LFG.HU

taverna
Attila
ismertetőCimkek

Azt mondják, mindenkiben benne van legalább egy könyv. A többség persze nem jut el addig, hogy ezt meg is írja – hogy ez most jó vagy rossz dolog, nehéz eldönteni. Vannak, akik összehozzák azt a bizonyos művet; az ilyesmi nem kis fegyvertény, nem csoda, ha a szerző számára néha igen fontos lesz az alkotás.

Olyan fontos, hogy – érthető módon – teljesen magáénak tekinti, és – némiképp érthetetlen módon – ellenáll minden kísérletnek, ami a Műbe javításról szólna.

Ez A teknőcfésű című darab a fülszöveg szerint egy pályázatra készült (feltehetőleg a Cranta-projektről lehet szó) és novellának indult, de át kellett volna írni, hogy megfeleljen a kiadó és a világkép elvárásainak. A szerző nem ment bele ebbe a “csonkításba”, ezért magánkiadásban jelentette meg a regényt. Lássuk, milyen eredménnyel:

“Vér… A kiömlő vér édeskés, nehéz illata betöltötte a falhoz támaszkodó viador érzékeny szaglórendszerét, és akarata ellenére megreszkettek bajuszsörtéi.”

Nos, a regényben kétségtelenül van potenciál, hiszen komoly eséllyel indulhatna a Bulwer-Lytton díjért. Ezt amúgy a legpocsékabb nyitómondatért osztják – a fenti idézet például alattomos és váratlan módon úgy kiütött, hogy aznapra félre is tettem a könyvet.

Oktatási anyagnak is remek lenne; megmutatja, milyen az, ha egy kezdő író munkáját nem segíti szerkesztő. Az induló szituációt – egy rakás gladiátor várja a nagy összecsapást – sikeresen vágja agyon az össze-vissza tántorgó narráció. Megismerhetjük mindenféle résztvevő múltját – a khálbeütéses főszereplő faji történetébe talán kissé túlzott részletességgel sikerül bevetni magunkat a vulgárevolucionista eszmefuttatásokkal és a kardfogú tigris-ősember hibridek keletkezésének kissé plasztikus leírásaival. Dugtak, na. És persze itt van egy rohadtul dekadens társadalom, ahol a nemesi hölgyek egymást váltják a féltigris meg féldisznó-mutáns gladiátorok ágyában. Persze a nemesvadember-főhős mindezt nagyon megveti, meg minden.

Igyekeztem nem belegondolni a könyv freudi vonatkozásaiba, de néha nagyon nem ment.

“…a majomfürgeségű kehun most oda vágott kehhájával, ahol a yer-fa nyél kezdődött.”

Az érdektelenségbe fulladó kerülők után természetesen sor kerül a nagy gladiátorcsatára, majd nagy nehezen beindul valami cselekmény-jellegű dolog is – ami állandóan meg-megáll, mivel a szerző láthatólag imádja minél gyakrabban bebrümmenteni a Klisé-O-Matát némi előtörténet okán. Ezek a közbeékelt cuccok bár unalmasak és rosszul megírtak, azért nagyrészt felesleges ballasztként funkcionálnak a cselekmény kibontakozásában. Elsőre úgy tűnhet, mintha szólnánanak valamiről, de közelebbről szemlélve nem többek helykitöltő vattánál. Nem mintha ez gond volna, a végkifejlet ugyanis igencsak kiszámítható.

De legalább vannak funkció nélküli kúrós jelenetek. Mihez is kezdhetnénk nélkülük? Különösen a ketrecrácson keresztül történő nélkül?

Mielőtt a cselekményre rátérnénk, nézzük inkább miben segíthetett volna még egy szerkesztő.

“Kehun, ne barátkozz kehunnal, tartja az ősrégi kehun-mondás…”

“A cserbenhagyott lotyó vérvörösre mázolt száját obszcén szavak garmadája hagyta el rikoltozva, kétségbevonva az óriás képességeit és megkérdőjelezve nemi vonzódását, de a kehun válaszra sem méltatta.”

“Felkapta a potentát elejtett kehnáját és klasszikus kétkezes kardtáncba kezdett.”

Sokat segített volna, ha a különféle fantasy szaxavak alkalmazása helyett a szerző nevén nevezi a dolgokat. A sok ütődött elnevezésről még kislexikon sincs a kötet végén, de legalább gyakran ismételgeti őket. Meg a nem fantasyhablatyokat is – hja, jó lett volna kihúzogatni a szóismétléseket.

Nem ártott volna rendbe tenni az igeidőket sem. Meg a tagolást. Az egy oldalas bekezdések bántóan folynak össze, és ezen még az sem segít, ha éppen arról az izgalmas dologról szerzünk tudomást, hogy a féltigris főhős tulajdonképpen kváziszuperhéró is, mert pl nagyon dögös ősmágiája is van.

Ami pedig a szívdobbanásokban mért összecsapás-időket, meg a többi hasonló klisét illeti, komolyan mondom ennél lassan már az erdőben éldegélő, köpenyes-íjas tolkieni elfek is eredetibbek.

A kváziszuperhős főszereplőről: már a Fekete Lovag Legendájában is unalmas volt a löttyedten dekadens arisztokráciát mélyen lenéző, szupererős erkölcsi tartású, komorzord főszereplő, de legalább itt is érvényesül a szándékolatlan, önparódiába csapó humor. Ez azonban csak pillanatnyi enyhülést jelent, az ember csak unottan küzdi át magát a lapokon, miközben többször is megtudjuk, hogy a főhős tulajdonképpen már faji szinten is mennyivel jobb az ostoba embereknél. Komolyan, Clark Kenttől jószerivel csak agyarméretében és kosztümében különbözik.

A többi szereplő, ha lehet még egysíkúbb. A nők nagyrészt nem többek két lábon járó lyukaknál, míg a férfiak többnyire szimpla mobil szaporítószervek, akik két aktus között hülyére pofozzák egymást az arénában. Na jó, akad egy-két dekadens buzi is.

Hajmeresztő, de komolyan. Igazából itt nem is annyira szerkesztőre lett volna szükség, mint inkább bárkire, aki a szerzőnek bemutat néhány úgynevezett embert, hogy támaszkodhasson valamire a karakterábrázolás során.

“Név szerint fennmaradt a húsz bátor katona neve, egyes légiók az ő neveiket vették fel tiszteletük jeléül.”

A nem szándékos humor kategóriában példaértékű az a jelenet, amikor egy csatát vesztett királyt úgy mentenek meg az emberei, hogy egymás vállára állva beledőlnek egy szakadékba, rögtönzött függőhidat alkotva. Szerintem Chaplin vagy Buster Keaton is elégedetten csettintett volna az ötlet hallatán, hogy aztán mégis inkább valami konzervatívabb dolgot fimesítsenek meg.

Mielőtt a cselekményre rátérnénk, írtam feljebb. Nem nagyon lehet rátérni, mert nincs. Az egész sztori kábé öt oldalban elmesélhető lenne, de az egyre unalmasabbá váló gladiátorösszecsapások viszonylag jól kitöltik a helyet ebben a regénynek látszó papírhalmazban.

“Gill olvasatában kétféle típus van: ragadozó és növényevő. A ragadozó megeszi a növényevőt, a növényevő elmenekül a ragadozótól, mióta világ a világ. Ennyi és nem több: bár nem fogalmazta meg ezt ilyen töményen sohasem, versenyre kelhetne a leghíresebb chronai filozófusokkal is, aki hónapokat-éveket töprengenek el az életről, vaskos fóliánsokat teleírva meglátásaikról.”

Kb 190 oldalnyi ez a bizbasz, gány borító, “history of chronia”, 1785 forintos áron.

Mindenesetre egy szigorú, de igazságos szerkesztő sokat tehetett volna egy jobb végeredményért: kezdetnek mondjuk összecsomózhatta volna a szerző ujjait, mielőtt az nekiállt volna írni, vagy ilyesmi.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához