LFG.HU

Oreskó Nándor / Defekt
novellaCimkek
Borgó hátsó lábára támaszkodva állt a rét közepén, és halkan énekelt a kelő Holdnak. Trüszke színpadiasan a fülére tapasztotta kezét és a vaskos lapulevelek közé huppant; Ázsin kipirult arccal lebegett felette.
- Ne lustálkodj! Így sosem végzünk!
- Dehogy nem – felelte Trüszke és egy selyemerszényt húzott elő a levelek közül.
- Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte meglepetten a tündér, és a levélre csücsült.
Trüszke sokat tudóan tárta szét a karját, majd egy árvalányhajból szőtt kosarat emelt, a Holdfénytől dagadó erszény mellé.
- Ambrózia – jelentette ki mosolyogva.
- Te tegnap kijöttél, és teleszedted Holdfénnyel az erszényt?
Trüszke szótlanul egy csordultig töltött ezüstgyűszűt nyújtott át, majd magának is öntött a kristálypalackból.
- És Borgó?
A medve éneke egyre lágyabb lett, a fűszálak élén sarjadó harmatcseppekben a Hold mosolya csillant.
- Együtt szerettem volna lenni veled- kortyolt a gyűszűbe. És tudom, hogy szereted hallgatni, ahogy Borgó énekel.
Ázsin elvette a gyűszűt, és az ambróziába kortyolt.
- Meggondolom a dolgot – felelte, fejét sokatmondóan Trüszke vállára hajtva.
 
 
- Édetap – gügyögte Kristóf.
- Tessék, szentem – emelte fel szőke hajú kisfiát István.
- Hovembe?
- Hóember?
- Hovembe – mosolygott vissza Kristóf.
- Karácsonyra lehet, hogy lesz hó Kristóf, és akkor építünk hóembert, jó?
- Jó – felelte Kristóf.
- Most apa elmegy dolgozni, de két nap és itthon lesz, és utána jövő évig nem is megy el. És akkor építünk hóembert, jó?
- Nem. Édetap, nem – rázta meg apró fejecskéjét Kristóf, arcocskáját apja arcához szorítva.
- De visszajövök, csacsi – mosolygott elszoruló szívvel István. – Kettőt alszol és itthon leszek. Szaladj anyához.
Kristóf komolyan bólintott és édesanyja kezét megfogva, az ablak mellett magasodó kisszékre állt. Orrocskáját az üveghez nyomva nézte az udvarból kiálló piros autót, mindaddig, amíg el nem tűnt a sarki lámpa fénykörében.
 
 
Ázsin és Trüszke óvatosan bújt át a raktár tetőablakán. Gyorsan körbekémleltek a sötét teremben, a konténerek, ládák és dobozok rendezett sorain, aztán nesztelenül felreppentek a tető gerendái között függő egyik lámpatestre.
- Ez a postahivatal? – kérdezte Trüszke.
- Igen – válaszolta Ázsin.
- És, hol vannak a levelek?
- Ez a küldemény raktár, vagy valami…
- Valami?! – fortyant fel Trüszke.
- Valami, na. Az emberek össze vissza használnak mindent – perelt vissza Ázsin.
- Nincs itt?
- Nem hiszem, hogy itt lenne.
- Biztos? – nézett jáspissárga szemeivel Ázsinra Trüszke. – Vigyázni kell vele, mert tudod milyen…
- Ne aggódj, kedves Trüszke -tette nyugtatóan jobbját kedvese vállára Ázsin – nincs itt. Trüszke elfordította fejét a raktár felé, majd finoman a levegőbe szimatolt.
- Nem érzem, nem érzem a cukor illatát.
- Nem is az orroddal kell hogy kiszagold, butus – válaszolta Ázsin. Ujjai bonyolult mintát rajzoltak a levegőbe. Aranysárga, napmeleg ragyogás csillámlott fel, majd megjelent egy piciny lepke. Smaragdzöld szárnyait finoman billegetve, szolgálatkészen Ázsin kezére telepedett. Szállj, lepkém -suttogta Ázsin.
A lepke a dobozok és ládák közé libbent, zölden ragyogó fénycseppek ezreit szórva szét. Ázsin és Trüszke gyors szárnycsapásokkal követte a világító csillagpettyeket szóró teremtést, aki látszólag céltalanul keringett a raktárban, halkan lebegve egy láda, vagy konténer mellett. Sokáig időzött egy kávébarna kartonhalom és egy hófehér zsákkupac előtt, aztán megállapodott egy pirosra festett fémkonténer tövében. A konténeren aranysárga fénnyel nyílit ki egy kicsi ajtó, amin a két tündér épp, hogy befért.
- Ott lesz – suttogta Ázsin és magával vonva Trüszkét, a konténerhez szállt.
Egy hatalmas, napsárga, girbegurba falú terembe jutottak; orrukat fahéj, szegfűszeg és vanília illata töltötte be. Az előttük emelkedő pult mögött vastag, fa polcok nyúltak a plafon felé, tetejük elveszett a távolság ködében. A polcok roskadoztak a kandírozott és aszalt gyümölcsök, sütemények, csokoládék, bonbonok, pudingok, a millió féle és fajta nyalánkság súlya alatt. Meleg fényű csillaglámpások lebegtek a polcok beláthatatlan magasában és egészen közel, a sorok között sürgölődő manók feje felett, néha csak a maguk szórakozására változtatták a helyüket; arra azért ügyelve, hogy mindenütt legyen elegendő fény. Trüszke halkan tüsszentett, és elnézést kérő tekintettel pillantva Ázsinra, orrát a mellénye felső zsebéből előhúzott liliomszirommal törölte meg.
- Egészségedre – hallatszott Ázsin és még valaki hangja, aki épp ebben a pillanatban lépett ki a polcok közül. A narancssárga hajú asszony kezét kötött pamut szoknyájába törölte, és jókedvűen rájuk mosolygott, majd elhessegette az arcához túl közel lebegő egyik csillaglámpást.
- Napszirom! – repültek hozzá boldogan a tündérek.
- Kértek egy forró csokoládét?
Trüszke hálásan bólintott, de azért halkan megjegyezte: – Grog nincs?
- Köszönjük – válaszolta széles mosollyal Ázsin, majd mindketten a pultra telepedtek.
- Nos, kedveseim – Trüszke megjegyzését meg sem hallva kérdezte Napszirom, miközben a két tündér kezébe ezüst bögrékben gőzölgő, forró csokoládét nyomott – mi járatban erre?
- Vanília cukorért jöttünk hozzád, Napszirom, hogy Hóvirágnak el tudjuk készíteni a karácsonyi hókifliket – mondta Ázsin.
- Hóvirágnak? – kérdezte hitetlenkedve Napszirom.
- Hóvirágnak! – válaszolta Trüszke és Ázsin kórusa.
- Értem – mosolyogta szórakozottan Napszirom, vajas kaláccsal teli tányért téve a tündérek elé. – Ti készítitek neki a kedvenc süteményét? – kerekedett el Napszirom szeme.
- Igen – húzták ki magukat büszkén a tündérek. – És azt ugye tudod, ha jól sikerül a sütemény, Hóvirág Karácsony estéjén gyönyörű havazást varázsol.
- És – folytatta elpirulva Ázsin – tudjuk, hogy nálad kapható a legfinomabb vaníliacukor.
- Hát – gondolkodott el Napszirom – vaníliacukrom éppen volna, csak olyan vaníliacukrom, amit holdfényből készítenek… hát… az épp elfogyott. Hóvirág, csak a holdfényből készített vaníliacukrot szereti, méghozzá a tavaszi telihold fényéből készült a kedvence.
Ázsin és Trüszke egymásra mosolygott.
- Ne is foglalkozz vele, kedves Napszirom – válaszolta Trüszke. – Gyűjtöttem épp eleget tavasszal.
Azzal egy feketeselyem erszényt húzott elő, és Napszirom kezébe nyomta. Napszirom finoman kibontotta az erszény száját, amiből egy labdányi holdkorong emelkedett ki lassú méltósággal.
- Látod Trüszke, ezt nevezem – lapogatta meg Napszirom Trüszke hátát, aki férfias nyugalommal tűrte a dicséretet – ebből mennyei vaníliáscukrot készítünk neki.
Trüszke hátizsákját húzta a vaníliacukor súlya. Nehézkesen, lassan repült a ládák és konténerek falai között. Csendben nézte a mellette repülő tündér apró szeplőkkel pettyezett arcát, a csintalan szőke fürtöket, az égszínkék szemet, az áll lágy vonalát. Ázsinra mosolygott, aki rémülten nézett vissza rá. Trüszke oldalra pillantott, amikor a hatalmas macska rávetette magát. Szárnyalt volna oldalra, de a bestia gyorsabb volt. Hangos csattanással esett a terem hideg padlójára, csontjai megroppantak, ahogy a Macska tappancsával a padlóhoz szorította.
- Sziasztok lepkécskéim – dorombolta. – Hová – hová ily sietve?
- Eressz el! – nyöszörögte Trüszke.
- Ereszd el, hallod?! – kiáltott rá Ázsin.
- Mért, mi lesz, ha nem hallom? – nézett parázsló szemekkel a Macska a felette lebegő tündére. – Nos, kedveskéim – jelentette ki szelíden megszaglászva Trüszkét majd a hátizsákot – ebben finom, illatos dolgok vannak.
Szélesen, tépőfogait felvillantva ásított, majd halkan, negédesen folytatta:
- Szeretem a tündéreket – nyalt végig Trüszke arcán. – Akár nyersen, akár főve… – egy pillanatra elgondolkodott; a fejét rázva folytatta – bár főve nem az igazi. De így, vaníliacukrosan – szimatolta közel -így, így lesz a legjobb.
- Várj! – sikította Ázsin.
- Mire? – kérdezte flegmán a Macska.
- Megváltom! – kiáltotta kétségbeesett bátorsággal, az apró tündér.
- Ezt? – görgette meg a mancsai alatt heverő testet.
- Őt.
- Hm… – gondolkodott el a Macska. – Szóval megváltod, mi?
- Meg.
- Add nekem a szárnyaidat – felelte sunyin vigyorogva a Macska.
- Ne! Ne add neki oda a szárnyaid – nyöszörögte Trüszke. – A szárnyaktól visszakapja az elvesztett életeit…
A Macska Ázsinra vigyorgott, majd Trüszke szájára tette a mancsát, és folytatta a tündérbe fojtott mondatot:
-…és repülni is tudok, ha a szárnyakat felfaltam – vigyorogta.
- Ne bántsd – mondta Ázsin, és a Macska elé huppant a raktár koszos padlójára. – Engedd el, és neked adom a szárnyaimat.
- Ha megígéred, hogy ideadod a szárnyaidat, elengedem a barátod! – dorombolta a Macska.
- Engedd el, és én neked adom a szárnyaimat. Tudod, hogy mi sosem hazudunk.
- Tudom. Már hogyne tudnám – felelte a Macska, és eltolta magától Trüszkét.
- Szállj el Trüszke! – kiáltotta Ázsin. – Menj innen!
Trüszke lassan talpra állt, megigazította a vaníliacukrot rejtő hátizsákot, majd összeszorított ajkakkal a Macska felé indult.
- Menj már, hallod – állt elé Ázsin. – Minden rendben lesz – csókolta meg Trüszkét, aki könnyes szemekkel szállt fel a tető gerendái között nyíló ablakhoz.
- Khm. A szárnyakat, ha lesz kedves! – köhintette a Macska.
Ázsin megfordult, és fájdalomtól megtört arccal, szárnyait a macska elé dobta. A Macska szélesen elvigyorodott:
- Tudod mi lesz most, drágaságom?
- Mi?
- Fel foglak falni – ezzel Ázsinra vetette magát.
A szárnyaitól megfosztott tündér fürgén félreszökkent előle, majd egy dobozhalom mögött keresett menedéket. A Macska vérben forgó szemekkel meredt a tündér búvóhelyére. Aztán a dobozhalomhoz szaladt, ahol Ázsin menedékre lelt. Trüszke ezalatt óvatosan a padlón heverő szárnyak felé repült, de a Macska észrevette, és fújva rohant vissza zsákmányához. Trüszke tehetetlenül repült vissza az ablakhoz.
A Macska fejét tekergetve nézett, hol a dobozok közül kikukucskáló Ázsinra, hol az ablak mellett lebegő Trüszkére. Miután biztonságban tudta frissen rabolt kincsét, mellső mancsaival fitymálón legyintett egyet, és komótosan megette a padlóra hullott szárnyakat.
Farka hullámzott a gyönyörtől, ahogy az utolsó falat is a pocakjába került. Foltos, kopott bundája kifényesedett, szeméről eltűnt a hályog. Karmaival élvezettel dagasztva kéjesen nyújtózkodott, aztán halkan böffentett egyet és elrugaszkodott a talajtól… és ugyan ezzel a lendülettel hullott vissza. Aztán hitetlenkedve megrázta a fejét, és ismét elrugaszkodott, aztán, megint és megint…
- Ez nem lehet! – vinnyogta.
- A tiszta szívedtől repülsz, ostoba. Sosem a szárnyaidtól – mondta a dobozok közül előbújva Ázsin, majd az ablakhoz reppent, és Trüszkével együtt eltűnt a tisztaillatú, téli éjszakában.
 
Öregcsermely fái között unottan lóbálta lábait az est, a hulló hópelyhek táncát csillogóvá varázsolta az utcai lámpák fénye. Csendes hóesés volt, nem Szélapó morcos dühétől kavart, hanem szelíd, áldott, a hangokat puha vattába csomagoló. Trüszke és Ázsin a falu egyetlen templomának órájára ült és figyelte a fiatal papot, ahogy a havat lapátolja. Néha nagyokat fújtak a téli éjbe, lesték leheletük lassan elenyésző páratölcsérét. Nézték a házak hólepte tetőit, a melegsárgán világító ablakszemeket, a havat seprő vagy épp lapátoló asszonyokat, férfiakat; a lovasszánok csilingelését, ahogy az utcán elhaladtak. Néha előtűnt egy egy autó, de ők is lassan, a havazás szépségébe oldódva igyekeztek céljuk felé. Látták a templom melletti pici ház udvarán Kristófot, ahogy a piros autó mellett, boldogan kacagva hengerget hasat élete legelső hóemberének.
- Nő már a szárnyad? – kérdezte Trüszke.
- Igen – válaszolta Ázsin – csak kicsit viszket, ha mozgatom.
- Boldog Karácsonyt – mondta Trüszke, majd átölelte Ázsint, és egy puszit nyomott az arcára. Egymás szívverését hallgatva ültek, és boldogok voltak, a vaníliaillatú, karácsonyéji csendben.
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához