LFG.HU

Diocletianus
ismertetőCimkek

A közelmúltban egy remek könyv jelent meg az Agave Kiadó gondozásában, ami mindenképpen megérdemel egy (hangsúlyosan szubjektív!) ismertetőt. A Hollókirály számos nívós díjat nyert, így 2005-ben, a Hugo-, a World Fantasy- és a Locus-díjat is elvitte. Így elolvasva a könyvet, szerintem mindegyiket meg is érdemelte.
Érdekes, hogy a Hollókirály nem a mű eredeti címe, csupán a fordításban lett ez. Eredetileg a kevésbé hangzatos Jonathan Strange & Mr. Norrell címet viseli a könyv, ami némileg közelebb áll a regény tartalmához, mint a magyar “keresztneve”. A Hollókirály ugyanis sokkal inkább szól a két említett személyről, illetve a kettejük kapcsolatáról, mint a “címszereplőről”.
A kötet műfaji meghatározásánál a következőket találhatjuk: 1. fantasy; 2. alternatív történelmi regény; 3. szépirodalom. És mind a három találó! A Hollókirály ugyanis egy szépirodalmi igényességgel megírt, és a XIX. századba helyezett tündérmese.
Persze ez esetben tündérek alatt még véletlenül se Tolkien magasztos tündéire, vagy a Pán Péter aranyos csínytevőire gondoljunk, hanem a klasszikus angol folklór szeszélyes, és sokszor bizony gonosz, kegyetlen, kicsinyes és aljas lényeire.
Maga a történet a jelentős terjedelem ellenére nem túl bonyolult, és a következőképpen lehetne összegezni: a XIX. század elején az angol mágusok – tévedés ne essék, nem valamiféle “rejtőző hagyomány” követői, hanem divatos szalonokba járó úriemberek – merengenek azon, hogy hova is tűnt Angliából a mágia. A kérdés felvetése pedig egy olyan eseménysort indít el, aminek során felbukkan az egyik – eredeti – címszereplő, Mr. Norrell, aki gyakorló mágusként a saját eszközeivel mindent megtesz, hogy népszerűsítse az angol mágiát. Ezen az úton egyik első jelentős próbálkozása egy angol főrang fiatalon elhunyt menyasszonyának a feltámasztása. Ennek érdekében megidéz egy tündért, aki valóban életre is kelti a bájos fiatal lányt, csakhogy nem ingyen. (A tündér ábrázolása miatt minden Changeling játékosnak ajánlom figyelmébe a könyvet!)
Innentől kezdve a cselekmény tulajdonképpen két szálon fut, amelyek azonban újra és újra találkoznak. Az egyik szál Mr. Norrell és fiatal tanítványa Jonathan Strange erőfeszítéseit ecseteli az angol mágia felemeléséért (beleértve a napóleoni háborúkban való részvételt, a különféle szalonokban egyszerűbb varázslatok végrehajtását, mágiáról szóló cikkek és teljes folyóiratok megjelentetését is), míg a másik szál a tündér öntörvényű mágikus világának bemutatása, ahol a tündér kíméletlenségének és szeszélyének meglehetősen sokan áldozatául esnek. Többek között Jonathan Strange felesége is. Végül a két szál természetesen összeér és a nagyjából várható, “tündérmeséhez” méltó befejezéssel ér véget a könyv.
Az eredeti cím talán azért jobb, mint a Hollókirály, mert jobban kifejezi az első cselekményszálat. Ugyanis Mr. Norrell és Jonathan Strange két teljesen eltérő személyiség, akik között egyfajta visszafogott, “gyűlölök és szeretek” kapcsolat alakul ki. Rajtuk kívül – a számos “elméleti” mágust nem számítva – nincs senki, akivel érdemben tudnának beszélni a művészetükről, viszont nem értenek egyet a másik nézőpontjával, módszereivel, így a két mágus közötti szakítás egy idő után elkerülhetetlenné válik. Hogy mégis találó a magyar cím, az annak köszönhető, hogy a két mágus között a legfőbb szemléletbeli különbséget a Hollókirály megítélése jelenti. (Az ő címerére akar utalni a borítón a madár…)
 
Az angol folklór Észak-Anglia XI. századi királyától, John Uskglasstól, a tündéreknél nevelkedett Hollókirálytól eredezteti a klasszikus angol mágiát. Mr. Norrell azonban mindent megtesz, hogy még az emlékét is elfeledtesse az emberekkel, míg Strange szerint ez nem csak hiba, de lehetetlen is, mivel szerinte nélküle az angol mágia tulajdonképpen nem is létezne. A Hollókirály tehát visszatérő eleme a szereplők beszélgetéseinek és egy idő után az olvasó is kénytelen szembesülni, hogy az angol mágia világában minden ehhez a rejtélyes alakhoz vezethető vissza. (A szerző nem feledkezett meg Merlinről, és a többi korai angliai varázslóról, azonban leszögezi, hogy mivel Merlinnek és társainak nem voltak tanítványai, az ő mágiájuk nem maradt fenn, így nem része az úgynevezett aranykor mágiájának.)
A mű hátteréül jobbára a napóleoni háborúk szolgálnak. A történet az 1806-tól 1817-ig terjedő időszakot öleli fel, míg helyszínek tekintetében felvonultatja az angol vidéket, Londont, a spanyol frontot, Brüsszelt és Velencét. A két mágus az angol kormány megbízásából tevékenyen ki is veszi részét a háborúból, részben innen ered a mű alternatív történelmi vonulata. A szerző ragyogóan vegyíti a történelmi tényeket és a fikciót, és ezzel megteremt egy rendkívül egyedi és meglehetősen borongós atmoszférát. Egy-egy villanás erejéig számos történelmi személyiség is feltűnik, mint például az angol király, Byron, vagy éppen Wellington herceg.
 
A hangulat a megteremtésében a legfőbb segítséget azonban a nyelv jelenti. Susanna Clarkenak ugyanis sikerült a XXI. század elején tökéletesen XIX. század eleji hangvételű regényt írnia. Szinte olyan érzése támad az embernek, mintha Dickenst, vagy Stokert olvasna. Választékosság és némi modorosság sugárzik a mondatokból, amit helyenként finom irónia kísér. (Személyes kedvencem kb. a következőképpen hangzik: “A parlamenti ülésszak végén a képviselőurak visszavonultak vidéki birtokaikra, ahonnan sokkal jobb kilátás nyílt az esőre.”) Hacsak az ember közvetlenül előtte nem a Büszkeség és balítéletet olvasta, az első párszáz oldal arra kell, hogy ráhangolódjon a nyelvezetre, amiben férj és feleség is magázza egymást, és akármilyen kérdésre rendkívül nagy udvariatlanság egyszavas választ adni.
Bármennyire is fontosak a napóleoni háborúk, a műben csupán annyi a szerepük, hogy rámutassanak a két mágus közötti különbségekre, illetve némileg megalapozzák a szakítást, valamint jobban bemutassák Strange karakterét. Aki izgalmas csatajeleneteket és mozgalmas párbajokat, összecsapásokat vár, azt semmi jóval nem biztathatom.
A mű ugyanis – a legvégétől eltekintve – meglehetősen lassú sodrású. Hosszú a bevezetés, a szereplők bemutatása, és annak ellenére, hogy mindvégig leköti a figyelmet, elég sokáig csak érdekes, de nem izgalmas.
A Hollókirály a történet viszonylagos egyszerűsége és bő lére eresztettsége ellenére is jó, sőt nagyon jó, és ezt a hangulaton kívül az a rengeteg ismeret alapozza meg, ami az angol mágikus folklórból szerepel benne. Az ezeregy utalás olyan mennyiségű, hogy a regény szövegébe nem is fért bele, számos magyarázat, érdekesség lábjegyzetbe került, amik néha az oldal nagyobbik felét is elfoglalják. Leginkább ezekben nyilvánul meg az a tizenkét évnyi munka, amit az írónő a fülszöveg szerint a könyvre áldozott.
Nem tudom, hogy ennek a tizenkét évnek, a szükségszerű átírásoknak, átszerkesztéseknek, vagy másnak köszönhető, de érezhető, hogy a történet előre haladtával kicsit változik a narrátor helyzete. Míg a könyv elején a szerző nem egyszer “kiszól” a regényből, amolyan “kedves olvasóm, te is biztosan ismered azt az elbűvölő gomb- és szalagboltot a Hyde park mellett” stílusban, addig regény második felére ez teljesen eltűnik. A váltás nem éles, de azért észrevehető, és ha volt is ezzel a szerzőnek valamilyen szándéka, nekem nem sikerült rájönnöm, mi lehetett az.
 
A mű dramaturgiája és a karakterábrázolás szerintem nem hagy kívánnivalót maga után. Utóbbi tekintetében nem kell mélylélektani elemzésre számítani, és nincs is túl sok szereplő, de azok szerintem hitelesen, bár kissé talán nagyvonalúan megrajzolt alakok. Az írónő például nem indokol, nem magyarázza meg, miért olyan egy-egy szereplő személyisége amilyen, csak jellemet ad az alakoknak, amit azonban törés nélkül következetesen érvényesít is. Tekintettel arra, hogy a főbb szereplők többé-kevésbé ugyanabból a társadalmi rétegből származó angol urak és úrnők, talán megbocsátható, hogy mindannyian ugyanúgy beszélnek.
A hangulat és folklór-sokk mellett a mű szerintem további nagy erőssége – és ami egyben arra is ráébresztett, hogy mostanában túl sok másodvonalbeli “szerepjáték-regényt” olvastam – a mágia szabad kezelése. Nincsenek mondvacsinált, játékrendszerből adoptált idióta szabályok, csupán szárnyaló fantázia. (A kezdő mágusnak számító Jonathan Strangenek például semmiféle gondot nem okoz egy teljes várost egy kontinenssel arrább tenni.) Az írónő nem akarja egy pillanatig sem magyarázni a mágiát, nem ír szabályokat és elveket, hanem a középkori és kora újkori Angliában valóban megjelentetett könyvekben fellelhető “varázslatokat” szerepeltet.
 
Bár az eredetit nem ismerem, nekem úgy tűnik, a fordításra sem lehet panasz. A szöveg sehol sem botlik meg, és azt hiszem, remekül sikerült visszaadni a mű eredeti stílusát, hangulatát. A szöveggondozók is igényes munkát végeztek, én csupán két elütésbe botlottam a meglehetősen hosszú műben, igaz, nem is vadásztam a hibákra.
A könyvben számos belső grafika is található, amelyek ugyan stílusukban, hangulatukban is remekül illeszkednek a regényhez, és remekül kapcsolódnak a mű egyes jeleneteihez, ám nekem ennek ellenére nem tetszenek. Ízlések és pofonok ugyebár. A kötet 4000 forintért tetszetősen vaskos, kemény kötésű darab, jó 750 oldalnyi, viszonylag apró betűs szöveggel.
A Hollókirály összességében egy remek mű. Sosem lesz a kedvenc könyvem, de biztos, hogy nem fogom egyhamar elfelejteni. Megéri az árát és az elolvasására fordított időt is. Sokszorosan.
 

Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.agavekonyvek.hu/hollokiraly/konyvrol.html]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához