LFG.HU

HammerTimeCafe
Hannibal Lector
ismertetőCimkek

Kissé megkésett ez a kritika, hiszen már jó ideje a polcokon van a Szellemharcos. Mégis szükségét éreztem, mert bár véleményem szerint jobban sikerült darabbal van dolgunk, mint az előző Forgotten Realms könyv a Deltavisiontól, azért ez sem egy matyóhímzés.

A sorozattól és a Deltától megszokhattuk a pozőr, ámde a könyvhöz csak érintőlegesen, vagy sok jószándékkal kapcsolható borítókat. Ez sem kivétel, és több szót nem is érdemes rá vesztegetni.

Lépjünk tovább a belbecs felé. És itt kezdődnek a gondok. Nem mondom, hogy a Szellemharcos nem élvezhető könyv. Aki képes rá, hogy minden logikai megfontolástól mentesen olvassa, akit nem zavar a következetlenség, mely csak egyetlen ponton szenved csorbát – a szerző ugyanis következetesen alkalmazza ezt az eszközt, akit nem izgat, hogy egeret vajúdnak a hegyek, annak még tetszhet is.
A helyszín nagyon fontos, ugyanis egy szinte nevenincs, még kishazánkban is említésre alig méltó, térképeken is csak elvétve feltüntetett falunak számító porfészekben játszódik a történet, melyet Ezüstholdtól egy jókora erdő, és pár nap választ el. Itt élnek (?) történetünk hősei.
Van mindjárt egy kellőképpen csodált bárd, akinek jóhírét sem rablógyilkos-kalandozó múltja és a törvény határmezsgyéjén mozgó cimborái – akik szintén a faluban élnek – nem rontja, sem pedig a tény, hogy apja hírhedt gyerekgyilkos volt, akinek tetteiről a fia szerzett nagy sikernek örvendő balladát. Nem fűznék kommentárt a szerző szociológiai ismereteihez és érzékenységéhez. A lényeg, hogy ez a képtelen helyzet nem sok magyarázatot, támogatást kap a könyvben, gyakorlatilag csak úgy van.
Persze bárdunknak nem elég a csodálat és a köztisztelet, egyenesen a falu vezetőjévé akar válni, bár ezt a törekvését, a hely kiemelt, gazdag és minden tekintetben csodálatosan fejlett jellege akkor sem indokolta, ha a legnagyobb jóindulattal próbáltam közelíteni a kérdéshez.
Bárdunk egyetlen életben maradt fia – a könyv utal rá, hogy testvéreit ő maga tette el láb alól – a drága nagypapára ütött, bár gyerekek helyett fiatal lányokkal szórakozik a sötét erdőben.
A könyvben főszerepet kap a bárd csapata által kissé hanyagul lemészárolt fiúcska, akinek a megmenekülése egy varázsgyűrűnek, és egy korábban szintén nem megfelelően exszé tett elf-szellemdruidának köszönhető. Sajnos hősünk emlékezete kissé töredékes lett a majdnem-meggyilkolása miatt, így felnőve keresni kezdi majdnem-gyilkosait.
A kötelezően – esküszöm, olyan, mintha ezeket a paneleket előírnák az íróknak: 1 gyerek szenvedjen, 2 szereplő szeressen egymásba, 1 gyilkosság/ 20 oldal, stb. – feltűnő nagyszerű, bátor, szép, talpraesett, ámde gyengéd, védelemre szoruló, szerelemre lobbanó (természetesen első látásra, illetve ez esetben támadásra) nőt az Ezüstlovagok egyike képviseli. Őt azért küldtek, hogy kiderítse, vajon hova tűnt az erdőben elveszett futárhölgy.
Mostan tehát adva van gyakorlatilag az összes létező nagyhatalom, a szellemdruida, aki eszelősen és halálosan védi az erdő egy részét, a hatalomra törő kalandozó, a hatalomra törő fia, a bosszúra szomjazó, csodálatos képességekkel felruházott fiú, aki időközben felcseperedett, és magát az Igazságot képviselő Ezüstlovag két rendtársával.
Innentől kezdve aztán már csak random cserélgetni kell a szereplőket, és az író ezt félelmetes sablonossággal meg is teszi. Az Ezüstlovag hölgy álcája, hogy szegről-végről rokonságban van a hatalomra éhes bárddal, és azért jött hozzá, hogy segítséget kérjen tőle, mert épp szökésben az apja elől. A fiatal lányokra gerjedő pszichopata persze egyből kikezd a nővel, az apja lehetőséget lát az Ezüstlovagban, a bosszúját apránként és gyilkosan beteljesítő főhős pedig felváltva megmenti és otthagyja a szerencsétlent. Aki persze rögtön és jól beleszeret a titokzatos bosszúállóba.
Itt már kezdtem sejteni, hogy komoly problémák lehetnek az író realitásérzékével, de hol volt még a vége?!
A vonakodva bár, de törvényszerűen a lányba szerető főhős közben megkapó következetlenséggel alkalmazza különleges képességeit, és hol megaterminátorként irt, hol még a karját is alig tudja felemelni, hol falakon suhan át észrevétlen, hol a lánynak kell cipelnie. Semmi gond, persze végül elrejtőznek az erdőben, ahol a szerelem hatására felébred hősünkben a felebaráti szeretet, és szembeszáll megmentőjével, az elf-szellemdruidával, a legyőzhetetlennel, aki hasonlóképpen ölhetetlen. Persze a szellemdruida röhögve lesöpri őt is, a faluban élő druida közösség vezetőjét is – aki jó régen kis híján eltette láb alól -, az erdőbe tévedő zsoldoscsapatot is, akik egyébként a menekülő szerelmeseket üldözik. Éppen az ő érdekükben tér az erkölcsileg helyes és politikailag korrekt útra a főhős, mikor a szellemdruida szokásának megfelelően épp a humusszá alakításukhoz látna. Itt mondjuk sokáig sírtam a röhögéstől, és még nem volt vége az egymásba fonódó logikai képtelenségeknek! Mert ez az erkölcsi megvilágosodás természetesen nem érinti a régóta húzódó bosszúhadjáratot, mely ezek szerint nyilván összhangban van az élet védelmével.

Nem ragozom tovább. A végkifejlet sem tartalmaz semmi újdonságot, hacsak azt nem, hogy végre meghalnak mindazok, akiket eddig az istennek sem sikerült teljesen megölni. A könyv hemzseg a logikátlan, következetlen, követhetetlen epizódoktól, ami azért elismerésre méltó, mert mindeközben a cselekmény fő vonulata(i) faékszerűen egyszerű(ek). Jószerével csak arról van szó, hogy: Felbosszantják. Bosszút áll.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem kezd elegem lenni az első látásra egymásba szerető szereplőkből, a félig szamaritánus-félig tömeggyilkos szereplőkből, a lehetetlen helyzetekből.
Főleg egy olyan helyszínen, ami annyi fáradtságot nem ér meg, hogy az ember körbejárja.

Nem tudok nyilatkozni az eredeti műről, de a fordítás korrektül megírt mondatokból áll, olvasható, nem töri kerékbe a nyelvet. Ez a fordító teljesítményét dicséri, és én őszintén remélem, hogy hamarosan ennél élvezhetőbb műveket is bíznak rá.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához