LFG.HU

Tim_Shaw
novellaCimkek

Az éjjeli erdő megszokott neszeibe sietős léptek zaja keveredett. Egy férfi igyekezett felfelé az ösvényen, melynek két oldalán meredeken sötétlett a szurdok fala. A magányos alak fekete nadrágot viselt és felette szürke inget. Komor öltözete hasonlatossá tette az erdő árnyaihoz, csupán verítéktől fénylő homloka válhatott volna árulóvá. A férfi jól ismerte az erdei csapást, csakhogy a természet nappal egészen más arcát mutatja; a világosban nem látszik olyan félelmetesnek, mint azon az órán, amikor a hold lassacskán felhág a zenitre.
A férfi jobbra-balra kapkodta a fejét. Időnként halk szárnycsapásokat hallott a feje fölött, és a csillagokat olyankor eltakarta egy pillanatig a vadászó denevérek alakja. A sűrűben felhuhogott egy bagoly.
- Átkozott halálmadár! – morogta a férfi. – Már csak te hiányoztál!
De amikor mögötte jobb felől megreccsent egy ág, azt kívánta, bárcsak a huhogás zavarná leginkább. Gyorsabb tempóra váltott, pedig már így is szúrt az oldala. Ám tisztában volt azzal, hogy ha nem éri el a folyót pirkadat előtt, akkor semmi esélye a menekülésre.
Hívő lélekként nem vette komolyan az erdő lidérceiről szóló mendemondákat, csakhogy egészen más kinevetni a babonát az emberek biztonságos közelében, és más egyedül gyalogolni az éjszakai vadonban. Vince atya prédikálhat, amit akar, de itt ő is nehezen gyűrné le misebor nélkül a félelmét. Már-már elmosolyodott a gondolatra, amikor életre kelt előtte a bokor.
Egy pillanat alatt felszökött fejébe a vér, szíve a dobhártyáján dörömbölt, mintha ki akarna törni a gyáva kadáverből. Pedig csak egy fácán röppent fel hangos szárnycsattogással, éppen az orra előtt. Bánta már erősen, hogy otthagyta a falut, de aztán megerősítette a lelkét, és folytatta magányos útját a hegytetőre.
Alig tett meg azonban egy kőhajításnyi távot, amikor újra felhangzott mögötte a reccsenés. Ezúttal balról jött, és valamivel közelebbről. A férfi lehasalt a földre, fülelni kezdett, de a zaj nem ismétlődött meg. Erősen remélte, hogy nem toportyán lopakodik utána.
Petre, Petre, tiszta őrült vagy! – korholta magát gondolatban. – Miért is hagytál ott mindent? Vajon Katinka meg tud majd bocsátani?
Eszébe jutott a mindig vidám lány. Szinte látta maga előtt a képet, ami délután égett az emlékeibe, amikor utoljára – mintegy búcsúzóul – elidőzött Katinkán a szeme. A lány épp vizet húzott a kútból, s aztán kisimította arcából az egyik rakoncátlan, lenszőke tincset.
Eh! Biztos talál magának idővel egy jóravaló embert.
Felsóhajtott.
Hacsak nem vet rá szemet a pogány!
Torka elszorult a gondolatra. Újra emlékeztette magát, hogy éppen miattuk szökött meg a tiltás ellenére. Vállalva az ódiumát még annak is, hogy elkapják. Jól tudta, mi jár a szökevényeknek. Ha a török talál rá, karóba húzzák, ha a német, akkor meg visszahurcolják a nahijébe, és a kádi kezére adják. Így kell tenni a legutóbbi békeszerződés értelmében.
Talpra állt, és néhány sietős mozdulattal leseperte térdéről a tavalyi faleveleket, aztán újra nyakába vette az ösvényt.
A hatalmas alak olyan hirtelen bukkant fel előtte, mintha odabűvölték volna.
Petre megfordult, és teljes erőből futni kezdett visszafelé, ám alig tett meg egy iramodásnyit, amikor útját állta egy másik árny.
Vagy ugyanaz?
Ez lehetetlen!
Először az ördög kezét vélte a dologban, de amikor kitört balra, hogy a meredek hegyoldalban nyerjen egérutat, meghallotta kétfelől a mögötte csörtető lábak zaját. Csekély vigaszt nyújtott, hogy nem az erdő szelleme vette üldözőbe. Sűrű bokrokon vágott keresztül, érezte a bőrébe akadó töviseket, de ez aggasztotta legkevésbé.
A néma alakok mind’ közelebb értek hozzá.
Petre nyüszítve kapkodott levegő után. Mintha még az erdő is összeesküdött volna ellene: a kövek kifordultak a talpa alól, az ágak belemarkoltak gúnyájába és visszarántották. Ám ő csak rohant, rohant, míg végül egy gyökér gáncsot vetett neki.
Legalább nem lidércek! – nyugtatgatta magát. – Csakis hús-vér emberek képesek ekkora lármát csapni. Talán haramiák!
Akárhogy is, de nem akarta olyan nagyon kideríteni az igazságot. Felőle aztán törvényenkívüliek is lehetnek, csak hagyják őt békén!
Az élni akarás hatalmas erőket mozgósított benne; felpattant és tovább menekült. Lassacskán elmaradt mögötte az üldözők zaja. Futás közben visszanézett, de a sötétben csak a legközelebbi fák körvonalát tudta kivenni, amikor egyszerre kiszaladt alóla a talaj, és ő a hátán fekve találta magát.
A lombok közt bevilágított a hold a harmadik szörnyre, aki erősen lihegve telepedett Petre mellkasára, térdével leszorítva a fogoly vállát.
- Erre! Erre! Elkaptam! – kiáltott a támadó, és Petre felismerte benne Toma hangját.
De hisz’ ő egy fejjel kisebb nálam! – jutott az eszébe, s a gondolatot tett követte.
- Erissz, te kölyök! – hörögte. Minden erejével megpróbált kievickélni a suhanc szorításából. Derekát felvetette a levegőbe, megemelve a lovasát. Már nem sok hiányzott a szabaduláshoz, amikor megérkezett zilálva a két másik üldöző.
- Ej, Petre, jól megfuttattál minket – szuszogta Lukács.
- Eridj a pokolba! – fröcsögte a fogoly.
Dühe felülkerekedett a félelmén. Mielőtt azonban tovább szidhatta volna egykori szomszédját, látott egy lezúduló öklöt, aztán az éjszakai erdő csillagfénnyel szórt sötétjét felváltotta egy másik. Egy sokkal mélyebb…

*

Mikor sajgó állkapoccsal magához tért, meglátta Lukácsot, aki egy kidőlt fa korhadt törzsén ült, vele szemben. Lukács képét tömött bajsza mellett egyhetes borosta tette öregesen szigorúvá. Mélyenülő szemében, ahol máskor barátságos fény játszott, most inkább egyfajta zavart kíváncsiság vibrált. Petre mozdulni próbált, de a karjait szorosan hátrakötözték. Kissé távolabb Borbásés Toma sutyorgott valamit, időnként lövelltek felé egy sötét pillantást, s bár a fogoly füléig nem jutottak el a szavak, sejtette, hogy róla beszélnek. Tehetetlenül figyelte, amint Lukács közelebb lép.
- Mondd, miért szöktél meg?
Mielőtt válaszolt volna, Petre addig küszködött, míg egy fának vethette a hátát.
- Nem akarok tovább a törökért izzadni!
- Eh, hát nem mindegy, hogy a török nyúz vagy a német? Mindenik úr egyforma. Egyik kutya, másik eb.
- Ferdinánd legalább nem pogány.
- Annál nagyobb szégyen, hogy keresztyén létére ugyanúgy bánik a néppel.
- Épp ezért nem akarom tovább húzni a kettős igát, mint valami barom. Felcsapok végvári katonának. Az én lelkem tiszta, nem félek a haláltól. Ha már pusztulni kell, hát bátran, harc közben vesszek el.
- Nagy szavak! – horkant fel Lukács. – Azt hiszed, a halálhoz kell a bátorság? Ugyan! – legyintett. – Élni, barátom! Élni két idegen uraság között, élni máról holnapra… ahhoz kell az igazi bátorság. Tudván, hogy csak az marad, amit meghagynak az adószedők. Ez az igazi küzdelem, nem amit a borivással, danolással idejüket múlató vitézek vínak.
Petre csodálkozva meredt a feldúltan magyarázó Lukácsra. Még soha nem hallotta ennyit beszélni egyfolytában. Rövid csend telepedett közéjük.
- Sajnálom – vette fel Lukács ismét a szót -, de nem engedhetem, hogy elmenj. Ha neked sikerül, holnap megpróbálhatja más, aztán újra és újra, míg a többiek belegebednek a teherbe.
-Nem jól van ez így, Lukács – mondta halkan Petre.
-Tudom, de mit tegyek? Gondolnom kell az asszonyokra és a pulyákra is. Nem nélkülözhetünk egyetlen embert sem. Ezen a télen így is öt férfit vitt el a nyavola, köztük édesapádat is. A török meg nem kérdi, hányan dolgozunk, csak azt nézi, mennyi búzát jegyeztek fel a legutóbbi defterbe.
Ezzel nehezen vitatkozhatott volna Petre. Ő is pontosan tudta, hogy Váradnak mekkora adót vetett ki a visegrádi emín, és ezt szigorúan be is hajtották minden évben, az utolsó szemig. Függetlenül a családfők számától. Épp ebből lett elege. Változtatni akart a sorsán, így vagy úgy. Dacosan felszegte a fejét.
- Te nem akartál soha kardot fogni a pogány ellen?
Lukács lesütötte a szemét.
- Mindegy az, én mit akartam. Ha volt is valaha olyan álmom, rég elhamvadt. Nekem az egész falu érdekét kell néznem.
- Te soltész vagy, ez a dolgod, de rám nem tartozik.
- Ez az utolsó szavad?
- Ez. Élve nem visztek vissza.
Lukács komoran nézett Petre szemébe.
- Így is jó! – mondta, és hátat fordított. Csatlakozott társaihoz, akik az erdő szélén várták a beszélgetés végét.
- Mi a válasza? – pillantott fel Borbás. A nagytermetű molnárlegény képét sűrű, kondor szakáll fedte, amivel sikeresen rejtette el a jobb orcáját csúfító tűzfoltot. Az orra hegyén megpattant erek azonban visszacsempésztek egy kis rútságot az ábrázatára, s egyben azt is elárulták, hogy gazdájuk többre becsüli a hegyek levét holmi víznél.
Lukács nem felelt, csak megrázta a fejét.
- Akkor vesznie kell – hangzott Toma szájából az ítélet.
A soltész félrefordította a tekintetét. Borbás odaállt elé.
- Megbeszéltük! Ugye nem hátrálsz meg?
Lukács még mindig nem szólt: látszott rajta, erősen tusakodik valamin. Toma megragadta a könyökét.
- Bátyám, azt mondtad a faluban, hogy visszavisszük mindenképp.
- Mégpedig élve vagy halva! – emlékeztette Borbás.
- Jól van hát, az istenit! – csattant fel Lukács. – Csakhogy nem olyan könnyű megtenni! Hát gyilkosok vagyunk mi?!
- Te vagy az elöljáró, ez a te tiszted – morrant fel Borbás villogó szemmel -, de ha félsz, majd megteszem én.
- Ez a beszéd! – mondta Toma. – Lógassuk fel, aztán indulás haza. Holnap aratás, nem ártana hunyni is előtte.
Azzal kibújt a vállán átvetett kötélből, és Borbás felé emelte. Lukács azonban félreütötte a kezét.
- Arra semmi szükség! – Majd halkan hozzátette: – És nem félek. De akasztás nem lesz, mint valami haramiánál. Toma, add a késed!
A suhanc furán nézett a bátyjára, de nem ellenkezett. Kihúzta tokjából a hosszúpengéjű kést, és átnyújtotta.
- Most menjetek! Várjatok meg a Disznó-réten!
- Biztos, hogy így akarod? – fürkészte Toma a bátyja arcát.
- Hagyd! – tette a kezét Borbás a suhanc vállára. – Menjünk!
Majd példát mutatva máris megindult a faluba vezető ösvényen. Toma még habozott egy ideig, aztán durcásan megfordult és Borbás után eredt.
Lukács megvárta, amíg társai beleolvadnak a sötétbe, aztán lassú, kimért léptekkel odasétált a megkötözött fogolyhoz.
- Mindketten elmondtuk, amit gondolunk. Már csak egyet nem értek. Hogy tudtad elhagyni Katinkát? Azt hittem, aratás után megkéred tőlem a kezét.
Petre nem felelt. Sötéten bámult maga elé.
- Szóval csak bolondítottad a húgom.
Petre indulatosan felkapta a fejét.
- Soha senkit nem szerettem úgy, mint őt!
- Hát akkor?
- Ugyan milyen sors várt volna rá mellettem? Nincs se földem, se házam, egyáltalán semmim, csak a két kezem.
- Nálunk elfértél volna. Idővel s szorgalommal lett volna neked is.
Petre bólintott.
- Először magam is így terveztem. – Keserűen nyelt egyet. – Csakhogy Katinka mostanában messzire elkerült. Úgy éreztem, látni sem akar.
- Ez az én vétkem – szólt Lukács, majd amikor látta Petre szemében az értetlenséget, folytatta: – Megkértem, hogy amíg nem telik le a gyászév, ne kacérkodjon senkivel. De nem gondoltam volna, hogy komolyan veszi.
- Hm, milyen szófogadó – vigyorgott Petre a helyzethez cseppet sem illően. – Átkozott jó feleség lett volna belőle.
- Az – mosolyodott el Lukács is, aztán előrelendült a keze, amelyben a kést szorongatta.

*

Toma odébb rúgott egy követ, s az begurulva egy bokor alá felvert egy szunyókáló kuszmát. A gyíkocska halk neszezéssel furakodott mélyebbre a tavalyi avarban.
- Hol az ördögben marad ilyen soká!?
- Ne türelmetlenkedj! – intette le Borbás. – Tudja, mit csinál.
Az erdő sötétjéhez képest a tisztás valósággal fürdött a holdfényben. Egy régi tűzrakás mellett várakoztak Lukácsra, de a percek csak mélán vánszorogtak. Toma felemelt egy félig elszenesedett faágat és unottan piszkálgatta vele a hamut. Még alig nőtt ki a sihederkorból, de a mindennapos kemény munka szálkássá formálta alakját. Bár erőben nem vetekedhetett a legtöbb falusival, de ha futásra vagy úszásra került a sor, mindenkit könnyedén maga mögé utasított.
- Ahol, la! Már jön is – biccentett Borbás az erdőszélen feltűnt Lukács felé.
A soltész komor képpel érkezett, és Toma elfelejtette számon kérni a késést.
- Menjünk!
Csak ennyit mondott, aztán meg sem várva, hogy követik-e, megindult haza. Társai sokáig csendben bandukoltak mögötte. Toma szeme Lukács oldalára tévedt.
- Uram-atyám! Tiszta vér a gúnyád!
Lukács arca megrándult.
- Majd kimosom a pataknál. – S ezzel lezártnak tekintette a kérdést.
De Toma nem hagyta annyiban.
- Jól összefröcskölt!
- Ne törődj te azzal! – vakkantotta hátra Lukács.
- Még a hátad is olyan…
- Mondom, hadd el! – förmedt rá Lukács.
Csakhogy ez már Borbásnak is szöget ütött a fejébe; elállta a soltész útját.
- Megsebesültél? Mutasd!
Lukács bosszús grimaszt vágott, ám a markos legényt már nehezebb lett volna csupán szavakkal elintézni.
- Semmi komoly – mondta, de már kevesebb elszántsággal.
- Vedd le a pendelyed!
Szinte parancsolta Borbás, és tisztség ide vagy oda, Lukács kelletlenül engedelmeskedett. Amikor kibújt a valaha hófehér gyolcsból, feltárult több tucat sebhelye.
- Most megnyugodtatok? Üldözés közben beleakadtam egy szederbokorba – magyarázta, azzal áthúzta fején a vörös foltoktól tarka inget. – Ez a seb begyógyul.
- Az már igaz, de akkor ez a te véred.
- Hát aztán?
Borbás és Toma összenézett. Ugyanarra a gondolatra jutottak, de Tomának mindig is előbb járt el a szája.
- Csak nem hagytad futni!?
Lukács nem akart erről beszélni többet. Ma nem! Ahhoz túlságosan is szégyellte magát.
- Törődjetek a magatok dolgával!
Hazáig már nem esett több szó közöttük.

*

Lukács nyugtalanul forgolódott a szalmazsákján. Csak hajnal felé gyűrte le a fáradtság, és akkor is mindenféle zavaros álom kavargott a fejében. Egy tóban úszott a part felé, de minél jobban tempózott, annál messzebb került tőle. Lábaira gonosz kacsok tekeredtek, és próbálták lehúzni a sötét vízbe, amely lassan színét váltotta. Mélyzöldből kékbe olvadt, aztán lilába, majd végülélénk vörösbe csapott.
Verejtékes arccal riadt fel. Kintről már beszűrődött egy kevés fény, pirosra festve egy keskeny csíkot a döngölt padlón.
Az ajtókeretben megjelent Katinka. Mintha rőt glória lengte volna körül karcsú alakját.
Nem csoda, ha minden legénynek megakad rajta a szeme. S erről mondott le az a forrófejű Petre…
Lukácsnak eszébe jutott a tegnap éjjeli vadászat, s az emlék ráncokat gyűrt a homlokára.
A lány azonban nem vett észre semmit, letérdelt a fekhely mellé és csókolgatni kezdte Lukács kezét.
- Köszönöm! Köszönöm, kedves bátyám!
A soltész zavartan ült fel. Szemöldöke felszaladt egy ujjnyit.
- Aztán mit?
- Amit az éjszaka tettél. Áldjon meg érte az Isten!
Lukács elhúzta a kezét. Felállt, és hátat fordított.
- Ha éppen tudni akarod, én nem vagyok erre büszke – morogta a fogai közt. – Nem biztos, hogy helyesen döntöttem.
- Dehogynem! Hiszen te mindig tudod, mi való.
Katinka a bátyja mögé lépett, átkarolta hátulról és nedves arcát a vállára hajtotta.
- Jól van, no! Erissz, te bolond lyány – bontakozott ki Lukács az ölelésből. – Aztán honnan tudsz te erről?
- A madarak csiripelték – nevetett Katinka.
- A madarak, mi?
Lukács lehajolt, hogy felvegye a bocskorát.
-Alítom, melyik volt az a jómadár, amelyik nem bírta tartani a csőrit. De majd megszorongatom a tojásait! Meg én! – Azzal kilépett a hűvös hajnalba.
Az ég álmosan hunyorgott vörös szemével. Kevés volt még az ereje, hogy elűzze az árnyakat minden szegletből. A szekér már indulásra készen állt kinn az udvaron. Kerekei nedvesen fénylettek a harmattól.
Lukács ásítva nyújtózkodott, s közben meghallotta, hogy az istállóban víz csobog az itatóvályúba. Határozott léptekkel indult a hangok felé. Az alacsony szemöldökfa nagy uraság: meg kellett hajolni előtte annak, aki bebocsátást kért az épületbe. Apró ablakok nyíltak a falon, hogy télen ne szökjön ki olyan könnyen a meleg. Lukács a sötétben alig tudta kivenni a bent serénykedő körvonalát.
- Ej, Toma, hát neked miért fürgébb mindig a nyelved, mint az eszed?
Ekkor az alak megfordult, és Lukácsnak torkára forrt a korholás.
- Már azt hittem, megvárod, amíg hasadra süt a nap – szólalt meg egy vidám hang. – Hé, úgy állsz ott, mint aki kísértetet lát.
Lukács megnyúlt arccal bámult. A másik felnevetett.
- Na, mi lesz? Nem megyünk aratni, sógor?

Szójegyzék:

Defter: török adólajstrom
Emín (vagy emén): török hivatalnok, afféle adóbehajtó
Kádi: török törvénytudó, bíró
Nahije: a szandzsáknál kisebb török közigazgatási egység
Rája (vagy (rajah): a török szultán nem mohamedán hitű (főleg keresztény) alattvalója


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához