LFG.HU

HammerTimeCafe
Mantis
novellaCimkek

Már harmadik napja. Azt kívánom, bárcsak a lovam is olyan kitartó lenne, mint az eső, vagy a menekülők óriáskígyója, ami hasonló makacssággal tekereg az úton.
Velem szemben.
Szekerek, kordék, családok a porontyaikkal, holmijuk batyuba kötve a hátukon. Az út mellett eldobált kacatok, csupa olyasmi, ami induláskor szükségesnek, két nap menetelés után pedig nehéznek bizonyult. Ma már csak gyalogosakat láttam, a menet sereghajtóit. Lompos nők, durva pofájú parasztok és kölkeik, a hidegtől fehérre sápadt arccal, ázott rongyokban dagasztják a sarat.
Fáradt vagyok, fáj a hátam, a térdem, kifogytam a száraz ruhákból. Legszívesebben én is eldobálnám a holmimat, de ez talán csak egy-két órára jelentene megkönnyebbülést. Hetekig lehet menetelni, harcolni ebben az állapotban, ezt a Gerincháború első éve alatt megtanultam. Néha megálltam, amíg a lovam kifújta magát, és e rövid pihenők alatt aludtam én is. Már ha alvásnak lehet nevezni, amikor a földön ülve a térdemre hajtom a fejem, és hangok, a szagok hirtelen tűnnek el, hogy aztán az elgémberedett tagok kínjára, vagy az ázott ruha dermesztő hidegére riadjak fel. Újra nyeregben, vágtatni tovább, szemben a koldusokkal, az esővel és sárral. Néha eltűnnek, furcsa szellemekként látom csak őket, eltompul a csuklyámon csattogó víz hangja, majd egy lépéssel később úgy kell megkapaszkodnom a kápában, hogy ki ne zuhanjak a nyeregből.
Megállok, és visszanézek. Ott megy az a férfi, egy ládával kínlódik, durva kötéllel tekerte körbe, hogy valamiképp cipelni tudja. Már elmentem mellette tucatszor, egy órával ezelőtt is talán… Az az asszony, zsákot vonszol, megáll, káromolja az isteneket, a porontyot, aki az árok szélén ül a kiborult kosár mellett, és ordít, mintha nyúznák. Egy mesterember megy el mellettük, a hideg ellenére csorog a veríték fejéről, mert a kehes szamarát szinte vonszolnia kell, úgy felmálházta. A kereszteződésig bírja vele, ha szerencséje van.
Visszanézek, nem is tudom miért. Esetlen kis rituálé ez, csak egy újabb nekirugaszkodásnyi erőt ad, ha egy pillanatra nem arra figyelek, hogy mennyi van még előttem, hanem mennyit hagytam már magam mögött.
A legtöbb gyalogló észre sem vesz. Maguk elé néznek, csak a következő lépés számít nekik, aztán megint a következő, és a végén ott lesz Hatvár kapuja, ahol végre megpihenhetnek, tüzet rakhatnak, és egy kis meleg étel is akad majd talán…
- Nyitva a kapu?
Sokan kiáltották ezt felém, amikor elvágtattam mellettük. Ó, persze. A kapu nyitva áll. Az összes hadra fogható férfinak, aki hajlandó fegyvert ragadni az uralkodóért, és öt éves szolgálatba lépni. A nőket, gyerekeket, húzódozókat pedig lándzsanyéllel noszogatják vissza az útra. A rarmachi menekülők – majd egyhetes vánszorgás után értek a határvidéktől Hatvárig – szekereket, élelmiszert és ruhát követeltek, a kenyér és kegyelet százötven éves jogán, majd mikor nem kapták meg, be akartak törni a kapun. A várkapitány közéjük nyilaztatott, és aki nem futott meg, azt ugyanúgy kardélre hányták, mint ahogy az orkokkal tették volna.
A menetelők némelyike eltűnődhetett, hogy ki ez a bolond, aki őrültként vágtat a hegyek felé? Hihetik, hogy elveszett kedvesért rohanok, vagy régóta rejtegetett családi kincseket remélek menteni a prédálók elől…

A Gerincháború… Tizennegyedik Dicsőséges Jakob hódító hadjárata, amellyel visszaszerezte az ősei jogán birtokolt hegyvidéket, a Nagy Gerincet. Felszabadította azt a száznegyven éves ork zsarnokság alól, elsőként szentelve oltárt a Medve-fennsíkon, az Egy Ember tiszteletére.
Hogy kik voltak azok az ősök, akiknek a jogán Hibbant Jakob lerohanta az ork klánokat, nem tudom, de biztosan hozzá hasonló marhák lehettek. Kezdte azzal, hogy Szarv főterén az összes vásározó ork kereskedőt felkoncoltatta, majd a seregek az arany zászló alatt felvonultak a fennsíkokra, és Jakob jogán gyilkoltak, fosztogattak, amíg mindenkinek a tarisznyája tele nem lett ork arannyal. Tudom, hogy így volt. Nekem is jutott a koncból bőségesen.
Elfoglaltuk a bányákat, a kőfejtőket, a sziklagátakat, majd a boros-, és gombapincéket is. Minden, amit eddig szekérszámra mért rizzsel, gabonával és hallal vettünk meg, az egyszeriben a miénk lett, Jakob jogán.
A Hibbant persze diadalmenetben hazavonult a Trónra, és azonnal megkezdte tudósaival a tervezgetést. A Beszélő Monolit, a Hatok hídja és a Felhőváros – eleddig a királyságot csődbe döntő hagymázas képzelgések – most egyszeriben megvalósítható tervekké váltak. Jakob mindent akart, amit gyermekként a meséskönyveiben olvasott.
Én kiléptem a seregből, a szerződés lejárta előtt az egyetlen lehetséges módon – hazátlan lettem. Többé nem fizettem adót, nem kellett papír, hogy fegyvert hordhassak. Kapupénz, hajóbér, hídvám nekem nem volt gond tovább.
És soha nem telepedhettem le többé sehol. Nem vehettem nőül senkit, nem kaphattam birtokot, és így tovább. Azt hiszem, akkor már nem is akartam Hibbant Jakob országában otthonra lelni.
Meg aztán, mint mindenki, aki valaha is vívott háborút, tudtam, hogy ezzel még közel sincs vége.

Újra megsarkantyúzom a lovam.
Milyen árat fizettek a klánok Jakob álmaiért? Az Egy Ember tudja csak, hányan haltak közülük éhen a pusztákon, ahova szorítottuk őket, mennyit téptek szét a vadállatok, martak halálra a kígyók, azon az istentelen vidéken. Csak ő sejtheti, hogy milyen alkut kötöttek a hét pusztai törzzsel, hogy azok átkeljenek a gerincen, az utolsó emberig lemészároljanak mindenkit, majd megrohanják, és porig rombolják a Szarvat.
Lebukik a fejem, felrezzenek. Erősebben markolom a gyeplőt.
Azt látom, hogy most mit adnak a háborúért – nekem például tizenöt aranyat. Amit keresek, majd lotyókra költöm, a Hibbant meg a Felhővárosra. Végső soron a kurváimért ugyanúgy meghal majd a földönfutók fele, mint a király hóbortjáért.
Tizenöt arany, tizenöt ember. Egy aranyból két nőre futja egy éjszakára, igaz, a bort nekem kell vinnem. Ennyivel ér többet a favágók élete az örömlányokénál: egy aranyat számoltam fel értük fejenként. Nem kérdeztem semmit a férfitől, aki megbízott, nem is érdekelt igazán, hogy…
Megbotlik, majdnem a sárban kötök ki. Rohadt gebe.
Annyit mondott, hogy az emberei fent dolgoznak a Toboztetőn, a farönköt a folyón úsztatják le. Tudta; a környékbeliek nem vesztegetik az időt az egynapos kerülőre, hogy figyelmeztessék őket. Futnak az életükért, mielőtt a klánok az ő falvaikra is rászabadulnak. Kellett neki egy ember, gyors lóval. Becsületes lélek. Elvállaltam.
Úgyis mind halottak lesznek, mire odaérek.

A lovat elcsaptam, amint a puszta domboknak és fáknak adta át a helyét. Talán megél, mindenesetre a hegyen felfelé már nem sok hasznát venném, az utakat meg mostantól messze el kell kerülnöm. A hasadtfülűek nem ejtenek foglyokat. Ismerős szokás…
A Toboztető egynapi járásra van a Szarvtól. A klánok talán tartanak egy kis pihenőt, az ostrom biztosan őket is kimerítette, ott az utánpótlás kérdése, és a helyőrséget is fel kell állítaniuk.
…meg a bosszúvágy, vérszomj, harag és a tucatnyi felégetett szirtváros emléke…
Sietnem kell, ez a csapás szerencsére nem idegen nekem. Két évvel ezelőtt is itt mentem fel, hat másik felderítővel, hogy kikémleljük a szirtváros védelmét. Akkor a tetőn még nem voltak favágók, a városnál meg nem volt védelem, a kapu nyitva állt, a gerinc népe mit sem tudott még Jakob jogáról.
Gyorsan haladok, ez könnyebben megy, mint a lovaglás; mióta élek rosszul ülöm meg a hátasokat. Ismerem a fákat, az akkor száraz patakmederben most térdig ér a víz. A hegyen körbe kényelmesen felfelé baktató ösvényt sziklamászással rövidítem le. A görbelábúak sem rettennek vissza a kapaszkodótól, de ha útba is ejtik a Toboztetőt, biztosan nem erre küldik a csapataikat. Ha én lennék a Kékszemű helyében, azért úgy ötven lándzsást felzavarnék oda.
Hogy lehet egy orknak kék a szeme?
Már itt az ősz, az avar vastag, tocsog a víztől. Minden lépésnél barnára rohadt levélcsomók tapadnak a csizmámra. A fák esőtől nyálkás, rongyos kísértetek, a fekete törzsek, görbe ágak megégett csontok. Majd megfagyok, elég volt, elég, hogy megint halottak után futok, hiszen biztosan vége van már.
Megyek tovább, felfelé. Jéghideg veríték a hátamon, vacogok, ahogy a csuromvizes ruhámat átfújja a fel-feltámadó szél. Felérni minél előbb, összeszedem, ami még jó valamire, mondok egy imát a halottakért, aztán a zergeúton lekecmergek Vashátig és kibérelem a legmelegebb szobát meg a legolcsóbb lotyót amit találok. Így kitart majd egy hétig a pénz, mielőtt átköltözöm a kaszárnyába. Megtehetem, a hazátlannak ingyen szalmazsák és napi egyszeri étkezés jár, ha hajlandó harcba indulni Jakobért.
Jakob, öreg cimborám. Mivé lennék nélküled?
Egyre több fenyő, az ázott lombok nehéz páráját most már gyanta szaga édesíti. Egyszer sem álltam meg pihenni, még sötétedés előtt fel kell érnem, és továbbindulnom.

Könnyen rátaláltam a favágók táborára. A két év alatt széles ösvényeket vágtak maguknak, az erdő egy letarolt részén felhúzták a kunyhóikat, latrinát ástak, majd agyonszurkálva és felkoncolva végigheveredtek egy-egy vértócsában. Az eső gyengéd kézzel mosta le sebeikről a vért, és hintett vizet üres szemeikre: az Egy Ember halálukban még megadta nekik a könnyeket, amiket ők már nem sírhattak el.
Csend, a zápor finom pattintásokkal játssza a maga kis zenéjét a leveleken, farönkökön és a tőlem kétlépésnyire kiterített férfi homlokán. Szája az égre tátva, mintha nagyot akarna kortyolni az esőből. Ne fáradj cimbora: ha az elvágott nyakadon nem bugyogna ki a víz, hát a felhasított beledből biztosan kibukna. Későn értem ide, indulhatok is az utamra tovább, de…
…de a vér csak rózsás foltokban maradt meg a ruhán, mert az eső már esett, amikor ezeket megölték. Szerszámok sehol, a favágók nem dolgoztak – a fűrészek könnyen rozsdát fognak ilyen időben. Mindegyik csak inget, nadrágot visel, a házban voltak, amikor rajtuk ütöttek. Tüzet raktak abban a nagyobb kalyibában, a füst még most is…
Mehetnék tovább. Elvégeztem a feladatom, megszolgáltam a tizenöt aranyat. Ám a Gerincháború még nem ért véget, ott a házban az ellenség, a favágók tüzénél melegszik. És a háborúban meg kell ölni az ellenséget. Mindet.
Visszahúzódom a fák közé, a kunyhó hátsó részéhez kerülök. A fal mellett magasra halmozták a tűzrevalót, a favágók készültek a hidegre. Minek is, hiszen most olyan nyugodtan tűrik az esőt, és ezt a rohadt jeges szelet, amitől úgy elgémberedtek az ujjaim, hogy majd kiejtem a kezemből a kést. Lassan mozdulok az ajtó felé, az ablaknál lehúzódom. Hallgatózom, de nem, nincsenek neszek, csak a kövér cseppek kopogtatnak a fülem mellett a gerendákon.
Felegyenesedem, nagyon óvatosan lesek be: ha meglátnak vége, rohannom kell. Egyedül, szemtől szembe nem bírok el velük. Odabent durva asztalok, székek, az ajtóba vert szögön kihasadt kabát. Elgurult bögre a padlón, vérfolt, kandallóban égő tűz. Jobban előre kell hajolnom, de ha meglátnak…
A fal mellett földre dobott pokróc, rajta egy ork hever, mellette két társa. Összehúzódtak, a testükkel is melegítik egymást, ruháik kiterítve száradnak. Ledobálták a víztől nehéz bőrvérteteket, csizmáik a padlón, félholtan alszanak a lángok melegénél. Ismerem ezt: napokon át menetelsz, harcolsz, a test fájdalma tompa és távoli lesz, mintha valaki más küszködné végig a napokat, és te csak rángatnád azt az elbutult húsbábut magaddal. Aztán végül megérkezel abba a faluba, kicsivel túl a gerincen. Még ki sem hűltek a hullák, a ruhád a vérüktől mocskos, de egyszer csak rád tör, hogy most vége van, néhány órára vége van. Néhány óra ágyban, tűz mellett, ahol nem esik rád az eső, nincs hideg, és leveheted a büdös ruháidat. Így alhatnak ők is: átjöttek a gerincen, a Szarv ostroma, aztán egy őrjárat ide, ahol lándzsahegyre tűzték ezeket a szerencsétleneket. Utána ittak is talán, leültek megszárítkozni, míg végül elnehezültek a szemhéjak. Tudták: nincs itt már senki, a mi csapataink még napokig nem gyűlnek össze, és nem ők hárman fognak hiányozni arra a pár órára. Csak egy kicsit pihenni…
Az ajtó csendben nyílik ki, nem nyikordul meg. Besurranok, és rögtön be is hajtom magam mögött. Az alvók nem rezzennek fel, csak az egyik szája mozdult meg lustán: álmában köszöntötte az érkezőt. Leguggoltam mellé, a nyakára térdeltem, és a kést a szívébe nyomtam. Nem vártam, a vér szalagként folyt le a kezemről, forró bársony, felmelegíti az elfagyott ujjaimat. Átvágom a mellette fekvő torkát, az felriad. A szemei az álomból fájdalomra ébredő értetlen tekintete, miért nem kap levegőt? Aztán az eszelős félelem, amikor megérti, hogy késő. Sikoltana, de csak gurgulázó hörgés tör fel, vörös buborékok dagadnak és pattannak szét a nyakán. Pislogok, mert a szemembe csap a vére. A harmadik hirtelen felül: harcos ösztön, mozdul a fegyverért. Már nem érem el egy halálos döféshez, a szúrás lecsúszik a lapockáján, végighasítom a hátát. Felüvölt, a hangjától majd beszakad a fülem. A bokájába kapaszkodom, négykézláb próbál a lándzsához jutni. Belevágom a lábába a kést, aztán újra és újra. Üvölt, vonszolna magával, csak a fegyvert érné már el, én meg ha végre feljebb tudnék döfni, vége lenne. Megint szúrok, a kés egy roppanással áll meg a derekában. Próbálom kirántani, de csak recseg, hiába rángatom a nyelet, a penge megszorult a csontjában. Hagyd abba a sikoltozást, dögölj már meg te fattyú, dögölj végre meg… Elengedem, és odébb gördülök.
Felállok, az meg üvölt, és elérte ugyan a lándzsát, de nem tud talpra állni, ki is ejti a kezéből. Esetlenül kaparászik a hátához, a vére tócsában terjed körülötte, az én karom is abban úszik, az arcomon, nyakamon érzem a melegét. Megint megfogja a nyelet, de kiveszem a kezéből: erőtlen már, mint egy kölyök. Döfök, majd ránehezedem a nyélre, amíg a lándzsa hegye a testén át a padlóban állapodik meg.
Megcsúszok az egyik vörös tócsán, jobbra tőlem az átvágott torkú felrúgja a széket, a lába döngve csapódik a padlódeszkákra. Még hörög, ugató köhögés szakad fel a pofájából. Valami ork átok lehet, majd mintha a belét hányná a padlóra, úgy loccsan ki a szájából a vér.

Találtam száraz ruhákat, a szögre akasztott kabát ha rongyos is, de még mindig jobb, mint az én véres és csuromvizes gúnyám. Nem ittam, nem heveredtem a tűz mellé: nem adom meg a lehetőséget egyik mindenhatónak sem, hogy a jogos bosszú, vagy az igazság nevében ugyanúgy a véremet vegye, ahogy én gyilkoltam le ezt a hármat.
A zergeút nem lesz könnyű, és már az első óra után megint bőrig fogok ázni, de az az egy óra jár nekem, ahogy a tizenöt arany meg a szoba is Vasháton. A kést kirángattam a hulla hátából, de a hegye kicsorbult, a penge is elgörbült, ezért otthagytam; és inkább az egyik ork pengéjét dugtam az övembe. Ami ehetőt találtam, azt magamba tömtem: két nap alatt elérhetek a városig, addig kibírom ezzel. Vízben meg biztosan nem lesz hiány.
Még két nap, még két napot kell bírnom, és pihenhetek. Megint vége lesz néhány napra, vagy akár hetekre is, ha a klánok nem sietnek. Várhatnék egy kicsit, csak amíg kialszik a tűz, a vér nehéz szaga nem zavar. Leülök a székre. A karomra hajtottam a fejem, ha nyitva tartom a szemem, látom a vért a lábam körül, így lehunyom inkább. A hangokra figyelek, az eső zajára a tetőn, az ablakon.
Nagy szemű zápor, erős koppanások a gerendán, egy apró pattanás a tűz felől, alig rezzenek össze. Odakint mintha egyetlen óriási csepp hullana alá, ami akkorát szól, mint egy pocsolyába toccsanó láb…
Görcsbe rándul a gyomrom, mert most én következem, elaludtam, mindjárt én fulladok a saját vérembe. Valaki itt van, de már kezemben a kés, egy ugrással a küszöbnél vagyok – nem vágtak meg – valami dobban a deszkán, teljes súlyommal nekirontok az ajtónak. Csattanás, felkiált, szúrni, szúrni markolatig, és aztán újra…
- Ne! Ne!
A hátán csúszva próbál minél messzebb kerülni tőlem, keze az arca előtt, az orrából dől a vér. Nem ork, ez nem egy ork. A hajába markolok, és talpra rántom.
- Meg ne nyikkanj, mert kibelezlek, féreg! – a hasának nyomom a kést, a haját nem engedem el. Mennyit aludtam? Néha az órák ilyenkor egy pillanatnak tűnnek…
Világos van, még mindig esik, a tűz még égett, ezt láttam egy villanásra, amikor felpattantam.
- Ki vagy? Ki az átok vagy te kurafi? – a kezemben remeg a kés. Ember ez, de a háborúban ölni kell, ölni.
- Vladek vagyok! Csak én vagyok az, Vladek… – szűköl. – Vladek, az Egy Emberre esküszöm!
- Megöllek, nyomoronc! – a ház falának vágom. Megölni, mert talán nincs is egyedül, talán megleptek, lehet hogy kém, én egyedül vagyok ezen a hegyen, a favágók meghaltak, és még két nap az út a Vashátig. Csak én vagyok, mindenki más…
- Barát vagyok! Barát! A klánok… – elfullad a hangja, rettegés ül ki a szemébe.
Barát. Igen, ezt értem. Az eső lehűti a homlokom, a víz az orromról csepeg a késre.
- Favágó vagy – már értem, már tudom. Elmúlt, csak egy pillanatra hunytam le a szemem, nincs baj.
- Igen, igen! Az orkok reggel jöttek, Misát a fészernél ölték meg, aztán Alekszejt, amikor kirohant a házból. Én…
- Hol bújtál el? – vakkantom közbe. Sehol senki, a fák néma oszlopok, fejük súlyos, testük esőtől mázas. A halottaink nyitott szemmel őrzik a tisztást.
- A kordéknál, ott mindig fel van halmozva a rönkfa, mert reggel úsztatunk, és most még…
- Vegyél száraz ruhát, kölyök. Már ha van neked olyanod – mordulok rá. – Ne hozz semmit magaddal. Lejössz velem Vashátra.
Nyitná a száját, de talpra rántom, és a kunyhója felé lódítom.
- És ne szólalj meg. Ha bármit mondani, vagy kérdezni mersz, kivágom a nyelved.

A kölyök persze biztosan kérdezett volna, mégsem tette. Mióta csak él – annak idején így voltam vele én is – nyilván azt verték belé, hogy hallgasson. Először az apja, majd a favágók, és mindenki, aki több évet, vagy aranyat bitokolt, mint ő. A kölyökjobbágy a legcsendesebb fajta a világon. Nem ellenkezett, magára húzott egy száraz nadrágot meg egy ködmönt, és igyekezett lépést tartani velem.
Gyorsan haladtam vele, az erdei élet hamar megkeményíti az embert. Nem haladhattam a saját tempómban, de nem is szidtam érte. Ha lemaradt megvártam, és valamivel gyakrabban tartottam pihenőt, mint azt a magam számára megengedtem volna. Megkaptam a pénzem előre, hát most rajtam a sor, hogy az alku szerint minden élőt eljutassak Vashátig. A hazátlannak csak az adott szava marad meg. Nincs már becsületünk, nincsenek törvényeink, csak a zsold és az alku számít. A pénzt az utolsó vasig, a szerződést az utolsó betűig számon tartjuk.
Úgy számoltam, a kölyökkel a harmadik nap végén fogom elérni az erődöt. Egy kicsit éhesebb, egy kicsit fáradtabb leszek.
- Megállunk – vetettem oda neki. Sötétedett már. – Pihenünk napkeltéig.
Letelepedtem egy fatörzs mellé.
- Ha egy gyökérre ülsz, nem ázik át annyira az üleped. Ne zajongj. Ha nem bírsz aludni, akkor is maradj csendben, amíg én alszom.
Felé fordultam, az arca már csak egy világosabb homályfoltnak látszott az egyre sűrűbb árnyak között. Egész nap kitartóan menetelt, nem panaszkodott. Kemény legény.
- Beszélhetsz – mondom halkan. – Most beszélhetsz.
- Ki… – megköszörülte a torkát az egész napos hallgatás után – Ki vagy te, uram?
- Hazátlan vagyok.
Ahogy azt sejtetted, kölyök.
- De… De nincs fegyvered, uram.
Megveregettem a kést az övemben.
- Ez a fegyverem, kölyök. Egyebet minek hoztam volna – mesélek neked a háborúról, te gyerek. – A Toboztető már klánoké. Ha szemtől szembe összefutok a katonáikkal, akkor vége. Nincs az a fegyver, ami megment, csak több súlyt cipelek.
- Bolesjov gazda küldött utánunk, igaz-e, uram? Áldott jó ember, a pénzt is úgy mérte, hogy ne szoruljunk meg. Egy Ember ő uram, bizony. Egy Ember vagy te is, uram.
- Hazátlan vagyok, kölyök – nem is tudja talán, hogy minket nem áldhat meg senki.
- Egy Ember vagy, uram.
Ha akarod kölyök, hát felőlem…
- Pihenj inkább – a sötétben már nem is látom őt, az eső és a fák hangjára figyelek. Fázunk, de legalább a szél nem olyan ostoros, mint amikor felfelé jöttem. Néha összerázkódik a hidegtől, de aludni csak nem tud a mihaszna. Hosszú lesz így az út.
- Mi a neved, uram? Kérlek, áruld el nekem!
A nevem, na igen.
- Megmondom, de utána holnap estig egy szót sem szólsz, értve?
- Ahogy akarod, uram.
- Nikolai Atnov vagyok. És most hallgass.
A karomra hajtottam a fejem, és hagytam, hogy a zápor tompa ritmusa megtöltse elmémet. Csak néha riadtam fel, ha a víz a tarkómra cseppent.

- A Pöröly? Te vagy a Pöröly, uram? Az Egy Emberre!
Alig várta már, hogy beesteledjen. Egész nap tágra nyílt szemmel lihegett a sarkamban, és a szemében egyre nagyobbá és nagyobbá váltam. Délutánra már biztos lehetett benne, hogy hófehér pariba, aranyozott vért és egy királyi nyeregzászló vár engem Vasháton.
- Én vagyok, kölyök – a zsebemből kihalásztam a kérget, amit egy édesfenyőről hántottam le menet közben. Kettétörtem, az egyik tenyérnyi darabot odalöktem neki – Rágjad. Le fog mállani a széle, kásás lesz, de ne nyeld le, vagy holnap végigfosod az erdőt, szavamra. Köpd ki.
- Ismerem az édesfenyőt – bólogatott – Alekszej olyan vodkát főzött belőle, hogy csak na!
Hogy nem fordult ki a beletek. Lándzsával sem vennének rá, hogy még egyszer a számba öntsek belőle.
- Uram, igaz a történet? Amiről a nevedet kaptad… Igaz?
- Meséld el nekem azt a történetet, kölyök. Igazán.
Meséld el, kölyök. Egy nap talán hinni fogok benne én is.
- Viccelsz, uram? Te biztosan…
- Csak bátran. Szeretem másoktól hallani – mormoltam a sötétbe.
- Mesélik uram, hogy a legnagyobb szirtváros ostrománál harcoltál. Fent, egészen a csúcson van az a vár, a neve Saskarom.
Sorsh’karoom, kölyök. Messze nem a legnagyobb, a neve orkul kék eget jelent.
- Te az elsők között értél a bástyára, uram. Kezedben az uralkodó zászlajával, miközben tombolt az ostrom körülötted.
Ostrom? A kapu nyitva állt, és mielőtt észbe kaptak volna, kitörtünk a Fazekas-hágóról és levágtuk az őröket.
- És akkor az orkok vezére bajra hívott téged. A buzogányod nyele eltört, de te puszta kézzel is bezúztad a fejét, pedig a legkeményebb ork sisakot viselte, uram! A kezedben meg összetörtek a csontok, majd később rosszul gyógyultak meg, ezért tele van göbökkel, de ettől csak még keményebb az öklöd, ahogy beszélik. Te igazán belapítottad az ork fejét sisakostul, ugye, uram?
Kiköptem a kéreg egy darabját valahova a homályba. Szegény kölyök. Vasháton csak akkor maradhat, ha beáll a seregbe.
- Nem az orkok vezére, kölyök. Egy sámán volt, valami koponyát viselt a fején, és részegen jött ki egy kocsmából. Én belefutottam. A tarisznyával vágtam fejbe, amibe a zsákmányt gyűjtöttem. De tényleg felfordult.
Megragadtam az ingét, és magam elé húztam.
- És ha elfogadsz egy sok csatát megjárt legendától egy igazi jó tanácsot: ne harcolj az első sorban kölyök! Soha ne legyél az első.
Elengedtem, mire visszazöttyent a helyére.
- Az elsők elsőnek halnak meg. Ahogy az dukál.

Nem tudom, hogy a kölyök mennyire gyűlölt, vagy kedvelt meg az után az este után. A harmadik nap – nekem a hetedik – már mindketten túl elcsigázottak voltunk ahhoz, hogy beszélgessünk. Ennek ellenére jól számoltam: estére elértük Vashát kapuját. Én a hazátlanok jogán léptem be a kapun, a kölyök pedig csatlakozott Jakob seregéhez. Nem köszöntem el, nem kívántam neki szerencsét, a kezét sem szorítottam meg. Egyszerűen bementem a kapun, és nem néztem hátra. Sok csatát láttam: a harcban az újoncok legalább úgy hullnak, mint az első sorok katonái. Az Egy Ember legyen veled kölyök – ha szerencséd van, akkor egy veterán lesz, aki vigyáz a bőrödre.

Vashát – nem tudom, melyik uralkodó húzatta fel ezeket a falakat, mindenesetre ő ugyanúgy ismerte az emberi természetet, ahogy mindenki. Sosem tudtunk békében élni senkivel, a határaink mentén mindenhol várak állnak, amióta csak emlékeink vannak. Talán azt az uralkodót Építő Jakobnak, Bástya Jakobnak, vagy Gyáva Jakobnak hívták, mit bánom én…
Kora este volt, de az utcák nem aludtak. Készültek az ostromra, megrakott szekerek indultak fel a faluból a várba. Köveket, gerendákat, hordókat, és egyáltalán mindent felhordtak, amire szükség lehet. Két katona ment el mellettem, vagy egy tucat férfit vezettek, mint az ökröket a vágóhídra. Szarvnak egy ócska lándzsát, takarmánynak meg némi kenyeret és sajtot kapnak majd, aztán a mészáros is megérkezik, hogy nyíllal, karddal vagy fejszével kivéreztesse őket.
Már nincs hova futni. A kapuőrségnél egy volt bajtárs behúzódott mellém az eresz alá, amíg a parancsnok a fáklyafénynél kibetűzte a joglevelem, és belekaparta a nevem a kapukönyvbe.
- A Kékszemű nem bolond. Szarv után előreküldte az agyarakat a Vásár-hídig és a keleti gázlóhoz. Nincs út a Trón felé, és ha korai erősítést küldenek a mezővárosokból, akkor a tengerig véres lesz a folyó, az biztos.
Biccentettem, értem én, cimbora. Az agyarak végigharcolták ellenünk a gerincháborút, sokat látott, veterán katonák. Tartani fogják az átkelőket, csak egy összeszedett támadással lehetne visszaszorítani őket, de mire a zászlósseregek felvonulnak, ki tudja mi itt leszünk-e még?
- Mennyien vagyunk? – elfogadtam a felkínált pipát, és mélyet szippantottam belőle. A forró füst átmelegített, még ha körmeivel kapaszkodni is próbált a torkomba lefelé menet.
- Számra elegen – horkant fel. – Emberben kevesen. Két század van, akik ott voltak délen, és három, akik megjárták a Gerincet. A többi meg legfeljebb a kocsmában verekedett. A Kékszeműnek sincs sok jó katonája, és a sátorosok sem szeretik az ostromot, de sokan vannak, mint a nyüvek a dögön.
- Egyiket a másik után. Hisz tudod – megkerestem a tekintetét.
- Egyiket a másik után, Nikolai – összeütöttük az öklünket búcsúzóul.
- Az a kölyök – szólt még utánam, mire visszafordultam – a földim. Kár érte.
Bölcs ember vagy te, bajtárs. Mi mind azok vagyunk.

A háború éjszakái mások. Ilyenkor az utcák vannak tele, és a házak meg a boltok állnak üresen. Aki nem sajnálta a hiábavaló munkát, még be is deszkázta az ablakokat, ajtókat. Az emberek egy része időben útnak eredt, mielőtt a Kékszemű gyűrűje bezárult volna. Akik meg nem akarták itt hagyni szülővárosukat, azok felhurcolkodtak az erődbe. Nincs már fűszerbolt, nem kapni vásznakat, csak a pékek dolgoznak, mint az őrültek, és a mészáros ordítja vörösre magát, amikor királyi ígéretlevéllel fizeti ki az őrkapitány, mielőtt a katonák elhordják az áruját.
Persze Gutton, a jó öreg Gutton őrmester itt maradt. Minek is futott volna, hiszen csata előtt mindig jó vásárt csinálnak a fogadósok. Vész idején a korcsma ajtaja ugyanúgy nyitva áll minden órában, ahogy a templom kapuja. Az egyikben suttogva fohászkodhatsz az Egy Emberhez, a másikban ordítva káromolhatod – ahogy éppen kedved tartja.
Fogadó a Sánta Bakához, szavamra, Gutton gúnyt űzött még a nyomorából is. Amikor átlőtték a lábát még odafent a Gerincen, lesántult. A sors azonban nem bánt el vele: a kurafi szerencsés kézzel markolta ki a részét a zsákmányból; az egyik ork házból egy egész kis ládikónyi ékszert rabolt. Ha egészben ér vissza, elvedelte volna mindet, de tudta, hogy most ez az utolsó mulatsága lenne. Megvette hát a templom melletti legnagyobb házat, és fogadót nyitott. Persze Vasháton már volt fogadó, és egy jöttment csúnyán végezte volna, ha bele akar köpni levesébe, azonban Guttonnál a katonáknak mindig jutott hitel. A másik fickót egy párszor jól elvertük a kaszárnyaudvaron, mire megértette a dolgot, bezárta az ivóját és odébbállt.
Benéztem a templomba: három alak ült a padsorok között, az egyik fejét a fára hajtva szunyókált, a másik kettő halkan beszélgetett, ki tudja mit tárgyaltak meg így az éjszaka közepén. A pap lassú mozdulatokkal emelte le az oltárról a csonkig égett gyertyákat, és újabbakat tett a helyükre. Az Egy Ember imái fekete betű-sáskahadként kapaszkodtak a falon.
A Sánta Baka felől tucatnyi hang zűrzavara énekelt ismerős zsoltárt, az ablak fényei újra és újra rám kacsintottak, ha valaki elhaladt előttük odabent. Biccentettem az Egynek, majd megindultam Gutton őrmester szentélye felé.

- Inni jöttél? – kérdezte Gutton, miközben egy jókora késsel éppen lehasított nekem egy darab kenyeret.
Végignéztem a fogadón. Jó pár arcnál megállt tekintetem, akik hunyorítással vagy egy fél-tisztelgéssel köszöntek nekem. Bajtársak, helybéliek, és némelyik asztalnál újoncok, a maguk kis dacosan bátorságot mutató, vagy félelemtől nyíltan bizonytalan csoportjában. Hangzavar, dohányfüst, a sarokban zajos kompánia próbált valami nótát egyszerre elordibálni. Az egyik asztal alatt eszméletlen katona hevert, ajkán nyugodt mosoly, kezében még ott a kupa. A bor egy része a nyaka körül folyt szét, milyen ismerős ez a kép, talán még ha a szeme is olyan meredten bámulná a plafont…
Visszafordulok az őrmester felé, egy darab sajtot és szalonnát tesz a kenyér mellé. Fehér abroszból vette elő, nem a pult melletti ládából, miben már napok óta áll a sör mellé való a bakáknak.
- Ma nem iszom, őrmester. Egy szoba, az a tányér és egy halom tűzrevaló elég lesz nekem mára. A belem is elfagyott, már egy hete áztatom maga odakint.
- A gázlónál voltál?
- Nem. Toboztetőről jövök.
Összehúzta a szemét, és bólintott egyet, csak úgy magának.
- Öltél?
- Hármat. Tizenöt emberért mentem fel, egyet hoztam le, a többi már halott volt, őrmester. Már csak ide jöhettem.
Gutton elém tolta a tányért, nekiláttam.
- Szerencséd volt. A nyakam rá, hogy a klánok szekerei elakadtak a szurdoknál. Már napok óta esik, a gerincen végig feláztak az utak. A sereget küldték előre, ahogy mi is, emlékszel? Most minden élelmük ott vesztegel Karhagánál, és várják, hogy jobbra forduljon az idő. A Kékszemű tudja, hogy megszorulhat a síkon, ha ennivaló nélkül marad. Azért vesztegelnek még mindig a Szarvnál.
- Lehet benne valami – vetettem oda két falat között.
Gutton kivitt néhány sört, és üres korsókkal tért vissza, amíg én ettem. A kupákat egy dézsába hajította, a szennyes víz kicsapott a peremen.
- Holnap kell nekem egy nő – a kabát ujjával letöröltem a zsírt a számról.
- Nincsenek már itt olyan nők, Atnov – mondta rosszkedvűen. Beharapta a bajuszát, és félrenézett. – Na, menj aludni, nekem ezekkel lesz dolgom hajnalig.
Ilyen könnyen nem szabadulsz, kurafi.
- És a lányod? – vetettem oda. Nem néz rám, mert látnám a szemén, hogy mennyire gyűlöl.
- Már nem csinálja, azt Atnov. Ő már…
- A bajtársad voltam Gutton! – csattanok fel. – Aranyat adok neki, ahogy mindig, tudod te azt. Nem elég jó már a pénzem, őrmester?
Te tudsz rólam mindent, őrmester. Együtt voltunk a Gerincen, te tudod, hogy a Toboztetőn voltam, tudod, te tudsz mindent erről, Gutton. Te is ilyen voltál. Te nem vagy az Egy Ember, hogy ne szánj meg. Te nem teheted meg.
- Nem jó ez így, Atnov.
- Úgy látom, már felejtesz, fogadós. Te már nem tartozol közénk, igaz? Megtaláltad a számításod, a te kezedhez nem tapad…
- Elég! – az ökle nagyot csattan a pulton, néhányan odakapták a fejüket. – Tudod hol a szoba, Pöröly.
Elővettem a zsebemből az aranyat, és elé tettem. A szemét kerestem.
- Egyiket a másik után, őrmester.
Emlékezett. Az arcára árnyék borult, majd végigmért azokkal a szemekkel, amiket olyan jól ismerek a tükörből. Aztán valamit motyogott a bajsza alatt, és elvette az érmét.
- Egyiket a másik után, Pöröly.

Gutton szobája fent volt az emeleten, és ahogy haladtam felfelé, minden egyes lépéssel nehezebb lett a testem, erőtlenedtek a lábaim. Most van vége, arra az áhított néhány órára. Háromnapi lovaglás, egy újabb nap fel a hegyre, majd még három Vashátig. A gúnyám hidegét már nem is érzem, noha ugyanolyan ázott, mint volt. Az övemet már a folyosón lecsatoltam, a kés egy pillanatra idegennek tűnt. Persze, hisz azt a másikat otthagytam, az ork kése ez, nem is vérfoltos.
A falak, az ágynemű, minden dohszagot áraszt ebben a szobában, de nem érdekel. Levetem a ruhámat, szétteregetem a szobában mindet, hogy megszáradjon. Hideg a takaró érintése, csak néhány pillanat kell, hogy végre átmelegedjem. Gutton megrakatta nekem a tüzet, amíg az ivóban beszélgettünk. Nemsokára meleg lesz, és most megint pár órára vége, megint elfelejtek mindent egy fél napra.
Az Egy Emberhez még azért mondok egy imát: ha megölnek álmomban, végezzenek gyorsan.

A nagy fekete gödör befogad, ahogy mindig. Mióta vár engem türelmesen? Csak fekszem az alján, az eső egy pillanatra sem szűnik. Fázom. Fázom, mert az út a Toboztetőn, az út Vashátig, az út a gerincen és az életen át kioltotta a lángokat, és oda juttatott, ahol nincs többé meleg és fény.
Vér, a vérről soha nem beszél senki. Gyilkosok, fosztogatók, haramiák vagyunk. Hibbant uralkodók, hazátlanok, sánta őrmesterek és bosszút hajszoló, kékszemű orkok. A történek a vérről nem beszélnek, a mesékben a halál csak egy kardcsapás, egy szó sem esik bennük kínról, sikoltozó kölykökről, akiknek nem volt más választásuk, csak háború. Szavak, szavak körülöttem a Pörölyről, aki puszta kézzel agyonvert egy ork vezért, de most álmomban a Pöröly lándzsát döf egy asszony mellkasába, és megcsavarja. Fel kell ébredjek, mert álmomban a Pöröly felgyújt egy házat, az ablakon ork csizmadia ugrik ki, és meg kell ölni. Fel kell ébredjek, mert ha ébren vagyok, akkor a Pöröly, igen, akkor ő annyira más… A mesék szépek, igazságosak, és az a történet is egy hősről, egy legendáról szól, nem pedig arról, aki Gutton szobájában fekszik eszméletlenül.
Aztán eltűnnek az álmok, és az Egy Ember végre magamra hagy a sötétben.

- Hősök lesztek mind, ti kölykök! Szavamra!
Fenékig, ezt a kupát is fenékig, bajtársak! Most még csak riadt szemű, bamba pofájú parasztok vagytok, de ezután hősök lesztek mindannyian, a legnagyobbak majd megviszik a többi halálhírét.
- Ne feledjétek, hogy testvérek vagytok, bizony! – ó, hogy néznek rám, tudják, hogy a Pöröly nem hazudik. – Közös az ételetek, a fegyveretek, a nőitek, barátaim!
Mert hát a halottnak úgysem kell a páncél, a pajzs, ami kevésbé rozoga, mint amit a kezedben tartasz, úgy ám. Megtanuljátok, hogy kell ügyesen lehúzni a láncinget a hulláról, bizony ám, bajtársak. Először a láncinget, azután a zsebeit, hátha akad egy-két érme, és neki már úgysincs rá szüksége. A nő meg… Nevetnem kell, nevetek veletek együtt, katonák!
- Gutton, hozz még bort!
Körém ültek ezek a taknyosok. Nézegetik a ruhájuk mellkasán Jakob címerét, és megértik majd, hogy nekik csak a tabard járt, de bőrvértet bizony nem kaptak rá. Mindegy, akad majd páncél bőségesen, ha a Kékszemű megérkezik. Majd én…
- Majd én… – nem, nem ezt akarom mondani – Majd én megmutatom nektek, hogy nyílnak szíjak a legkönnyebben.
Suttogok, nem ezt akartam mondani. Az egyik megböki a mellette ülőt, összemosolyognak. Jól felöntött a garatra a vén obsitos, mondja. Úgy, úgy kölyök, tréfa az egész.
- A kiváló Gutton őrmester! Csak úgy hordja nekünk, bizony ám! Egyiket a másik után, igaz-e őrmester?
Igaz-e őrmester? Minden szavam igaz, ugye? Te tudod, Gutton őrmester.
- Egészségedre, Pöröly.
Hangosabban, cimbora! A végén még azt hiszem, nem is áldomás volt ez. Hova mész, te átkozott, hé!
- Hé, hé… – motyogok, kiáltani akartam, de Gutton már el is ment. Ezek meg néznek rám, van amelyik megmosolyog, van amelyik szinte issza minden szavamat. A bornak már nincs íze, a szám két oldalán csorog ki, ahogy egyszerre dönteném magamba.
- Legények, ti megvéditek ezt a francos várat, úgy ám… – összeborzolom a mellettem ülő haját, aztán a vállába kapaszkodom. A fene vigye ezt a billegős széket, amit ez a sánta disznó alám rakott – Ti nem hagyjátok majd, hogy a csecsemőket is legyilkolják ezek a…
Nem, nem ezt akarom mondani, mert ilyen a gerincen volt, de meg kellett tenni. Az ellenség volt, igen. Kicsi ellenség de ellenség.
- Az ellenséget meg kell ölni, értitek? Mindet. Ugye?
Némelyik bólint. Ó, ezek pompás katonák lesznek, igazán pompásak. Őrmester, hol vagy te átok? Hozz bort, és mond el nekik te is, hogyan kell ezt csinálni, egyiket a másik után.
- Őrmester! Gyere ide! Gyere ide, te sánta őrmester!
Veletek nevetek, fiúk. Nevessetek ti is tele torokból, átkozottak! Ne sunyd le a fejed, te suttyó, ott!
- Elég lesz már, Atnov – ereszd ki a hangod, kutya! Üvölts úgy, ahogy a rohamot vezényelted akkor…
- Ne átkozz engem, őrmester – a székem felborul, amikor felállok, megkapaszkodom az asztalban, Gutton vállában. – Csak segíts, segítsen nekem, őrmester úr.
- Felviszlek a szobába, Pöröly.
- Nem, nem uram! – lerázom a kezét, egy újabb széket borítok fel, ahogy oldalra támolyodom. Nedves fűrészporba lépek, valamelyik idehányt, amelyik nem bírja a vodkát. – Ne vigyél engem sehova, őrmester úr! Segíts, segíts elmondani ezeknek! Te emlékszel a Gerincre és a Kék Égre, igaz, őrmester?
Mond el nekik te, őrmester úr. Én nem tudom, nem tudom elmondani nekik, pedig már minden borodat megittam, és azt mégsem tudom elmondani nekik. Tarts meg, kölyök, az Egy Ember hozott most ide.
- Elég lesz – Gutton, téged a szemed mindig elárul. Segíts…
- Pedig te emlékszel, bajtárs – nem látok, homályos foltok, beesik az eső a tetődön, fogadós, és az arcomon szaladnak le a cseppek. – te is emlékszel. Egyiket a másik után.
- Felküldtem Jelenát, Pöröly. Menj – talán csak én hallom a hangját, és a kölyök, akibe kapaszkodom. Mondd el nekik, vagy tégy bármit Gutton. Csak legyen esélyük, választásuk, csak annyit tegyél meg, hogy a Gerinc tűnjön el a föld színéről Jakobbal és velünk együtt. Én képtelen vagyok rá.
Nem kell, most már nem is kell, mert vége van. Egy hangot sem hallok, az ivó elcsendesedett, a kölyök a lépcső felé cipel. Látom a csizmámat, ahogy bizonytalan léptekkel próbálok egyenes ösvényt taposni a fűrészporba. Nem tudok már lépni, talán én vagyok a sánta Gutton, a Pöröly hátramaradt az asztalnál, és még mindig az újoncokat traktálja részegen, ahogy szokta.
A kölyök felrángat a lépcsőn, és vinne tovább, de elkapom a korlátot.
- Kölyök, te nyavalyás, kölyök – suttogom. – Állj meg.
- Hányni akarsz, Pöröly?
Éles a nyelved bitang. Látod már, milyen egy igazi hős? Érte nyúlok, de félrelöki a karomat.
- Előbb okádd ki magad. Ne a ruhámat hányd le.
Megteszem kölyök, szavamra.
- Ígérd meg, hogy soha nem leszel az első, kölyök – legalább ezt ígérd meg, aztán vess meg, ahogy csak akarsz. Nem válaszol, csak méreget, én meg az olajmécses sárga foltjából vigyorgok rá, a korlátba kapaszkodom. A kezemet nézi, a kezemet, ami ugyanolyan hibátlan, mint az övé. Aztán megragadja a kabátom, és elrángat a fal mellől.
- Soha ne legyél az…
A vállával löki be az ajtót, majd engem is betaszít. Elbotolom a küszöbben és négykézlábra esem, de kölyök nem segít fel, csak bevágja az ajtót mögöttem. Nem tudok okádni, a bor savanyú íze megtelepszik a számban, elzsibbasztja a nyelvemet.
Jelena szürke kísértet a gyertya fényénél. Amint meglát, felkel a székről, és már fűzi is a ruháját. Előre hajol, látom a szemét a gyertya fényénél. Üres tekintete, mint a halott orké, az arcát Gutton pirosra pofozta. Nem néz rám, a gyertyát elfújja, és hallom, hogy az ágyba mászik. Talán abban bízik, hogy eldöglöm itt a padlón.
Nem látom, a fejét elfordítja, a karja csak két darab hús a hátamon, de nem számít. Nem érzem az ágynemű dohszagát, sem a saját bűzömet, csak azt tudom, hogy felmelegít, hogy végre most talán nem fázom annyira. Nem kell, hogy akarja, nem kell, hogy szeressen, csak megérinthessek valakit, valaki élőt, és egy kicsit legyen vége a hidegnek.
Nevetett, valamikor az éjszaka alatt nevetett, nem tudom miért.

- Mozgás! Amelyik lemarad, azt én rugdosom át a pokolba!
Tizenöt embert kaptam. Kettőt délről, és egyet, aki megjárta a gerincet, a többi újonc. Köztük van a kölyök is.
- Ne maradj le!
Az ostrom tombol körülöttünk, ezek a parasztok meg összerezzenek minden sikolyra, lehajtják a fejüket, és úgy rohannak utánam. Az egyiknek még oda is sóztam, amikor a fülére szorította a kezét.
- A falat figyeld! Mindig a falat! Emeld fel a fejed, paraszt! – ordítom túl a csatazajt. Ott, meginog valaki, az álla alá kapta a nyílvesszőt, a lába megbicsaklik, lelép a gyilokjáróról. A fejéről leveri a sisakot a korlát, amikor átbukik alatta, és jókora zuhanás után csattan egy hordóra. Az egyik paraszt megtorpan, de nem hiába osztottam be a sor végére a veteránt: az nagyot taszít rajta, és tovább tereli. A sebesültek húzzák ki a roham végéig, vagy dögöljenek meg. Amelyik meg halott, annak úgyis mindegy. Itt még van elég ember…
- Tovább, tovább, a szentségit! – üvölt a sereghajtó, elrohanunk a kapubástya mellett, és az Öregtorony felé kanyarodunk.
Tizenöt embert kaptam, hogy a falak körül cirkáljunk, és kisegítsük a védőket, ha a Kékszemű létrásai lyukat ütnek valahol. A klánok két hete vonultak fel Vashát alá, és nap nap után indították a rohamokat a falak ellen. A Kékszemű nem várhatott tovább, az Egy Ember nem volt kegyes hozzá. Utánpótlásának nagy része még mindig nem vergődött át a hágón. Be kell vennie a várat, nem vesztegetheti az idő, hogy kiéheztessen minket, hiszen nála is szűkösen mérik a fejadagot, és az agyarak sem tarthatnak ki a végtelenségig a folyónál.
Láttam a kölyköt először ölni, és láttam, ahogy újra megteszi. A sors vele sem bánt puhább kézzel, mint velem: a világ nem állt meg, és én nem engedtem, hogy megnézze magának a hullát, hanem odébb taszítottam. A dög lezuhant, magával sodorta az alatta érkezőt is. Persze a lándzsát benne hagyta a nyomoronc: ha rendes katona lenne, keményen megbüntettem volna, de így csak kicsavartam az egyik halott kezéből a fegyvert, és neki adtam.
Ha nem vagyok vele, vége van. Ott állt, a kezét nézte, megdöbbent. Az újoncok sokszor halnak meg így, mert az előbb leszúrt után mindig ott a következő. Egyiket a másik után. Mindet meg kell ölni.
- Betörés! Betörtek! Ide, ide!

Ó, hogy gyűlöltelek akkor, kölyök. Ordítottam, ahogy a csecsemő üvölt az anyja után, de te csak rohantál, mert te nem voltál hős, nem voltál legenda. Én akartam lenni az első, de te gyorsabb voltál, átkozott.
Talán heten értünk oda, a többi megfutott, amikor meglátták, hogy a Bagoly-torony ajtajánál már orkok tódulnak kifelé. Ha még úgy húszan veled lettek volna, kölyök, talán megélsz. Az első hozzá hasonló volt, fiatal, talán húsz évet látott hasadtfülű suhanc, egy hullából próbálta kirángatni a fejszéjét, amikor a kölyök a nyakába vágta a kardot. Szerintem az ork nem is látta, hogy jövünk. Aztán a kölyök oldalába vágtak egy lándzsát, és amikor felbukott, kapott egyet a hasába is. Átléptek rajta, az egyik ork elbotlott a lábában, és elzuhant.
Láttalak akkor kölyök. Az ostoba paraszt pofád még bambább volt, mint valaha. Láttam, hogy mozog a szád, hogy a szemeddel keresel valakit, aki elmagyarázza, mi is történik.
A földön fekvőnek a nyakára tapostam, hallottam, ahogy a csigolyája elroppant. Berontottam közéjük, a lándzsáik túl hosszúak voltak, az egyik már kaparászott a fejszéje után, amikor a szétzúztam a vállát. Visszakézből csaptam szét egy sisakot, a következő majdnem feldöntött, amikor kiugrott az ajtón, egymásba kapaszkodtunk, a lehelete megcsapta az arcomat. Láttam, hogy zöld a foga, annak a furcsa növények a szaga áradt a szájából, amit mindig rágcsálnak. Elgáncsoltam, a mögöttem jövő meg a földhöz szegezte.
Elértelek, kölyök. Akkor még éltél, a lándzsanyélbe kapaszkodtál.
Nem csúsztam meg a véredben, noha a beleléptem. Te soha nem raktál nekem keresztbe, kölyök. Belefutottam még egybe, a többieket megelőzve az ablakon ugrott ki. Hátán a Kékszemű zászlaja, a vértjén az agyarak jele. A kardja elcsúszik a pajzsomon, de másik kezével az arcomba csap. A világ megbillen, a szöges ork kesztyű feltépi a húst, a fél fejem elzsibbad, forróság ömlik végig rajta. Hátratándorom.
Ütni, ütni, vaktában, csak arra, amerre sejtem, és valahogy talpon maradni. Két döndülés: az alkarjára szíjazott vassal védte a csapásokat. Pillanatokra látok csak, az egyre fehérebb arcodat kölyök, az ork vértjén a négyszeres farkasbélyeget, és a kék eget. Megint ütök, a fegyver nyele egy roppanással eltörik, a buzogány tollas feje elrepül, én meg majdnem elzuhanok a lendülettől.
Gyűlölöm, a puszta akaratommal meg tudnám ölni, gyűlölöm Jakobot, gyűlölöm magamat, és gyűlöllek téged is kölyök. Felordítok, félresöpröm a kardját, aztán az arcába vágok, hogy a rostély elrepül a sisakjáról, a kezem recsegve törik össze és az agyvelje mocskos felhőben loccsan ki.

A második Gerincháború ugyanolyan rövid és véres volt, mint az első. Jakob, a dicsőséges, ezúttal is diadalat aratott. Vashát védői kitartottak, amíg a zászlósseregek felvonultak, és összecsaptak a gázlónál az orkokkal. Az agyarak két napig tartottak ki a többszörös túlerő ellen, majd Jakob katonái áttörtek a gázlón, átkarolták a Vásár-hidat, és lemészárolták az agyarakat az utolsó orkig. A foglyokat a Trónra vezető út mentén akasztották fel. A Kékszemű feladta Vashátat, és megpróbált visszavonulni a gerincre, de a Szarvnál beérték és csatára kényszerítették. A kimerült orkok borzalmas vereséget szenvedtek, vezérük a katonáival együtt esett el a csatatéren. Csak kevesen jutottak át a hágón, és a Nagy Gerinc újra a királyságé lett.
Én sem maradtam sokáig Vasháton. Nem tudom, a kölyköt hova temették el, és mondtak-e érte imát az Egy Emberhez. Nem tudom az igazi nevét, és ahogy múlik az idő, már az arca is egyre homályosabban él az emlékeimben.
De ha az utamba hoz a rossz sors, és a nevemről kérdezel, akkor meg tudom mutatni a kezem, és el tudom neked mesélni a kölyök történetét.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához