szirénák visítanak utánam. Felmegyek a járdára, befutok az épületek közé, a sötétségbe. A szmogtól barna falakon esőpatakok folynak le, a vakolat több helyen omlik, a gipszmintákat kikezdte az idő. Előttem tűzlétra magasodik. Lendületből ugrok fel rá, a súlyomtól ereszkedni kezd, de felszaladok rajta, és kilépek a tetőre. Végigfutok a lapos betonon a kémények és antennák között. Körülöttem vörös a horizont, mindenhol szirénák villognak.
A túlsó peremen lenézek. Alattam rendőrkocsi fékez, két bukósisakos rendőr pattan ki belőle. Egy pillanatnyi tétovázás nélkül ugrok. A sofőr nyakába vetem magam, földre teperem a száztíz kilómmal; utána a másikhoz vetődök, és bezúzom a plexi arcvédőjét, mielőtt megmozdulhatna. Ez is elterül. Kiveszem a kezéből a puskáját: végre van rendes fegyverem.
Átfutok egy sikátoron. A szeméthalmok között ijedt hajléktalanok pislognak rám. Már érzem, hogy gyengülök. Vért köpök egy kartonpapírra. Felüvöltök, mint egy sebzett oroszlán. Nem patkolhatok el! Ha túlélem az éjszakát, holnap keresek egy orvost. Ha nem, annyi erőm még biztos lesz, hogy kitapossam Wendy belét.

Végre a házunkhoz érek. A kulcsaim szerencsére a nadrágzsebemben vannak. Kinyitom a kaput, és lihegve beljebb megyek. A lift elromlott a múlt héten. Felszaladok a lépcsőn, lépteim visszhangzanak a dohos lépcsőházban. Körbe és körbe, míg a negyedik emeletre nem érek. Csak nézzen ki egy szomszéd, csak merjen kinézni, basszameg.
Megállok az ajtónk előtt. Az oldalam szúr, egész felsőtestem fájdalomtól lüktet, levegőt is alig kapok. De most már befejezem, amit elkezdtem.
Kulcsomat a zárba dugom, elfordítom, és bemegyek a lakásba. A folyosó végén fény: a hálószobában Wendy fekszik hálóingben, és valami ponyvakrimit olvas. Leteszi a könyvet, amint belépek.
- Harry! Végre, az isten szerelmére!
Tudom, hogy nem lát engem a sötétben. Puskámat a hátam mögé rejtve közelebb lépek a szobához, hogy rám vetüljön a fény. Wendy elkerekedő szemei alapján borzalmasan festhetek.
- Megjöttem, drágám. Mi a vacsora?
Felsikolt, és felugrik az ágyról. – Istenem, mi történt veled?
- Állj – lököm vissza. Előhúzom a fegyvert. – Maradj ott, te ribanc. Mindent tudok rólad. Hogy tudtál megcsalni? Hát nem adtam meg mindent neked?
Állkapcsa remeg, szóhoz sem jut. Nem csodálom: ez itt már nem az a tutyimutyi Harry, akit ismer.
- Beszélj!
- Mi.. mit mondjak? Honnan tudod?
- Magánnyomozót béreltem! Páran suttogták nekem, hogy néha egy ismeretlen autó áll a ház előtt; George meg látott téged a parkban sétálgatni valakivel! Először nem akartam elhinni, Wendy, hogy tehettél ilyet?
Arca piros, maga elé néz. – Nem mondhatom el. Ez komolyabb dolog, mint képzeled.
- Áh, szóval komoly a dolog! Dúl a szerelem, mi? És nekem mikor akartál szólni róla? Nem kéne elválni vagy valami, mielőtt új kapcsolatba kezdesz? Olyan bonyolult lett volna?
Nem felel, továbbra is maga elé bámul.
- Válaszolj, ha kérdezlek!
Felkapja a fejét, szeme izzik.
- Mit akarsz most tenni? Lelősz, mint egy… kurvát?
Lenézek a kezemben tartott puskára. Elgondolkodva bámulom a fekete csövet, hajamból csöpög a víz. Tényleg meg akarom ölni? Jól meggondoltam? Felnézek Wendy rettegő arcára. Eszembe jut az esküvői tortánk, ami leesett az asztalról, és a kutya ette meg; a délután, amikor a parkban elkapott minket a nyári eső, és nevetve szaladtunk előle; és a pezsgőzés az étteremben, amikor előléptettek műszakvezetővé. Megvettem az autómat, mentünk vele egy próbakört, aztán egy elhagyott mellékúton felavattuk a hátsó ülést. Egymást ölelve sírtunk, amikor kiderült, hogy nem lehet gyerekünk, másnap meg együtt néztük a nevetgélő óvodásokat az utcában. Egyik éjjel pedig azt suttogta, hogy én vagyok a legjobb ember a földön. Mindez régen volt – a közelmúltból valahogy semmire sem emlékszem. Istenem, hát ennyi volt? Tényleg vége van? Meddig tart egy szerelem? Meddig tart egy házasság? Leengedem a fegyvert.
- Nem, Wendy, nem öllek meg. És tudod, hogy miért? Mert akármit is tettél, én akkor is szeretlek. A feleségem vagy, és nekem számít az a nyolc év, ha neked nem is.
Wendy lesütötte szemét. Úgy van, szégyellje csak magát.
- Ma éjjel motelban alszom, hétfőn pedig keresek egy ügyvédet – folytatom feléledő haraggal. – Elválok tőled, Wendy. Meg sem érdemelsz egy ilyen férjet. Elválunk szépen, azután azzal kefélsz, akivel akarsz, nem érdekel. De mindenki tudni fogja, hogy mekkora ribanc vagy. Viszlát.
Megfordulok, és visszamegyek a folyosón. Remegek a haragtól, de ugyanakkor örülök is, hogy sikerült. Legyőztem Wendyt, legyőztem önmagamat, és legyőztem a várost is, hiszen nem lőttem, megálltam nélküle. Felettem nincs hatalma, én nem tartozom ide – amint lehet, vissza is költözöm…
Fájdalom robban a hátamban, mire teljesen elgyengülök; a mellkasomban perzsel a tűz. A dörrenést csak most hallom meg, valahonnan messziről, visszhangozva. Honnan van pisztolya? Térdre roskadok, elterülök a linóleumon.
Tudom, hogy végem van, ezt nem úszom meg: a hátamon át a szívembe lőtt. Lehunyom a szemem, mindent elborít a sötétség – de agyam még felfogja Wendy utolsó szavait:
- Nem érted… Tony Bonelli szeretője vagyok. Nem lett volna szabad megtudnod…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához