LFG.HU

Varga M.A.D. Károly
ismertetőCimkek

Ismertető – White Wolf: Vampire klánregények sorozat

Hol kezdjem…
Azon kevés szerencsések közzé tartozom, akik már a
teljes
sorozaton végigrághatták magukat; engedtessék
hát meg nekem, hogy egy ilyen apró, előzetes reklámot
engedjek meg.
A klánregények jók . Nem mindig, nem mindegyik; de
az összkép számomra kimondottan pozitív, és nem
elhanyagolandó tényező, hogy a regények sorai közt olvasva a
játékhoz is nélkülözhetetlen információkat csíphetünk el.
Mielőtt bárki is azzal vádolhatna, hogy előre lelövöm a
poénokat, szeretném leszögezni: nem tartalmi bemutatás a
célom, sokkal inkább a szerzők kritikája. Remélem, a
megjelenés sorrendje éppúgy megfelel Nektek is, mint nekem…

Stewart Wieck , a Sötétség Világának egyik
megalkotója vállalta magára a sorozatot útjára indító első
regény, a már magyarul is megjelent Toreádor megírását, ő
“követte el” a talán-legnehezebb Malkavitát, és
szerkesztette a sorozatot követő, annak szereplőit
továbbjátszató antológiát*.
Az ő szerepe kétségkívül a legszembeszökőbb a későbbiek
folyamán. Leopold fontosságát talán nem kell hangsúlyozzam
(megtette már helyettem a Gangrel regény), az viszont
mindenképpen említésre méltó, hogy a karakter bemutatásában
már a sorozat első oldalain elrejtette azt a
csavart, amit kizárólag az utolsó, a Nosferatu klánregény
fed fel. Bár maga a sztori kissé laposnak tűnik, a későbbi,
egyre inkább felpörgetett cselekményű regények fényében
azonban meglepően konzekvens és átlátható tud maradni –
különösen, mert az aprólékos műgonddal bemutatott és
mozgatott karakterek alig fele “éli meg” a regénysorozat
folytatását. Ebből is kitűnhet, a regény a meglepetéseit nem
a cselekmény, vagy a világ, hanem – vérbeli Toreador? –
megoldással a szereplők szintjén követi el.
A Malkavita klánregény határozottan nehezen emészthető
darab, a rejtvények és enigmák kedvelőinek pedig kötelező
olvasmány – feltéve, ha meg tudják szerezni a kirakós játék
többi darabját is. Félő például, hogy a Gyehenna Nyolc
Jelének ismerete nélkül már a legelső fejezet mondanivalója
is elsikkad – de hát ez üzletpolitika, és egyébként is
idegesítő lehet kiegészítőkben és modulokban eladott
információkat újra és újra szájba rágni… Jó hír, a szöveg
előre és visszamenőlegesen is értelmezi magát – rossz hír,
hogy a regénysorozat teljesen más részeiben. Aki minden
vonatkozásban érteni akarja a cselekményt, az jobban
teszi, ha egyvégtében olvassa a regényt a sorozat többi
részével; de, kétségtelen, a jó memória és a szinten tartás
is rengeteg segíthet.
Sebzés: Toreador 8D6 – Malkavita 9D6.

Eric Griffin különös kettőst vállalt magára, a
Tzimisce és Tremere párost. Ez a két, annyira homlokegyenest
különböző klán regénye azonban meglepően élethű környezetet,
és az elvárásoknak maradéktalanul megfelelő karaktereket
mozgat. Habár határozottan csökkentette a Tremere
élvezhetőségét az előjáték, ami voltaképp a Tzimisce-ben
egyszer már megírt gyilkosságot ismételte meg, mégis úgy
tűnik, szükség volt rá – hogy most a színfalak mögötti
koncepcióváltást sínylette-e meg a regény, vagy épp
ellenkezőleg, azonos cselekvést különböző szemszögből –
Tzimisce, Tremere – ábrázolt az író (utóbbi esetben viszont
taps az ötletért), valószínűleg sosem fog kiderülni. Ami
biztos: még ez az egyébként apró hiba sem képes maradandóan
rombolni a magyar olvasók számára oly távolinak tűnő Tremere
(sorrendben az utolsó előtti, tehát tizenkettedik) regény
színvonalát.
Amiért külön dicséret illeti az alkotót, az a meseszövése. A
Tzimisce pontosan olyan undorítóan gyönyörű allegória, mint
amit elvárhat a klán bármely kedvelője; a Tremere viszont
végrehajtotta azt a bravúrt, amire sokak szerint a Sötétség
Világa képtelen. Hát, tévedtek: íme, a misztikus Tremere
mágia. A cikk alkotója töredelmesen kénytelen beismerni, egy-
két nyilvánvaló példától eltekintve fogalma sincs, ki mit és
hogyan használt. A bravúr azonban nem állt le pusztán egy
misztikus mágiakép felvázolásánál: sikeresen belekevert egy
megkapó legendát, ami – még ha igen jó eséllyel is pusztán a
regény kedvéért lett megkomponálva – váratlan lendületet ad
a történetnek, messze föléemelve a cselekményt és a főhőst
az alkotásra kényszerített “setting”-nek. Oh, a regény
csúcspoénja pedig már messzire előrevetíti a sorozat
lezáratlanságát, valami elképesztő pimaszsággal használva a
White Wolf taktikáját: válaszolj meg egy kérdést – és hagyd,
hogy felvessen 10 másik, sokkal égetőbbet.
Sebzés: valahol 7D6 és 9D6 között – Griffin megítélése
szükségszerűen szubjektív.

Gherbod Fleming nevével érkeztünk el a sorozat
legtöbbet alkotó, önmagából legtöbbet mutató írójához.
Fleming a szerzője nem csak a Gangrel, de a Ventrue, az
Asszamita, a Brujah és a sorozatzáró Nosferatu klánregénynek
is. Már a regények puszta száma is kérdőjeleket ébreszt
azzal kapcsolatban, hogy vajon ez a termelékenység nem ment-
e a minőség kárára.
A válasz a leghatározottabb nem. Fleming különösen adaptív
írónak bizonyult – pillanatnyi megingások nélkül képes
eleget tenni a klánok meghatározta követelményeknek. Hűen
kezeli a rábízott karaktereket, legyenek akármilyen
szituációban, mindvégig a klán vagy a karakter szemszögéből
képes ábrázolni a környezetet, reflektálni a cselekményre,
és egy pillanatra sem veszti el az uralmát eközben a mese
felett. Mind a párbeszédei, mind az ábrázolt látásmód
annyira egyedi és eltérő, mégis hibák nélkül megfelel a
klánokkal szemben támasztott elvárásoknak. Különösen
folyamatában olvasva a regényeit, az emberben óhatatlanul
kétségek támadnak: biztos , hogy ez az ember
komponálta a Ventrue hátborzongatóan manipulatív
párbeszédeit (melyek akár önmagukban is iskolapéldái
lehetnének a szavakkal vívott politikai tétmérkőzéseknek),
aki a Brujah-k közízlést enyhén sokkoló nyelvezetét is ilyen
magabiztossággal használja?
De nem csak a klán megkövetelte hangulat, a
cselekményvezetés is kiemelendő. A “végig következetes”
jelzője talán nem is megfelelő, tekintve, hogy milyen
bravúrosan oldotta meg a Stewart Wieck által a Malkavitában
elkövetett jóslatok beteljesülésének éreztetését. Egyetlen
pillanatra sem fordul elő a szöveggel, hogyan nyíltan
kellene utalnia bármilyen próféciára, mégis szinte kizárt,
hogy a figyelmes olvasó elsiklana bármi fontos felett is –
érdemes az angol eredetit megszerezni tudók számára
összevetni a Wieck-féle utalásokat a Fleming-féle
beteljesítésekkel, mert nem mindennapi élvezetet nyújtanak.
Fleming valami különös módon sosem szorul magyarázkodásra,
prózája azonban, bármit is kell bemutasson, mindig
közérthető marad – és ez érvényes szövegszinten is: angolul
tanulók (haladó szint) egy szótár segítségével különösebb
probléma nélkül kell, hogy tudjanak boldogulni a szöveggel.
Sebzés: legkevesebb állandó 8D6.

Kathleen Ryan a kétregényes írók táborába tartozik
– legnagyobb sajnálatomra. Az első regénye, a Szetita a
hírek szerint hamarosan megjelenik magyarul; talán nem bűn
elárulni, hogy a legterjedelmesebb regény a sorozatban.
Hölgyek, figyelem: Ryan prózája végre szakít a
konvencionális WoD-ábrázolásokkal, és egy olyan
szívfájdítóan gyönyörű szerelmi történetet mesél el – persze
gondosan a “világformáló” és “kétségkívül fontos” események
közzé ágyazva – ami, már csak a vámpírok lenyűgöző világa
miatt is, sokáig tartó emlék marad. Mi, férfiak sem maradunk
persze sokáig érdekesség nélkül: a Szetita főszereplő, Hesha
Ruhadze ugyanis kétségkívül az utóbbi idők egyik
leglenyűgözőbb Vampire karaktere lett. A regényről nem
akarok szuperlatívuszokban beszélni – egy kicsit más a
hangvétele, mint a White Wolf-tól eddig megszokott prózáké
(köszönhetően a női írónak – örök hálánk!), egy kicsit
ráérősebb a cselekmény szövése is, de ez jottányit sem
csorbítja az értékét, sőt, pont ez az alig érezhető
különbség emeli a felsőkategóriás írások közzé.
Az írónő másik alkotása, a Ravnos már nem váltotta be a
hozzá fűzött reményeket – persze kétségtelen, a Szetita után
magasra emeltem a mércét. Bár a történet nem is emelhetett
volna katartikus magasságokba – az ív itt és most
kétségkívül megkövetelt egy kis pihenést, hogy a
Malkavitával felszárnyalhasson. Félre ne értsen senki – a
Ravnos is kitűnő alkotás, de aki a Szetita hangulati
folytatását várja, csalódni fog: a regény asszimilálódik a
sorozathoz, és inkább a cselekményre fekteti a hangsúlyt.
Kár, hogy ennek a hangulat látta kárát – de ez utóbbi erősen
szubjektív vélemény.
Sebzés: Szetita 8D6 – Ravnos 7D6.

Richard E. Dansky neve fémjelzi a Lasombra
klánregényt. A regény – egyetlen ökörségtől eltekintve –
messzemenően korrekt; bár a mozgatott karakterek számát
tekintve talán túlfókuszáltnak tűnhet. Ezt viszont
egyszerűen meg lehet magyarázni – a sorozat cselekménye
összesen ennyit szánt Lasombrákra. Voltaképp elég heroikus
és meggyőző, hogy az író ennyiből fel tudott építeni egy
komplett regényt, ami ráadásul kimondottan élvezetes is. Jó
pont Dansky-nak, és egy rossz, amiért kizárólag ezt az egy
regényt írta meg – így elég nehéz eldönteni, mire képes egy
hálásabb feladattal.
Sebzés: 7D6 – nem ártott volna a regénynek pár további
cselekményszál.

Justin Achilli regényét, a Giovanni-t amilyen
lelkesedéssel vártam, annyira el is kedvetlenített.
Szétesik. Nem a kötés; a cselekmény, a történet maga.
Valamiért képtelen volt meggyőző egységbe fogni a szálakat –
az egész regény a levegőben lebeg, és megvannak a maga kis
fordulatai, de nincs a részek között kohézió. Olyan, mint
egy laposabb akciófilm: nézhető, de nem igazán maradandó
élmény. Talán a karakterválasztás miatt – a várva várt
Nekromanciára van pár minimális utalás, mégis egy izomfiú a
főszereplő, aki pusztán végrehajtó a klánon belül. Erre
írhatott volna jó történetet, de mellétette Isabel Giovanni-
t, hogy képviselve legyen a “táp” is, és ezzel egy csapásra
lefejezte mindazt a talán-előnyt, amit egy nem-a-piramis-
csúcsa karakter mozgatásával elérhetett volna. Így a
“táprészleg” tehetetlen lesz, az “izomrészleg” pedig
határozottan ostobának és kicsinek tűnik; kétségkívül
tanulságos, de egyáltalán nem hálás megoldás. Megemlíti a
sorozat egyik hátterét adó, igazán nagy ívű ötletet, amit
akár ki is fejthetne, mert megfelelőbb alkalmat már nem
kínál a hátralévő 2 regény (a Giovanni a tizenegyedik) – és
ehelyett egy E. A. Poe-stílusú rémmesét erőltet a
cselekménybe, ami – az európai olvasónak talán? – idétlennek
tűnik, és egész egyszerűen kikívánkozik onnan. Még akkor is,
ha a mese csak köntöse egy újabb ívnek; de a köntös pocsék,
az ív pedig – akárcsak a sorozatindító társa – elsikkad.
A regényt még megmenthetné, ha epizódonként jó lenne – és
ez, szerencsére, elég rendszeresen teljesül is. Valami miatt
azonban minden harmadik-negyedik epizód vacak, és ez
rányomja a bélyegét a többségre is; így, bármilyen megkapó
megoldásokat is talált, a színvonal egységét nem tudta
fenntartani. Határozottan kár – jópár olyan pillanat akadt,
amikor egyértelműen remek volt a történet, és ez azt
jelenti, hogy az író nem adott bele mindent – vagy amit
beleadott, az nem volt elég.
Sebzés: 6D6 – meglepően ötletdús részletek, meglepően lapos
részletekkel.

Összesítés: a Vampire rajongóknak kötelező
olvasmány. Előnyei komolyak – egyrészt, lehet kiélvezni,
hogy mi európai vámpírok vagyunk; így nyugodt szívvel
röhöghetünk pl. az atlantai játékosokon, akik egyik napról a
másikra Szabbat városban találták magukat – és, mellesleg, a
Szabbat nálunk csak gyöngült. Másrészt, és ez a játékhoz
különösen fontos, komoly információdömpinget találhatunk a
“mi is maradt ki az alapkönyvből” dolgokra –ilyen például,
hogy a Vicissitude nem maradandó változásokat okoz, vérért
gyógyítható. Rendkívül tanulságosak a szereplők – nyilván
sokan lesznek majd, akiket “Igen, egy ilyen karaktert én is
szívesen eljátszanék” jellegű mondat suttogásán kapunk
Összesített sebzés: legalább 8D6.

Jobb játékot, és szebb álmokat:
Varga M.A.D. Károly

*: A klánregényekhez kapcsolódó antológia ismertetését –
egyelőre – nem vállalnám magamra, tekintve, hogy még nem
sikerült rátenni a kezem :)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.