LFG.HU

HammerTimeCafe
Thaur
RPGCimkek

Erőm apad, rettegek:
Eső-terhes fellegek
Elrejtik a kék eget;
Elért, ím, a fergeteg,
Ezerszer is átkozott
Er Ilisz mit rám hozott,
Erőm végképp elhagyott
- Er Ilisz foglya vagyok.

- ardas hősének részlete (Yllinor)-

A déli nomádok körében (vagyis mindazon, hasonló kultúrájú, nomád nagyállattartó életmódot folytató népek körében, akik a Kráni-hegység lábától a Shadlek vizéig ívelő területen élnek, s akiket összefoglalóan, bár meglehetősen pontatlanul, déli nomádoknak, sőt, déli barbároknak neveznek) általánosan elterjedt az a hit, hogy különféle rítusok segítségével előidézhetőek bizonyos természeti jelenségek; továbbá e rítusok alkalmazása jelentős szerepet kap háborúskodásaikban.
A híres Ó-pyar évkönyv, ez a P.sz. I-II. századból való becses forrás (melynek eredetije sajnálatos módon a Várossal együtt elpusztult, másolatai azonban szerencsére számolatlan megmaradtak) a 43-ik évnél emlékszik meg a Jaszig-Kaltól északnyugatra élő kaldarokról (a Jaszig-Kal, azaz “hideg tó” ma Lar-Dorként ismeretes; a tó vidékére azonban csak a P. sz. VI-VII. évszázadban hatoltak be pyar telepesek). Eszerint a kaldarok, amikor szomszédaikkal háborúztak, szélvihart és felhőszakadást támasztottak.
Nem sokkal későbbről, a P. sz. III. századból már az első időjárás-varázsló rítus leírása is ismeretes: “Ezek a pogány és tudatlan emberek aszályos időben hegytetőkön gyűlnek össze, ahol aztán vad dobolás és heves kiáltozás közepette táncolnak, majd tömlőkből vízzel locsolják egymást. Mindezt abban a balga hitben teszik, hogy ilyen módon esőt csinálhatnak. Továbbá ehhez a hiábavaló praktikához nem csupán szárazság, hanem háború idején is folyamodnak.”
A rákövetkező évszázadokban, évezredekben – köszönhetően a pyar utazóknak és misszionáriusoknak – elszaporodtak az utalások; de shadoni, sőt, az utolsó időkben yllinori forrásokban is bőven találni adatokat. Az olyan területeken, ahol egykor nomádok éltek, a hiedelem a pyar nyelvű irodalomba is utat talált; jól példázza ezt a nasti költőnő, Gülten-Kajmaz (P. sz. XXXIII. század) egy párverse:

Esőt támaszt hideg kaj-kő, ha víz éri a hegycsúcson;
Hideg szemmel ha rám nézel, zuhog könnyem szakadatlan.

Az esőkő

A fentebbi idézetben szereplő kaj-kő olyan kő, amellyel – ha vízbe mártják vagy ha vízzel öntözik – esőt lehet előidézni. Ez a hiedelem a legtöbb nyugati és középső törzs esetében ismeretes, a shadoni forrásokban azonban nem találni nyomát. A nyugati törzseknél elsősorban ásványokat használnak esőkövekként, tőlük keletebbre pedig bezoárkövet.
Az ardasok, ezek az yllinori nomádok villámsújtotta helyek közelében gyűjtik az esőkövekeiket; mások törzsek tagjai kiszáradt vízmosásokban, folyómedrekben keresgélnek, vagy vízimadarak fészkei alól ásnak ki kavicsokat. Akár így, akár úgy, mindegyik esetben igaz, hogy varázsmondókák és egyszerű jóslások segítségével választják ki a sok kő és kavics közül a varázserejű példányokat.
Az Államszövetségtől délre élő nomádok a bezoárkőre “esküsznek”. A bezoárkövek élőlények, elsősorban kérődzők gyomrában keletkeznek; valójában nem is kövek, hiszen jórészt szerves eredetűek. Persze, a leölt állatok gyomraiban talált kövek jó részét maguk a nomádok is teljesen hatástalannak vélik; egyes különleges darabok azonban alkalmasak az időjárás befolyásolására.
Az esőkövek csak tulajdonosuknak engedelmeskednek. Ez korántsem jelenti azt, hogy más ne tudna általuk esőt, szelet támasztani, hiszen elég, ha néhány csepp víz ér egy esőkövet, vagy gondatlanul összeütögetik őket, máris többnapos eső, viharos szél, vagy még rosszabb támad. Ez azonban mindig a létrehozó ártalmára van, és teljességgel irányíthatatlan. Ebből következik, hogy akinek esőköve van, az gondosan elrejti azokat, nehogy bárki is véletlen bajt okozhasson. Azt is tartják, hogy akinek más esőköve kerül a birtokába, azt mindenképp baj éri: balesetet szenved, megbetegszik, elszegényedik. Így nem is csoda, hogy ha meghal egy esővarázsló, a köveit vele együtt eltemetik.
Azt is tartják, hogy az esőkövek hatása, ha nem bánnak velük megfelelően, gyengül, vagy akár meg is szűnik. Ennek elkerülése érdekében kék vagy fekete posztóba bugyolálják őket, avagy olyan állat bőrébe, szőrméjébe, amelyből kinyerték őket. (Ennek az is a célja, hogy megakadályozza az esőkövek egymáshoz dörzsölődését, ami nem kívánt esőt válthat ki.) Van, ahol lenyeletik egy állattal, hogy annak gyomrából újra, erejét visszanyerve vághassák ki; másutt feláldozott, haldokló állatok szájába vagy szája, orra elé helyezik, netán egy ideig vérben áztatják.

Az esővarázsló

A különféle beszámolókból egyértelműen kiderül, hogy az esővarázsló – nasti nevén kajcsi vagy kajadzsi – nem azonos a sámánnal. Minthogy mágikus erejére és eszközeire (köveire) csak ritkán van szükség, a közbülső időkben “normális” életet él: pásztor, kézműves, vagy a nemzetségfő kíséretéhez tartozó harcos. Ez utóbbi a leggyakoribb, minthogy a nemzetségfők felügyelik az időjárás-befolyásolást; a kajcsi saját szakállára nem, csakis a nemzetségfő parancsára támaszthat esőt vagy vihart.
Azonban nem a kajcsi az egyetlen a nemzetség tagjai között, aki esőkövekkel bír; ő csupán a leghatalmasabb közülük. Az a nemzetség, amely egyetlen esővarázslóval bír, annak hirtelen elhalálozásával maga is a pusztulás szélére sodródik. A kajcsik ezért gondosan megvizsgálják a nemzetség gyermekeit, és akikben felfedezni vélik a tehetséget, annak átadják fortélyaikat, és segítséget nyújtanak nekik saját köveik megtalálásában. Az elhalt kajcsi helyébe az lép majd, aki a legnagyobb hatalommal – vagy inkább a legerősebb kövekkel – rendelkezik. A többiek nagyobb időjárás-varázslást egyáltalán nem végezhetnek, legfeljebb alkalmanként segítségére lehetnek a kajcsinak. Ugyanakkor kisebb varázslásokat űzhetnek és űznek. Azok, akik hosszú utakra indulnak, különösen meleg vagy aszályos időben, szívesen fogadnak maguk mellé egy-egy esőkövekkel rendelkező személyt, minthogy az, úgy tartják, szükség esetén képes vizet teremteni vagy hűvöset csinálni. Hasonlóképpen telente a vadászcsapatok örömmel látják azokat, akik havazást tudnak kelteni, hiszen az jelentősen megkönnyíti a nyomkövetést.
Minél hatalmasabb egy kajcsi, annál inkább kötődik fizikai létében is az időjárás-varázsláshoz. Halálát hosszú, heves esőzés követi, amelyet csak gondos óvintézkedésekkel lehet elkerülni: az esővarázslót, ahogy külön-külön esőköveit is, fehér nemezbe vagy posztóba kell tekerni, és így eltemetni. Egyes nomád törzsek még ezt sem vélik elegendőknek: ők eltördelik vagy levágják a kajcsi ujjait, vagy épp levágják és elégetik annak haját, mivel hitük szerint ilyenképpen elejét vehetik a bajoknak. Az is gyakorta előfordul, hogy az immár csak kárt okozni képes esőköveket ellenségeik (azazhogy szomszédaik) legelőin szórják szét.


A szertartás

Minthogy az időjárás-befolyásolást hatalmas területen űzik, a rítusok természetszerűleg jelentősen eltérnek egymástól. Ráadásul a fennmaradt leírások a legritkább esetekben alapulnak személyes tapasztalatokon: a nomádok senki idegent nem engednek ilyetén szertartásaik közelébe. A másodkézből való, hallomásból származó leírások pedig szükségképpen a rítus számos elemét meg sem említik, másokat félreértenek – egyszóval nem teljesen megbízhatóak.
Mégis, időben és térben egyaránt egymástól messze született források megemlékeznek bizonyos szertartási elemekről. Legelőször ilyen a helyszín: minden esetben magaslat, vagyis domb- vagy hegytető, távol minden településtől. Másodszor ilyen a színek szerepe: a kajcsi, akárcsak az esetleges többi résztvevő, sötét színű lovon közelíti meg a helyszínt, és ruházatában előnyben részesíti a feketét; a világos, fehér színeket igyekeznek elkerülni, minthogy azok tönkretehetik a szertartást.
Az esőcsináló rítusokban rendkívül fontos szerepe van a víznek. Nagyon gyakori a vízszórás – akár egymást öntözik a résztvevők, akár az ég felé szórják a vizet -, de az is előfordul, hogy a dombtetőn gödröt ásnak, abba vizet hordanak, és a kajcsi ebbe a vízzel teli gödörbe állva végzi a szertartást. Mindenképp kell, hogy nedvesség érje az esőköveket: vagy meghintik azokat vízzel, vagy megmerítik, megmossák őket egy vízzel teli edényben, gödörben.
A nedves esőköveket sokhelyütt egymáshoz verdesik, dörzsölik. Az, hogy a köveket tenyerükre helyezve az ég felé emelik, szinte mindenütt a szertartás része; gyakori az is, hogy a kajcsik karjukat – mintegy szelet imitálva – lassan vagy gyorsabban előre-hátra mozgatják a levegőben. Végül az egész szertartás alatt folyamatosan imákat, varázsdalokat, ráolvasásokat mormolnak, mondanak vagy kiabálnak; sajnos, ezek, a már ismertetett okok miatt, egy-két értelmezhetetlen töredéket leszámítva, nem találhatóak meg a forrásokban.

Az időjárás-varázslás jellege

Minthogy a déli nomádok csak kis mértékben foglalkoznak földműveléssel, sokkalta kevésbé függenek az időjárástól, mint a letelepült, paraszti népesség. Ennek megfelelően körükben egész más szerepe van az időjárás-befolyásoló mágiának. Persze, előfordul, hogy aszály idején is esőcsinálással próbálkoznak, de nem ez a jellemző.
A “meteorológia hadviselés”, a háborúban alkalmazott időjárás-befolyásoló varázslás szerves része a nomádok taktikájának. Jóformán nincs is olyan összecsapás, amely előtt ne próbálkoznának ilyesmivel – különösen, mivel feltételezik, hogy az ellenfél szintúgy próbálkozik, vagyis szükséges, hogy a mágiára (erősebb) mágiával válaszoljanak.
A tavasztól őszig terjedő időszakban elsősorban hosszú, tartós esőt támasztanak, és szelet, amely azt az ellenség felé viszi; noha a nomádokra fegyverzetére és felszerelésére, minthogy vértezettel csak a leggazdagabbak bírnak, nincs túl káros hatással az eső (íjaikat pedig gondosan óvják minden nedvességtől), a harckészségüket igencsak lecsökkenti a több órás, vagy akár több napos “égi áldás”. Sokkal nagyobb kárt tud okozni az orkán erejű szél, vagy az embert-állatot megvakító porvihar; sajnálatos módon ilyet támasztani is sokkalta nehezebb, csak a leghatalmasabbak képesek rá.
Telente eső helyett havat, jeget és fagyot keltenek. A hó megakadályozza a nyílt terepen tartózkodó ellenség mozgását, a fagy megdermeszti őket; az egyetlen probléma, hogy a varázslatot alkalmazó seregnek védett helyet – völgyet, ligetet, települést – kell találnia, ahol meghúzódhat. A folyókat, amelyek rendesen elválasztják egymástól a nemzetségek, törzsek legelőit, telente nem lehet átúsztatni; ha azonban jéghidat vernek rájuk, meglephetik a magukat biztonságban vélő szomszédokat.
A varázslással teremtett eső, fagy tényleges hatásán túl mindenképp számolni kell a pszichológia tényezővel is: a varázslatot sikeresen alkalmazók csak úgy duzzadnak az önbizalomtól, míg áldozataik demoralizálódnak, félig-meddig máris vesztesnek vélik magukat (főként, ha az ő esővarázslóik is próbálkoztak, de, a jelek szerint, alulmaradtak az ellenséges esővarázslókkal szemben; ez olyannyira rossz ómen, hogy, ha lehetőségük van rá, harc helyett mindenképp a menekülést választják).
A “háborús alkalmazás” mellett gyakran folyamodnak esőcsináláshoz a nomádok akkor is, amikor lovat lopni indulnak, hiszen a zuhogó esőben, amikor senki sem lát az orránál távolabb, és aki csak teheti, az meghúzódik száraz és meleg vackán, sokkalta könnyebb a dolguk. (Bár igaz, ami igaz, körükben a lótolvajlást és a háborúskodást jobbára csak a méretek különböztetik meg…) Emellett, mint már fentebb is volt róla szó, előfordul az egyéni célú időjárás-varázslás is: egyszerűbb rítusokkal és jóval gyengébb hatásfokkal.


Védekezés és ellenvarázslás

Ha az esővarázslót a szertartás alatt vagy után megölik, a megidézett természeti jelenség megszűnik, vagy az esőcsináló népe ellen fordul – a puszta egyik végétől a másikig közismert ez a védekezési módszer. Elvileg az is megkönnyíti, hogy az időjárás-varázslásra mindig félrevonultan kerül sor; a probléma azonban az, hogy a hegy- és dombtető körül válogatott harcosok vonnak védőgyűrűt. Épp ezért az, hogy végeznek a kajcsival, a hősénekekben jóval gyakoribb, mint a valóságban.
A leggyakoribb védekező módszer az, amikor a másik fél is időjárás-varázslásba kezd. Amolyan “győzzön az erősebb”-jellegű mágikus párbaj ez, ahol a két nemzetség esővarázslói mérik össze hatalmukat – s küzdelmük kimenetele rendszerint előlegzi a fegyveres összecsapás végeredményét.
A harmadik lehetőség az esőűző rítusok használata. Ehhez megintcsak ritkán folyamodnak, mert ez jóval nagyobb hatalmat igényel – márpedig akkor már egyszerűbb “párbajban” legyőzni a gyengébb ellenséges kajcsit. Az ilyenkor alkalmazott rítus hasonló az esőcsináló rítushoz, ám sok szempontból ellentétes azzal: például fekete helyett világos, fehér ruhát öltenek, és nem vízbe, hanem tűzbe helyezik a kaj-köveket.

A rítusok továbbélése

Az esőkövekbe, esőcsinálásba vetett hit valamilyen formában megmaradt a pyar isteneknek vagy Domviknak meghódolt nomádok körében is. Az ardas togan, ha esőt akar, lassú séta közben harminchárom fohászt intéz az Ég Arany Sólyomasszonyához (vagyis Arelhez); mindegyik imádság végeztével lehajol, és felvesz a lábai alól egy kavicsot. Az összegyűjtött kövecskéket az istennő oltárára helyezi, majd utóbb folyóvízbe vagy tóba hajítja. A shadoni féldomíniumok népe aszály idején a magaslatokon könyörög az Úr-Arcokhoz, miközben a rítus vezetői – nemegyszer Domvik papjai – az Egyetlen nevében megáldott vízzel hintik meg őket. A nastik körében pedig máig élő hagyomány az esőkövek tisztelete, egyéni használata, mégha a nemzetségfők oldalán már jó ideje nincsenek is kajcsik.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához