LFG.HU

HammerTimeCafe
nadire
novellaCimkek

- Hogy érzed magad? – furcsa, mintha tényleg érdekelné. – Jobb egy kicsit?
- Igen, persze. Semmi bajom – felemelem a teám és belebámulok. Kinyújtja a karját és végigsimít a kezemen.
- Nem úgy nézel ki – végül is a nővérem, elég régóta ismer. Megszorítom a csészét, hogy ne remegjen, és rámosolygok.
- Nyilván nem fogok holnap kabaréban fellépni, de azt hiszem, túl vagyok a nehezén – úgy néz rám. Pontosan tudja, hogy hazudok. Bárki mást be tudnék csapni, de ő átlát rajtam.
Utálom, hogy tudja; és hogy azt is tudja, hogy tudom, hogy tudja. Mintha meztelen lennék előtte, nem rejthetem el a fájdalmat. Pedig ha senki sem látná, talán nem is létezne. De amíg ilyen együttérzőn néz, nyomorultul érzem magam. A szorításom elernyed – a fehér porcelán óriásit csattan a konyhakövön, a szilánkjai szétszóródnak. Akár az életem.
Nem szól egy szót sem, csak megszorítja a kezem; aztán feláll és elkezdi összeszedni a cserepeket. Melléguggolok, és megpróbálok segíteni. Ég a szemem, de nem történik semmi. Sírnom kellene, tudom, de képtelen vagyok rá. Ha megsiratom, akkor valósággá válik.
- Tényleg meg kéne látogatnod dr. Bernardot… – a csésze füle megáll a kezemben egy pillanatra, amíg az arcába nézek. Száját összeszorítja, pislogás nélkül néz vissza. Mint régen, mikor azt mondta: “Meg kéne mondanod anyának az egyest.”. Ebben a nézésben benne van, hogy ha én nem, megteszi ő.
A fület a kupacba teszem, ami majd a kukában végzi, a többi darabka mellé. Milyen egyszerű lenne ezt tenni a fájdalommal is.
Nem mondom el neki, hogy már jártam az orvosnál, csak erőltetné. “Ez egy rutin-beavatkozás” – ezt mondta a rendelőben, és mosolygott. Korábban a váróban a vörös is ezzel jött. Azt ismételgette, hogy neki már ez lesz a hatodik, és sosem lehet elég hálás a tudománynak a lehetőségért. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem tanul a korábbiakból, kinevetett és végigmutatott magán. A jól szabott kosztümön és a bőrcipőn; a hozzá passzoló táskán és az elegáns ékszereken. Nem úgy tűnt, mint egy szenvedő szerelmes. A mozdulata azt kérdezte: “minek?”. Közben azt ecsetelgette, hogy mi mindent köszönhet az eljárásnak – nincs bánat, nincs fájdalom, csak lehetőség – kockázatok nélkül.
A kockázatok és mellékhatások tekintetében… - “nincsenek!”, és a doktor tovább mosolyog. “Ez egy rutin-beavatkozás” – valójában már vigyorog. Szinte hallom a gondolatait – “és ha mégis utókezelésre szorulna, megoldjuk egy magán-kivizsgáláson”. A vörös nyilván elégszer vett már részt ilyenen.
Fura, hogy Ellie őt ajánlotta. Szedegetem a cserepeket, és nem értem, hogyan bízhatta rá magát.
- Mesélj erről a dr. Bernardról – nem nézek fel; tudom, hogy engem kémlel. Eddig sosem adtam be a derekam, talán most azt hiszi, hogy fontolóra vettem. Ha nem, az se baj, engem az ő története érdekel.
- Botrányos alak – sóhajt és feláll. Közelebb hozza a kukát, hogy belerakjuk az összegyűlt porcelándarabokat. – Önhitt, és elbizakodott. Tökéletes arra, hogy ne szokj hozzá, és minél kevesebbszer akard látni.
Beejtem a szemetesbe a tenyerembe gyűjtött cserepeket. Ellie engem néz. Hadd legyen igaza, viszonzom a pillantását.
- Hidd el, nem lesz semmi baj. Ez egy rutin-beavatkozás – mosolyog. Biztatni akar, de pont ellenkezőleg hat. – Amikor Tommal elváltunk, tudod mennyire magam alatt voltam – bólintok. Felrémlik előttem, ahogy kisírt szemekkel ülünk ugyanitt, és én próbálom vigasztalni őt. Vagy én csináltam jobban, vagy Ellie erősebb nálam sokkal.
Most viszont csak az tűnik fel, hogy nem rándul össze a volt férje nevére. Hogy nem veszi gyorsabban a levegőt; nem sápad el a fájdalomtól, és nem vörösödik el a dühtől. Csak mosolyog.
- Dr. Bernard maga volt a megtestesült arrogancia, mikor felkerestem. Mindentudóan bólogatott, hümmögött és folyton vigyorgott. Istenem, de szívesen felpofoztam volna, csak hogy megtudjam, ha a képébe ordítom, hogy vannak még emberek, akik tisztelik az érzelmeiket, vajon abbahagyja-e – visszaviszi a kukát, és papírtörlőt hoz. Elkezdjük felitatni a teát a kőről. – A műtétből nem sokra emlékszem: délelőtt befeküdtem, infúziót kaptam, aztán jött egy ápoló, és a műtőbe vitt. Kaptam egy injekciót és elaludtam. Fura, mikor tudod, hogy altatót kapsz, szinte ösztönösen próbálsz ébren maradni, de a valóság valahogy cseppfolyóssá válik. A dolgok elveszítik a jelentősségüket. Akkor éreztem először úgy, hogy Tom nem bánthat, és amit tett, már nem is fáj – olyan őszinte a tekintete. Olyan nyugodt és békés.
- Mára nem maradt más az árulásból csak egy aprócska seb a tarkómon – újra mosolyog. – Valójában nem is látszik – megfordul és megemeli a haját. Háromujjnyival a nyakszirtje fölött, kétcentis vízszintes heg. Tényleg alig látszik.
Eszembe jut a vörös. Bár a legutolsó divatot követte minden részletében, mégis, a haja… Laza, de klasszikus kontyba fogta a tarkóján. Vajon a sebhelyek miatt? Öt műtét – öt heg. Ha egymás mellé, vagy egymás fölé képzelem őket, már elég jól látható. Persze valószínűleg ugyanott nyitják meg a koponyát.
- Sue, hallod, amit mondok egyáltalán? – semmi erőszak nincs a hangjában. Olyan elnéző, mint egy gyerekkel. Gyűlölöm érte.
- Persze. Csak azon gondolkodtam, hogy Greg tud-e róla?
- Természetesen – megint mosolyog. Hogy lehet ez természetes? – Ő is túl van már egyen. Manapság az emberek többsége részt vett egy-vagy több érzés-megszakításon – megint úgy néz rám. Nyilván tudja, hogy ezzel én is tisztában vagyok. Lehajtom a fejem, mintha eddig észre nem vett tea-tócsákat keresgélnék.
Persze, néhány évvel ezelőtt nagy patáliát csaptak körülötte. Amikor megugrott a műtétek száma a szociológusok bepánikoltak. Aztán valaki előjött a válások számának alakulásával, hogy az ezredforduló elején az arány elérte a kilencven százalékot, de végül normalizálódott. Johnnal akkor jót derültünk a szemfüles újságíró cikkén, aki először vont párhuzamot a kettő között. John azt mondta… John…
Fáj a bal mutatóujjam. Felemelem, és a papírtörlőbe ragadt apró szilákra bámulok. A vérem olyan vörös a fehér porcelánon.
Ellie megfogja, és maga felé húzza a kezem. Hagyom. A vér vöröse egy furcsa szín: most élénk, és világos – három nappal ezelőtt sötét, tompa, szinte fekete. Talán mert a kocsi ibolyakék.
Elveszi tőlem a papírtörlőt és a kukába dobja a cserepekre. Ragtapaszt hoz a szekrényből, a papucsa halkat cuppan minden lépésnél. A kő ragad a cukortól. Előveszem a felmosórongyot a mosogató alól, és megpróbálom emlékezetből végigtörölni a tea útját. Ellie figyel, aztán felsóhajt és elveszi tőlem a rongyot.
- Figyelj! Tudom, hogy nehéz – megint a kezemet szorongatja. – Miért nem engeded, hogy segítsenek? – a sebesült ujjamat hozzányomja a szomszédjához. Érzem, hogy átázik a tapasz.
- Ez nem ugyanaz – ingatom a fejem, és megpróbálom elhúzni a kezem. Egy darabig még szorítja, aztán elereszt. Csak néz rám, és most nem látom a megértést a szemében. – Amikor Tom elhagyott, ő bántott meg. Te rá haragudtál, ő volt az oka az egésznek. Nem akartad, hogy még több fájdalmat okozzon; nem akartad, hogy a kötődésed hátrányba hozzon a bíróságon, amikor bosszúból a házat kérted. De John, John… nem tehet semmiről – most én szorítom az ő kezét. Nézem a szemét, és akarom, most végre akarom, hogy megértse. – Hozzám sietett annyira… – megint ég a szemem, és pislognom kell.
- Nem hibáztathatod magad…
- Nem. De nem akarom elfelejteni. A fájdalom az egyetlen, ami megmaradt – a kezem elernyed, de tovább figyelem az arcát. Érti. Megérti végre.
Magához ölel, és a hajamat simogatja. Azt várja, hogy végre elsírom magam – de nem jön a reszketés, nem jön a torokszorítás.
Egy idő után elenged. Felveszi a felmosórongyot és visszateszi a helyére. Aztán nekitámaszkodik a mosogatónak, és messziről figyel tovább. Már semmi nyoma a törött csészének.
- De valahogy folytatnod kell. Nem lehet így élni – bólintok. Nem, így nem lehet.
Felállok, és a telefonhoz sétálok. Lassan nyomkodom a gombokat, és mikor a nővér felveszi, dr. Bernadot kérem.
Ellie odasétál mellém, és megsimogatja a hátam. Helyeslően mosolyog.
Nem, így nem lehet. De Ellie még nem tudja, hogy egy hét múlva újra én vígasztalom majd őt a konyhában. Nem tudja, hogy Greget rajtakaptam a titkárnőjével, azzal a kis vörössel, délelőtt az irodában, mikor ott kerestem őt először.
Nem, így nem lehet. De máshogy, többször sem.
- Halló, doktor úr? Igen, én. A múlt héten voltam bent. Igen, azt hiszem sikerült döntenem. Már csak egy kérdésem lenne: meg tudja csinálni véglegesre?


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához