LFG.HU

Olaszki Tamás
novellaCimkek

Nem látom a végüket! Oly messzire nyúlnak. Bele a végtelenbe. Napégette, ormótlan fém-monstrumok. Hiába is rágja őket rozsda, tonnaszámra van bennük anyag. Szinte izzanak a lángoló fényben. Néhány kimustrált személyvagon is van a teherszerelvények között, látom a levegő vibrálásán át. Ablakkereteikben néhol megmaradt az üveg, és most szinte felhólyagosodnak, megfolynak a tüzelő fényárban.
Utálom a júliusokat!
Én közöttük baktatok, két elfeledett szerelvény között. Száz éve is itt emésztődhetnek a nap alatt, és remélem, hogy egyszer megtalálom az utolsót a sorban. Száz mellett is eljöhettem már, és öregem, ez tényleg franyesz! Nem látom a végüket!
Ha állomáson vagyok, egykettőre kijutok, és lesz itt fülke is. Mióta lehet halott a mobilom? Egy órája? Talán egy napja. Esküszöm, nem emlékszem! Itt, a Balaton körül lehetek, Füred, vagy mifene. Bár Siófok is rémlik. De még mennyire, hogy rémlik! Apám, ennyi szuper-nyuszit! Full-tuning nyulak, domborodnak, és dorombolnak, és jézus, milyen dombok azok!
Legalább rövidnadrágban szálltam volna ki a verdából!
Hol szálltam ki egyáltalán?
Semmi emlék, mi? Persze, már megint!
Látná, egy normális ember, hogy megint hány felé vagyok!
Most itt hagytak, vagy én hagytam ott őket? Tempó, tempó, csak kijutok egyszer.
A fejem elnagyolt zsongás, még úsznak, lebegnek benne az ütemek, a basszus brutális rúgásai. Hangok, fények és emlékek. Nincs kezdetük, és végük sincsen. Arctalan foszlányok csupán, belesúgnak a fülembe, majd elvesznek a többi súgó között. Maga a súgás is elvész a többi százezer között.

Mintha éppen ebből a búgó, zakatoló masszából állna a két sínpár is és az ezer éves vastömegek. Mállik róluk a festék, nagy darabokban szakad le, mint az emlékezés odabent. Magam lépdelek a kietlen ismeretlenbe, a zsongás meddővé mossa azt, ki én voltam.
Elfeledett vas és acél. Megpendít valamit. A gyermekkoromra azért emlékszem még! Lehettem vagy öt éves, néztem a vasudvart, Csepelen tán, valami elátkozott helyen. Tisztán, lényegien éreztem, mit jelent a sivárság, hogy sok ezer beletörődött sóhajt őriz az álló levegő. Sok ezer megtört pillantást ejt rabul a rideg vas, a lerobbant személyvonatok zugai. Remegve szívtam be a pályaudvar valóságát, túl kicsi voltam, hogy vak legyek hozzá. Szürke szárnyakon lebegett az acélhegyek felett, és mart belém olyan erővel, hogy huszonöt év ködén keresztül is érzem még.
Átázott a pólóm, mintha őszi esőben járnék. De jó is volna! Ám nincs itt más, csak ezek a komcsi dromedárok, és az égető nap. A fémből is kiszívja az életet.
Sokáig tart az utam, túl sokáig! Egyre inkább sürgetem magam, hogy álljak meg végre. Hogy egy tapodtat se lépjek tovább, hogy szálljak végre magamba, hogy gondolkodjak már! Hogy az a megveszekedett hétszentség! Hát mindig így kell lenni? Az sem számít, ha odabent rommá törik az összes fogaskerék! Emlékezz!
Hogy kerültem ide?

Barátok ülnek egymás mellett, robog a táj a szélvédőn túl. Szemük szürke parázslás, befogadója a méregnek, mely száz csoda álcájába bújt. Hangjuk repedt utózaj, gondolatuk orkán-téboly. Szívükben mégis béke ül, árad a láng, ha meg nem áll.

Régóta nézem ezt itt előttem, mégsem tudom felfogni, nem én! Még egy lépés, és ott már nem süt a nap! És valami van felettem? Nincs, itt aztán semmi sincs. Ez nem fedett hely, mégsem ér oda napfény. Az árnyék vonalat húz a kavicsokra, azon túl pedig, ezt úgy sem hiszed el, de esküszöm, mintha éjjel lenne! Érzem, ha átlépnék, tíz fokot zuhanna a higanyszál. Mint a halott lehelet, úgy árad belőle a hűvösebb lég.
Nézek rá, hitetlenül, mégsem ez aggaszt igazán. Odaát a vagonok… mintha álom ereszkedett volna rájuk. Mintha ősidők óta nem lépett volna fény odaátra, és ez a sötétség ősi, sötét álmokat hint szét. Hallom, igen, a vagonok halkan nyögnek a terhük alatt. Csikordul a fém, a kerék. Épp hogy hajszálnyit moccan, döccen a fém. Talán áldás lenne nekik a pusztulás. És ez a sötétség, vajon miféle szemeket ad? Kinek látnak majd, ha közéjük lépek én?

Ó, a fenét!
Valami optikai mizé, ehhez nincs agyam most! És lépnék már, de döbbenek, szívem dobban. Látom, igen, a sötétség gyorsabb volt nálam! Elnyelte már a cipőm orrát, pedig tudom, egy lépésnél közelebb jönni nem mertem volna.
Marhaság! Valami mozog felettem, túl távol van, hogy lássam!
Lépek hát. Ugyan, mi történhetne? Jól sejtettem, hideg van ideát. Kékes derengés ül a vagonok oldalán, bennük pedig vaksötét. Nem látom, de hallom, igen, mocorognak. Nem is alszanak, éppenséggel inkább itt vannak ébren. Figyelnek rám, érzem a tekintetüket, a hátamra simulnak. Minden lépéssel fogyatkozik a fény, és a kedvem, hogy humorosan fogjam ezt fel.
Hová kerültem?
Nyikorgást hallok, és ez sokkalta hangosabb. Valahonnét elölről jött, onnét, ahol feneketlen kút a sötét. Még pár lépés, és a világ benne vész el. Nyikorgás, és …
Teremtő ég!
Kuncogás! Van itt valaki? A tehervagonból szól, innét, mellőlem! Istenem, micsoda perverz, kéjsóvár vihor. Megtorpanok. A hang szertefoszlik. Kalandszomjas énem, ki átlépte a határt, most reszketve szűköl. Egy másik énem cselekedne. Mozdulj! Lépj hátra! Nem megy, nincs énem, kiben elég lenne a mersz.
Lépteket hallok! Léptek koppannak balra tőlem, egy tartályvagon belsejében, élesen, fémesen, majd némaság. A távolban csikordul valami. Az egyik monstrum moccant?
Recsegés! Repedő fa hangja. Egy másik szerelvény nyújtózik a sötétben.
Mozdulj hát, tegye meg bennem az, ki élni akar még!
Remegve fordulok. Szilánkosra dermeszti bennem a vért a látvány. A távolban fényesség lobog, a nappal. Július, csak egyszer érezzelek még! Ám fényét valami takarja előttem. És igen, jól látom, sziluett dereng a sötétből. Egy ember alakja takarja a fényt. Mozdulatlan, figyel rám. Ég a szemem, pislantanék, de nem merek. Csikordul a kavics, az alak oldalra lép. Már látom a fényt, de ő, a fekete árny, valahol megbújt talán.
Mi lesz már? Meddig állok még? Lépek, és érzem, hogy száz szem figyeli léptem. Fogaimban bizsergés, szinte fáj. A másnap is a parti része. Szinte elhinném azt is, hogy összevertek. Vagy hogy egy tehervonat gázolt el. Ám segít az adrenalin, segít, mintha én magam kortyolnám, hogy hasson.

Barátok ülnek egymás mellett, robog a táj a szélvédőn túl. Szemük fekete tükör, visszalök tarkát és mindent, mi szín. Hangjuk démonkacaj, gondolatuk földet súroló gomoly. Szívük mégis békét keres, nyugalmat lel, vagy leáll.

Istenem, hallom, hogy morog! De nem ez a legrosszabb. Hanem hogy tudom: emberi torokból nem származhat olyan véres hang, mint ez. A vagonok belsejéből hallom, onnét, ahová fény bebocsátást soha sem nyerhetett. Már csak egyetlen lépés! Itt a fény. Szél támad, sőt orkán. Húzna vissza, magába szívna. Kavicsok pattognak mögöttem, de én nem, én meg nem ingok, lépek.
Megcsap a hőség, de mit bánom én!
Ó, július, imádott július!
Nincs merszem visszanézni. Csak el, el innét, kivezet a másik irány! Észre sem veszem, de futok már.
Felettem a kék ég kupoláján jámbor felhők araszolnak. Ez itt csak két hosszú vonat, félrevont szerelvények raktára. Nincs itt semmi baj. Lassítok, majd sétálok újra.
Már én sem hiszem el, hogy hinné el bárki más? Amit láttam, csak a képzeletem volt.
Varangy, te átkozott!
Feldobtál valami újat, fel mi?
Varangy, a társaság pillére, de nem a lelkiismereté, nem, semmiképp. Lefogadom, az egész állomást te varázsoltad körém! Az is lehet, hogy közben egy Tesco sorai közt bolyongunk. Ez a sötét, ahol jártam, pedig… Lehet, hogy épp az alkoholmentes sörök részlege volt. Én már nem lepődnék meg, és ez itt a legnagyobb baj!
Vonyítunk a holdra egy életen át!
Átkozott a mi fajtánk.
Varangy, csak térjek még egyszer magamhoz! Megkapod, ne félj! És nevethetsz, nevess csak bátran! Én csak egy nem létező állomáson járok – na és? Még mindig jobb, mint tangában ébredni, ugye, ugye? Egyetlen szót se szólj!
A vagonok mindkét oldalon követik egymást. Megtorpanok, és vakarni kezdem a fejem, mert az út bizony véget ér. Lezárták. Ám mikor közelebb érek a barikádhoz, látom: tévedtem. Ez itt nem fal, hanem a sötétség! Sötétbe nyúlik az út előttem, mögötte pedig, a vak feketeség vár.
Nevetés tör elő belőlem, és saját hangomon hallom, hogy másképpen cseng, mint a jókedv. Majd elnémulok, mert nem csak a sajátom, egy másik kacaj is szól. Ez a másik sem a derű hangja. Inkább beszél pszichózisról, mániáról, perverz gyönyörről és förtelemről. Na és miféle torokból származhat? Hátra lépek. Tudom, a sötétség teret nyer.
Mi az, hogy teret nyer?
Öregem! Pár órája még a tó partján mustrálom a nyuszikat, most meg… én már nem tudom, higgyek-e még az érzékeknek? És igen, még egyet hátra kell lépnem! A hideg az arcomba leheli a halottak szagát, elnyeli a július hevét. Van valami odabent, és egyre csak nő.
Fel akarok ébredni már!
Miért nem tudok füvet nyírni? Kerítést festeni, vagy ablakot pucolni, mint egy rendes ember?
Fenébe! Merre jutok ki? Mert én oda be nem megyek, az már biztos! Visszafelé ballagok. Hát persze! Át, a vagonok alatt! Édes egy istenem, hova tettem a maradék eszem? Járkálok itt, mint kísérleti egér a labirintusban. Átvágok alatta, és máris kint leszek!
Már mászok is, szerencsére magas a vagonok alja, de mit látok odaát? Még egy tehervonat! És én megint csak közöttük állok. Frankó, van itt pár vágány! Nem tart ez semeddig, átmászok ez alatt is, aztán jöhet a következő! Vajon hány vonal van itt még?

Barátok ülnek egymás mellett, robog a táj a szélvédőn túl. Szemük a tanításé, bennük titkos tudás vár. Hangjukat nem érti más, vajon meddig szólhat még? Gondolatuk acél-mázsa, elbírná-e a világ? Szívükben mélység dobog, megellik ez űr, vagy zuhanásba vált?

Tizenötször másztam át vagonok alatt. És hová jutottam? Újabb vagonok közé! Lefekszem ide, a kavicsokra! Felébredek majd, és vége lesz. Miért másznék tovább? Tudom, hogy nem valódiak.
- Nem vagy valóság! – kiáltom. Hangomba zsúfolok minden örömöt, mi életemben ért, és legbelül valóban nevetek, mert ez több annál, amit egy ember százszor újjászületve megkap. Engem nem emészthet fel a rémület, mert magam vagyok az öröm. Örök, áldott július, égess csak el!
Órák telnek, és nem jön a szememre álom. A felhők odafent izzásba kezdenek, és ebben a hevületben többnek látszanak, mint a nappal fakó égboltján. Az Ő dicsősége tölti be e fellegeket és a kupolát. Csak ekkor eszmélek rá: nem álmodhatok ilyen csodát. Vöröses ragyogást, mely égi trónusokat foglal aranyba, hogy a méltóság égköveiként ússzanak fölöttem, és így szálljanak majd az éjbe.
Mégsem álom? Úgy az éj nem találhat rám ezen helyen!
Fenébe! Gondolkozz, te marha, emlékezz!
Oké. Ez lehetetlen, ebből induljunk ki!

Barátok ülnek egymás mellett, robog a táj a szélvédőn túl. Szemük szikratánc, idegen, távoli világot lát. Hangjuk más kutak forrása, más üzenettel száll. Gondolatuk sebes örvény, különös törvényeket számlál. Szívük is más anyag, más ritmusra jár, míg meg nem áll.

Amíg itt feküdtem, történt valami. Az árnyék mindkét oldalon közelebb ért hozzám. Akkor hát nem tévedtem. Ez az izé növekszik. És tudom, hogy lakói is vannak, odaát élnek, sosem lepheti meg őket a fény. Az előbb megnéztem, hol tart a másik oldal. Az egyik már szinte látótávolságon belül van a másiktól. És az a kuncogás! Igen, megint hallottam. Gurgulázó, vékony hang volt, mintha bugyogva tört volna elő. Vérbe mártott mosoly képe jelent meg előttem, ahogy elképzeltem, honnét eredhet. Tudom, Varangy, kinevetnél, hogy ilyet mondok, de én most már nem az vagyok, aki részegen vezeti a Mustangodat, aki a meztelen seggét mutatja a járókelőknek. Aki most vagyok, az sírni fog, mint egy gyerek az anyja nélkül. Nem is számít, mit mondanál, amúgy sem vagy itt, hogy halld: félelmemben zokogok. Beszélek magamban, hogy emberi hangot is halljak, ne csak a vagonok csikorgását és… a kacajt.
Mi lesz ezután?
Mégis, mi lesz? Gondolkozz!
Folytatom az utamat a vagonok alatt. Véget kell érnie valahol! Nem számolom, hány darab alatt mászhattam már át. Csak megyek, nem gondolom, hogy az országban sincs akkora vasútállomás, ahol hetven sínpár húzódik egymás mellett. Erre mind nem gondolok, mert különben megőrülnék, és nem zokognék, nem dehogy! Én is gurgulázva nevetnék.
- Segítség! Hall engem valaki? – kiáltok minden erőmmel, de csak csikorgás és döccenés felel. Jobbra nézek, és látom a feketeséget. Ballra nézek, és a fenébe! Ott is látom már.
Izzadok, kapkodva veszem a levegőt. Nem erre találták ki az én testemet. Hány vonal lehet már mögöttem? Nem mondom ki! Ha ez nem valóság, akkor miért érzem mégis, hogy valós? Hát persze! Összecsattantunk egy autóval, és nem maradt egy ép porcikám. Kómában vagyok, vagy azon is túl.
Megfizetek hát töméntelen bűneimért?
Az olyanokat, mint én, valóban nem az égbe várják. Varangy, te tudod ezt a legjobban! Bűn volt-e, hogy egy szál boxer alsóban fűnyírót toltál a térdig érő hóban, mert mezőt láttál a helyébe? Bűn volt-e, hogy az iskolapadban azért imádkoztál, hogy ne kelljen hangosan olvasnod a könyvből? Mert nem láttad a betűket. Sőt azt sem tudtad, Kiss Klárának hívnak-e, vagy Elbaszott Varangynak! Bűn volt-e, hogy ahol mások aranyat találtak, mi egyre csak mélyebbre ástunk a szarban?
Vagy épp a sötétben?
Bűn volt-e a holdat vonyítani, éltünk-e mások helyett is, vagy mi voltunk, akik sosem éltek?
Megtorpanok az egyik vagon alatt. Nem mászom ki alóla, mert odaát nem látszik a talaj. Hát nem csak két oldalt növekszik. Körülvesz engem! Odaát, hallom, igen, meg-megmoccannak, döccennek a vagonok.

Barátok ülnek egymás mellett, robog a táj a szélvédőn túl. Szemük a fényt kutatja, füstre lel csupán. Hangjuk vágyakozás, igaz válaszra vár. Gondolatuk kínzó vihar, kérdező, mi önnön létébe váj. Szívük hasadó kő, megállna, vagy élne már, ha más szívre talál.

Letéptem egy vastag deszkát az egyik vagon oldaláról, nem volt könnyű. Fel is sértettem a kezemet. Ide, egy másik vagon belső ajtajához eszkábáltam. Végül is, működik. Ezt az ajtót már csak faltörő kossal fogják kinyitni. Szépen kitámasztottam. Itt vagyok bent, itt talán nem találnak rám. Lassan mindent el fog lepni az a sötét odakint. Mikor feljön a nap, majd akkor kijutok valahogyan. Valami lesz majd, olyan még nem volt, hogy sehogyan sem volt!
A szemközti falnak vetem a hátam, és a földre rogyok. Ennem kellene valamit! Cefetül vagyok. Leragad a szemem, néha a fejem is előrebukik, de aztán mindig felriadok. Vajon megvéd a zárt ajtó? Vagy, hogy csendben vagyok? Nem vesznek észre itt. Millió vagon közül miért pont itt keresnének?
Édes álmok aromája tölti be köröttem a zárt teret, magába szív, majd kitaszít, mint az örvénylés. És fel-felpislantok a deszka falazatra, figyelem a színét, szürke-e még?
Mennyit aludhattam? Érzem, nem többet húsz percnél.
Csak ezt ne!
A padló, a falak, igen, mind feketébe váltottak! Az orromig sem látok, de most sem ez a legrosszabb. Érzem a deszkák hajlongását, mintha nyújtóznának, lassan-lassan. Meg-megcsikordul köröttem a vagon.
Miért vagyok itt?
Istenem, Varangy! Miért hagytatok itt?
Zokognék, de nem! Lassan lélegzem, ahogy csak bírok. Rettegek a hangtól, melyet a tüdőm hallathat. Nincs itt senki! Nem lélegzik. Csak lassan mozdul a deszkákkal, ne érezzék a súlyát!
Nem akarom tudni, miféle erők mozgatják!
A szemem, mintha kicsit hozzászokott volna. Derengést látok. És most, a fejemet oldalra hajtom, hadd lássam az ajtót, sértetlen-e még?
Teremtő, ki teremtettél, védd meg fiadat a rémektől, kik félik a Te fényedet!
Egyetlen sokk a testem, beszélni akkor sem tudnék, ha akarnék, ráng a szám, és ráng a szemem, mert ilyesmit lát.
Teremtő, ki teremtettél, a Te leheleted bennem a lélek! Hadd érezze ő is, hogy általad védett vagyok én!
Védett vagyok én? Aki itt ül mellettem, vajon árthat-e nekem? Úgy gubbaszt, mint én magam. Háta a csikorgó deszkáknak vetve. Feje előrebukott. Nem látom igazán, mert ő maga a sötét, ki a derengést is elnyeli. Fekete sziluett, találkoztunk már! És mintha megérteném: ő a nullpont, az abszolút mély.
Olyan lassan állok fel, mintha nem is mozognék, élő, sem holt nem hallja léptem, mert nincs, magam sem voltam itt, soha sem! Hosszú az út, de elérem az ajtót, lassan fogom leemelni a deszkát, és kisurranok majd!
Hehehe! Néma kacajom a téboly orkánverte tengere, én vagyok a kapitány, aki villámló vizein, őrülten a fekete örvénybe evez. Hangorkán a gondolatom, józanságom múlt idő. De odakint a testem mozdul, és egy hangot sem, annyit sem enged.
Emelem a deszkát, ezt most ide leteszem. Csak halkan, ide mögém, itt lesz csak jó helyen. Ám mikor fordulok ott áll a sziluett, szemben velem, ő, a nullpont ember. Engem néz, és ez rosszabb, mintha az ajtónak lökne a rémület, mintha háttal szakítanám ki, és nyakam szegném a köveken. Rosszabb, mert így nem mozdulok, és odabent, ott törik össze, szakad szét minden, mi én vagyok.
Hát mit akarsz? Ölj meg! Nincs már mit elpusztítani bennem. Jobb is így, ölj meg, ne lássam, mi vagy, mi nem vagy! Arctalan zéró-zóna, vakuljak inkább meg!
És karja lendül, karmok csillannak a sötétben. Fájni fog, ha a húsomba mar, lássuk, mit tudsz, sziluett!

Barátok ülnek egymás mellett, robog a táj a szélvédőn túl. Szemük szürkébe zárt, igaz fényre nem talál. Hangjuk másolt dallam, szüntelen kereső, mi önnön nyomában jár. Gondolatuk eszes fegyenc, téboly rágja, vagy kiútra lel. Szívük szürke galamb, szabaddá váll, vagy megáll.

Megszülettem. Gyermek voltam, majd nemtörődöm felneveltek. Ízetlen ételt ettem, ízetlen tréfákra nem nevettem. Tinédzser voltam, és a változás nem bántott engem. Nem fájt, ha bántottak, és nem örültem, ha valaki netán megfejtette, ki lakik énbennem. Férfivé lettem, öröm, sem bánat nem ért el engem. Láttam jó bor mellett vigadni másokat. Érezni, nevetni a világot, látni a szépet. Bolondulni érte! Én magam nem tudhatom. Hontalanul éltem, szemem, s szívem körül fátyol, kemény s áttörhetetlen. A méreg, a temérdek, hamut mért rám, szürkét, némát, s jelentéktelenséget. Sokáig éltem, tőr, sem golyó nem ontotta vérem. Bárcsak tette volna! Mi végre éltem? Elhamvadt érzékekkel bolyongtam az úton, át az éjjelen, a nyári izzó fényben.
Kétezer év telt el.
Július, emlékszel-e még rám?
Hevertem valahol, roncsként, mint elfeledett acél-halom. És ekkor nyilallt belém a fájdalom. Éjjel borult rám, körbenéztem, egy vagont láttam, hajlongó deszkái nyögtek a sötétben. Előttem állt az űr mélye. Alakja, mint egy emberé, ám tudom, őt csak árnyék és vákuum szülte. Lendületet gyűjt, és eszmélek.
Csak egyetlen ütést mértél rám sziluett! És átéltem miattad egy trágár életet.
Ám én gyorsabb vagyok, az ám! Szilánkok repülnek, úgy hasítom szét a fát. Az ajtó már sehol, és rajta, erre lesz menekvésem!
Örömömnek nincs határa, mert valódi fájdalom, ami öklömet átjárja, lenyalom, mert ez itt vér, igen, érzem a sót, az élet fűszerét, megrészegít, kétezer éve nem éreztem; enyém az érzékelés!
Futok, míg a tüdőm bírja, s azután sem állok meg. Már nem vér, hanem sav csepeg az ujjaim közt, s marja vénáim szüntelen. Izzó homokot zihálok, felsérti torkomat, nem számít, essek csak szét, megállni nem fogok soha! Csikorgás és kacaj követ, vagonok hullámzó sora. Kacagok, így tán befogadnak, rém leszek magam is. A szürkeséget hintem széjjel, megtanítom, az ám, ha erre téved valaki!
Rám se nézz többé, kegyetlen július!
A szívem vadul ver, vért pumpál, új életet a sejteknek. Amit kifújok, az régi portéka, leselejtezett matéria, tovaszáll.
És ekkor, lépek és lépek – csend száll körém. Este van, de nem is oly vaksötét. Vagonok, látom őket, tisztábban, mint valaha.
Salzburgi címzés lóg az oldalukon. Szilárdan állnak a helyükön, eszük ágában sincs mocorogni, meg nyikorogni. Vakarom a fejemet, sétálok tovább.
Ők azok! Hallom, az előbb felnevettek.
Igen, ez Sam hangja! Szedem a lábam, látom, itt hiányzik egy vagon. Átfutok a sorok között, nem is kell nagy utat megtennem. A sorok elfogynak, és itt vannak valóban: ezüst hold fénye alatt nyújtózik a Mustang. Varangy kinyúlva a motorháztetőn, mellette áll Sam, Daniel pedig élénken sürög-forog.
- Sam! Miért hagytatok itt? Két napja titeket kereslek! – mondom, és fegyelmeznem kell a hangomat, mert érzem, megremegne. Sam komótosan fordul, karját széttárja.
- Beteg vagy öregem már te is? Öt perce léptél le. – mondja ő, majd Danielre kiált – Fejezd be végre, istentelen átok! Bezárlak a csomagtartóba, hogy vinne el a sintér!
- De itt kell lennie! Ide tettem, tudom! – feleli Daniel.
- Mit keres? – kérdem én, a hangom megtört. Sokkal öregebb vagyok, mint hiszed, öregem! Kétezer évig szenvedtem. Feladtam már régen.
- Seeeemit! Daniel azt sem tudja, mit keres. – suttogja Sam, a fejét ingatja, mintha valami nagy jelentőségű, titkos információt közölne. Majd ismét kiált. – Te igen ostoba! Mit keresel, he, mit hagytál ott?
Daniel megtorpan, tekintetét ránk emeli. Rövid, szőke haját még inkább kifehéríti a hold halotti fluoreszenciája. Sápadtas arcával olyan, mint egy tanácstalan, modern báró.
- Ezt nevezem, te idióta, te segg! – mondja Sam, és legyint. Daniel a homlokához emeli a kezét, és lassan dörzsölni kezdi. Az arca most már olyan, mint egy számlákat mustráló adóellenőré. – Varangynak meg totál vége! – folytatja Sam, és a motorháztetőre mutat.
Én is ránézek. Látom, hogy csukott szeme meg-megvonaglik. Közben már Daniel is mellém ért. Úgy nézünk Varangyra, mint hét éves kisfiúk a megtalált vízi hullára. Telnek a pillanatok, és egy szót sem szólunk.
- Hohóóó! – kiált fel Daniel, és mutatóujját a magasba emeli. A kocsi farához siet, feltépi a hátsó ajtót. Sokáig matat odabent, majd visszatér hozzánk. – Ez kell neki! – mondja. Apró fiolát tart Varangy orra alá.
Ő erre prüszkölve ébred, kis híján a földre zuhan, de valahogy megtartja magát.
- Hogy az a máktermesztő édes szűzanyám! – hebegi
- Mit adtál neki? – kérdezi Sam színtelen hangon
- Ne akard megtudni bééébi, mert van még belőle! – rikoltja Daniel, éppen úgy, ahogyan egy utcalány közli az aktuális tarifákat. Elvékonyult, incselkedő hangon, bedől Sam felé, hátulsó felével pucsít, megcsóválja, mint egy eb. Szája csókra húzódik, és belecuppant a levegőbe Sam arca előtt.
- Megvesztél, te perverz farok? – kérdi Sam szigorúan, szemöldökei hegyes V alakot formálnak.
Daniel álla lezuhan, szeme kétségbeesetten elkerekedik, mintha valami megdöbbentő jelenet játszódna a szeme előtt. Kezét a szájához tapasztja, mint aki bent akar tartani egy sikolyt.
- Mit mondtam? – lassan motyogja magában.
- Te zakkant féreg! – veti oda Sam, és megvetően ingatja a fejét.
- Hol voltál, Andy? – kérdi Varangy, már tud beszélni. Ábrázata épp olyan, mint a csoda-páciensé, aki nyolc hónap után felébredt a kómából.
- Már megint le akartalak smárolni! Világvége! – motyogja tovább Daniel
- Egyedül kellett meginnom mind a két üveg Tequilát. – mondja Varangy
- Hol voltam? – kérdezem magamtól. És nem akarok felelni.

Barátok ülünk egymás mellett, robog a táj a szélvédőn túl. Szemünk új utakon merengő fáradt pára, új hajnalra tekint. Hangunk a veteráné, túl sokat látott, nem beszél. Gondolatunk a távolt járja, tudja már, hogy hol a vég. Szívünk remél, új hajnalt lát, eldöcög, míg meg nem áll.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához