LFG.HU

Honfy Ágnes Ilona
novellaCimkek

Germaine mindig jó fiú volt, akár egy földre szállt angyal. Mindenkivel kedvesen és természetes közvetlenséggel bánt, nagy tekintélyű apjával, a márkival éppúgy, mint annak legutolsó csatlósával.
És nemcsak a viselkedésében mutatkozott annyi kellem és báj, hanem a külsejében is. Már kisbabának is ennivaló volt, fiúcskának azután éppolyan édes. Később, ahogy lassan sihederré cseperedett, s lefogyott róla a babaháj, a vonásai határozottabbakká váltak, mégis megmaradtak megejtően szépségesnek. A küszöbön álló férfikor szemernyit sem csúfította el, sőt, ha lehet, fokozta ennek az imádnivaló arcnak a tökéletességét.
Persze a szememre vethetik, hogy a szülői elfogultság beszél belőlem. Melyik anya ne látná angyalinak a saját gyermekét?
Nem mondhatok mást, mint hogy a fiam testben és lélekben egyaránt gyönyörű volt – ha férfira lehet egyáltalán ilyet mondani, akkor az én Germaine-emre mindenképp.
Most is szép, de már csak az én szememben, és talán azokéban, akik korábban a legközelebb álltak hozzá, s még mindig elvakítja őket az iránta érzett szeretet, aminek hamvait – kihűlt, szürke hamvait – a szívünkben őrizzük. Mindazok ellenére, ami történt. Vele és velünk.
Az a lány! Az az átkozott boszorkány!
De végső soron egyedül magamat hibáztathatom.

Fiatal voltam, és önfeledten boldog.
Férjem, akit már a házasságunk első évében ezzel a tündéri gyermekkel ajándékoztam meg, minden földi jóval elhalmozott. Nem tudtam olyat kérni, amit ne teljesített volna a kedvemért. Az emberek marquise-nek szólítottak, földig hajoltak előttem, és tőlük sem tudtam olyat kérni, amit ne lettek volna kötelesek teljesíteni.
A férjem, aki annyira szeretett engem, és akit idővel én is megtanultam szeretni, sosem panaszkodott amiatt, hogy Germaine egyke maradt. Azelőtt folyton azt hajtogatta, hogy sok gyerekre vágyik, kisfiúkra és kislányokra vegyesen, akikben a mi kettőnk nemesi vére elegyedik, az ő esze és bátorsága az én szépségemmel, azonban miután először vette a karjába a fiunkat, sosem említette ezt többé.
- Földi asszony ritkán szülhet angyalt e világra, másodszor pedig egyáltalán nem – vált a szavajárásává.
Az én angyalkám – így neveztem hát a fiamat, és hamarosan így hívta őt az egész háznép.
Amikor Germaine a kastélykertben játszott – velem labdázott, vagy olasz ólomhuszárait meneteltette fel angol dragonyosaival szemben – a park magas falai és még magasabb hársfái között, ezerszer is megfogadtam, hogy mindentől megvédem őt. Minden erőmmel azon voltam, hogy ez a csodálatos kis lény, aki a magasságos mennyek kegyelméből rám bízatott, csakis a szépet és a jót lássa maga körül, s mindarról, ami csúf és bűnös, ne is legyen tudomása.
Rosszul végeztem a feladatomat. Nem elzárnom kellett volna a külvilágtól, hanem felkészítenem őt mindarra, ami odakint acsarkodik rá. Nem védelmeznem, hanem megtanítani őt védekezni.
Milyen kevés idő jut is egy anyának a gyermeke életéből… Az idő a legcsalfább teremtménye a Mindenhatónak. Azt hihetnénk, hogy állandó, de pusztán egy szempontból az: állandóan változtatja futásának sebességét. Germaine első tizenhat éve, amit vele tölthettem el, gyorsan elillant, mint a füst. A következő hosszú esztendők nélküle pedig lassabban teltek, mint amilyen lassan a tenger hullámai koptatják kaviccsá a parti szirteket.
Hogy sírtam miatta, mikor elment!
Tanulni vágyott, világot látni, és még valami másra is, amit elhallgatott előlem, mert tudta, hogy mélységesen elszomorítana vele. Egy levelében megírta később, hogy beállt a hadseregbe. Gyanítottam, hogy férjem tudott a fiunk tervéről, talán titokban ő maga szorgalmazta azt, de nekem erről soha nem beszélt.

Szívdobogtató látvány volt, amikor Germaine végre hazajött, tetőtől talpig uniformisban.
- A királyi gárda kapitánya vagyok, mama! – újságolta ragyogó szemmel.
Elhozta magával az új barátait is. Megszédített a sok rang és cím, ahogy sorra bemutatta őket, csupa egyenruhában feszítő nemesúrfit jól csengő, régi nevekkel.
Ha akkor hallgatok a megérzéseimre, rövid úton kidobatom valamennyit, hogy a lábuk sem éri a földet.
- Maradnánk egy kicsit – kérte Germaine, és én beleegyeztem.
Azt hittem, azt vártam, hogy nappal együtt üldögélünk majd a kertben, olvasgatunk, beszélgetünk, mint rég, esténként a zeneszalonban együtt szórakoztatjuk a ház urát, a férjemet, én énekelek, Germaine az aranydíszes, kényes csemballón kísér, amit egyedül az ő finom ujjainak volt szabad érinteniük.
Mindez csupán ábránd maradt. Sosem lehettünk már ugyanaz a boldog család, mint azelőtt.
A fiam a napjait a társaival töltötte, a kastély kertjének falain kívül. Aztán az estéit, majd egyre gyakrabban az éjszakáit is.
Az én szívem pedig anyai féltéssel remegett érte, most talán még jobban, mint amikor elérhetetlen messzeségben volt tőlem.
- Nem ülhetek folyton a te szoknyádon, mama – nevetett rajtam Germaine.
Ó, mennyire más volt, hogy megváltozott!
Akkor jöttem rá, hogy amikor elment, valójában tőlem akart eltávolodni. Egy pillanatra megfakult körülöttem a világ, a nyári szellő jeges orkánként tépett belém. De csak egyetlen pillanatra. Azután a fiam engesztelő mosollyal nézett rám, kedveskedő csókja rebbenő pillangószárnyként érintette az arcomat, s ettől minden megint olyan sugárzóan meleg lett és élettel teli, mint azelőtt.
- Azért, angyalkám, mégsem hiszem, hogy ezek a fiatalemberek lennének neked a legjobb társaság – feleltem.
- Jaj, mama…
- Rajta, győzz meg! Mondd el, mi mindent csináltok!
- Kilovagolunk, csatangolunk a vidéken, vadászunk – vonogatta kelletlenül a vállát. – Tudod. Amit a korombeli ifjak szoktak.
- Egész éjjel tivornyáztok valahol, részegen keveredtek haza hajnaltájt, felveritek az egész házat… Erre neveltelek én?
- Hagyd, édesem, a fiunkat! Férfiember már, a saját útját járja – fogta a fiú pártját az apja is.
Az ő szava előtt meg kellett hajtanom a fejemet.

Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a féltésre igenis volt okom.
Germaine egy napon nem tartott a társaival. Nem is bújt elő a szobájából, még az ágyából sem kelt ki. Enni nem kívánt, aludni nem tudott, csak feküdt mozdulatlanul, kínkeserves arccal.
- Angyalkám! – szaladtam hozzá, miután ezt jelentették nekem a szolgák.
Beesett volt a szeme, sápadt az arca. Szürke, hamuszürke.
- Mi bajod, drágaságom? Mutasd, hol fáj?
- Itt, mama – és a szívére mutatott. – Olyan hideget érzek…
Emlékszem, kétszer is felsikoltottam. Először azért, mert azt hittem, komoly betegség támadta őt meg. Másodszor pedig azért, mert abban a pillanatban már tudtam, hogy ennél súlyosabb veszély fenyeget: a fiamnak a lelke fájt.
Egy nő megérzi, ha vetélytársa akadt. Még inkább egy anya.
Hiába kérleltem, Germaine nem árult el többet. Kénytelen voltam a cimboráihoz fordulni, a cselédektől kérdezősködni, nyomoztatni utána.

A lányt – mert persze az angyalkám gyötrődését egy lány okozta, hogy a pokol tüze eméssze, most és mindörökké! – Cendrette-nek hívták, akik egyáltalán a szájukra vették a nevét. Sosem láttam őt, de hírből ismertem, ahogy mindenki a környéken.
- Rosszfajta – mondták rá.
Azt is beszélték, hogy folyton elszökdös otthonról, és a régi temetőkertben kószál. Száz évvel korábban ennyi elég lett volna, hogy boszorkányság vádjával megégessék. Most, ha bárki kérdőre vonta, a lány hatalmas szemeit tágra nyitva csak azt felelte, rég halott anyja sírjánál imádkozik. Ezzel az álságos gyermeki szeretettel nem lehetett vitába szállni.
Elhatároztam, hogy meglátogatom a családját.
Tisztes, köznemesi népség volt, egy tisztes, kisvárosi házban laktak, és minden tekintetben tisztes életet éltek. A látogatásom amolyan csodaszámba ment náluk. Fel-alá szalasztották a szolgálókat, s csak nagy sokára tudtam nyugodtan szót váltani a ház asszonyával.
- Nem az én lányom – sóhajtotta fáradtan, amikor Cendrette-ről kérdeztem. – Isten látja a lelkemet, elfogadtam volna a sajátomnak. Mindent meg is tettem érte, hogy magamhoz édesgessem. Olyan kicsike volt, olyan szomorú… De gyűlölt attól a perctől fogva, hogy az apja idehozott engem ebbe a szörnyű házba, és a gyűlöletéből sosem engedett.
- Talán attól félt, hogy ön az anyja helyét akarja elbitorolni az apja szívében – találgattam.
- Az anyja helyét? – kacagott fel keserűen vendéglátóm. – Ó, marquise, nem az anyja helyét féltette tőlem. Hanem a sajátját.
- Nem értem.
- Hát persze, hogy nem érti. Sokáig én sem értettem – legyintett ő. – Az uramat a múlt ősszel temettem el, bármi történt is azelőtt, ma már nem érdemes firtatni.
- Hol van most Cendrette? Szeretnék vele találkozni.
- Ki tudja, hol jár, mit csinál? Pedig próbáltam a lelkére beszélni, tiltani, még elzárni is, hasztalan. Vessen meg érte, marquise, ha akar – fakadt ki az asszony -, de valakinek végre be kell vallanom, hogy nem bírom tovább! Nem bírok ezzel a lánnyal!
Mindkettőnk zavarát feloldandó megkértem, mutatná meg Cendrette szobáját, ha vele magával már nem találkozhatom. A háziasszony kivezetett a lakószárnyból a melléképületbe.
Ez valaha füstös konyha volt, amit a vendéglátóm ügyes kezekkel csinos lányszobává alakított át. Végignéztem a választékos berendezésen. A tekintetem az ágy fölé akasztott képen állapodott meg. Egy fiatal nő portréja volt, Cendrette néhai anyjáé – szép, szabályos arc, őzikeszemek, szőke hullámok.
- Lelketlennek tarthat, amiért ide száműztem a ház kisasszonyát – magyarázkodott mellettem az asszony -, de értse meg, nem maradhattunk vele egy fedél alatt!
- Hiszen ön úgy beszél róla, mintha félnie kellene tőle! – ragadtam meg a kezét.
- Félek is – suttogta, s a tekintete ijedten ugrált az én élő arcom és a festmény holt vászna között. – A család, a cselédek, mindannyian félünk. Éjjel bezárkózunk, befogjuk a fülünket, úgy próbálunk aludni. Amikor ő még fent lakott velünk a házban, minden éjszakánk éber rémálom volt. A hangok… Azok a testetlen hangok ott sustorogtak a sötétbe borult szalonban, a hálókban, a folyosókon. Hozzá jöttek. Ő pedig beszélt velük, és a saját szobájába hívta őket. Áldom az eget, hogy sosem értettem tisztán, mit mondanak, és hogy sosem kellett látnom, mi történik odabent.
Kiszakítottam a kezem a kezéből, a szemem a szeméből, ami alá mély, ólomszín árkokat vont a sok száz átvirrasztott éjszaka. Borzongtam. Menni akartam, el innen, minél hamarabb, minél messzebb.
Az asszony kétségbeesett kiáltása egy szívdobbanásnyi időre még visszatartott:
- Bolondnak tart, igaz, marquise? Néha én magam is azt hiszem, hogy az őrület határán állok. Mert mostanában a férjem hangját hallom, amint Cendrette-et keresi éjjelente. A csaknem egy éve halott férjemét…
Köszönés nélkül menekültem ki a házból.
A hintóm az utcán várakozott, én azonban úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejemet. Elküldtem a kocsit, és gyalog eredtem neki a kiserdőnek, hogy rajta keresztül levágjam azt a vargabetűt, amit az országút tesz a város és a kastély között.
A nap átragyogott a lombon, cirógató sugarai – fogom-e valaha is újra érezni őket? – elfeledtették velem a nyugtalanító gondolatokat.

Ott láttam meg őt, a ritkásan álló fák között. Egy napsütötte, félig a földbe süppedt sziklán nyúlt végig, a szoknyája derékig felgyűrve, a lábai között pedig egy férfi lihegett.
Egy fa takarásába húzódtam, szégyelltem volna, ha észrevesz. Eszembe sem jutott, hogy én vagyok a vidék úrnője, és éppen ő az, akinek szégyenkeznie kellene.
Igen, Cendrette volt az. Kísértetiesen hasonlított az ágya feletti festményen látott nőre. Az ő arca is ecset után kiáltott, szép volt és békés, ahogy a fejét félrehajtotta, mintha elszunnyadt volna. Résnyire nyitott szeme azonban elárulta, hogy eszméleténél van. Földig lógó kezében finom szattyánbőr zsákocskát szorongatott, amelyben érmék csörrentek – a pénz, amit az őt ledöntő férfi fizetett neki pár percnyi élvezetért.
Nem akartam erre gondolni, de a képzeletem óhatatlanul is Germaine-t idézte a férfi helyébe. Ez a céda ugyanígy dőlt hanyatt, ugyanezzel az unott mozdulattal tárta szét előtte a combjait, csakhogy az én angyalkám a szokásos fizetség helyett valami mást hagyott ott nála. Az ártatlanságát és vele a szívét. Ordítani lett volna kedvem, amiért a riherongynak még csak fogalma sem volt arról, hogy micsoda égi ajándékot kapott tőle.
A férfi eközben végzett. Hörögve bukott előre a rimára, de az lelökte őt magáról.
- Most pedig ide vele! – mondta.
A férfi azzal húzta az időt, hogy a nadrágját igazgatta vissza löttyedt szerszámjára.
Cendrette szoknyája még mindig fel volt tűrve, az öle nedvesen csillogott, az egyik melle kibuggyant a ruhájából. A kövön ült, a tagbaszakadt férfi pedig magasan fölébe tornyosult, mégis a lány diktált, a markát követelőző sietséggel nyújtotta előre.
- Nem hiszem, hogy több járna neked annál, mint amit már adtam – felelte a férfi. – Annyira azért nem volt jó.
- Megállapodtunk. Tudod, mi történik azzal, aki megszegi a velem kötött megállapodást.
A metsző hangra a férfi a mellkasához kapott, a teste görcsösen vonaglott a fájdalomtól, a térde megroggyant, az arca grimaszba torzult.
- Oda… adom… – nyögte ki utolsó erejével, és egy kis csomagot kotort elő.
A fájdalma azonnal enyhülni látszott.
A lány meztelen lábával lökte őt odébb, hogy a nap fénye a csomagra essék. Kibontotta, és kedvtelve szemlélte a több réteg gyolcs alól kibukkanó, fából faragott, apró játéklovacskát. A szattyántasakba dugta. Csak most simítgatta le magán a ruháját.
Elindult, de a férfi utána vetette magát:
- Könyörülj! Kérlek, könyörülj a kisfiamon!
Cendrette csak a válla felett vágta oda a választ:
- A kölyköd beteg. Nem éri meg a reggelt. Hogy mi történik vele azután, az mostantól már nem a te dolgod.
- Átokverte boszorkány, sátán ringyója!
- Az istent káromoljad, ne engem! Ő öli meg a fiadat, nem én. Ha nagyon szomorú leszel, néhány nap múlva eljöhetsz egy kis vigaszért. Ha pedig jó kedvemben találsz, talán még azt is megengedem, hogy találkozz a fiaddal…
Azzal eltűnt az erdő mélyén.
A férfi a földre roskadva zokogott, én rémülten kapaszkodtam a rejtekemül szolgáló fa rücskös kérgébe.

Amikor hazaértem, egyenesen Germaine-hez siettem. Már felkelt és felöltözött, de még mindig olyan erőtlennek és gyámoltalannak láttam, hogy attól kis híján én magam is elgyengültem. Most azonban nem lehettem kíméletes vele.
- Mondd, kért tőled valamit az a némber a bájaiért cserébe?
- Ő nem olyan! És ne nevezd némbernek! – háborodott fel a fiam. Láttam rajta, hogy kész lenne az egész világgal, még velem is szembeszállni az imádottjáért. – Bárki bármit állítson róla, ő pénzért nem, ő nem…
- Dehogynem, egyetlenem, de most ne vitatkozzunk ezen! Biztos, hogy nem adtál neki valamit, ami csak a tiéd, és amihez ragaszkodsz? A zsebkendődet? Egy régi, kedves könyvedet? Akár csak egyetlen szálat a kedvenc ruhád szövetéből?
- Nem, mama. Biztosan nem.
Ettől kissé megnyugodtam. Nehezebb dolgom lett volna, ha a boszorkány ilyesféle varázslattal köti magához a fiamat.
Szerencsére beérte Germaine hirtelen fellobbant érzéseivel. Egyelőre.
- Most is fáj, kincsem? – kérdeztem. – Most is olyan hideg?
- Ha itt vagy mellettem, akkor nem annyira. Ölelj meg, mama, ahogy akkor öleltél, amikor még kisfiú voltam!
Bólintottam. Az inge alá csúsztattam forró kezemet, a szíve fölé, hogy felolvasszam Cendrette tapogatózó jégujjait.
- Holnap elutazunk – döntöttem el.
Germaine úgy rándult össze, mintha megütötték volna.
- Nem, azt nem tehetem – suttogta. – Nem hagyhatom itt…
- Jót fog tenni neked a környezetváltozás, meglásd – igyekeztem könnyeden társalogni.
- Nem megyek sehova – hajtogatta ő elsötétült arccal.
Azelőtt soha nem mondott ilyen nyíltan ellent nekem. Én mégsem haragudtam rá. A szája remegett, a lábai is nehezen tartották. Csak akkor nyugodott meg, amikor megígértem neki, hogy nem erőltetem rá az utazást. Mindeközben a karomba fogódzkodott, és minden erejével a szívére szorította a kezemet.
A sima bőr, a rugalmas hús és a bordák csontketrecének rejtekében Germaine életének öklömnyi forrása riadtan vergődött, de éreztem, hogy az érintésemtől megint egyenletessé válik a lüktetése.
Talán még nincs késő – ez járt a fejemben. – A lány már a hatalmában tartja ugyan, de talán én még megmenthetem őt.

- Rendezzünk estélyt! – kértem aznap este a férjemet.
- Édesem, nincs itt a szezonja – nézett rám meglepetten. – Ugyan ki jönne el?
- Ha a te neved szerepel a meghívón, mindenki. És ha hozzátennénk, hogy Germaine tiszteletére adjuk az estélyt, akkor elhoznák a lányaikat is…
- Hát ez jár a fejedben! Ki akarod házasítani az angyalkádat. Nocsak, nocsak!
- Nem akarom. Mégis meg kell tennem.
Elmeséltem a férjemnek, hogyan epekedik Germaine a cafka után. A többiről nem beszéltem. Azt nem értette volna meg.
- A régi, beteg lángolást a legjobban egy egészséges, új szerelem gyógyítja – tettem hozzá.
- Ugyan! Az ő korában a szerelmi bánat gyorsan ébred és még gyorsabban múlik – pöccintette félre minden aggodalmamat a férjem, ahogy egy kósza tollpihét fricskáz le a válláról az ember. – Hadd éljen még szabadon a fiú! Majd a szezonban akár hetente adhatunk estélyeket, ahol kedvedre válogathatsz a menyjelöltek között. Akár a királyi udvarba is felmehetünk bálozni, ha itt nem találnál elegendő gazdag és szemrevaló hölgyeményt.
Mikor kettesben voltunk, mindig így beszélt, ilyen hányaveti módon, mintha még mindig az a régi gavallér lett volna, aki húsz évvel azelőtt udvarolt nekem.
- Hadd éljen még szabadon a fiú, amíg a kedve tartja! – ismételte saját magát nevetve. – Azután jöhet az örök iga, amit egy asszony vet a nyakába.
Tudtam, hogy először nemet fog mondani, és azt is, hogy a végén mégis enged majd nekem. A kastély és a birtok minden talpalattnyi területén az ő őrgrófi szava uralkodott, még rajtam is. De nem a hálószobánkban. Ez a szoba az én győzelmeim színhelye volt. Persze mindig meg kellett harcolnom értük. Szavak nélkül, a testemmel küzdöttem, mind a győztes, mind a legyőzött legnagyobb gyönyörűségére.
Így volt ez most is. Reggelre az uram beadta a derekát.

Onnantól kezdve a bál estéjéig naphosszat a fiam mellett voltam, csak akkor hagytam magára, amikor el-elaludt néhány órácskára. Túl gyenge volt, hogy tiltakozzon ez ellen a gyengéd rabság ellen. Gyakran láttam rajta, hogy a messzeségbe réved, mintha hívná valaki. Azonnal engedelmeskedett volna a hallhatatlan sürgetésnek, de én magamhoz öleltem, a két karommal tartottam vissza, a tenyeremet mindig a szívére szorítva, és Germaine maradt.
Eközben egy megbízható emberem állandóan Cendrette nyomában járt.
Ma már tudom, hogy nem csupán figyeltetnem kellett volna azt a förtelmes nőszemélyt, hanem – bármily szörnyű kimondani – hidegvérrel megöletni. Vagy inkább a saját kezemmel végezni vele, hogy biztos lehessek a halálában. Én azonban gyáva voltam a gyilkossághoz.
Ez az én emberem naponta jelentést tett. Semmi említésre méltót nem hallottam tőle, csupán azt, hogy Cendrette álló hétig az erdőben sétálgatott. A hamis biztonság illúziójába ringattam magam, és csak az estély napján fogott el a balsejtelem.
Szigorúan kifaggattam az emberemet, ő pedig megtört. Bevallotta, hogy a szajha megvette a hallgatását.
- Legalább ízlett neked a fizetség, amit az árulásodért kaptál? – kérdeztem megvetőn.
- Bocsásson meg, marquise! Az a nő bűnre csábított, én pedig nem tudtam ellenállni neki. Bocsásson meg! – kérlelt, és közben egyre a szíve táját markolászta. – Ez az ő műve. Bilincset vert a szívem köré, és érzem, ahogy egyre jobban szorít. – A hangja elfúlt, erőlködnie kellett, hogy beszélni tudjon. – Én akkor is elmondom… Valami szörnyűséges dologra készül… Ma éjjel… A régi temetőnél… Állítsa meg őt, marquise!
Azzal összerogyott. Fájdalmas rángások futottak át a testén, az ujjai az ingét tépték-szaggatták, a halálos kín üvöltést facsart ki a torkából.
Nem vártam meg, amíg kiszenved. Elrohantam a szájtátva összegyűlő szolgák mellett, ki a bálra felcicomázott termekből, át a park lampionokkal teleaggatott hársai alatt.

Kifulladva értem a kiserdőbe, a földbe süllyedt sziklához, ahol a múltkor a boszorkányt láttam. Emlékeztem, merre tűnt el akkor. Én is arra indultam.
Egy alig látható ösvény kanyargott át az erdőn. A fák mind sűrűbben nőttek, fekete, karmos ágaikkal kaptak utánam. A nap nyugodni tért, s csak az alkonyi félhomályban eszméltem rá, milyen csendes is körülöttem minden, és hogy mennyire lehűlt a levegő.
Nem volt kapu vagy fal, ami a temetőt elzárta volna. Sokáig nem is vettem észre, hogy már a sírok között járok. Az első földhalmok egyszer csak kinőttek a földből a fák gonoszan sötétlő, göcsörtös törzsei között. A felismeréstől megrettentem, de a fiamra gondoltam, és beljebb hatoltam a holtak birodalmába. Itt az elkorhadt fakereszteket és a földből kifordult kőtáblákat felváltották a töredezett gránittömbök és a romos kripták.
Cendrette oly hirtelen termett ott, mintha magából a szürkületből bontakozott volna ki. Egy hajszálon múlt, hogy nem fedezett fel. A fák súgták meg neki, hogy idegen jár köztük, vagy az én szememnek láthatatlan szellemek, akik a sírok között bolyongtak, nem tudom, mindenesetre a lány gyanakvóan nézett körbe.
Tudtam, hogy engem keres, a betolakodót. Egy kerub kiterjesztett szárnyainak takarásába bújtam.
- Védj meg, mennyeknek harcos angyala, hisz én magam is egy angyalt védelmezek! – suttogtam a szobor hideg vállára hajtva égő homlokom.
A fohászom meghallgatásra talált. Rejtve maradtam Cendrette kutató tekintete elől.
Az iszonyattól most is megremegek, ahogy visszaemlékszem arra az éjszakára. Először hátat akartam fordítani és elmenekülni. Nem a félelem volt az, ami a rejtekhelyemhez szögezett. Ami valójában visszatartott, az mindmáig a félelemnél is rémisztőbb érzéssel tölt el: a vér őrülten száguldott az ereimben, a szám kiszáradt, és a szemeim, ó, ezek a szemek, amik azelőtt a kertem virágcsodáiban és a lágyan bólogató lombkoronában lelték örömüket, veszett mohósággal látni akarták mindazt a borzalmat, mi a kárhozat éjjelén csak eléjük tárulhat!
Cendrette egy kis kőteraszon állt meg. Levette a ruháját. A telihold a feje felett függött, a fénye elhomályosította a csillagokat, hűs, ezüstfehér sugarakban fürdette a meztelen lányt.
Ő lehunyta a szemét, mosolyogva simított végig magán, a keblein, a hasán, az ágyékán. Lágyan ringatózni kezdett. Kitárta a két karját, lábujjhegyre emelkedett, kicsiket lépett jobbra-balra. A mozgása kezdetben végtelenül lassú volt, majd egyre gyorsabb és szilajabb lett. A némaságba borult világ a szürke ezer árnyalatát öltötte magára, a fák és a kövek hideg áramlatokat leheltek, s mindennek a közepén ott hajladozott a lány, egyszerre kecses és groteszk mozdulatokkal járva bűvtáncát.
Amikor a szédítő pörgést-forgást már nem lehetett fokozni, egyetlen hang nélkül összeesett. Percekig mozdulatlanul feküdt a holdfényben. A homály meggyűlt körötte-felette, fodrozódott, kavargott, mint a zavaros víztükör. Arcok váltak ki belőle, karok nyúltak ki, hogy magukhoz emeljék a magatehetetlen testet, szellemszájak nyíltak, hogy végigcsókolják. Apró remegések futottak végig Cendrette-en, ahogy a kísértetköd magába temette őt, és a néma csendben halk nyögések örvénylettek.
Most védtelen – gondoltam.
Reszkettem a félelemtől, de eltökéltem magamban, hogy odamegyek hozzá, és ha kell, a puszta jelenlétemmel töröm meg a varázslatát.
A legnagyobb ámulatomra képtelen voltam rá. A kerub szárnyai közé szorultam. Oly könnyedén fészkeltem be magam közéjük, most azonban satuként zárult össze köröttem a két mázsás kőszárny.
- Engedj! – kiáltottam hangtalanul.
Hiába, oltalmazóm szorosan tartott. Az arca kedves volt és szép, akár Germaine-é. Földöntúli bánat vegyült mívesen vésett mosolyába, és ez a mosoly azt sugallta felém:
A védelmemet kérted. Ha most elengedlek, meghalsz.
Az angyal ölelésében vergődve nem vettem észre, mikor tért magához a lány. Már csak azt láthattam, hogy gondosan válogatva a sírok között odalép egyikhez-másikhoz, végigtáncol rajta.
Azután megállt megint középen, és egyetlen szót szólt.
A parancs tisztán, hangosan szállt, ellenállhatatlan erővel hullámzott végig a hantok felett. Én mégsem hallottam. A kerub mindentudó, vak márványszemekkel nézett rám, s én két bársonyos tenyér érintését éreztem, melyek elzárták a füleimet a rettenetes ige elől.
Egy göröngy gördült le az egyik földhalomról. Majd egy másikról is. És még egyről, és egyre újabbakról… A kiválasztott lelkek visszatértek oszladozó testükbe. Odalenn a mélyben mocorogni kezdtek a halottak.
Már nem akartam kiszabadulni, ellenkezőleg, ahogy csak bírtam, a szoborhoz simultam.
A föld megremegett, alulról emberfeletti erő nyomta felfelé a koporsófedeleket. A mélység lakói egy második, irtózatos létre keltek. A kövekben el-elbotolva támolyogtak elő. Könny nélkül sírtak, mert fájt nekik az új születés, talán jobban is, mint réges-rég az az első.
A boszorkány a kövezett terecskén várta őket, hogy egyesével eléje járuljanak. Cendrette mindegyiknek adott valamit, ami egykoron az övék volt – egy pipát, egy toldott-foldott kalapot, egy rézfejű sétabotot -, amiket a szajhálkodásával nyert el tőlük, s amikért cserébe a szerencsétlenek most engedelmeskedni kényszerültek neki.
Végezetül hat férfi sorakozott előtte és egy kisfiú, aki egy fából faragott játéklovacskát szorongatott kis kezében. A hold fénye erővel töltötte meg fonnyadt tagjaikat, csillogó szálakkal szőtte újjá elfoszlott gúnyájukat, Cendrette pedig a karjaiba vonta őket, hogy néhány órányi életet csókoljon beléjük.
Holt szeretői félreérthetetlen vággyal ölelték őt viszont.
- Most nincs erre időm! Talán később. Ha jól szolgáltok ma este – nevetett a lány, hogy a hideg futkározott tőle a gerincemen. – Először is keressetek valamit, amiben utazhatom!
Egy magas sírkőre telepedett. Maga mellé intette a kisfiút, a haját cirógatta, közben nagyokat kacagott a hat férfin, akik merev és esetlen tagokkal forgatták fel a temetőt.
Azok egy koporsót cipeltek ki az egyik kriptából. Kiborították belőle a holttestet, a koporsót pedig a fényben úszó tér közepére állították.
- Jó lesz – mondta a lány. – Neked hogy tetszik? – kérdezte a kisfiút.
A gyerek vállat vont. Egykedvűen tologatta fel s alá a falovacskát Cendrette sima combján. A lány kikapta a kezéből, a koporsó mellé hajította. Az újból megsűrűsödő köd belengte mindkettőt, a holdfényben a koporsó és a játékparipa nőni kezdett, mígnem egy pompázatos, hatlovas hintóvá nem alakult át.
A fiúcska álmélkodva pislogott. Cendrette-nek is a kedvére volt a mű.
Ekkor magát vette szemügyre – még mindig tetőtől talpig pucér volt.
- Így nem mehetek – tanakodott félrehajtott fejjel.
Odasietett egy eleddig háborítatlan sírhoz. Erőteljeset toppantott. Meg sem várta, hogy a megzavart halott felkeljen, máris türelmetlenül utasította:
- Add a ruhádat, anyám! Bálba készülök, ahol nekem kell a legszebbnek lennem.
A halott nő ügyetlenül vetkőzni kezdett. Sorra töredeztek le az ujjai, ahogy a gombokkal bajlódott. A végén ott állt a mulandóság pőre mementójaként. Üres szemgödrökkel nézett végig magán, maga elé kapta csonka kezeit, beesett tüdejéből rémült sikolyt préselt ki.
Cendrette mit sem törődött vele. Magára húzta a mocskos rongyokat.
- A cipőt is!
Nyomorúságos látványt nyújtott az anyja valaha pazar göncében. Az én orromat messziről facsarta az émelyítő szag, Cendrette még csak el sem fintorodott. Törött cipősarkain visszabicegett a holdfénybe.
Az égbolt királynője akkor újabb munkába fogott, hogy megalkossa önmaga földi mását: a megsárgult selymet saját fényével itatta át, a leszakadt virágdíszek helyébe cseppnyi harmatgyöngyöket ültetett, pókhálónál finomabb fátylat borított a lány vállára, a lábára kristálytopánt bűvölt.
A kisfiú lett Cendrette apródja, aki ruhájának habkönnyű uszályát vitte utána, a hintó mellett pedig hat libériás lakája állt sorfalat, mind színezüstbe öltözve.
Cendrette még nem szállt be. Kényeskedve illegette magát, egy néma dallamra táncot lejtett a hat férfi karján.
Az utolsó fordulónál a kerub elé pördült, és rám nézett, egyenesen a szemembe. Az angyal felé nyúlt, de mintha tűz égette volna meg, kapta vissza a kezét. Az övénél nagyobb erő vont áttörhetetlen torlaszt kettőnk közé.
A boszorkány tudta, hogy sem bűbájjal, sem erővel nem férhet hozzám. Ahogy én se őhozzá.
A távolból harangszó ütötte meg a fülemet. Ő csak meredt rám, amíg az utolsó kondulás is el nem veszett az éjben.
A három pár szürke paripa egy pillanattal később magával ragadta a hintót vele, a fiúcskával és a hat lakájjal együtt. Hamarosan nem látszott belőlük más, csak egy ezüstös villanás az erdő sűrűjében.
Sírás és hisztérikus nevetés kerülgetett. Az éji őrület elmúlt, a szobor újra csak egy kitárt szárnyú kerub szobra volt, és én ernyedten omlottam a lábához.
A kő hidege térített észhez: Cendrette a harangszóra várt! Arra, hogy eljöjjön a boszorkányok órája, amikor a hatalma a temetőn kívüli világban is teljes lehet. Minden alvilági varázslata a holtak feltámasztásával, a holdfényből szőtt ruhával és a koporsóból lett hintóval csupán ebben az egyetlen órában hat, azután elenyészik.
Lélekszakadva futottam haza. Én át tudtam vágni a bozóton, de a hintónak a várost és a régi temetőt összekötő, rozoga szekérutat kellett használnia, azután egy tekintélyes kanyart tennie a kiserdő körül.
Így esett, hogy bármily sebesen vágtatott is vele a hat ló, nekem gyalogosan sikerült nem sokkal Cendrette után megérkeznem a kastélyhoz.

A környék és a szomszédos grófságok minden valamirevaló, lányos családja kapott meghívót a bálra, az arisztokratáktól kezdve a hétköznapi kereskedőfamíliákig.
Az én kedvemért a fiam is hajlandó volt megjelenni az estélyen. Nem akadt olyan lányszív, amelyik meg ne dobbant volna Germaine szomorkás mosolya és angyalfürtjei láttán. Szebbnél szebb kisasszonyok parádéztak előtte, hogy akár csak egy röpke pillanatra magukra vonják a figyelmét.
Ő mégsem látta egyiküket sem, csak azt az ezüstruhás lányt, akinek bűvös tekintete nem engedte őt el onnantól fogva, hogy belépett a terembe.
- Germaine, ne nézz rá, ne hagyd, hogy hozzád érjen! – kiáltottam.
Elkéstem. A fiam, mint akit megbabonáztak, nyújtotta a karját Cendrette-nek.
Át akartam magam verekedni hozzá a tömegen keresztül, csakhogy közbeléptek a barátai:
- Szabad egy táncra, marquise?
Táncba vittek, megpörgettek, mihelyt sikerült megszabadulnom az egyiktől, már ott is volt a következő. Kaján vigyorral a képükön ragadtak el Germaine és a boszorkány közeléből. Néha még kivehettem kettejük alakját a keringőző párok forgatagában, de azután végleg elvesztettem őket szem elől.
Kitéptem magam az utolsó táncosom karjából.
- A fiam! Látta valaki?
A vendégek megilletődötten súgtak össze a hátam mögött. Nem csoda, a hajam zilált volt, a ruhám az erdő sarától csatakos. De mit számított ez? Akiket kerestem, eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.
A bálterem előtti teraszon azonban megtaláltam a kisfiút, Cendrette apródját.
- Hol az úrnőd? Hol az az istentelen dög?
Nem felelt. Kifejezés nélküli, vértelen arccal bámulta a parkot. Megráztam a vállát, de hasztalan volt minden erőlködésem. Ez a gyermek már nem sokat érzékelt az élők világából.
Kinéztem én is a kastélykertre, ahogy ő. A színes lampionok lángja elsápadt a hold átkozott fényében. Fehér és éles volt az a fény, fekete az éjszaka háttere, ami előtt a park fái, bokrai, őszirózsákkal beültetett virágágyai tompán szürkéllettek. A csípősre hűlt levegőben a tél első fuvallata ringott. Mindig oly biztonságosnak éreztem ezt a falakkal elzárt kis édent, ezen az éjjelen azonban a gonoszság láthatóvá, tapinthatóvá, belélegezhetővé vált benne.
Az én angyalkám pedig odakint volt, védtelenül!
Meghallottam a hangját, úgy, ahogy még soha azelőtt. Férfisóhajok szálltak felém, egy dévaj női kacaj válaszolt rájuk a kerti pavilon felől.
Futottam le a lépcsőn, át a nedves pázsiton. Botladozó léptek eredtek a nyomomba. Tudtam, Cendrette élőhalottai azok. Nem néztem hátra, nehogy megbénítson a félelem.
Akkor értem a pavilonhoz, amikor az erdőn túl, a város templomának tornyában megszólaltak a harangok.
A lány azon nyomban kibontakozott Germaine öleléséből.
Láttam, hogy a fiam könyörög neki, térdre esik előtte, átkarolja a lábát, hogy az a céda ne hagyja őt el. A boszorkány egy kíméletlen rúgással eltaszította magától. Germaine még egyszer utánakapott, de csak az egyik üvegcipőt sikerült magához ragadnia. Cendrette alig néhányat lépett, mégis ijesztő gyorsasággal távolodott.
Mire a harangzúgás elült, az ezüst jelenés eggyé vált a távoli árnyakkal.
A fiam mellé rogytam, halotthalvány arcát a két kezembe fogtam:
- Drágám, szerelmem! Nézz rám! Itt vagyok!
Magamhoz szorítottam, a saját testem tüzével melengettem, százszor, ezerszer csókoltam le ajkáról a boszorkány mérgét. Hiába.
- Már az övé vagyok, mama – felelte. Megtört, halk hangja az éjszaka fagyos leheletébe veszett. – Az övé mindörökre.

Reggel a cselédek találtak néhány furcsa holmit a kastély körül: többek közt egy pipát, egy régimódi sétabotot, egy fából faragott játéklovacskát. Ami miatt azonban babonás reszketés telepedett az egész házra, az az üres koporsó volt.
Halomba hordattam mindet. Elhívattam a papot a városból, hogy áldja meg a szokatlan máglyát, amit aztán magam gyújtottam meg.
A boszorkány ezeket a halottakat nem háborgathatja többé.
És ez volt az utolsó, amit tenni tudtam. Még aznap ágynak estem, s azt mondják, hetekig élet és halál között lebegtem. Különös kórság terített le, amire az orvosok nem ismertek gyógymódot.
Ebből az időből nem emlékszem sokra, csak Germaine arcára, amint a betegágyam fölé hajol. Vagy talán a kerub volt az? Nem tudom. A fiam vonásai a lázálmaimban összeolvadtak az angyaléival, és amikor néha-néha felébredtem, akkor sem tudtam, hogy melyiküket látom magam előtt.
Angyal vigyázott rám – ez erősebbé tett bármilyen rontásnál. Felépültem a betegségből.
Ám amíg az ágyat nyomtam, nem volt, aki vigyázzon az én angyalomra. Úgy mesélték el nekem, hogy rögtön a bál másnapján a fiam a kristálycipellővel a kezében átkutatta a környéket Cendrette után. Egy hétre rá meg is esküdtek.
Krisztus keresztje megrepedt az oltár fölött, amint a pap kimondta a házasságot szentesítő szavakat.
A boszorkány már ott élt az én házamban, és alig várta, hogy marquise-nek hívathassa magát.
A legszörnyűbb csapás azonban akkor ért, amikor a cselédek könnyes szemmel elpanaszolták, hogy nem egyedül én voltam beteg. A férjem meghalt.
Az volt az első dolgom, hogy elhozattam a régi temetőből az angyal szobrát, és az ágyam végébe állíttattam.
Germaine is hamarosan meglátogatott. Kettőnk közül ő látszott megviseltebbnek. Órákig feküdtünk egymás mellett, a kerub oltalmazó szárnyai alatt. A fejét a vállamra hajtotta, hagyta, hogy a homlokát simogassam, hideg ujjait lehelgessem.
- Most már tudod, kicsoda ő valójában – mondtam.
Germaine fájdalmasan bólintott.
- Egyetlenem, bármit adtál neki, bármivel tart is a hatalmában, én visszaszerzem tőle! – fogadkoztam. – Azután már nem árthat neked, és könnyen elbánunk vele, mi ketten, együtt.
- Nem, ezt nem lehet visszavenni. Cendrette viselős. Az én gyerekemmel.

Rövidesen megszületett a kis fattyú. Fattyúnak nevezem, mert korántsem vagyok biztos benne, hogy a fiam az igazi apja.
Azóta, hat kerek esztendeje balsors sújtja a vidéket.
A város egyetlen temploma leégett. Újat építettünk. Mihelyt elkészült, egy hirtelen földcsuszamlás pusztította el. Nekiláttunk, hogy megint felhúzzuk. Akkor a frissen emelt fal omlott le, és maga alá temette a munkásokat. Többször nem próbálkoztunk.
Évek óta nem volt jó termésünk. Az állatok úgy hullanak, mint a legyek. Az emberek is. Aki nem hal éhen, azt a járványok viszik el. Új temetőt kellett elkeríteni a halottainknak.
Az angyal már a kastélyt vigyázza. A kiserdőt azóta mindenki messze elkerüli. Azt rebesgetik, hogy valami sötét erő ütötte fel a fejét a sűrűben. Két éve, amikor cudar kemény telünk volt, néhány favágó nekivágott, hogy kidöntsön ott pár tölgyet. Sosem kerültek elő többé onnan, sem élve, sem holtan, pedig fáklyákkal, fejszékkel és rózsafüzérekkel alaposan felfegyverkezve átkutattuk értük az erdő minden zugát.
Cendrette boldog. Éjjelente el-eltűnik. Újabban a lányát is viszi magával.
Olyankor Germaine bejön hozzám. A hajnal hasadtáig angyalszárnyak óvnak minket.
A fiam komor lett és szótlan. Lefogyott, a válla meggörbült. Még csak huszonöt éves, de már ráncok ülnek a szeme sarkában, és nemrég ősz szálakat találtam a hajában. Az emberek a lányát okolják a szerencsétlenségekért, kiköpnek a kastély felé, ha elmennek a kapuk előtt. Germaine válaszul egyre kegyetlenebb büntetéseket szab ki rájuk.
Egyedül én tudom, hogy még mindig lakozik jóság a lelke mélyén. Cendrette-től irtózik, de a kislányát vakon szereti. Szentül hiszi, hogy a szülők vétke nem örökölhető, és hogy minden gyermek bűntelen.
Nincs igaza.
Ha belenézek a gyerek szemébe – olyan hideg, olyan szürke és élettelen! -, onnan mindig valaki más néz vissza. Egy régvolt ifjú, akinek a szívét hűvös acél járta át, az elfeledett múlt egy körülrajongott dámája, akit a szifilisz ragadott el, egy két napot sem élt újszülött vagy egy élettől megfáradt aggastyán… Mindig valaki más.
A gyerek tudja, hogy gyűlölöm. Ő is gyűlöl engem, ezért gyakran megkínoz. Az a legkedvesebb szórakozása, hogy megnyitja ezt az ablakot a túlvilágra, és a halott férjem szemeivel néz rám.
Nem, Germaine-nek nincs igaza.
Néha angyalok születnek erre a világra.
És néha a gonosz fattyai.



Végezetül néhány szó az írónőről:
A szerző már számos irodalmi pályázaton szerepelt sikeresen műveivel. Több nyelven beszél és fordít, tanult matematikusnak, bölcsésznek, jelenleg teológiát hallgat.
Az Agenda Kiadó gondozásában november 10-én jelenik meg Arany Birodalom címmel a második könyve.
Novellagrafika: Zách Attila


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához