LFG.HU

Valgab
novellaCimkek

- Van még valaki?
Ezt Philipposz, Makedónia királya kérdezte. Remélte, hogy nincs. Oldalán egyre jobban viszketett a kötés. A sátorban tartózkodó makedón vezérek valószínűleg ugyanúgy a nap végét várták, mint ő: keveset ittak, s annál gyakrabban nyomtak el egy-egy ásítást. Még Alexandrosz is csendesebb volt a szokásosnál.
- Ez tetszeni fog, uram – mondta Kleitosz.
- Ki az?
- Démoszthenész, az athéni szónok. Aki barbárnak és a hellén szabadság eltiprójának nevezett, ha emlékszel. Az athéniak között harcolt ellenünk. Tessék a kardja.
A király végigmérte a pengét. Az istenek kegyesek ma hozzánk, gondolta elégedetten. Nem elég, hogy legyőztük a lázadó helléneket, még az ellenség hangadóját is a kezünkre adják. Ritka ajándék.
- Példás büntetést javasolok, apám. – Alexandrosz lustán terpeszkedett a székben, tagjait ernyedten lógatta. – Haljon kínhalált, a nyelvét vágjuk ki, fejét pedig küldjük el Athénba.
Philipposz rosszallóan pillantott fiára. Alexandrosz néha úgy viselkedik, mint egy kényúr, gondolta. Legalább ülne egyenesen, katonához méltón, ha már gondolkodni nem hajlandó.
Úgy döntött, itt az ideje egy kis nevelésnek.
- Látom, fiam, nem hiába csiszolja korunk nagy bölcse a jellemedet.
Alexandrosz arca lángba borult; felült. A makedón vezérek sokatmondón vigyorogtak egymásra. Tudták, mi következik: a király és a trónörökös között mindennaposak voltak az efféle játszmák.
- Arisztotelész mester – kezdte lassan a herceg – azt tanítja, hogy aki a hazáját szolgálja, erényes ember, és az ilyet meg kell becsülni. Tőled viszont azt tanultam, hogy aki ellenünk fordul, áruló, és a bére halál. Én a te tanításodat hasznosabbnak ítélem, még ha meg is vetsz érte.
Philipposz nehezen állta meg, hogy ne nevessen fel. Alexandrosz csapdája szórakoztatta és bosszantotta egyszerre.
- No, ha ilyen eszes tanuló vagy, akkor válaszolj nekem egy találós kérdésre: miért követi a marhacsorda a magányos pásztort, mikor könnyedén letaposhatná és szétszéledhetne?
- Mert nála van az ostor és félnek az ebeitől.
- Ostobaság! – jelentette ki Philipposz. – A csorda a bikát követi, s a bika orrában karika, melyen keresztül irányítható. És most figyelj jól! E csorda Hellász, a bika Athén, s orrában a karika – Démoszthenész. Érted-e már, miért fontos megnyernünk őt a céljainknak?
Alexandrosz leplezetlenül ásított.
- Bárkivel fogadok a tíz legjobb lovamba, hogy nem sikerül magunkhoz hajlítani őt.
- Meglátjuk. – Philipposz a maga részéről elégedett volt a beszélgetéssel. – Hozzátok elém Démoszthenészt!
Az őrök távoztak, de hamarosan egy idős férfivel tértek vissza. Démoszthenészen látszott, hogy nincs páncélviseléshez szokva, mégis úgy állt a makedónok előtt, mintha az elszántság szobrához állna modellt. Mélyen ülő szemeivel komoran bámult maga elé.
Kleitosz lépett előre.
- Térdre, áruló! Csókold meg a földet királyod előtt!
A szónok habozott egy pillanatig. Azután, mindannyiuk meglepetésére, térdre ereszkedett, felmarkolt egy adagot a sáros földből és ajkához emelte. Haja az arcába hullott közben.
- Íme, a hellén szellem – jegyezte meg Philipposz.
Démoszthenész nehézkesen felállt.
- Tévedsz, király, ha mérhetetlen gőgödben azt képzeled, hogy a föld, amin jársz, a tiéd! Ez Hellász szent földje! Miért ne csókolnám meg a rögöt, melyet az istenek lába érintett?
- Van valami kívánságod, mielőtt döntünk a sorsodról?
- Csak egy: kíméld meg hazámat!
- Nem könyörögsz az életedért?
- Minek könyörögjek azért, ami már úgyis elveszett?
- És ha azt mondom, meghagyom az életed?
- Nem leszek öregkoromra egy zsarnok udvari bohóca.
Philipposz nem válaszolt azonnal. Figyelte az öreget, aki rezzenéstelenül állta pillantását. Az első kört te nyerted, vén szószátyár. De a java még hátravan.
- Nem látod, athéni, hogy a célunk közös? Mindketten a hellén föld felemelkedéséért küzdünk.
- Mondd ezt az olünthosziaknak, király! Micsoda vigasz lesz azoknak, kiknek apját, férjét, fivéreit lemészároltattad, és akik most házuk füstölgő romjain tallóznak! Vagy mondd az isteneknek, kiknek szentélyeit meggyaláztátok!
- Olünthosz elárult – mondta nyugodtan Philipposz. – Ám Athénnek, ha megnyugszik sorsában, meghagyom szabadságát, és ismét naggyá válhat. Az athéniek hallgatnak rád, Démoszthenész! Menj, mondd meg nekik, hogy Philipposz nem ellenségük.
- Azt kívánod tőlem, váljak hazám árulójává? – Démoszthenész pislogott.
- Haza! – Philipposz megjátszott dühvel horkant fel. – Gondolkodj nagyban, athéni! Immár nem csak egy város, hanem az egyesült Makedónia és Hellász jelenti a hazát! Végre egymás helyett közös ellenségeink felé fordíthatjuk a kardunkat! Hát mondd meg nekem, a makedón vagy a perzsa király égette fel városodat annak idején?
- S hol voltak a makedónok, mikor az athéniek vérüket hullatták Hellász szabadságáért? Mondd, melyik oldalon harcoltatok, király? – A perzsák említése azért mégiscsak érzékenyen érinthette az athénit, mert csúfolódó szavai mögött Philipposz nem érezte a korábbi meggyőződést. Tovább ütötte hát a vasat.
- A világ megváltozott azóta. Makedónia most erős, Perzsia gyenge, s a helléneknek dönteniük kell, melyik oldalra állnak! Ha engem elutasítasz, szégyent hozol őseid nevére, akik hiába várják a jogos bosszút! – Ez erős érv volt: egy pillanatra még maga is elhitte.
Démoszthenész sokáig forgatta magában a szavakat.
- Ha pedig támogatlak, azzal hátat fordítok egy tisztességgel leélt életnek – mondta végül csendesen. – Túl öreg vagyok ahhoz, hogy ilyen könnyen eldobjak mindent, ami voltam. Nem kívánok tőled semmit, csak azt, hogy hagyj meghalni.
Ezek a hellének, gondolta Philipposz. Szomorúságot érzett, és ez őt magát is meglepte. Talán a fáradtság miatt volt. Intett az őröknek.
- Vigyétek vissza a foglyok közé! Napkeltéig döntünk a sorsa felől.
Az öreg szónok nem nézett vissza, mikor elhagyta a sátrat.
- Megmondtam – jegyezte meg Alexandrosz unott hangon. – Végezzük ki.
- Majd eldöntöm, milyen halállal haljon meg. Van még valaki? – Kleitosz intéssel jelezte, hogy nincs. – Akkor, hála érte Zeusznak, végeztünk mára. Holnap reggel legyetek a sátramban. Pihenjetek, mert hosszú menetelés vár ránk.
Miután egyedül maradt, a király belesüppedt a székébe. Megivott egy kupa bort, és az athéni kardját nézegette.
- Makacs vén szamár – morogta maga elé.
Később kilépett a sátorból. Odakint sötét volt már, de a halmokba hordott holttestek és hadifelszerelés sötétlő kupacai így is látszottak. Az esti szellő bomlás szagát sodorta feléje.
Philipposz megborzongott. Nem sokon múlt, gondolta. Ha Alexandrosz csapata nem érkezik meg az utolsó pillanatban, az athéniek elverekszik magukat a királyi testőrségig, és onnan… Könnyen kerülhetett volna Démoszthenész helyébe. Eltűnődött rajta, vajon fordított esetben az athéni megadná-e neki a férfihoz méltó halált. Nem volt biztos benne. De mindegy is, mert ő király, míg Démoszthenész csak egy közember, és egy királynak hatalmában áll néha nagylelkűnek lenni. Mellesleg ez az, amit Alexandrosz sohasem fog megérteni.
A közelben strázsáló katonához fordult és átnyújtotta neki a fegyvert.
- Ez a kard Démoszthenészé, az athénié. Hagyd magára, ha odaadtad neki.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához