LFG.HU

HammerTimeCafe
Dáin kiadó
ismertetőCimkek

Anne Rice: Kárhozottak királynője – Részlet
kiadta: Dáin kiadó
klikk ide
Borító

Aranyozott falakat, cakkos boltíveket, sziporkázó díszítést
minden körömnyi helyen. Gomolyog a tömjénfüst, illatába friss vér
szaga keveredik. Elmosódó villanásokban láttam őt is, „a templom
istenét”.
- Vámpír! – suttogtam. – Vérszívó isten! Magához csalja, majd
lemészárolja őket. Ez a hely bűzlik a haláltól!
- És több is lesz még a halál – súgta. Puhán megcsókolta arcomat.
– Most pedig gyorsan, olyan gyorsan, hogy halandó szemek ne is
lássanak! Vigyél a templomudvarra, a temetési máglya mellé.
Esküszöm, megtörtént, mielőtt elhatározhattam volna magamat;
annyit tettem, hogy fontolóra vettem az ötletet! Végighorzsoltam
a durva habarcsot, lábam kemény kövekhez csapódott. Reszkettem,
szédültem, zsigereim összecsikordultak a fájdalomtól. Testem
kevés híján ment volna tovább, bele a tömör sziklába.
A falnak tántorodtam. Legelőször a kántálást érzékeltem, aztán az
égő testek bűzét, utolsónak láttam meg a lángokat.
- Hát ez nagyon ügyetlen volt, királyfim – pirongatott lágyan. -
Majdnem kidöntöttük a falat.
- Nem is tudom, hogyan történt.
- Épp ez a kulcsa – felelte -, a „pontosan” szó. A benned levő
szellem gyorsan és feltétlenül engedelmeskedik. Gondolkozz csak
rajta egy kicsit. Nem szűnsz meg látni és hallani ereszkedés
közben; mindössze olyan gyorsan történik, hogy nem tudatosodhat.
Tisztában vagy a csettintés mechanikájával? Dehogy vagy. Mégis
meg tudod tenni. Egy halandó gyerek is meg tudja.
Bólintottam. Az elv érthető volt, akár a karabély és a célpont
esetében.
- Csupán fokozat kérdése az egész – mondtam.
- És a megadásé, a félelem nélküli megadásé.
Bólintottam. Igazság szerint szerettem volna ledőlni egy jó puha
ágyra, és egy nagyot aludni. Hunyorogva bámultam a morajló
lángokat, a máglyán feketedő hullákat. Az egyik még nem is volt
halott, karja fölemelkedett, ujjai begörbültek. Na, most már
meghalt. Szegény ördög. Akkor jó.
Akasa hideg keze megérintette az arcomat. Megérintette ajkamat,
hátrasimította csapzott üstökömet.
- Neked sose volt tanítód, ugye? – kérdezte. – Magnus árván
hagyott még azon az éjszakán, mikor megalkotott. Apád és a
bátyáid bolondok voltak, anyád pedig utálta a gyerekeit.
- Mindig magam tanítottam magamat – feleltem komoran. – És be
kell vallanom, hogy mindig is én voltam a kedvenc tanítványom.
Fölnevetett.
- Talán volt egy kis összejátszás – folytattam – tanítvány és
tanár között. De mint említetted, nem volt senki, aki tanítson.
Rámmosolygott. Szemében táncolt a tűz. Ragyogó, ijesztően
gyönyörű volt az arca.
- Add meg magad nekem – mondta -, és olyan dolgokra tanítalak,
amelyekről nem is álmodtál. Sose jártál csatában. Igazi csatában.
Sohasem érezted az igaz ügy tisztaságát.
Nem feleltem. Forgott velem a világ, és nemcsak a hosszú légi
utazástól, de szavainak gyöngéd cirógatásától és szemének
kifürkészhetetlen feketeségétől is. Úgy tűnt, hogy szépsége
nagyrészt arcának édes derűjéből fakadt, abból, hogy a szeme
akkor sem rebben, ha fénylő fehér húsát váratlanul megmozdítja
egy mosoly vagy egy könnyű szemöldökráncolás. Tudtam, hogy ha
engedném, halálra rémülnék attól, ami most történik. Ő is
tudhatta, mert ismét átölelt. – Igyál, királyfi! – suttogta. –
Vedd az erőt, hogy megtehesd, amit meg akarok tétetni veled!
Nem tudom, hány perc telt el így. Amikor elhúzódott, kábán
szédelegtem egy pillanatig, aztán jött a mindent elsöprő
tisztánlátás. A falak mögött dübörgött az egyhangú templomi zene.
- Azim! Azim! Azim!
Víziónak rémlett a testem, miközben vont maga után.
Kitapinthattam az arcomat, bőröm alatt a csontokat, ez a szilárd
dolog én vagyok, de ez a bőr, ez az érzés, ez valami vadonatúj.
Mi maradt belőlem?
Mintegy varázslatra pattant föl előttünk az ajtó. Némán beléptünk
egy hosszú folyosóra, ahol karcsú fehér márványoszlopok tartottak
csipkés boltíveket. Ám ez csak kerete volt a hatalmas, központi
teremnek, amelynek hívők sikoltoztak eszeveszetten. Észre se
vettek, jelenlétünket sem érezték meg, csak táncoltak, daloltak
tovább, és ugráltak a levegőbe, hátha meglátják egy pillanatra
egyetlen istenüket.
- Maradj mellettem, Lestat! – Hangja áttört a ricsajon, és úgy
érintett meg, mint egy bársonykesztyű.
A tömeg hirtelen kettévált, jobb- és baloldalt egymásra torlódtak
a testek. Az éneket nyomban felváltotta a sivalkodás. Út nyílt
előttünk a tolongásban, a terem közepén. A cintányérok és dobok
elhallgattak, nyöszörgés, szánalmas, gyönge jajgatás hallatszott
helyettük.
Majd szélként kelt az ámulat sóhaja, mikor Akasa előrelépett, és
hátravetette fátyolát.
Tőlünk számos ölre állt a díszes padló közepén Azim, a fekete
selyemturbánt, ékköves köntöst viselő véristen. Dühtől eltorzult
arccal meredt hol Akasára, hol rám.
Körülöttünk imák zsongtak, és egy éles hang zsoltárt kezdett
kántálni „az örök anyához”.
- Csönd! – parancsolta Azim. Nem ismertem a nyelvet, de értettem
a szót.
Hallottam hangjában az embervért; láttam, mint vágtat ereiben.
Sose találkoztam még vámpírral, aki ily pukkadásig töltekezett
volna a vérrel. Legalább olyan öreg lehetett, mint Marius, de a
bőre sötétaranyban csillogott. Egész testét, még nagy, puha
kézfejét is belepte a véres verejték vékony hártyája.
- Ide mersz jönni a templomomba! – mondta. Most se értettem a
nyelvet, ám a jelentését igen.
- Most meghalsz! – közölte Akasa, még a szokottnál is lágyabb
hangon. – Te, aki félrevezetted e reményvesztett ártatlanokat!
Te, ki úgy toroztál életükön és vérükön, mint egy pöffedt pióca!
A jámborok sivalkodni kezdtek, kegyelemért könyörögtek. Azim
újból rájuk förmedt, hogy hallgassanak.
- Milyen jogon ítéled el kultuszomat – vijjogta, ránk szögezve az
ujját -, te, ki némán ültél trónusodon az idők kezdete óta!
- Az idő nem veled kezdődött, átkozott szépség! – válaszolta
Akasa. – Én már akkor öreg voltam, mikor megszülettél. Most pedig
fölkeltem, hogy átvegyem az uralkodást, amelyre rendeltettem. Te
pedig meghalsz, hogy példát statuáljunk népednek. Te leszel az én
első nagy vértanúm. Meghalsz még most!
Azim rá akart rohanni, én közéjük akartam ugrani, de minden olyan
gyorsan játszódott le, mint a villámcsapás. Akasa valamilyen
láthatatlan eszközzel megragadta és eltaszította Azimot, úgyhogy
az végigszánkázott a márványpadlón. Megtántorodott, majdnem
elesett, és mikor táncolva próbálta visszanyerni az egyensúlyát,
egyszer csak fönnakadt a szeme.
Mély, gurgulázó kiáltás szakadt föl a torkán. Égett, égtek a
ruhái, szürke, vékony füstcafrang emelkedett a félhomályban. A
rettegő sokaság jajveszékelt és üvöltött. Azim vonaglott az
emésztő hőségben, hirtelen hétrét görnyedt, felemelkedett,
rámeredt Akasára, előrelökte karjait és a királynőnek rohant.
Úgy tűnt, oda is ér, mielőtt Akasa kieszelhetné, mit tegyen.
Ismét a testemmel védtem volna, de jobbjának egyetlen ütésével az
emberi bolyba repített. Félmeztelen testek iszkoltak az utamból,
miközben egyensúlyomat próbáltam visszanyerni.
Megpördültem és láttam, hogy alig méternyire a királynőtől Azim
ugrásra készen vicsorít, és valamilyen láthatatlan,
ledönthetetlen sorompón igyekszik átnyúlkálni.
- Halj meg, kárhozott! – rikoltott Akasa. (A fülemre csaptam a
tenyeremet.) – Távozz a pokolba, amelyet íme megteremtek
számodra!
Azim feje szétrobbant. Füst és láng lövellt meghasadt
koponyájából, a szeme elfeketedett. Egy villanással egész teste
tűzbe borult, ám ennek ellenére is úgy esett össze, mint egy
ember, öklét rázva az Anyára, megrogyasztott térddel, mintha
újból föl akarna pattanni. Majd mindenestől elnyelte a hatalmas,
narancsszín lángoszlop.
A tömeg pontosan olyan pánikba esett, mint a rajongók a koncert
után, amikor kiütöttek a tüzek, és én leléptem Louis-val és
Gabrielle-lel.
Ám itt mintha veszélyesebb magaslatokra hágott volna a hisztéria.
Testek csapódtak a karcsú márványoszlopoknak. Férfiakat és
asszonyokat tapostak le társaik, miközben rontottak az ajtó felé.
Akasa megfordult maga körül, köntöse fekete-fehér selyemvirággá
nyílt, és azok a halandók, akikhez hozzáért, úgy roskadtak a
padlóra, mintha láthatatlan kezek taszítanák őket. Testük
görcsösen rángatózott. Az asszonyok nézték a földre sújtott
áldozatokat, és a hajukat tépve üvöltöttek.
Nem jöttem rá azonnal, mi történik: hogy Akasa a férfiakat öli.
Nem tűzzel, hanem a létfontosságú szerveket támadó, láthatatlan
erővel. A haldoklóknak vér folyt a szeméből és a füléből. Több
asszony veszett dühvel rontott a királynőnek, de ugyanerre a
sorsra jutottak. A férfiakat, akik megtámadták, szempillantás
alatt lesújtotta.
Meghallottam a fejemben a hangját:
Öld meg őket, Lestat! Vágd le a hímeket az utolsó szálig!
Csak ácsorogtam bénultan, hátha valamelyik ember közel férkőzne
hozzá. De nem volt olyan szerencséjük. Ez felülmúlt minden
lidércnyomást, az összes hülye horrort, amelynek részese voltam
elátkozott életem során.
Hirtelen ott állt előttem, és megragadta a karomat. Jéghideg,
selymes hangja orkánként harsogott az agyamban:
Királyfim, szerelmem! Meg fogod tenni értem! Vágd le a hímeket,
hogy bűnhődésük legendája elhomályosítsa a templom legendáját. Ők
a véristen csatlósai! Az asszonyok tehetetlenek. Büntesd meg a
hímeket a nevemben!
- Ó, irgalmas Isten, ne kérd ezt tőlem! – motyogtam. – Ezek csak
szerencsétlen halandók!
A tömegben nagyon lelohadt a harci kedv. Azok, akik a hátsó
udvarba menekültek, csapdába estek. Körülöttünk haldoklók és
gyászolók fetrengtek, miközben a főkapu előtt a mit sem sejtő
tömeg siralmas óbégatással kért bebocsátást.
- Kérlek, Akasa, hadd távozzanak! – Könyörögtem valaha is így
bármiért? Mi közünk nekünk e szegény lényekhez?
Rámtapadt. Semmit se láttam a világból, csak az ő fekete szemét.
- Szerelmem, ez isteni háború. Nem az az undok töltekezés, amit
cél és ok nélkül, kizárólag a túlélés kedvéért műveltél
éjszakáról-éjszakára a halandókon. Most az én nevemben, az én
ügyemért ölsz, és én megadom neked a legnagyobb szabadságot,
amely embernek adatott: azt mondom neked, hogy helyes dolog
megölni embertársadat. Most pedig használd új hatalmadat, amelyet
tőlem kaptál. Egyenként válaszd ki áldozataidat, használd
láthatatlan hatalmadat, vagy kezed erejét.
Forgott körülöttem a világ. Azért kaptam ezt a hatalmat, hogy
álltukban essenek össze az emberek? Körülnéztem a teremben, ahol
a füstölőkből még mindig ömlött a tömjén, halomban hevertek a
hullák, rémült férfiak és asszonyok kapaszkodtak egymásba, mások
a sarkokba inaltak, mintha ott biztonságban lehetnének.
- Életük egyetlen értelme mostantól a példaadás – közölte Akasa.
- Tedd, amit parancsolok.
Mintha látomás rémlett volna föl előttem, mert ez bizonyosan nem
szívemből vagy elmémből fakadt. Girhes alakot láttam. Fogamat
csikorgatva meredtem rá, összesűrítettem gonoszságomat, mint egy
lézert. Az áldozat felpattant a levegőbe, majd hanyatt esett,
szájából ömlött a vér. Élettelenül, összeaszottan hullott a
padlóra. Olyan volt, mintha görcsöt kaptam volna, de aztán olyan
könnyedén szakadt föl belőlem, akár az üvöltés. Mint mikor nagyon
messzire kiáltunk, de hang nélkül.
Igen, öld meg őket! A sebezhető szervekre célozz, repeszd meg
őket, folyjon a vér! Tudod, hogy mindig ezt akartad: úgy ölni,
mintha semmiség lenne, aggályoskodás, megbánás nélkül pusztítani!
Igaz volt, milyen igaz, de ez akkor is tilos, nincs, amit ennyire
tiltanának a földön…
Szerelmem, ez olyan magától értetődő, mint az éhség, mint az idő.
Erőm tiéd, én parancsolok. Te és én majd most véget vetünk
mindennek.
Fiatal férfi rontott felém, eszelősen kapkodva a torkom után. Öld
meg! Átkokat szórt rám, amikor visszalöktem a láthatatlan erővel;
torkomban, hasamban éreztem a görcsöt, majd hirtelen feszülés a
halántékomban; éreztem, amint eltalálja, amint kizúdul belőlem,
olyan tévedhetetlenül éreztem, mintha ujjaimmal roppantanám szét
a koponyáját, vájnék az agyvelejébe. De ilyen durvaságra nem is
voltam kíváncsi, annyit kellett látnom, hogy a szájából-füléből
fecskendező vér lefolyjon pőre mellkasán.
Ó, de milyen igaza volt Akasának! Mennyire meg akartam tenni!
Hányszor álmodtam róla halandóságom zsenge éveiben, az ölés
üdvéről, hogy megölök mindenkit, akik egyazon nevet – az
ellenségét – viselik, azokat, akik rászolgáltak az ölésre, akik
arra születtek, hogy megöljem őket, teljes erőből, egyetlen
izomcsomóvá keményedett testtel, fogcsikorgatva, egybeolvasztva
láthatatlan erőmet és gyűlöletemet!
Futottak mindenfelé, de ezzel csak még jobban felhevítettek.
Visszarántottam és a falhoz csaptam őket. A szívekre céloztam e
láthatatlan nyelvvel, és hallottam, mikor megszakadtak. Peregtem-
forogtam, körültekintően, de villámgyorsan véve célba hol ezt,
hol azt, majd amazt, mikor kirohant az ajtón, aztán azt, aki a
folyosón száguldott, majd meg azt, ki letépte láncáról a lámpát,
és bolond fejjel hozzám vágta.
Követtem őket a templom hátsó termeibe, mámorító könnyedséggel
szökdeltem át az arany és az ezüst halmain, hanyatt löktem a
férfiakat hosszú, láthatatlan ujjaimmal, majd addig szorítottam
ezekkel az ujjakkal az ereiket, amíg ki nem buggyant a felszakadó
húsból a vér.

4.
AZ IKREK TÖRTÉNETE, I. RÉSZ

Maharet elhallgatott. Minden szem őt nézte. Majd ismét elkezdte,
ráérősen, mesterkéletlenül, bár jól meggondolva minden szavát.
Nem látszott szomorúnak, inkább mintha kedve lett volna
áttekinteni még egyszer azt, amiről mesélni fog.
- Mármost boszorkányságunkat úgy kell érteni, hogy örököltük
anyánktól – mint ő a nagyanyánktól – azt a képességet, hogy szót
értsünk a szellemekkel, és azok kisebb-nagyobb dolgokban
teljesítsék kívánságainkat. Meg tudtuk érezni a szellemeket –
amelyeknek zöme láthatatlan az emberek előtt -, és a szellemek
vonzódtak hozzánk.
Népünk mindig nagy tisztelettel övezte a hasonló adottságú
személyeket, és hozzájuk folyamodott tanácsért, csodatételért,
jóslatokért, alkalmanként azért, hogy engeszteljék a holtak
nyugtalan szellemeit.
Azt akarom ezzel mondani, hogy jónak tartottak bennünket, megvolt
a helyünk a dolgok rendjében.
Tudomásom szerint mindig léteztek boszorkányok. Most is vannak,
bár sokan már nincsenek tisztában hatalmukkal, vagy nem tudják,
miként használják. Meg vannak látnokok, médiumok, közvetítők.
Vagy okkult nyomozók. A lényeg ugyanaz: egyes emberek, talán soha
meg nem fejthető okokból, vonzzák a szellemeket, amelyek
ellenállhatatlannak találják őket, és hajlandók mindenféle
trükkre, hogy felhívják magukra ezeknek az embereknek a
figyelmét.
Ami a szellemeket illeti, tudom, hogy kíváncsiak vagytok
természetükre és tulajdonságaikra; valamint tudom, hogy egyikőtök
sem hitte el Lestat könyvéből a történetet az Anya és az Apa
teremtéséről. Talán még Marius sem hitt a régi mesében, amikor
hallotta, vagy mikor továbbadta Lestat-nak.
Marius bólintott. Rengeteg kérdése lett volna, de Maharet
türelemre intette. – El fogok mondani mindent, amit akkor tudtunk
a szellemekről; ez ugyanannyi, mint amennyit most tudunk. Azzal
természetesen tisztában kell lennetek, hogy más néven is lehet
nevezni ezeket az entitásokot. Vannak mások, akik, ha szellemeket
kell meghatározni, nálam hajlamosabbak átcsúszni a tudomány
költészetébe.
A szellemek kizárólag a telepátia útján szóltak hozzánk. Mint
mondtam, láthatatlanok voltak, de érezni lehetett a jelenlétüket.
Jellegzetes egyéniségük volt, a mi boszorkánycsaládunk a
nemzedékek során változatos nevekkel ruházta fel őket.
Varázslók szokása szerint felosztottuk őket jókra és gonoszakra,
bár arra nincs bizonyíték, hogy lenne fogalmuk róla, mi a helyes
és mi a helytelen. A gonoszok azok voltak, akik leplezetlen
rosszindulatot tanúsítottak az emberek iránt és szerették
bosszantani őket: kövekkel góráltak, szelet kavartak, efféle
utálatosságokat műveltek. Az embereket a „gonoszok” szokták
megszállni. Ugyanebbe a kategóriába tartoznak a házakban kísértő
kopogó szellemek is.
A jó szellemek tudtak szeretni, és azt szerették, ha őket is
szeretik. Maguktól ritkán agyaltak ki galádságokat. Feleltek a
jövőre irányuló kérdésekre; elmondták, mi történik távoli
helyeken; és az olyan hatalmas boszorkányok kedvéért, mint a
nővérem és én, akiket a jó szellemek igazán szerettek, hajlandók
voltak a leglátványosabb és legfárasztóbb fortélyra: az
esőcsinálásra.
Abból, amit mondok, megállapíthatjátok, hogy önző szempontokból
osztottuk fel őket jókra és gonoszakra. A jó szellemek hasznosak
voltak, a gonoszok veszedelmesek és idegesítők. Az ember ajtót
nyitott a bajnak, ha odafigyelt a gonoszakra, mert ezzel lehetővé
tette, hogy a közelében lebzseljenek, és esetleg
fegyelmezhetetlenné vaduljanak.
Bőséges bizonyítékok mutattak arra, hogy az úgynevezett gonosz
szellemek irigyeltek bennünket azért, mert nekünk egyszerre volt
testünk és szellemünk, tehát értelemmel is bírtunk, miközben
élveztük a test örömeit és erejét. Valószínű, hogy a húsnak és a
szellemnek ez az emberi elegye tartja ébren a szellemek
érdeklődését, ezért vonzzuk őket; ám a gonosz szellemeket
bőszíti, mert vélhetőleg szívesen belekóstolnának az érzéki
gyönyörökbe, de nem tehetik. A jó szellemek nem árultak el ilyen
kielégítetlenséget.
Hogy honnan jöttek ezek a szellemek? Ők azt mondták, hogy öröktől
fogva itt voltak. Azzal kérkedtek, hogy látták, mikor az ember
kialakult az állatból. Nem tudtuk, mit értenek ez alatt, arra
gondoltunk, hogy tréfálkoznak vagy füllentenek. Ám a
törzsfejlődés tudománya igazolni látszik, hogy a szellemek tanúi
lehettek ennek a fejlődésnek. Ami a természetüket illeti – hogy
ki és hogyan teremtette őket -, az ilyen kérdésekre sohasem
válaszoltak. Szerintem nem is értették, mire vagyunk kíváncsiak.
Mintha sértették vagy kicsit talán megijesztették volna őket a
kérdések. Esetleg humorosnak találták őket.
Szerintem a tudomány egy napon megfejti a szellemek természetét.
Gyanítom, hogy világegyetemünk összes létezőjéhez hasonlóan ők
sem egyebek az anyag és az energia rafináltan kiegyensúlyozott
összességénél, és semmivel sem varázslatosabbak a villamosságnál,
a rádióhullámoknál, a kvarkoknál, az atomoknál, vagy a
telefonálásnál, tehát mindannál, ami kétszáz éve még
természetfölöttinek tűnt. Így visszatekintve nekem minden
bölcselemnél nagyobb segítségemre volt a szellemek megértésében a
modern tudomány költészete, még ha rájár is a nyelvem a régi
szavakra.
Mekare váltig állította, hogy ő időnként látja őket: parányi,
anyagi magvuk és óriási, gomolygó energia-testük van, amelyet
nővérem a villámláshoz és a szélviharhoz hasonlított. Azt mondta,
a tengerben is élnek hasonlóan egzotikus szerkezetű lények, és
léteznek rovarok, amelyek ugyancsak emlékeztetnek a szellemekre.
Ezeket a fizikai testeket mindig éjszaka látta, akkor is csak egy
másodpercre, és általában olyankor, ha a szellemek haragudtak.
Mekare szerint irdatlanok voltak; egyébként ők is ezt állították
magukról. Azt mondták, el sem tudjuk képzelni a nagyságukat, de
hát a szellemek szeretnek hetvenkedni, az embernek úgy kell
kirostálni a dicsekvéseikből az igazságot.
Kétségtelenül nagy erőt képesek kifejteni az anyagi világban.
Különben hogy mozgathatnának tárgyakat, mint a kopogószellemek?
Hogyan hozhatnák össze a fellegeket az esőhöz? Ám a beleölt
energiához képest nagyon csekély teljesítményekkel
dicsekedhetnek. Ezzel lehetett irányítani őket. A jó boszorkány,
aki volt valaki, mindig tudta, hogy a szellemek ennyire képesek,
nem többre.
Bármilyen legyen a szerkezetük, ezeknek az entitásoknak nincsenek
ismert biológiai szükségleteik. Nem öregszenek, és nem változnak.
Ez a kulcsa gyerekes és hóbortos viselkedésüknek. Semmit sem kell
csinálniuk, csak lebegnek, fogalmuk sincs az időről, mert nem
kell törődniük vele, és mindig azt teszik, ami tetszik.
Nyilvánvalóan érzékelik világunkat, amelynek részei, de fogalmam
sincs róla, hogy milyennek láthatják.
Azt se tudom, miért tartják vonzónak vagy érdekesnek a
boszorkányokat. Mindenesetre látják a boszorkányt, odamennek
hozzá, jelt adnak létezésükről, és borzasztóan jólesik nekik, ha
tudomást vesznek róluk; tehát megteszik, amit a boszorkány kér, a
fokozottabb figyelemért és bizonyos esetekben a szeretetért.
Ahogy erősödik a kapcsolat, hajlandók a legkülönfélébb munkákat
elvégezni a boszorkány szeretetéért. Elfáradnak tőle, de nagyon
élvezik, ha imponálhatnak az embereknek.
Képzeljétek el, mekkora mulatság lehetett nekik, mikor hallották
az imákat, megpróbáltak felelni rájuk, oltárok körül lebzseltek,
is mennykővel hajigálóztak az áldozatbemutatás után! Amikor az
utódok kérésére a médium megidézi a halott ős lelkét, a
szellemeket borzasztó izgalomba hozza a lehetőség, hogy
karattyolhatnak, és előadhatják a halott őst, holott dehogy is
azonosak vele, csak telepatikus úton kifacsarnak minden adatot az
ivadékok agyából, amivel még jobban félrevezetik őket.
Bizonyára valamennyien ismeritek a szellemek viselkedésének
mintáját. Máig ugyanolyan, mint a mi időnkben. Az emberek
álláspontja változott a szellemekkel kapcsolatban, és itt ez a
legfontosabb.
Ha egy szellem ma veszi be magát egy házba, és prófétál egy
ötéves gyerek szájával, a szem- és fültanúk kivételével nemigen
hisznek neki. Nem alapítanak rá világvallást.
Olyan ez, mintha az emberi faj immúnissá vált volna ezekre a
dolgokra. Talán magasabb szintre fejlődött, amelyen már nem
bolondítja el a szellemek rosszalkodása. És bár még léteznek a
vallások – a régi vallások, amelyeket sötét korokban alapoztak
meg -, befolyásuk rohamosan csökken a pallérozottabb elmék
között.
De erre majd később térek ki. Hadd folytassam a boszorkány
tulajdonságainak meghatározásával, mert ennek már köze van
hozzánk és sorsunkhoz.
A mi családunkban örökletes volt. Testi tulajdonság lehetett,
mert nőágon öröklődött, és mindig ugyanazokhoz a külső vonásokhoz
kapcsolódott: a zöld szemhez és a vörös hajhoz. Mint tudjátok –
valamilyen módon tudomást szereztetek róla, mióta beléptetek a
házba -, a gyermekem, Jesse, boszorkány volt. A Talamascánál
sűrűn használta képességeit olyan emberek vigasztalására, akiket
szellemek és kísértetek zaklattak.
A kísértetek természetesen ugyancsak szellemek, de kizárólag azok
szellemei, akik emberek voltak a földön, és nem azonosak az
általam említett szellemekkel. Bár az ember sohasem tudhatja. Egy
földhöz kötött, nagyon vén kísértet elfelejtheti, hogy valaha
élt; valószínű, hogy a különösen rosszindulatú szellemek is
kísértetek, azért éheznek a test örömeire, és azért böfögnek
trágárságokat, ha megszállnak valami szegény embert. Szennyesnek
tartják a húst, és szeretnék elhitetni a férfiakkal meg a nőkkel,
hogy az érzéki gyönyör veszedelmes és gonosz dolog.
Mivel azonban a szellemek hazugok, ha ők nem akarják megmondani,
akkor mi sem szedhetjük ki belőlük, miért teszik, amit tesznek.
Erotomániájukat talán csak olyan férfiak és nők agyából vonják
ki, akiknek bűntudatuk van az ilyesmivel kapcsolatban.
Hogy visszatérjek a tárgyhoz, a mi családunkban többnyire a nők
voltak boszorkányok. Más családokban férfiak is örökölhetik a
képességet. Vagy minden előzmény nélkül, rögtön a legmagasabb
fokozaton nyilatkozik meg, de hogy miért, azt nem tudjuk.
Akárhogyan is, a mienk régi boszorkánycsalád volt. Ötven
nemzedékre vissza tudtuk vezetni a boszorkányainkat, A Hold
Előtti Időnek nevezett évekig. Vagyis állítólag éltünk már a
földtörténetnek abban a nagyon korai szakaszában is, mikor még
nem járt az éjszakai égen a hold.
Népeink legendái megőrizték a hold eljövetelét, és az áradásokat,
viharokat, földindulásokat, amelyek kísérték. Hogy igazából így
történt-e, nem tudom. Abban is hittünk, hogy a mi szent
csillagaink a Hét Nővér vagy a Fiastyúk, és ebből a csillagképből
jön minden áldás, de hogy miért, nem tudom, vagy már
elfelejtettem.
Ezek régi mítoszok, olyan hiedelmek, amelyek ősrégiek voltak már
a születésemkor. Akik pedig a szellemekkel beszélnek, érthető
okokból szkeptikusan szemlélik az ilyen dolgokat.
Bár a tudomány a mai napig nem tudta cáfolni vagy igazolni A Hold
Előtti Időről szóló meséket. Elméletileg a hold kialakulásával,
tömegvonzásával magyarázták a pólusok eljegesedését és a
jégkorszakokat. Talán volt a régi történetekben igazság, amelyet
egyszer még tisztáznak.
Tehát mi régi család voltunk. Anyánk hatalmas boszorkány volt,
tudója számos titoknak, amelyeket a szellemek az emberek agyából
olvastak ki, valamint nagy tekintéllyel bírt a holtak
nyughatatlan szellemei között.
Mekarében és bennem, mint ez ikreknél gyakori, megduplázódott
anyánk ereje, vagyis külön-külön is kétszerte hatalmasabbak
voltunk nála, egyesített erőnket pedig föl sem lehetett mérni.
Már a bölcsőben beszélgettünk a szellemekkel. Ők vigyáztak ránk
játék közben. Kialakítottuk a magunk titkos iker-nyelvét, amelyet
még anyánk sem értett, ám a szellemek ismerték. A szellemek
megértették minden szavunkat, sőt még válaszoltak is a titkos
nyelven.
Tudnotok kell, hogy ezt nem dicsekvésből mondom. Bárgyúság is
lenne. Azért mondom, hogy felfoghassátok, mit jelentettünk
egymásnak és népünknek, mielőtt Akasa és Enkil katonái eljöttek a
földünkre. Azt akarom, hogy megértsétek, miért került sor erre a
gonoszságra, a vérivók megteremtésére!
Nagy család voltunk, emberemlékezet óta éltünk a Kármel-hegy
barlangjaiban. Népünk mindig a völgyben, a hegy lábánál ütötte
föl táborát. Pásztorkodásból éltek, kecskéket és juhokat
tereltek, alkalmilag vadásztak, termesztettek némi növényt is, a
hallucinogén szerekhez, hogy önkívületbe eshessünk – ez
hozzátartozott vallásunkhoz – no meg serfőzés céljára, és
lekaszálták a bőségesen termő vadzabot.
A mi falunk szalmatetős, apró, kerek vályogházakból állt, de
voltak települések, amelyek kisvárossá nőttek, és akadt olyan
hely, ahol minden házba a tetőről lehetett bejutni.
Népünk nagyon jellegzetes edényeket korongolt, amelyeket a
jerikói piacokon cserélt be lápiszlazulira, elefántcsontra,
tömjénre, obszidiántükrökre, és más finom holmikra. Természetesen
ismertünk más városokat is, amelyek olyan szépek és nagyok
voltak, mint Jerikó, ám ezeket ma már föld takarja, és talán
sohasem találják meg őket.
Mindent összevetve egyszerű emberek voltunk. Ismertük az írást,
mármint a koncepciót, ám eszünkbe sem jutott, hogy ilyesmit
használjunk. Ugyanis a szónak nagy hatalma van, ezért nem mertük
volna leírni a nevünket, vagy az átkokat és igazságokat,
amelyeket ismertünk. Aki tudja a nevünket, ránk küldheti a gonosz
szellemeket, ki tud lépni a testéből, és odajöhet hozzánk. Hát
még milyen hatalmat nyerhetne fölöttünk, ha le tudná írni a
nevünket kőre vagy papiruszra? Még ha nem is ijedünk meg tőle, ez
a kilátás, enyhén szólva legalábbis ízléstelen.
A nagyvárosokban az írást széles körben használták gazdasági
nyilvántartásokra, amit mi természetesen fejben intéztünk.
Népünk minden tudást emlékezetben őrzött; népünk bikaistenének
áldozárai – az istenben, mellesleg, nem hittünk – betanulták a
hagyományokat meg a hiedelmeket, és szóról-szóra bemagoltatták a
papnövendékekkel. Persze fejből mondtuk fel a családi krónikákat
is.
De festettünk is; telepingáltuk a falusi bikaszentélyek falát.
Családom, amely a Kármel-hegy üregeiben élt, a titkos barlangok
falára festett képeket. Ezeket rajtunk kívül senki sem láthatta.
Nekünk ez volt a nyilvántartásunk, ám elővigyázattal űztük.
Például sohasem festettem vagy rajzoltam le magamat, amíg le nem
sújtott a katasztrófa, és azzá nem lettünk, amik vagyunk.
De hogy visszatérjek népünkhöz, békés emberek voltunk: néha
kézműveskedő, néha kereskedő pásztorok, sem többek, se
kevesebbek. Amikor Jerikó katonái hadba vonultak, néha a mi
ifjaink is csatlakoztak hozzájuk, de csupán akkor, ha úgy
tartotta kedvük. Kalandokat akartak, hadakozni akartak,
dicsőséget akartak. Mások elmentek a városokba, hogy lássák a
nagy piacokat, az udvarok fenségét, a templomok pompáját. Olyanok
is voltak, akik a Földközi-tenger kikötőibe mentek,
kereskedőhajókat nézni. Ám a többség évszázadokon át ugyanazt az
életet élte falvainkban. Tudtán kívül Jerikó volt az oltalmunk,
mert Jerikó volt a mágnes, amely magához vonzott minden
ellenséges erőt.
Soha, de soha nem vadásztunk emberekre azért, hogy megegyük őket!
Nálunk ez nem volt szokás! El se mondhatom, micsoda
fertelemszámba ment volna nálunk ez a fajta kannibalizmus, amikor
felfalják az ellenséget! Kannibálok voltunk, de nálunk különleges
jelentősége volt az emberevésnek, mert mi a halottainkat ettük
meg.
Percnyi szünetet tartott, hogy mindenki felfoghassa szavainak
jelentőségét.
Marius előtt ismét megjelent a torhoz letérdelt, vörös hajú nők
képe. Érezte a dél forró csendjét, a pillanat ünnepélyességét.
Igyekezett kiüríteni az elméjét, hogy csak Maharetet lássa.
- Jól értsétek meg – folytatta Maharet -, mi abban hittük, hogy a
halál pillanatában a szellem távozik a testből, de abban is
hittünk, hogy a távozó élet minden testben hagy maga után
bizonyos mennyiségű erőt. Ha az ember használati tárgyai
tartalmaznak egy szemernyit gazdájuk életerejéből, akkor ez
bizonyosan érvényes a húsra és a csontra. Amikor elköltöttük
halottaink húsát, vele együtt elköltöttük a hatalomnak ezt a,
hogy úgy mondjam, üledékét is.
Ám igazából tiszteletből ettük meg a holtakat. Hitünk szerint így
illett bánni eltávozott szeretteinkkel. Magunkba fogadtuk azok
testét, akiktől az életet kaptuk, a testeket, amelyekből testünk
fakadt. Így tért vissza önmagába a kör, így mentettük meg a
drága, szent maradványokat attól az iszonyattól, hogy a földben
kelljen szétrothadniuk, vagy vadállatok fogára jussanak, netán
elégessék őket, mint a benzint vagy a szemetet.
Ha belegondoltok, van ennek valami emelkedett logikája. De
mindenekelőtt azt kell látnotok, hogy többek között ez tett
bennünket néppé. Szent kötelessége volt minden gyermeknek, hogy
elfogyassza szülei maradványait, szent kötelessége volt a
törzsnek, hogy elfogyassza a halottait.
Nálunk a faluban nem halhatott meg férfi, asszony vagy gyerek
úgy, hogy ne a rokonok és barátok egyék meg a húsát. Nálunk a
faluban nem élt olyan férfi, asszony vagy gyerek, aki ne evett
volna a holtak húsából.
Ismét elhallgatott, és mielőtt folytatta volna, lassan
körbehordozta tekintetét a többieken.
- Akkor éppen nem dúltak háborúk. Jerikóban emberemlékezet óta
béke volt. Ninivében szintúgy.
De messze délnyugaton, a Nílus völgyében élő vademberek szokásuk
szerint hadat viseltek a déli őserdők népei ellen, hogy jusson
fogoly a nyársra és a fazékba. Mert ők nemcsak halottaikat
fogyasztották el illő tisztelettel, mint mi, hanem különös
élvezettel falták föl ellenségeiket is. Úgy hitték, hogy az
ellenség ereje beléjük száll a hússal. Meg szerették a hús ízét.
Mi lenéztük őket, már elmagyaráztam, miért. Hogy kaphat gusztust
bárki az ellenség húsára? De talán nem is az volt az alapvető
különbség közöttünk és a Nílus-völgy harcias lakói között, hogy
ők megették az ellenséget, hanem az, hogy ők harciasak voltak, mi
békések. Nekünk nem voltak ellenségeink.
Mármost körülbelül abban az időben, mikor nővéremmel betöltöttük
a tizenhatot, mélyreható változás zajlott le a Nílus völgyében.
Nekünk legalábbis így mondták.
A birodalom öregedő királynője úgy halt meg, hogy nem hagyott
leányt, aki tovább vigye a királyi vért. Sok ősi népnél nőágon
öröklődött az uralkodás. Mivel a férfi sohasem lehet biztos az
apaságban, a királynő vagy a királylány volt a trónöröklés isteni
jogának letéteményese. Ezért volt gyakori a későbbi Egyiptomban,
hogy a fáraók a nőtestvérüket vették feleségül, így erősítve meg
jogukat a koronára.
Ezt tette volna az ifjú Enkil király is, ha van nőtestvére, de
nem volt. Még csak egy királyi unokahúga vagy nagynénje se akadt,
akit feleségül vegyen. Ám ő fiatal volt, erős, és uralkodni
akart. Végül úgy határozott, hogy nem népéből vesz feleséget,
hanem a Tigris és az Eufrátesz folyamok közötti Uruk városából,
mégpedig Akasát, a királyi család szépét, a nagy Inanna
istenasszony imádóját, aki majd átplántálja hazájának
bölcsességét Enkil országába. Legalábbis ezt pletykálták Jerikó
és Ninive piacain, ahol elcseréltük a karavánokkal saját
portékáinkat.
A Nílus völgyében akkor már földet műveltek, de hajlamosak voltak
elhanyagolni a szántás-vetést, ha háborúzni lehetett emberhúsért.
Ez pedig elborzasztotta a szépséges Akasát, aki rögtön neki is
látott, mint minden más, magasabb civilizációt képviselő lény
tette volna, hogy elfordítsa őket e barbár szokásról.
Valószínűleg vitte magával az írást is, mert Urukban akkor már
írtak – roppant szenvedélyük volt a nyilvántartás -, de mivel
nálunk lemosolyogták az írást, ezt nem tudom biztosan. Lehet,
hogy akkor már az egyiptomiak önállóan is megpróbálkoztak az
írással.
Nem is képzelitek, milyen lassan fejtik ki a hatásukat a
kultúrákban az ilyen dolgok. Az adószedést akár már emberöltők
óta nyilvántarthatják, mire valakinek eszébe jut, hogy
agyagtáblába karcoljon egy költeményt. Vagy a törzs, amely elveti
az első szem gabonát, előtte már kétszáz évig termesztett
fűszerszámokat és gyógynövényeket. Ti is tudjátok, hogy Dél-
Amerika indiánjainál kis kocsik is találhatók voltak a
játékszerek között, és fémből is készítettek ékszereket, mikor az
európaiak lerohanták őket. De nem használták másra a kereket, és
nem kovácsoltak fegyvereket a fémből, így tehát szinte azon
nyomban vereséget szenvedtek az európaiaktól.
Szóval nem tudom, pontosan mit hozott Akasa Urukból, annyit
tudok, mennyi szóbeszédre adott alkalmat, hogy a Nílus völgyében
betiltották a kannibalizmust. Hogy szörnyű halállal lakol, aki
nem engedelmeskedik. A törzsek, amelyek nemzedékek óta vadászták
az emberhúst, dühöngtek, amiért nem űzhetik tovább e sportot; de
még nagyobb volt haragja a népnek, amely nem ehette meg tulajdon
halottait. Mert egy dolog a vadászati tilalom, de hogy a földnek
adják át őseiket, ez ugyanolyan utálatosság volt szemükben, mint
a mienkében lett volna.
Tehát hogy betartsák Akasa ediktumát, a király elrendelte, hogy
minden holttestet meg kell kenni balzsamokkal, és be kell
pólyázni. Nem csak hogy nem lehetett elfogyasztani az apák és
anyák megszentelt húsát, de méregdrága patyolatba fáslizva
közszemlére kellett tenni porhüvelyüket, mielőtt kellő
felajánlások és papi éneklések kíséretében elhelyezték őket a
sírban.
A fáslizást pedig minél hamarabb el kellett végezni, mert akkor
senki sem férhetett hozzá a húshoz.
Akasa és Enkil, hogy több kedvet csináljanak alattvalóiknak az új
regulához, meggyőzték az embereket, hogy a holtak szellemeinek
sokkal jobb sora lesz abban a birodalomban, ahová kerülnek, ha
testeiket e pólyákban tartósítják a földön. Más szavakkal azt
mondták a népnek: „Nemhogy nem hanyagoljuk el szeretett
elődeiteket, sőt inkább nagyon is jól tartjuk őket.”
Mi roppant nevetségesnek találtuk, hogy a holtakat bebónyálják,
majd eldugják őket bútorozott szobákba, a sivatagi homok fölött
vagy alatt. Nevetséges, hogy a test tartósításával akarjanak
segíteni a holtak szellemein! Mindenki tudja, aki egyszer is
beszélt holtakkal, hogy legokosabb, ha elfelejtik a testüket,
mert minél hamarabb levetik földi képüket, annál hamarabb
emelkedhetnek magasabb síkra.
Most tehát Egyiptom-szerte ilyen múmiákká tekercselve
oszladozott a hús a nagyon gazdagok és nagyon jámborok sírjaiban.
Ha akkor azt mondják nekünk, hogy a mumifikálás szokása meg fog
gyökerezni a nílusi kultúrában, hogy az egyiptomiak négyezer évig
fogják űzni, hogy hatalmas és megunhatatlan misztérium lesz a
világ szemében – hogy huszadik századi kisgyerekek járnak majd
múzeumba, múmiát bámulni -, nem hittünk volna a fülünknek.
Bár nem is igen tartottuk fontosnak. Nagyon messze volt tőlünk a
Nílus völgye. Még azt se tudtuk elképzelni, miféle népek
lehetnek. Tudtuk, hogy vallásuk afrikai eredetű, hogy Ozirisz
istent, Ré napistent, és állatisteneket is imádnak. De nem igazán
értettük őket. Nem tudtuk elképzelni azt az országot, ahol
egyszerre van sivatag és árvíz. Ha kezünkbe fogtuk szép
tárgyaikat, éreztük egyéniségük elmosódó vibrálását, de az idegen
volt. Sajnáltuk őket, amiért nem ehetik meg a halottaikat.
Amikor a szellemeket kérdeztük az egyiptomiakról, óriási
lelkesedéssel nyilatkoztak. Azt mondták, hogy az egyiptomiaknak
„kedves hangjuk” és „kedves szavaik” vannak, hogy nagyon kellemes
dolog látogatást tenni az egyiptomi templomokban és oltároknál,
és ők szeretik az egyiptomi nyelvet. Aztán, mint sokszor megesett
velük, elveszítették érdeklődésüket a kérdés iránt, és
tovalebegtek.
El voltunk ragadtatva attól, amit hallottunk, de nem
csodálkoztunk. Tudtuk, mennyire kedvelik a szellemek szavainkat,
énekeinket, himnuszainkat. Szóval isteneket játszanak az
egyiptomiaknak! A szellemek folyton ilyesmiben mesterkednek.
Teltek az évek. Hallottuk, hogy Enkil király hatalmas haddal
indult északnak és délnek, hogy egyesítse birodalmát, valamint
letörje a lázadó, nyakas kannibálok ellenállását. Hajókat
indított a nagy tengerre, a régi fortély szerint: keress nekik
egy közös ellenséget, rögtön nem verekszenek egymással.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.