LFG.HU

Pierre Corbeau
novellaCimkek
 Az Északi-szövetséget a Toroni Birodalomtól elválasztó hegyvonulatok – a Piderra és a Kenzal hegység bércei – az első zászlóháborúk óta véres csaták színterei. Fenyvesekkel borított völgyek, járhatatlan hegyoldalak, szakadékok választják el egymástól a két szembenálló felet, meggátolva a reguláris seregek bevetését. A fellobogózott ezredek helyett így kis létszámú, jól képzett alakulatok állnak hadrendbe, feladatuk a folyton változó határvonal védelme, és az ellenség védtelen hátországának zaklatása, már amennyire erejükből telik. A szövetség oldalán határvadászoknak, prédázóknak, a toroni területeken settratornak nevezték az ilyen egységeket.
 A reguláris katonák között számtalan legenda kering róluk és parancsnokaikról, mind az északi szövetségi, mind a birodalmi seregek oldalán. A Hétarcú lovagról, a délvidékről száműzött nemesről, aki a Szövetség keblén talált menedéket, és akiről esővízként pergett le a Háromfejű papjainak mágiája. A dúsgazdag Myrern úrasszonyról, a hímboszorkányról, akinek a mesés Alidar falai között képezték ki fivérnővéreit, és aki aquirt ölt Aknavár fekete hajnalán.
 Toron se maradt adós a hírneves alakulatokkal, legendák jártak a Sápadt Gróf kompániájáról, akik között nem akadt eleven halandó, vagy a Fattyak csapatáról, akiknek parancsnoka, a vén Sybrehor – a Smaragdkardú – saját leszármazottai, fiai, unokái, dédunokái közül toborozta csapatát.
 A seregvezérek már önmagukban is elég hírhedtek voltak, kegyetlen, megalkuvást nem tűrő feladatuk lassan lekoptatott róluk minden emberséget. Nem csoda hát, hogy a hegyvidéken élők nem szívelték egyiküket sem, nem számított, hogy fekete vagy vörös lobogó alatt szolgáltak a határvidéken. De mind közül leginkább talán az Északi szövetség tábornagyát, az egykori naplovagot, Wyrar erg Raorant gyűlölték, az Árvák seregének parancsnokát, és nem is a toroni földeken, hanem a védelmére bízott vidék hegyei és völgyei között               
 
 
 
 P. SZ. 3543 Valahol a Piderra vonulatai között.
 
 
A toroniak setrattorai zavarodottan hátráltak, a sötétségből érkező nyílzápor alaposan megtépázta soraikat. A parancsokat osztogató fakóhajú – kinézete alapján valami tisztavérű származék – dühödten üvöltözött, de a második sorozat egyik mogyorófaszára neki is szavát szegte, mellvértjének pereme fölött csapódott a torkába. Némán zuhant hanyatt, egyenest a rabszíjra fűzött falusiak lába elé.
A talpon maradt toroniak foghíjas láncot húztak a lángoló épületek között – a csapat varázstudóját védgyűrűbe zárva. A csuklyájába burkolózó boszorkánymester fojtott hangon kántált valamit, majd előrébb lépett a katonák közül, és szárazon sercegő villámot szabadított a házak mögött gyülekező ellenség közé, szétszórva a támadók alakzatát.
Válaszként velőtrázó ordítás harsant a homályból, és kétembernyi, széles vállú alakok özönlöttek a füstölgő romok közé, csatabárdokat, kopjának beillő lándzsákat lengettek. Megtorpanás nélkül rontottak a csatárláncnak, elsöpörtek minden ellenállást. A toroniaknak esélyük sem volt, pajzsaik széthasadtak az irdatlan csapások erejétől, láncingük szétmállott a vaskos lándzsahegyek alatt. Mészárlás volt az egész, az orkok hátában érkező katonákra már csak a kegyelem adománya és a rabok kiszabadítása maradt.
A falusaik riadtan figyeltek, csak a harcosok vállára tűzött címerjelvények láttán nyugodtak meg valamelyest. A vérvörös napkorong előtt álló magányos emberalak északi csapatot, szövetségi kompániát sejtetett.
A katonák – csupa fiatal, szíjas izmú hegyivadász – gyors mozdulatokkal elvagdosták a toroni pányvákat, sorra kiszabadítva az összekötözött hegylakókat. Azok némán tűrték, csak az asszonyok hálálkodtak egy-egy szóval, a férfiak nem fáradtak ilyesmivel. Tudták már jól, a határvidék hegyei között még a kéretlen segítség sincs ingyen.
Egy tekintélyes hegylakó, bizonyos Droar, akit társai hallgatólagosan a falú elöljárójaként ismertek el, előrébb lépett a többinél, fáradt, füsttől vörösre csípett szemeit végigjártatta a fegyvereiket tisztogató, felszerelésüket rendező harcosok között.
- Ki parancsol itt? – fordult a hozzá legközelebb állóhoz, de a választ nem a bőrvértes katonától kapta meg.
- Azt hiszem én! Ideig-óráig legalábbis – a száraz, öreges hang valahonnan a sötétség rejtekéről érkezett, majd egy pillanat múltán gazdája is a frissen gyújtott fáklyák fénykörébe lépett.
Magas, ezüstősz öregember volt, testét mattfekete vértezet takarta, olyasféle, amit a legendák és gyerekmesék lovagjaira képzel az ember. Súlyos lehetett, de a vénség mégis olyan könnyedén mozgott benne, akárha selymet viselt volna acél helyett. Nem egyedül érkezett, balján tizenéves kölyök lépdelt, a hercegi vadászszázad fekete egyenruhájában, oldalán jókora címerpajzsot cipelve. A lovag jobbját ősöreg vénasszony vigyázta, tetovált arcú, századéves boszorkány, a hegyvidéken élő kitaszítottak egyike.
Megálltak a kiszabadított falusiak előtt, a kölyök a földnek támasztotta a vaskos pajzsot, az elejére festett címert fordította a hegylakók felé. Az aranyszín napkorong előtt szárnyaló vörös sólyom méltósággal ragyogott a fáklyák fényében.
Droar, a falú elöljárója azonnal térdre ereszkedett, mozdulatát némán követte az életben maradt falusiak csoportja. Senki sem mert tiszteletlennek mutatkozni a Hegyek Atyja, az Északi Szövetség határvidéki helytartója, Wyrar erg Raoran előtt.
A vénember végignézett a szótlan térdeplő emberek fölött, pillantása sorra végigvette mindet, hegylakókat, asszonyokat, kölyköket és porontyokat. Mindenkit, akit a toroniak életben hagytak.
Elsétált a tömeg mellett mindkét irányba, végül megállapodott az elöljáró előtt, fürkész pillantását a korommal bemocskolt arcú férfin tartva.
- A Selyemtorkú volt igaz? – nem is kérdezte igazán, inkább csak úgy megállapította magának, meg sem várta, míg a hegylakó rábólint. A toroni seregvezér – aki nevét karcosan rekedtes hangjáról kapta – már harmadik éve keserítette a hegyek népének életét.
- Mit vitt magával?
 A nagydarab elöljáró keserűen vonta meg vállait
- Mindent! Mindent, amit az elmúlt hónapban a felszínre tudtunk hozni! – mint a legtöbb hegyvidéki, ez a falú is a tárnák mélyén rejtőző kincsekből élt, bár crantai időkből fennmaradt bányák méhében már leginkább csak meddő termett.
A vén lovag bólintott, majd hátraszólt a válla felett
- Tőrmester! – a sorokba rendeződött katonák közül előre lépett egy fiatal, szinte még kölyök harcos – a felderítők parancsnoka – és feszes vigyázba dermedt a lovag oldalán.
- Vegyél magad mellé annyi embert, amennyire szükséget látsz. – mondta neki az öreg. – Kövessétek a nyomokat! A rakomány biztos meglassítja az útjukat, így még a vonalaik előtt utol fogjátok érni őket. Nem juthatnak toroni területre! – a fiatal határvadász szótlan bólintott, majd embereit maga mellé intve eltűnt a lassan félhomállyá olvadó sötétségben.
Wyrar tábornagy hosszan nézett utána, majd újra az előtte térdeplő embereket fürkészte, leginkább a kormos arcú elöljárót.
- Ismered a törvényeinket! – mondta neki. – Az adósaink vagytok! A tartozást rendezni kell, vérben vagy aranyban, ahogy kívánjátok – a falusiak között halk zúgolódás támadt, de nem tartott sokáig. A nyakukról levágott pányvák még ott hevertek előttük, komor emlékeztetőként nyúltak el a porban.
A szószolónak jelölt hegylakó csüggedten tárta szét karjait
- Nem maradt semmink se uram! Ha kárpótlást akartok, arany nélkül kell rendeznünk.
A vén Raoran bólintott, majd a háta mögé morrant valamit, mire egy tagbaszakadt udvari ork sétált elő a katonák csapatai mögül, hatalmas termetű, fakószőrű szörnyeteg.
Legalább egy fejjel magasodott a szálas tábornagy fölé, mégis inkább zömöknek tűnt, széles vállai miatt. Szegecsekkel kivert, barna bőrmellényt viselt, a karjait széles acélpántok fogták körbe, ráfeszülve vaskos izmaira. Hosszúra növesztett, drótszőrű sörényébe hamufehér trófeatincseket fűzött – minden bizonnyal toroni fejekről metszhette őket. Durva, darabos arcát sebhelyek csúfították, vastag ajkai közül ujjnyi agyarak meredeztek, csorbára tört végüket acéllal pótolták. Homlokán a forradásokkal szabdalt bőrre szárnyait kitáró vörös sólymot tetováltak.
Letérdelt a vén lovag oldalán, szemeit parancsnoka csizmáira szegezte. Droar, a falusiak elöljárója megigézve bámult rá, nem is a termete, vagy patyolat tiszta ruhája, inkább a szemében csillogó értelem miatt. Nem is hasonlított az olykor-olykor a hegyek közé vetődő vad orkokra.
 A tábornagy üdvözlésként bólintott a szörnyetegnek.
- Mennyi veszteségünk volt Syras? – kérdezte, mire az ork felnézett urára, majd ingerülten igazított egyet a hátára szíjazott csatabárdon.
- Három, Sen! Kettő itt, egy testvér a szurdok bejáratánál! – a tábornagy felhúzott szemöldökkel pillantott le rá, mire az újra lehajtotta a fejét.
- Az átkozott hóhajúak mérgezték a pengéiket, Sen! – a vénség a szörnyeteg fejére helyezte jobbját, csupafog vigyort fakasztva a bestia pofáján.
- A lelkük a sólyomúrnő kezére szállt! – mormolta, majd előrébb lépett, közvetlenül a kormos képű hegylakó elé.
- Három! – mondta neki, tekintetét az elöljáró tekintetére fonta. – Három az én falkámból, értetek! Kevesebbel ti sem fizethettek! – Droar, aki a bánya sötétjében az övéinek parancsolt, nagyot nyelt, majd oldalt fordult, végignézett a háta mögött térdeplő falusiakon. Tekintete végigfutott a sorok között, az asszonyok pillantását gondosan kerülte. Végül nagyot sóhajtott.
- Gron, Korir, Leron! – a nevek száraz kövekként hullottak a várakozással teli csendben, asszonyi zokogást, a férfiak csalódott mormogását fakasztva. Három fiú emelkedett fel az emberek közül, remegő térdekkel vágtak át rokonaik között. Közvetlenül a tábornagy előtt álltak meg, falfehérre sápadt arccal, szemüket gondosan a földön tartva. Széles vállú, a húszas éveikhez közeledő suhancok voltak, testüket már megedzette a bányamunka, jóval idősebbnek mutatva őket koruknál.
A tábornagy végigmérte őket, majd szomorúan csóválta meg fejét.
- Nem lesznek jók. Nekem katonának kellenek, nem tábori munkásnak. Derék fiúk ezek, de már hozzászoktak a csákányhoz. Belőlük már nem tudok katonát nevelni! – Droar tanácstalanul meredt az öregre, baljával megdörzsölte a homlokát, szétkente rajta a rárakódott kormot.
- Nem értelek uram!
A tábornagy ingerülten horkant fel, majd a háta mögé intett a kezével
- Aqras! – a címerpajzsot cipelő fiú azonnal mozdult, a súlyos acélvédet az oldalára kapta, úgy lépett a vén lovag mellé.
- Ez itt az apródóm, Aqras! Magadfajta, ezek között a hegyek között született! Öt évvel ezelőtt vettem magam mellé, mikor felszabadítottunk egy falut a Sápadt gróf kezei alól. Akkor még nem töltötte be a tizedik esztendejét – a tábornagy a kölyök mellé állt, jobbját a vállára helyezte.
- A saját költségemen küldtem Haonwellbe tanulni! Most már tud írni és olvasni, ért a fegyverekhez, a nyomokhoz, és minden máshoz, amihez egy jó katonának értenie kell. Ilyen katonákra van szükségem! Ilyeneket kell nevelnem! Mert a méltóságos hercegek, akik Erigow falai között tanácskoznak, csak olyan katonákat küldenek nekem, akiknek semmi hasznát nem veszem! – a tábornagy arca egész vörösre vált beszéd közben, és hörgő köhögésroham akasztotta meg szavait, apró vércseppeket csapva ajkaira. A jobbját vigyázó vénasszony közelebb húzódott hozzá, de az öreg egyetlen mozdulattal visszaparancsolta.
Hosszan köhögött és fújtatott, majd lassan visszanyerte a lélegzetét, vérrel befutott szemei az előtte álló hegylakóra villantak.
- Értesz már engem? – kérdezte az elöljárót, akinek sápadtsága még a mellette álló suhancokét is felülmúlta.
- Értelek uram! – bólintott, majd ismét hátrafordult, ezúttal még tovább fürkészet a falusiak között, mint először. A toroniak támadása sok családot megcsonkított, így különböző rokonaik oldalához bújva, jó pár árván maradt kölyök remegett, kábán az éjszaka borzalmaitól. Az elöljáró hosszan nézte őket, végül aztán lehajtotta a fejét, és újabb három nevet mondott, halkan, akár a házak között motozó szél
- Dyen, Oner, Koga! – ezt már nem tűrték szó nélkül a hegylakók, a férfiak sorra felálltak, az asszonyok a hátuk mögé terelték fiaikat. Mozgás támadt a katonák között is, tucatnyi udvari ork lépett kijjebb az alakzatból, széles ívű láncot húztak a tábornagy háta mögött.
Mégsem ők vetettek véget a zúgolódásnak, hanem a kormos arcú elöljáró, aki lehajolt, és magasba emelte a földre dobott béklyókat, amivel a toroniak akarták magukkal vonszolni az embereket. Ez a látvány hamar csöndre intett mindenkit. A császár csapatainak rabszolgáiról rosszabbnál rosszabb történetek járták, és egy rabszolgákhoz képest a tiszta egyenruhába bújtatott kölyök valóságos úrnak tetszett.
- Dyen, Oner, Koga! – mondta újra az elöljáró, ezúttal már hangosabban, hogy a hátsó sorokban is hallják.
A talpra emelkedett falusiak között lassú örvénylés támadt, hátulról indult, egész a sorok elejéig. A hegylakók lassan utat nyitottak, az elöljáró mellé taszigálták a három kölyköt.
Darócgúnyás, rémülettől kába porontyok voltak, sörtére nyírt hajjal. Egyik se érhette meg még a tizedik esztendejét. A vén lovag végigmérte őket, majd elégedetten bólintott, baljával az árnyékában várakozó vénasszony felé csettintett. A századéves vénség a kölykök elé lépett és fogatlan mosollyal végigtapogatta őket, akárha lovakat vásárolna a síkföld valamelyik vásárában. Gyorsan végzett, és a tábornagy felé biccentve elvezette a kölyköket, hátra a katonák sorfala mögé.
A vén Raoran kiadott pár parancsot, mire harcosai átrendezték soraikat, utat nyitva a faluból kifelé induló elő- és oldalvédnek. Az öreg oldalán térdelő szörnyeteg is felemelkedett, saját fajtáját parancsolta induláshoz. A tábornagy felhúzta a kesztyűjét, majd felfelé pillantott, a szürkére világosodott égre, amiből lassan szemerkélni kezdett az eső, hideg permettel áztatva át a lehajtott fejjel várakozó falusiak ruháját. A vén lovag könnyedén megérintette mellvértjét a szíve fölött, és még egyszer végignézett a némán várakozó hegylakók között, szavait az elöljáró helyett a sokasághoz intézte.
- Az adósságot rendeztük, nincs tartozásotok a kompánia felé. A Selyemtorkú miatt pedig nem kell többet aggódnotok, ezúttal végleg végére ért a szerencséjének – ezzel hátat fordított és eltűnt az emberei között.
A falusiak nem mozdultak, megvárták, míg az utóvédnek maradt katonák is útnak indulnak, csak aztán kezdtek szétszóródni a házak között, már akinek maradt valami lakhelye a toroniak fáklyái után. Utolsónak a korommal mocskolt arcú elöljáró maradt, aki szótlanul meredt bele az egyre sűrűbbé váló záporverésbe, ami lassan lemosta arcáról a rárakódott kormot. Gondosan kivárt, majd jókorát köpött a szövetségi csapatok után, a mozdulatba sűrítette minden keservét. Némileg nyugodtabban fordított hátat az északiaknak, és lehajtott fejjel indult a háza felé, átvágva a toroni vérrel vörösre festett pocsolyák között.
 
 
(A novellát Raoul Renier Sáskagyermek című regényének részlete ihlette)
                                                                                       

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához