LFG.HU

Gorbadock
novellaCimkek

GothPunk ötlete alapján

Ember

Csak halványan emlékszem már, hogyan is kezdődött az egész. Igazából nem is érdekes, de szeretem felidézni azokat a képeket, amik megmaradtak. Meleg nyár volt, a levegő fűszeres illattal teli, amikor megszólaltak a dobok az erdőben. Senki sem tudta, mit jelenthet a dobolás, vagy ha tudta is, nem volt ideje tenni valamit. Talán az erdei népek valamilyen ünnepet ülnek? – találgattuk egymás közt, és tovább bámultuk a piacon sétáló lányok fenekét. Hideg sört ittunk apám pénzén, és a tizenöt nyarat megértek bölcsességeivel traktáltuk egymást.
Másnap estére már csak én voltam életben a társaságból. Ilyen egyszerűen történt. Az éjjel az elf had körbevette a várost, és hajnal első fényénél a mágiával bedöntött kapukon át zúdult az utcákra. Mindenkit megöltek. Házunk pincéjében lapultam a sötétségben és remegtem az életemért. A beszűrődő hangok a valóságnál is szörnyűbb képekkel gyötörtek. Mikor a lángok emésztette szomszédos épület rároskadt a házunkra, beomlasztotta a pince tetejét. Kikászálódtam a romok közül és futottam. Nem éreztem elég bátornak magam hogy körülnézzek. Az égő hús szagával terhes füst elrejtett a nyilak elől.
Később, mikor más menekültekkel találkoztam, megtudtam, hogy mindenfelé, ahol emberek élnek, hasonló történt. A király hadait az Oltaban folyónál semmisítették meg. A háború véget ért, mielőtt elkezdődött volna. De néhányan valamiért túléltük. Sokáig céltalanul kóboroltam a vadonban, míg végül összeakadtam Öreggel. Egy elf karavánt támadott meg a csapatával, a felszálló füst vonzott oda. Állandó éhség marta a gyomrom, és reméltem, hogy a füst embereket és ételt jelent. Embereket és halált. Nyár óta kéz a kézben járt velünk a Kaszás. Akkor és ott nekünk kedvezett. Mire odaértem, az égő szekerek fényében az életben maradt emberek már az elf nőkön töltötték kedvüket. Csendben néztem, ahogyan az érinthetetlennek tűnő nők szépsége darabokra törik a férfiak alatt. Az erőszakos vágy engem is magával ragadott.
Aznaptól Öreg csapatával tartottam. És mire télen befagytak a folyók, csak ketten maradtunk.

Évgyűrűk

Fenyő merengőn nézte a dombtetőről a romba döntött várost. Az ég felé kanyargó füstcsíkok szeszélyes ábrákat rajzoltak a levegőbe. Még kísértették a halálra várók sikolyai. Úgy érezte, itt az ideje, hogy beszéljen a fájával. Kevés személyes holmit hozhatott magával, de a szárazfenyő fácska közte volt. A tenyérnyi agyagcserépben szinte elveszett a fűszálnál még alig nagyobb növény. Az elf maga elé képzelte, amikor majd sírján kiterebélyesedik a fa, magában hordozva és hirdetve az arra érdemeseknek mindazt, ami vele történt életében. Fenyő féltőn emelte az arca elé, és suttogni kezdett hozzá:
Ma volt az első nap, amikor az emberekre támadtunk. Három napja, reggel kezdődött. Az Álom után. Mindenki látta, mindenki átélte. A Család szótlan volt egész nap, és este megszólaltak a dobok. Tudtuk, hogy nem tehetünk másként: az embereknek el kell tűnniük. Olyan mételyt hoznak a Világ testére, amely végül a pusztulását okozná. Az Elsők egyike vezette seregünket a város ellen. Azt tettem, amit kellett. Öltem. Öltem, de közben az Álom utáni ébredésem könnyeinek ízére emlékeztem.
Az Oltabannál kiérdemeltem a faari erdők Családjait vezető Első figyelmét. Magam végeztem az emberek királyával. Legalábbis a lovát én akasztottam meg lándzsámmal. Az egyensúlyát vesztett állat maga alá temette a királyt. Az ember arccal előre hevert a földön, lába és dereka a ló teste alá szorult. Közelebb léptem, hogy bevégezzem. Láttam, hogy még életben van. Arcát felemelte a sárból, és elhányta magát. Részegségének szaga szinte levert a lábamról. Erőtlenül rám emelte tekintetét, szájából nyál csorgott. És sírt. Bénultan álltam. A király elgyengült, feje hangosan toccsant saját hányadékában, és fuldokolni kezdett. Csak ezt a nyúlós, bugyborékoló hangot hallottam, hiába tombolt körülöttem a csata. Aztán elcsendesedett. Így végezte a király, és így lettem a faari Első szárnysegédje.

Ember

- Fázom, Öreg, – mondom feleslegesen.
Öreg csak mordul egyet, és megvonja a vállát. Tovább dünnyögi azokat az idegesítő dallamokat. Őt is rázta a hideg, a farkasbőr bunda ellenére. A hónapok óta tartó hideg beleette magát a csontjainkba. Némán ültünk a barlang bejáratában, és a kopasz, téli erdőt bámultuk. Inkább ültem itt a párkányon, mint hogy a barlangban heverjek, ahol csak a tetves fekhely várna, bűzt adva párnának a fejem alá. Úgysem tudnék aludni. Kevés, álomtalan alvással is beérem mostanában. A táj szinte állóképpé dermedt a hidegben. Peregtek az üres percek, gondolataim is fagyottan cammogtak az idővel együtt. Nehezen tudok hosszabb ideig gondolni valamire. Meg aztán minek is. Nem mozdulhatunk ki. A ragyogó hó a legaljasabb áruló, és sokáig őrzi nyomainkat. Majd ha azok a sötét fellegek a nyugati látóhatárról ideérnek, és kitör a vihar. Akkor indulunk vadászni.

Évgyűrűk

Az ősz vége a tengerhez közeli erdőkben talált. Furcsa, megdöbbentő híreket kaptam a Végekről. A futár az előző nap elpusztított menekülttábor mellett talált ránk. Annak ellenére, hogy a faari Első nem nézte jó szemmel, még mindig szívesen vettem részt személyesen az emberek elleni csatákban. Habár csatákat egyre ritkábban vívtunk velük. Inkább csak pusztítottuk a maradékukat. Jól esett saját kézzel osztanom a halált, ezzel is egyre közelebb hozva ennek a folyamatnak a végét.
A hírhozó kavargó falevelek alkotta teste körbevett, és az Első hangján suttogta csak az én fülemnek érthető üzenetét: “A Végeken küzdő csapatokat magára kellett, hogy hagyja a teriumi Első. Som vette át a helyét. Felkeresték a még egységben lévő embercsapatok hírnökei. Fennáll a veszélye, hogy Somban nincs meg a képesség, hogy ellenálljon a pusztulásra ítéltek sirámainak. Egyezségre is hajlandó lehet. Menj oda, és derítsd ki az igazságot.”

Ember

- Húsz elf lovas, meg egy négylovas szán – kiáltja a fülembe Öreg, miután megvizsgálta a friss nyomokat.
- Kevesebb mint fertályórája járhattak itt – mondja. Megpróbálja túlharsogni a szelet. A fák kétségbeesetten nyögnek. Fagyott törzsük fájdalmasan hajlik a fergeteg nyomása alatt. A hópelyhek pengeként vágnak az arcomba.
- Mit keresnek itt, ebben időben? – kérdem.
- Talán eltévedtek, – válaszolja Öreg. Szakállát, szemöldökét összefagyott hó borítja, szúrós szeme kérdőn néz rám.
- Gyerünk, nézzük meg! A vihar majd fedez minket.
Elindulunk a nyomok után. A rohanó hófátyol néha felhasad a vihar korbácsa nyomán. Egyszer, mikor vagy tizenöt lépésnyire is ellátni, megpillantom a menet utolsó tagját. Szürkén derengett fel az elf ló sziluettje, ahogyan lovasa lépésben vezeti előre. Ösztönönök hajtanak, gondolkodás nélkül cselekszünk. Öreg jobbra, én balra vetődöm, és a fák takarásában suhanunk előre. Vérem végre melegen vágtázik ereimben. Könnyen járunk a hóban széles talpú bocskorainkban. Mikor az elf mellé érek, látom, hogy fejét lecsüggesztve küzd minden lépéssel. Lemaradt a többiektől. Nem látom Öreget, de nem is kell, tudom, hogy egyszerre fogunk támadni. Együtt ugrunk, és sújtunk le kétfelől. Öreg kardcsapása szinte lefejezi a lovat. Némán csuklik össze, mintha lába alól kirántották volna a talajt. Kardom első csapása lecsúszik az elf prémmel fedett sisakjáról és vállpáncélján csattan. Ez is elég ahhoz hogy fáradt lábáról leverje. Térdre rogy, én pedig az arcába ütök a kardmarkolattal. A felhasadt homlokából ömlő vér maszkot borít arcvonásaira, amikor hátrazuhan. Talán kiáltott valamit, de a fergeteg minden egyéb hangot kiszorít a világból. Végül Öreg kardja szegezi a földhöz. Szemrehányón néz rám az elf hullája felett; tudom, hogy már az első csapással ölnöm kellett volna. Vállat vonok, hibáztam, de most megúsztuk. Még egy ideig zihálok, míg a harc okozta jóleső érzés újra átadja helyét az ürességnek. Öreg hozzám hajol:
- Ha a többi is ilyen fáradt, akkor könnyű dolgunk lesz.
- De azt mondtad, húszan vannak.
Öreg elfordítja a fejét, arcát nekiszegezi a viharnak, mintha egy öreg farkas a szimatolná a szelet. Aztán rám mered, tekintete üres.
- Mit számít? Van jobb dolgod? – dörmögi alig érthetően.
Egy pillanatig csendben nézzük egymást, aztán elindulunk utánuk.

Évgyűrűk

Elkeserítően hosszúra nyúlik a tél. Úgy érzem, fojtogat sötét fellegeivel. Komor gondolatok gyötörnek, beigazolódni látszik a faari Első sejtése. Két holdtölte óta vagyok a csapattal Som táborában. Hat nappal ezelőtt két testvérem elfogott egy embert, aki a tábor felé igyekezett. Nehezen adta ki, amit tudni akartunk, de végül megtört. Sok időt töltöttem az emberek testének tanulmányozásával, így tisztában voltam gyenge pontjaikkal. Sokan abba a hibába esnek, mikor embereket kérdeznek ki, hogy a szájukba adják a választ, amit hallani akarnak. Én nem követtem el ezt a hibát.
“A Kancellár érkezik két nap múlva,” – rebegte az ember. Mi várni fogjuk.

Ember

Másnap estig sem csillapodott a hóvihar dühe. A szürke nappalt szürke éjszaka követte. Kegyetlenül megtépázott minket a Tél ribanca, de megengedte, hogy szoknyája alá rejtőzzünk. Szerettem őt. Nem hagytunk nyugtot az elf csapatnak, és mire újra leszállt a fakó éjszaka, már csak négyen maradtak. A halódók vére erőt adott, utolsó sóhajuk zene volt fülemben, és egyre csak hajtott előre a vágy. Erre a két napra újra volt értelme a létezésemnek. Végül egy sziklafal tövében ütöttünk rajtuk. A vihar csendesedett, de sűrűn havazott. Sietni kellett, a Tél ribanca kifulladni látszott.
A harc rövid volt és durva. Öreg bekap egy nyilat a vállába és a combjába, kezd cserbenhagyni a szerencsénk. Három elfet a szántól nem messze vágunk le. A kardom pengéje beletörik az utolsó mellkasába, aki estében kirántja a kezemből a fegyvert, és rázuhan. Lihegve nézek körbe: Öreg térdel a hóban, és a kardjára támaszkodva próbál felállni. A negyedik valahonnan a szán felől lőhetett. Kést rántok, és felé rohanok. Nem jön több vessző. Megkerülöm a batárra emlékeztető szánt, a szikla felőli oldalon van az ajtaja. Az ajtó nyitva, a küszöb előtt az utolsó elf hullája hever a hátán. Kezében szorítja még az íjat, mellkasában drágaköves markolatú tőr. Aranyszínű gyertyafény ragyog az ezüstszürke éjszakába a szán belsejéből. Óvatosan belesek a nyitott ajtón. Egy másik világ. Meleg érinti meg az arcom. Régóta nem érzett illatok játszanak velem. Bent a puha zöld szőnyegen, a bőrborítású ülések között egy emberasszony teste hever. Hátából egy vörös folt közepén nyílhegy meredezik. Csalódott vagyok, hogy halott a nő.
- Ember vagy? – kérdezi rekedten egy hang az árnyékból.
Mikor szemem hozzászokik a fényhez, már kiveszem a túlsó sarokban az alakot, aki szólt. Ősz hajú, beesett szemű ember, mindkét lába térdből hiányzik. Ruhája puha bársony. Közelebb mászik az ülésen. Meglátom a gyereket, akit eddig eltakart. Nyolcéves lehet, egy babát szorongat. Félelemtől tágra nyílt szemében, mint egy sötét tó tükrében látom magam. Összetörném ezt a tükröt!
- Segíts, ember! – kiált az ősz hajú nemes, és megragadja a karomat.
Lenézek a nyomorékra. Semeddig sem tudna eljutni kint a hóban. Egy bőrbe kötött iratcsomót nyújt felém.
- Vidd ezt és a gyereket az emberek közé! – mondja parancsoláshoz szokott hangon. – A jövőnk múlhat rajta, – teszi hozzá szelídebben.
Elveszem az iratokat, és a gyerek felé nyúlok. Kiveszem keze közül a babát.
- A gyerek marad – mondom fahangon.
A vihar elállt, a hóesés jó, ha kitart még egy fél napot. Annyi idő alatt kell visszajutnunk a barlangba. Biztosan keresni fogják a csapatot. Még egy pillantást vetek a nő tetemére. Karcsú derekát kiemeli a kék selyemruha. A rohadt életbe! A nemes hitetlenkedve néz, ahogyan hátat fordítok nekik.
Közben Öreg összeszedte magát annyira, hogy elinduljunk. Elmondom neki, hogy mi történt. Nem szól semmit. A szán felől egy ideig szitkozódás, majd egyre halkuló rimánkodás hallatszik. Gyorsan levágjuk az egyik lovat, és felpakoljuk magunkat hússal. Aztán futunk. A hópelyhek táncra perdülnek mögöttünk.

Évgyűrűk

Hiába várakoztunk két viharos éjszakán át. A Kancellár nem érkezett meg. Csapatommal még bőven a tábor előtt akartuk útját állni. A sereg nem tudhatta meg, hogy vezetője az emberekkel állt szóba, és ezért halt meg. Teljesen átfagytunk, és ha akartunk volna, sem tudtunk volna mozdulni. A földöntúli erővel őrjöngő fergeteg egy helyben marasztalt. Mikor végre engedett a vihar, és elállt a havazás, elindultunk, hogy megkeressük a Kancellárt. Nem voltunk messze tőle. Hamar megtaláltuk a szánt és a levágott kíséretet. A szánban , egy asszony, egy nyomorék és egy gyermek hulláját találtuk. Az utóbbiak megfagytak, a nővel elf nyílvessző végzett. A támadók nyomát kétarasznyi friss hó lepte be. Visszatértünk a táborba.

Ember

- Az éj köpenye borul ránk, Utolsó búcsúnk lesz ez, A karneválnak vége hát, – ismételgeti Öreg kiszáradt ajakkal a dalt. Nagyon furcsán hangzik a lágy dallam az ő szájából. Elfertőződött a lábán a seb. Hiába égettem ki, mikor visszatértünk. Elkéstünk, és most haldoklik. Napok óta lázasan vergődik fekhelyén, nem adja könnyen magát a halálnak. Lóhúst sütök, és a tűz fényénél a nemestől elhozott papírokat olvasom, ki tudja hányadszor. Bizonyítékok, hogy az elfeket átejtették a saját, istenként imádott elsőszülötteik. Vérmágiával küldték a sorsdöntő álmot az összes elfnek. Megtehették, tőlük ered az egész faj. Le van írva a részletes varázslat, habár ebből a részből nem sokat értek, de elég meggyőző. Életben maradt mágusaink kutatták ki. Igaznak tűnik, meggyőzne bárkit. Hallgatom egy darabig Öreg meg-megszakadó dúdolását:
- A karneválnak… vége hát…
Furcsán érzem magam. Aztán az első lapot a lángok közé rakom. Nézem, ahogyan elemészti a tűz. Nem értem. Tényleg azt hitték az emberek, hogy az elf nép majd szembenéz ezzel? Sóhajtok, amikor eszembe jut a halott nő karcsú teste. Odakint némán hasad a hajnal.

Évgyűrűk

Megdöbbentő dolgok kerültek a kezembe. Mióta visszatértünk, hitetlenkedve lapozgatok az iratok között.
A vihar után napokig jártuk a környéket, míg végül mérföldekre a támadás helyétől megtaláltuk a nyomokat. Idáig jutottak, mikor elállt a hóesés. Innen könnyű volt követni őket.
Egy barlangban húzta meg magát a két ember. Szagukat már a barlang szikláinak tövében érezni lehetett. Megvártuk a hajnalt, és megleptük őket. Fegyvert fogni sem volt idejük. Az egyikük már amúgy is haldoklott. A másik éppen az iratokat égette el, de még időben közbeléptünk. A lényeg épségben maradt.
Sokszor átolvastam minden egyes lapot. Igaznak érzem, amit leírtak. Egyértelmű bizonyítékokat soroltak fel. Tényleg azt hitték az emberek, hogy az elf nép majd szembenéz ezzel? Hogy majd a faari Első elé állok ezzel? Vagy a sereget vezetem ellene? Tűzre vetettem az egészet, befejeztem, amit a barlangi ember elkezdett. Az ember el fog tűnni a Világból.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához