LFG.HU

HammerTimeCafe
Ligeti Péter
novellaCimkek

Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki értetlenül áll a történelmi tény előtt, hogy a kyr seregek partraszállásuk után néhány év leforgása alatt felmorzsolták a darabjaira szakadt Cranta nyugati részét alkotó Felhőtartományokat, majd utána még közel kétezer évig csatároztak a keleti utódbirodalmakkal. Sokan azzal magyarázzák a fentieket, hogy a nyugatiak századok óta békében éltek, és elszoktak a háborúzástól. Ez egyrészt nem így van, másrészt, ha igaz is lenne, akkor vajon nem ugyanez lett volna a helyzet keleten is? Továbbmegyek; egyes feljegyzések szerint a kyr partraszállás előtti időkben éppen, hogy a Felhőtartományok foglaltak területeket a hatalmas Kelet-Crantai Birodalomtól. Mindezt úgy, hogy ők lettek volna a gyengébbek? Erős kételyeim vannak. Nem, tisztelt olvasóm, itt valami olyan sötét titok lappang, ami a Felhőtartományok mágusfejedelmeivel együtt nyugszik évtízezredes, jelöletlen sírban. Valószínűleg nem véletlenül.”
Ybon del Laur: Memorabilia Crotonis

I.

Hangyáknak tűntek a szikrázó éjszakai égbolton sikló bagoly szemében. Vöröshangyáknak, amint egy tálra szórt morzsát lepnek el, hogy mielőbb várukba vigyék, és táplálják vele a bolyt. Persze e képek nem a bagoly ösztöntudatában születtek, hiszen a saját világában, ahol ragadozók, prédák, vadászterületek és táplálandó kicsinyek szerepeltek, semmi keresnivalójuk nem volt holmi morzsáknak és tálaknak. Mint ahogy neki sem ezen a helyen, ebben az időben.
A madár tudta, hogy vadászatra való idő van. Ritka az ilyen tiszta éjszaka, amikor a hangok messzebb szállnak, s a hold fényénél könnyebben előmerészkednek a félénk talajlakó eleség-állatkák. Könnyű csontjaiban érezte azonban, hogy nem saját vadászterületén jár, s mielőbb szárnyalt volna tovább. Nem csak azért, mert az alatta elterülő síkságon csak halmokba rendezett sziklák hevertek, melyek között nem volt elejteni való zsákmány. Sokkal inkább az késztette menekülésre, ami a roppant kőfalak alatt mozgolódott. A fénylő, veszélyt sugárzó lentiektől akart minél hamarabb távol kerülni. Ilyen magasságba sem szag, sem hang nem jutott el hozzá, ösztönei mégis megsúgták neki, hogy ami lent van, az ragadozó, méghozzá nálánál jóval erősebb.
És vadászatra készül.
Irhath-Moáb gyönyörködött még egy ideig a bagoly szemein keresztül, aztán szabadjára engedte. Irigyelte az állatot ösztöneiért, melyek nem csalták meg most sem, bár kissé csodálkozott, miért pont hangyákhoz hasonlította a Sereget. Ezért is szerette állatok tudatába költöztetni lényének egy darabját, mert ekkor saját gondolatai olyan képzettársításokkal keveredtek, melyek az emberinél nyersebb, fejlettebb megérzésekből, és csak számukra felfogható valóságszeletek rezgéseiből adódtak.
Az eget uraló vörös hold, Nomt K’tan sokszáz fémsisakon megtörő fénye vöröshangyák kitinpáncéljához tehette hasonlatossá őket, amint a kőkör-tál közepén hemzsegnek. Ő magában inkább rozsdavipera éppen levedlett bőréhez hasonlította volna a Sereget. Ennek azonban semmi köze az ösztönökhöz. A crantai varázsló látta embereit, s tudta, hogy a vöröslunír vértek nem csak a megtelt hold fényétől rőtek. Látta a dárdákat markoló kezeket és egész testüket második bőrként fedő kis fémlapokat, mintha az eldobott szaruhám sok kisebb pikkelyesből állna. S tudta azt is, milyen prédára indulnak a páncélosok. A kígyónak legnagyobb ellensége nem a kígyó, néha mégis előfordul, hogy mindketten ugyanazt a területet tekintik magukénak. Ilyenkor a gyengébbnek pusztulnia kell.
Hamarosan megtapasztalják ezt két lábon járó átkos testvéreik, a gyűlölt snilek is, akik több mint ezer éve birodalmat hasítottak a Felhőtartományokból. Szisszenő szavakkal és pengékkel állták útját a crantaiak mágiájának, és fülledt mocsárrá, rovaroktól hemzsegő páradús dzsungellé tették a Tartományok nyugati tetejét. Most, hogy külső területeiket már két holdtölte óta ostromolják a mágushercegek forró szárazviharokkal, valószínűleg nem érzik magukat olyan jól pikkelyes bőrükben. Majd a kék holdtöltével hamarosan megérkezik az Öröksereg egy töredéke is, hogy a gyíkok testét is a pornak adja. Hatalmasok a snil-vehek, szívdobbanás alatt megálljt parancsolnak egy felettük támadt szélrohamnak.
Csakhogy a vihar magját, melyet messze északon táplálnak a crantai varázstudók, s csak pusztító hatását közvetítik a kősorok és sziklagyűrűk, nem alakíthatják. Az átjáró mindig egyirányú. Hiába töltik meg nedvességgel a levegőt s a talajt néhány órára, az újonnan érkező égető forgószél mindent kiszárít. Az idővel nem harcolhatnak. Az Sereggel igen, bár annak sem fognak túlzottan örülni. Az Öröksereg: a Széltengereket túlélt veteránok, akik Yjdric Szemével, a kék holddal érkeznek, és a vörössel távoznak. Létezéséről csak a beavatottaknak van tudomása, arról pedig, hogy mi célt, s főleg hogyan szolgál, még kevesebbeknek. Irhath-Moáb ugyan nem tartozott ezen kevesek közé, mégis többet tudott az Örökseregről, mint az egyszerű beavatottak. Hiszen ő vezette azt.

* * *

Mint minden tisztavérű crantai nemesi család második gyermekét, a mágushercegek számadói őt is elragadták anyja mellől, mielőtt még betöltötte volna első életévét, s majd’ fél év múltán hozták csak vissza. A kezdeti időkben néhányan még ágáltak ez ellen, sőt volt asszony, aki nem volt hajlandó másodszor megfoganni. Ezen botor kevesek vérvonalát elnyelte a feledés, hiszen a mágushercegek parancsa nem szélbe szórt pelyva csupán. Idővel mindenki megértette, hogy a birodalom érdekében történik minden, a győzelemért pedig minden családnak áldozatot kell vállalnia. Egy állat saját példájával mutatja kicsinyeinek, hogy milyen helyzetben hogyan kell viselkedni. Így tanulják meg, ki gyengébb, ki erősebb náluk, ki az, akit minden nehézség nélkül el lehet ejteni, s ki az, akinek közeledtére fejvesztve kell menekülni. Ha egy újszülött kölyök elszakad szüleitől, vagy a csapatától, akkor nincs honnan elsajátítania ezt az alapvető tudást, és hamar prédájává válik a vadonnak. Vagy – kivételesen ritka esetekben – felnő, és minden megfontolás nélküli tomboló vaddá válik, akitől okkal tart minden állat, még az erősebbek is. Tudták ezt a crantaiak is, s mint oly sokszor, ismét az anyatermészet példáját követve megalkották a vadon pusztító szörnyeinek emberi megfelelőit. Néha persze a természet sem a legtökéletesebbet alkotja.
De Cranta azért volt hatalmas, mert mágiahasználói felismerték a törvényszerűségeket, és ahol szükségét érezték, ott javítottak rajta. Nyilvánvaló volt, hogy a csecsemőket nem szabad teljesen elszakítani anyjuktól. Ez egyrészt az asszonyokat tette volna tönkre, hisz örökké fiuk elvesztésén búsulnának, s ha gyengülnek az asszonyok, gyengülnek a férfiak is, és velük Cranta. Másrészt a fejedelmeknek nem érzelmektől mentes, irányíthatatlan fenevadakra volt szükségük, hanem rettenthetetlen harcosokra, akik méltóak lesznek beteljesíteni a Felhőtartományok urainak bosszúját. Néhánytíz év alatt kitapasztalták, hogy amennyiben fél év múltán a gyermek visszakerül anyjához, szinte teljes ember lesz. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az egyik legősibb ösztön, a félelem teljességgel hiányzott belőlük.
Hogy mi történt velük ez alatt a fél év alatt, senki sem tudta. Amint a gyermek betöltötte hetedik évét, s ezáltal belépett az emberek világába, a mágushercegek számadói ismét tiszteletüket tették a családnál, hogy teljesítsék kötelességüket, és másodszor is elvegyék fiukat. Immár örökre. Azt tartották, hogy ennél korábban nem érdemes komolyabban foglalkozni velük, hiszen ekkor még csak féllények, akik mozdulatokat, hangokat lesnek el a körülöttük levő emberektől. Erre az állatok is képesek. A kiképzés alól csak azok mentesültek, még ha rövid időre is, akik Irhath-Moábhoz hasonlóan hallották a szelekben a távoli ősök suttogásait, és a föld, a fák s az állatok válaszoltak kéréseikre, kérdéseikre. Akiket elkerültek mind a kórok, mind a viharok. Akiknek vére-veleje elég sűrű és szelleme elég tiszta ahhoz, hogy birtokolhassa, és uralma alá hajthassa a természet vad, de megzabolázható erőit.

Ekkor minden másodszülött, aki tőletek eltérően nem érzékeny a vatah rezgéseire, a Széltengerekbe kerül. Természetesen nem egyedül, hanem csapatostul, hiszen az ottani viszonyokat csak minden ezredik ember élné túl – hallgatta többedmagával mestere szavait egy örökkévalósággal ezelőtt. – Falkában több esélyük van. Így már minden századik megmarad. Nektek a mégoly kiforratlan mágikus képességetek segítségével is könnyebb lenne elviselni a megpróbáltatásokat, de még így is többen hullanátok el a kelleténél, s ez nem szolgálná uraink javát. Sokan közületek most talán azt hiszik, hogy fellélegezhetnek. Ez nem így van. Legjobbjaitoknak jut a megtiszteltetés, hogy tanulmányaik befejezése után vezessék és vigyázzák Széltengerekben kóborló társaikat, és az Öröksereg tisztjei legyenek.

Elkezdődött a tanulás. Sokan kirostálódtak, és megmaradtak egyszerű vajákosnak, aki a neki kijelölt területen biztosítja a folyamatos esőket, esetleg a tartós szárazságot, vagy a különféle nyavalyákat tartja távol a határvédő sziklaerődökben. Azon tehetségek, kiknek vére nem pezsgett a harc hevétől, az iskolákban maradtak a következő nemzedékeket okítani, az Isteni Földek s a Széltengerek erejét táplálták, új igékkel és ráolvasásokkal kísérleteztek. Végül az Irhath-Moábhoz hasonlók, akiknek lelkében erősebb volt állati énjük lenyomata, lehetőséget kaptak, hogy rátermettségüket harcban is bizonyítsák a Felhőtartományok uralmát kétségbe vonó erők ellen. Egy éjjelen a köveken keresztül elöljárói szólították. A parancs egyértelmű volt.
A következő vörös holdtöltére legyél a Quëron-tenger partján, a Háló ottani gócpontjánál! A Széltengerekbe mész!

* * *

Ahhoz képest, ami ezután következett, az eddigi csatározások kisdedek hancúrozásának tetszettek csupán. A Széltengereket, a mágusfejedelmek által létrehozott területeket, amelyek a Felhőtartományokat és a Kelet-Crantai Birodalmat választják el egymástól, minden idők leghatalmasabb mágikus alkotásaiként rettegték mindkét oldal lakói. Általános vélekedés szerint senki nem élte túl az ott uralkodó szörnyűséges viszonyokat, s ez így volt jól. Azt persze csak nagyon kevesen tudták, hogy a fejedelmeknek, akik terveiket nem évtizedekben és életekben számolták, volt egy másik céljuk is. A Széltengerek kíméletlen, gyakran óránként változó irányú, elképzelhetetlen erejű viharait csak kevés élőlény élte túl, azok is csak a peremvidéken voltak képesek tengődni. Ám ezek az eltelt századok alatt alkalmazkodtak a zord viszonyokhoz.
A székvárosban oly nagy hírnévnek örvendő trófeavadászok, akik néha az elfek területére is bemerészkedtek egy-egy mesés vadért, mind fejvesztve menekültek volna a határsávban élő hatlábú sziklatigris, vagy akár a karmosmacska elől. Egy ilyen fenevad leterítéséhez Irhath-Moáb embereiből is legalább fél tucatra volt szükség. És voltak ott madarak, rovarok, növények eltorzult leszármazottai is, kik egész valójukat, korábbi alakjukat a túlélésnek rendelték alá. Valóban, a mesterek nem túloztak a túlélési arányt illetően. A halál nem a legfinomabb rostán szitált a Széltengerekben. Irhath-Moáb legelőször nem értette, mi szükség emberek kiképzésére ezen a kietlen vidéken, hiszen bármely itt élő vadállat pillanatok alatt cafatokra tépne egy elf egységet. Aztán amikor először próbált szellemével egy viharkeselyű tudatába költözni, olyasmi történt vele, ami korábban még soha. Egy állat elméje kivetette magából.
Nem értette a dolgot.
Ez nem történhet meg! Újra próbálkozott, mire a madár lecsapott, és ő kis híján rajtavesztett. Ezután nem kísérletezett ilyesmivel, s ettől kezdve soha többé nem vonta kétségbe még gondolatban sem a mágusfejedelmek terveit. Szélben kavargó porszem csak hozzájuk képest, hogyan is képzelhette, hogy olyasmibe foghat, amit ők még nem próbáltak. Gyorsan elhessegette magától a gondolatot, hogy talán nekik sem sikerülne akaratukat ráerőltetni az itteni lényekre. Hiszen századokkal korábban ők teremtették ezeket a földeket, s talán ezeket az állatszörnyeket is, hogy próbára tegyék leghűségesebb embereiket. Talán magát a viharkeselyűt is ők küldték, amiért oktalanul úgy gondolta, bölcsebb náluk. Aztán úgy tett, mint ahogyan azt a környező élővilágtól látta. Túlélt. Minden eszközzel.

* * *

Most pedig itt áll a Háló lüktető szívében félszáz túlélővel, akikkel már számtalanszor járta meg a Holdak Ösvényét a fejedelmek, a Háló és a holdak segítségével. Itt áll a fejedelmek parancsára várva, hogy megindítsa a Holdhadjáratot, mely eltörli Cranta ellenségeit örök időkre. Megannyi nyugodt, félelem nélküli szempár, amint megvillan a domborműves sisak mélyén, kétembernyi lándzsákat markoló kesztyűs jobbok, a pallosok gombján acélkoponya vigyorog. A Vihar Fiai, a Sereg fegyvert forgató karja. A féltucat beavatott, urai légnek és földnek, holtnak és élőnek, a Sereg gerince, mely irányítja annak mozdulatait.

A néhány rovarszerű, félelmetes idegen, a szövetségesek, akik sok szájon át szólnak dús szókkal, és féket vetnek a gyíkmágusok halállal szisszenő nyelvének. A Sereg nyakán csimpaszkodó kullancs, akit a gazdatest a kívánt helyre és időbe visz. A sul-manîrru ősi hármasa szerint. Most már csak meg kell várni, hogy a vörös hold kiteljen, és mérföldszázakkal északra a snilek legkülső mocsárvárosát elsöprik, mint égi vihar a legyet. Mindannyiuk elméjében egyszerre csendült a fejedelem kristálytiszta hangja. Crantáért.
Kettéhasadt a tér s az idő.

II.

Sikerrel járt a hadjárat első csatája, Nagyúr. – Irhath-Moáb szellemhangjában a kimerültséget elnyomta a hódolat és a győzelem felett érzett büszkeség. Veszteségek? – a hidegen fénylő akarat lehűtötte hadura lelkesedését. Csekélyek, Nagyúr. Két beavatottnak és a Vihar Fiai közül hétnek a lelke megtért az istenekhez. Szövetségeseink mind elhullottak a gyíkok igéitől, de kellőképpen legyengítették őket ahhoz, hogy nekünk már ne jelentsenek gondot- kis szünet. – Minden akaratod szerint történt. Most pihenjetek! - A Nagyúr szavai között elégedettség lebegett. – Az összes erőtökre szükségetek lesz, ha megindul a teljes Öröksereg az elfek ellen.
A Felhőtartományok legidősebb mágusfejedelme eleresztette seregvezére gondolatait, s harmadik szemével végigpásztázott a földrész térképén. Persze nem olyasfajta térkép volt ez, mint amit a kései korok róttak pergamenre több éves vándorlások eredményeképpen. Nem voltak rajta elnagyolt országhatárok, pontatlanul felfirkált folyómedrek. Az újkori földabroszok rosszabb esetben emlékezetből, jobb esetben valamilyen méretrendszer segítségével készültek. A fejedelem azonban a fellegekben süvöltő szeleken keresztül látta kontinensét, s ezáltal úgy tekinthetett a földekre, mint az óidők legendás sárkányai. Vagy az oldalukon harcoló elfek, akik a felhőket hatalmas Égi Hajókon hasítva indultak hadba örök ellenségük, a démonok földre lépett testvérei, a thóregek ellenében. Akiknek egy hatalmassága most a fejedelem ajtaja előtt áll. Aki kész felajánlani népének segítségét, hogy véghezvihesse azt, ami őseinek soktízezer éve nem sikerült. Ha a fejedelem a Nagy Birodalom idején születik, más kép tárult volna elé. A hegyek, folyók és tengerek nem sokat változtak az elmúlt ezredévek során, de Baál-Káint nem is ezek érdekelték, hanem a vatah gócai és az egymás ellen felhasználható erők. A Nagy Birodalom idejében egyszerű volt a képlet: Cranta tengertől tengerig húzódott, egyeduralmával csak Velaron és Rehiar, a Fák örökéltű Népének két megközelíthetetlen birodalma volt képes dacolni. S persze az Égbenyúló hegyvonulata. Velaront azóta elnyelte a feledés, s Cranta sem ragyogott már dicsősége teljében. A Birodalom szerteszakadt, s új szereplők tűntek fel a történelem színpadán. A elfek megmaradt birodalma, az ősi, erős mágiákkal óvott Rehiar élénkzölden hullámzó rengetegként uralta a délnyugati területeket a fejedelem szellemtérképén. Elkent sárgásbarna sárfolt a gyíkemberek mocsaras dzsungeltartománya a kontinens északnyugati sarkában. Szürkén kavargó, villámokkal koszorúzott országnyi terület: a Széltengerek, melyek az óbirodalom utódállamai, a Felhőtartományok és a Kelet-Crantai Birodalom között húzódnak. Aranyló foltok a Felhőtartományokat pettyező Isteni Földek. Bomló tetemen hemzsegő, éjfekete rovarok Edomat thóregjei. És az egész hajdani Birodalmat lüktetve befonó, a szivárvány minden színében tündöklő Háló, mellyel Cranta visszaállítja régi dicsőségét. Előtte azonban ki kell tudnia a thóreg szándékait. Lehunyta éteri síkokra nyíló szemét. Az ősi féreg testi valója is épp elég visszataszító és rémisztő, nem kívánta, hogy a felettes síkokra eső vetületei elvonják a figyelmét.
A követ beléphet! – zúgta a szél az ajtót vigyázó máguspapoknak.

* * *

Három holdhónappal később a testvérfejedelmek crotoni tornyuk balkonjáról nézték a telő vörös holdat, és mosolyogtak. Őseik tervei végre beértek. Eraq-nighuurt, a thóregek követe, méltó szövetségesként, nagyban játszott.
Segítünk benneteket az elfek elpusztításában, miként tettük a snilek ellen is - hangja akár a kongó márványfolyosó mélyéről szűrődő fojtott suttogás. Több torokból ziháló visszhang. – A rehynnek erősek. Tudjuk Oilan helyét.
Olyan ajánlat volt ez, amit nem lehetett visszautasítani. Ahogy közeledett a vörös holdtölte, Baál-Káin harmadik szemét majd’ elvakította a Quëron-tenger közelében ébredező szivárványragyogás. A Háló Szíve minden dobbanással egyre hatalmasabb energiákat nyelt el, s nemsokára mindezt Rehiarba repíti. Az idők szárnyán Oilanba, az Erdei Nép titkos városába, a rehynnek lakhelyére. A mágiával leplezett erdőtelepülést legutóbb úgy másfélezer esztendeje hagyta el egyikük aranyhajú harcosai élén, hogy leszámoljon a Velaront elpusztító orkokkal. A Koponyaszövetségnek nevezett ork seregből maroknyian érték meg a következő tavaszt.
Ekkor kezdett Cranta komolyabban érdeklődni a Fák Népének belső erdői iránt. De hiába vetették be minden természetigázó bűvigéjüket, azokon a területeken az elemek csak az elfeknek engedelmeskedtek. Erdeik felett a kósza kémszelek nem a máguspapok akaratát követték, az ősök szellemei mintha falba ütköztek volna, nem tudtak áthatolni a rehynnek védővarázslatain. Őzek szemein keresztül kémleltek, de az első korty rehiari forrásvíz kitaszította az állat érzékei mögött lapuló akaratot.
Máshogy kezdtek hát neki. Egy farkasfalka napokig kibírja víz nélkül, s hatalmas távokat tehet meg. De a hajnallal leszálló harmatban is a Fák Népének bűbája munkált, és visszafordította az ordasokat. A védett elf szentélyek pedig sokkal beljebb voltak egynapi járóföldnél. Forgószeleket támasztottak, melyek számtalan, szikrányi öntudattal rendelkező rovarpetét szórtak szét Fák Népének erdeiben. S várták, hogy kikeltük után feltérképezzék a titkos ligeteket, hisz ekkor már nem idegen testek lesznek, mert ott bújnak ki bábjaikból.
Csakhogy a peték kívülről származtak, az elf erdők ragadozói pedig tudták ezt. Minden kísérletük kudarcot vallott, de mindig akadtak merész újítók, akik nem törődtek bele a kudarcokba, míg végül megépültek a kősorok és a sziklagyűrűk, a Cranta nagyságát hirdető monumentális, látszólag minden célt nélkülöző építmények.
A Háló.
A Háló, melynek szálai a mindenség erőibe kapaszkodtak, hogy a Nagy Birodalom segítségükkel legyen ura a természetnek s a térnek. Kezdetben csak az időjárási viszonyokat idomították kedvük szerint, majd mivel a Háló a tér hullámait is felfogta, ezt is kihasználták. Tenger felett duzzadó esőfelhők terhét zúdították száraz területek fölé, s tettek termékennyé kihalt területeket. Építettek. Vagy romboltak. Távoli sivatagok forróságát süvöltötték a kőkörök az elfek külső erdőségeire, hatalmas területeket szárítva ki. De a határsáv túl széles volt, s amíg új sebeket téptek Rehiarba északon, a régiek begyógyultak délen. Ez a próbálkozás sem vezetett eredményre. Eljött hát az idő, hogy Cranta kipróbálja másik titkos kísérletét. A Széltengereket. A mágusfejedelmek azt remélték, hogy az a néhány létforma, ami túléli a Széltengereket, véghez viszi azt, amit az őzek, farkasok és rovarok nem tudtak. A Háló téráthidaló mágiájával egyre beljebb juthatnak az Erdei Nép vadonába, és nincs az az ellenség, ami megállítsa őket. A fejedelmeket ekkor érte az első komolyabb meglepetés. A Széltengerek lényei ugyanis majd’ kétezer éve a vatah erejét szívták magukba, s ezáltal teljesen érzéketlenné váltak Cranta praktikáira. Irányíthatatlanok voltak. Veszedelmes fegyvereiket a hercegek nem tudták ellenségeikkel szembefordítani, nekiláttak hát újakat formálni. Ezekben az időkben hangzottak fel a másodszülötteik elszakítását sirató első asszonyi zokogások. Sajnálatos módon a Vihar Fiainak egységeit sem tudták a sziklasorokkal a kellő helyre küldeni, mivel a rehynnek ezerszer átkozott védőigéi gátat vetettek minden térmágiának. Végül mégis rátaláltak arra, amit kerestek. Kísérleteik során rájöttek, hogy nemcsak a tér hajlítható el a Hálóval, hanem az idő is.

* * *

Az idők kapuit az éjszaka két örök vándora nyitotta-csukta: a holdak. Ha valaki egy jól megválasztott kőkörben tartózkodik, amikor a vörös hold megtelik, a kellő mágikus segítséggel az általa választott helyen bukkan fel a következő, vagy akár egy évszázaddal későbbi kék holdtöltekor. Adott helyen, adott időben. Minden készen állt immár. Megszületett az Öröksereg, a Széltengereket átvészelő katonák, akik mindenhol megállják a helyüket. Mert akik itt életben maradtak, azok akárki ellen életben maradnak, bár a fejedelmek az életükkel törődtek a legkevésbé.
Az Öröksereg katonáinak egyetlen gyengéje a Széltengerek határán töltött éveknek volt a következménye. A romboló mágiák annyira kikezdték szervezetüket, hogy pár évnél tovább a legszívósabb sem húzta. A Háló időkapuival azonban mindez egy csapásra megoldódott. A fejedelmek minden év első vörös holdtöltéjekor a Vihar Fiai közül sokakat előreküldtek az év utolsó kék teliholdjának idejére. Így azok szinte alig öregedtek, és minden évben többen lettek.
Néha előfordult – ritkánál ritkábban -, hogy az időben előreküldött harcosok nem akkor érkeztek meg, amikor kellett volna. Helyesebben egyáltalán nem érkeztek meg, talán néhányszáz év múlva bukkannak majd fel ismét. Ezek a véletlenek elviselhető veszteségei voltak csupán egy nagyszabású kísérletnek. Nem kellett mást tenni, csak várni, hogy a Sereg elérje a megfelelő létszámot, és akkor eljön Cranta ellenségeinek utolsó teliholdja. Ez az idő hamarosan elérkezik, Eraq-nighuurt által pedig már tudják a helyet is. Hogy a thóreg elöljárónak miként lehetett tudomása Oilan hollétéről, az a fejedelmeket cseppet sem érdekelte. Talán valamely óidőkből származó térképet kotortak elő barlangjaik mélyéről, melyet egy elfeledett faj irhájába égettek bele félelmetes hatalomigéikkel, vagy voltak közöttük olyanok, akik emlékeztek a világ hajnalán dúló fajháborúra, és Égi Hajóikkal már akkor Oilant ostromolták, amikor az emberek istenei még a Semmiben keringő szellemszikrák sem voltak. A fejedelem önkéntelenül is megborzongott.
Évezredek.
Tucatnyi évezred. Elgondolhatatlan távlatok, még egy mágushercegnek is. Most, a Háló és Cranta hatalmával azonban befejezéséhez közeledik az időtlen idők óta tartó viszály. A Felhőbirodalom néhány századon belül a thóreg szövetségesek nélkül is megindította volna az időt igába fogó Holdhadjáratot. Senki, talán még az istenek sem számítottak erre a szövetségre. Hiszen nem volt kétséges, hogy a legerősebb ellenség, Rehiar után a varázstudó uralkodók sort kerítenek Edomatra és a snilekre is, hogy újra csak a tengerek szabjanak határt nekik. De így, tudva hol fekszik a Fák Népének titokzatos városa, nem volt értelme tovább várni. Sok holdhónapnak kellett volna eltelnie, mire vaktában próbálkozva meglelik az elf Családokat a végtelen erdőkben. És Oilan közel volt. Nem a rengeteg közepén, hanem a határvonaltól mindössze néhány heti járóföldre. Ha hinni lehetett a thóreg követ sok torokból szóló szavainak.

Valót szólsz, Cranta Ura - az Eraq-nighuurt felől csendülő halk kórusba disszonáns hangok keveredtek. – Oilan most szinte határváros. A világ gyermekkorában azonban, amikor istenek és halandók még nem különböztek egymástól, mások voltak a léptékek. Nem vonom kétségbe szavaid. Tudom, hogy emlékeitek kútja mélyebb - a fejedelem hangja hideg és metsző, akár a sarki szél. Kevesen mertek ilyen hangnemben szólni hozzá. A thóreg szemlátomást cseppet sem zavartatta magát. – Minket azonban a jövő érdekel. Talán ezért van, hogy míg mi minden pillanattal közelebb kerülünk az istenekhez, s hamarosan már közöttük járhatunk testvéreikként, hanyatló fajod egyre távolabb kerül halódó istenei hatalmától.

A thóreg állandó suttogása elhallgatott egy pillanatra. Megdermedt a tér s az idő. Aztán a valóság visszazuhant megszokott medrébe. Nem pusztíthatja el ezt a hetvenkedő emberférget. Amarchaanyt követeként nem volt a maga ura, szájaival Edomat szólt. Eraq-nighuurt asztrálja izzott. Hogyan is merészeli ez a perclény korcs isteneit azokhoz hasonlítani, akiket korlátolt tudata felfogni sem képes? Majd elválik, hogy a múlt, vagy a jövő a fontosabb.
A jövő a tiétek lehet. A elfeknek pusztulniuk kell!

* * *

A fejedelem még most is beleborzongott micsoda emésztő gyűlölet izzott a sokhangú visszhang minden szólamában. A thóreg követ hazatért, hogy összeszedje saját katonáit a Holdhadjáratra. A szövetség megköttetett. Az immár ötszáz éve gyarapodó Öröksereg némán várakozott, hogy megnyerje korának legnagyobb harcát. Tucatszor tucat egység. Mindben ugyanennyien a Vihar Fiai közül, élükön három-három máguspap és thóreg vérű mágiahasználó. Még az Égig Érő Fák Hegyei sem állhatnák útjukat. A fejedelmek egyedül azt sajnálták, hogy nem lehetnek ott a Tartományok végső diadalánál. De az uralkodói vérvonal túl értékes volt, hogysem egy véletlen magvát szakassza. Nem mintha féltek volna akár a rehynnektől is. Szemtől szemben, harcoshoz illőn bármikor csapataik élére állottak volna. De irtóztak attól, hogy eltévedjenek a Háló által nyitott járatokban, és időtlen időkön kóboroljanak örökre. Ezért nem kockáztattak a Felhőtartományok fejedelmei, s a végső csapást a Háló Szívéből irányozták, ahol a hatalmas területeket beszövő sziklasorok és kőkörök minden energiája koncentrálódott. Mert lehettek bármilyen hatalmasak az elfek óvómágiái, nem védhettek egy olyan támadástól, mely egy másik időből sújt le rájuk. Nomt K’tan vércseppként függött az égen, közönyösen tekintett az alant várakozókra, akik őt bámulták. Nem várakoztatta őket sokáig. Az egekig csapó szivárványszín láng még az isteneket is elvakította volna. Aztán vége lett. A kihalt síkság felett szellő sem rezzent.

* * *

A fakó hajú hódítók hadihajói néhány napra rá érkeztek a nyugati partokra. A fejedelmek nem törődtek velük. A kék holdtöltével előlép az idők ösvényeiről az Öröksereg, és Oilan után az újonnan érkezetteket is lesöpri a föld színéről. Csak idő kérdése. III. Valami nem volt rendjén. Nagyon nem. Irhath-Moáb, s vele minden beavatott értetlenül meredt az eget bevilágító két teliholdra. A keleti horizont feletti tengerkék bolygóra, és az égbolt közepén trónoló, vakító fénnyel ragyogó színezüstre. Lehet, hogy a hely megfelelő volt, de az idő biztosan nem. Aztán megérkeztek az elfek is. Csillagokat eltakaró, lustán moccanó Égi Hajóikról rajokban szálltak fel hajdanvolt szövetségeseik, az óidők sárkányai, hogy a betolakodókra szakítsák az eget.

* * *

Eraq-nighuurt, akit népének nagyjai Halkan Dalolóként ismertek, kieresztette hangját. Kacagott. Az ostoba perclények utolsó pillanataikban mégiscsak megismerik a rettegést, mit uralkodóik kiirtani véltek belőlük. Szívesen végigízlelte volna a fattyúfejedelmek minden dühét és félelmét, amikor legyőzhetetlennek vélt seregeik nem térnek vissza. Soha nem tudják meg, mi lett Holdhadjáratuk sorsa. Ostobák. Mindenhol istenített hármasukat keresik, mégsem veszik észre a természetben a megfelelő párhuzamokat. Honnan is tudhatnák bogáréletű fajemlékezetükkel, hogy a kontinens felett valaha három hold ragyogott? Igaz ugyan, hogy a vörös hold feltárja az idő folyosóit a jövőbe, a kék pedig megnyitja a múltból nyíló átjárót, Eraq-nighuurt azonban tisztában volt a világot alkotó ősibb törvényekkel is. Minden úton két irányban lehet menni. Egyszerű igazság, mégis néha birodalmak sorsa múlhat rajta. Az égről lebájolt ezüst hold árnya egyszerre telt meg a távoli jövőben a vörös holddal, és megnyitotta a múltra nyíló időalagutat, melynek kijárata évtízezredekkel korábban tárult fel. Amikor a kék és az ezüst hold egyszerre tölti be az eget. Egy olyan csata előestéjén, amit Eraq-nighuurt egyszer, egy örökkévalósággal ezelőtt már elveszített. A thóregnek nem voltak kétségei túlélését illetőleg. Tudta, hogy a kései idők hígvérű teremtményeivel nem győzhet elfek és sárkányok hatalomigéi ellen. De nem is ez volt a szándéka. A crantaiak legyengítik a Sárkányszövetség seregét, és elhamvadnak vele és szolgáival együtt. De másnap Eraq-nighuurt zászlóshajójával elpusztítja örök ellenségeit. A perclények révén helyrehozza egykori hibáját.

 

/Köszönet Alyrnak a sokszoros lektorálásért, mg-b-nek minden segítségért, valamint Celsiornak, hogy beleszőtte a történetébe, így végül papíron is napvilágot láthatott a dolog, még ha csak pár sorban is… /

- Ez az alkotás a Crantai Örökség novellapályázat díjnyertes alkotása -


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához