LFG.HU

HammerTimeCafe
Sonko
RPGCimkek
Bevezető
 
A cikksorozat második részében az olvasói igényeknek, és saját kényünknek engedve azokat az erődítményeket mutatjuk be, melyek különlegesek, egyediek, jelentősen eltérnek az első részben leírtaktól. Sajnos ebbe a cikkbe sem fért bele minden, így ha minden jól megy, egy harmadik rész is napvilágot fog látni, amely főleg az ostrom, és hadigépek témájával fog foglalkozni. Addig is, jó olvasást!
 
Lombormok
 
Az elfek erődítményei sokban különböznek az embereknél megszokottaktól. Nincsenek éles határaik, céljuk pedig nem a támadás visszaverése, sokkal inkább az ostromló erők szétszórása, felmorzsolása.
A lombormok eredete az óidőkre vezethető vissza, azokra a korokra, amikor Ynev mágiával sokkal telítettebb volt, és nem volt ritka a két-háromszáz láb, vagy még magasabb faóriás sem. Hajdanán ezek a monumentális, élő, lélegző erődítmények adtak otthont az égi hajók kikötőinek. Ezekben az időkben a legtöbb elf olyan szoros kapcsolatban állt a természettel, hogy gond nélkül tudott irányítani egy-egy nagyobb kiterjedésű erdőterületet. A Hetedkorra ezt a tudást már igen kevesen – többnyire megtartók – birtokolják. A képesség a legtöbb elfben megvan, de sok tanulást igényel, és már nincs is szükség sok sirlyenre (így nevezik az adott terület védelmét irányító elfet).
A védelem működésének megértéséhez nem árt ismerni kissé az elf gondolkodásmódot. Sokan úgy tartják, hogy az egész erdő egy hatalmas erőd, és minden egyes növény és állat ellenszegül a betolakodóknak. Ez azonban nem így van, a tömött sorokban masírozó vaddisznósereg és az ágaikkal fojtogató tölgyek csak az emberi képzelet szüleményei. Egy elf sosem áldozna fel egy állatot vagy növényt a saját védelme érdekében, mindazonáltal a magányos felderítőket gyakran tépik szét farkasok, egyéb vadállatok.
 
A hangyák, apró rovarok állandó fenyegetést jelentenek bármilyen táborra, a rágcsálókról nem is beszélve. Előfordult, hogy egy syrlien sáskajárást idézett elő vagy milliónyi mérges gombával népesítette be az ellenség szállásterületeit – ilyenre az elfek már csak akkor vetemednek, mikor a terület egyébként is áldozatul esne a háborúnak.
A növényzet másképp, passzívan járul hozzá a védelemhez. A syrlien megkérheti a fákat, ne hozzanak gyümölcsöt a betolakodóknak, vagy termésük legyen mérgező, ehetetlen. A felperzselt föld taktikáját náluk tökéletesebben senki nem tudja alkalmazni. Ráadásul így a terület nem szenved kárt.
Ilyesformán a lomborom kiterjedése maga az erdő, és a ligetek, léteznek azonban konkrét védművek is.
Az ómágia összhangot teremtett az erdő növényei közt, hogy egyaránt szolgálják egymás és a védők érdekeit. A fák törzsét vastag moha lepte be, hogy a tűz ne fogja, tüskés indák, mérgező növények futtatták körbe, melyek a megmászást, ostromlást szinte lehetetlenné tették, az ágak úgy sarjadtak, ahogy a várvédelem céljai megkívánták.
A Hetedkorra ez a tudás már szinte teljesen elveszett. Helyette élettelen fából emelnek könnyű, de erős őrposztokat, függőhidakat. Az erdőjárók gondoskodása még mindig képes a megszokottnál két-háromszor akkora faóriások kinevelésére. Az elf élettartam lehetővé teszi, hogy, ahogy az emberek a kutyákat, lovakat tenyésztik, az elfek az erődnek való fákkal tegyék ezt. Öt-hatszáz év alatt szinte bármilyen célú növényt meg lehet alkotni. És ehhez még mágia sem kell, csak egyszerű odafigyelés.
 
Snil mocsárerődök
 
A mocsárerődök száma legfeljebb néhány tucat lehet egész Yneven. A snil nép az elfekhez hasonlóan a környező élővilágot használja fel védművei kialakításához, mely esetükben a mocsár. Koránt sem olyan bensőséges a kapcsolatuk vele, mint az elfeknek az erdővel, egyszerű felhasználói a környező élővilágnak. Ezen a vidéken (a Snil-síkságon, hiszen csak itt állnak efféle erődök) eleve nehéz egy sereget felvonultatni, a nehéz ostromgépekről pedig legtöbbször szó sem eshet. Mégis, időről-időre vannak olyanok, akik a komoly zsákmány reményében a snilekre támadnak. A fő ellenfelet nem is a megszállók jelentik, hanem az egymással marakodó snil törzsek.
Egy mocsárerőd az eleve nagy kiterjedésű mocsári, léggyökeres fákból áll össze, valamint az ezekre felkúszó, elfásodott indákból. Miután a megfelelő helyeken fákat növesztettek, a fák tetején lapos, tálszerű iszapteraszokat hoznak létre. A könnyen alakítható, emellett könnyű és erős faanyag lehetővé teszi, hogy ezek elbírják az újabb, a teraszokból kinövő fákat, amelyeken ezek után újabb szinteket hoznak létre.
 Ezért egy mocsárerőd mindig kusza, átláthatatlan ág- és indasokaság, amelyek kupolaszerűen támasztva adják a tulajdonképpeni “vár” testét. Az alsó szinten helyezkedik el a sárakna, melyből az iszapot hozzák fel, és így az aknában a mocsár szinte tiszta, mély vízzé hígul. A sarat aztán az iszapteraszokban használják fel vagy végigöntözik az erőd külsején.
 
 A belső tér nem üres – rengeteg emelvény, függőhíd alkotja, esetenként az ezeken elhelyezkedő sáskunyhók. Az igazán nagy erődökön belül több, különállú snil falu is található. Az erőd külseje a rendszeres esők, és a mocsári növények természete miatt állandóan nedves, mohos, indákkal borított, ezért felgyújtani szinte lehetetlen. Az oldalán korsószerű fülkék, és tálcaszerű védőteraszok helyezkednek el, előbbiek a védőknek, utóbbiak a hadigépeknek fenntartva.
Mivel a Snil-síkságon a fém igen ritka kincs, az aktív várvédelem eszközei legtöbbször fából készülnek. Így például a jellegzetes, hosszú karú nyíl- és az ostorszerű, hajlékony kővetők. A mocsárerődökön eleve nem igen akad hagyományos értelemben vett kapu – az alsó szint vizes, lápos, így oda legfejlebb tutajjal, lapos bárkával lehet bejutni. Ezen felül – mivel a snilek kiváló úszók – sokszor csak víz alatti bejáratokat alakítanak ki. Ezeken egy gyíklény könnyedén besurran, de egy, a mocsárban nem honos faj már csak nagy nehézségek árán (főleg, mivel a bejáratok akár öt-tíz láb mélyen is lehetnek).
 A mocsár természete is sokban hozzájárul a mocsárerődök sérthetetlenségéhez – a rengeteg pióca, légy, és egyéb rovar, melyek a snilekre veszélytelenek pár nap alatt képes reménytelenné csigázni egy emberi hadsereget. A párás, nehéz levegő szintén ilyen, főleg, ha kicsit melegebb az idő. Az ellátmány megromlik, minden fából készült dolog rothadásnak indul, a bőr bebüdösödik, és még hosszan lehetne sorolni.
 
A sáskaharcosok védművei
 
Észak-Ynev egyik legkiterjedtebb füves síksága Sirenar határvidékén helyezkedik el. Ezen a vidéken él a sáskaharcosok, az aunok népe. Ezek a lények kiváló katonák és szigorú, hierarchikus társadalomban élnek; intelligensek, de gondolkodásuk gyökeresen különbözik az elfszabásúakétól. Várakról esetükben nem igazán beszélhetünk – hatalmas bolyokban élnek, melyek számtalan föld alá vájt járatból állnak.
Ezek a járatok akár száz lábny mélyen is húzódhatnak a síkság pusztái alatt. Egy elfszabású számára a lehetetlennel határos a leereszkedés; az aunok adottságaihoz idomuló, tükörsima falú, sötét alagutak lehetetlen kanyarokat vesznek, melyekben nemhogy harcolni, de előrehaladni is képtelenség azok számára, akiknek nem áll rendelkezésére legalább három pár ízelt láb.
A bolyokból mindössze néhány üreg és kürtő látszik a felszínen, melyek közül kevés haladja meg a néhány láb magasságot. A magas fűben elég nehéz észrevenni őket. Az elfek időről-időre megismételt irtóhadjáratai eddig rendre kudarcba fulladtak, egyrészt a már részletezett nehézségek miatt, másrészt pedig azért, mert nem lehet tudni, egy boly hol kezdődik: az elf csapatok általában későn jöttek rá, hogy akármilyen alaposan is vizsgálták át a területet, egy feljáró még maradt a hátuk mögött…
Az üregek beomlasztása is problémás. Az őket kialakító lények ösztönösen rendelkeznek azokkal a statikai, építészeti ismeretekkel, melyek a stabil járatok kialakításához szükségesek. Ezen túl az elfek által “Calendil könnyé”-nek nevezett anyaggal – mely acélkeménységű: az aunok a fegyvereiket is ebből készítik – szilárdítják a vájataikat, melyek így egy acélcső teherbírásával rendelkeznek. Ez az anyag minden bizonnyal valamiféle megszilárdult váladék lehet, amit az aun dolgozók bocsátanak ki – de ezt még senkinek nem volt alkalma kideríteni.
Mint ahogy azt sem, tulajdonképp milyen messze nyúlnak ezek a bolyok, és mennyi van belőlük pontosan. Beszélik, az egész Aun-síkság egyetlen hatalmas üregrendszert alkot. Ez már önmagában komoly aggodalomra ad okot, de egyesek szerint a boly határai még ennél is távolabb nyúlnak. És ha ezt összevetjük azokkal a kósza szóbeszédekkel, amelyek a törpök földalatti vájataiban talált mélységi homálylényekről szólnak, akkor egy igen szörnyű összefüggés látszik felderengeni
 
Aquir élőerődök
 
Az aquir erődök ezen formái a fajháborúk során tökélyre vitt rendszer csúcsai, ma már igazoltan csak Kránban találhatóak meg – kis számban – illetve valószínű, hogy legalább egy él Ediomadban is.
A védelem mellett legfontosabb céljuk a félelemkeltés, különösen nagy hatást gyakorolnak az elfekre, mivel kifacsarnak mindent, amit ők szépnek és jónak tartanak. Ennek magyarázata, hogy ezen erődök élnek. Nem úgy, mint ahogyan a shuluri Boszorkányerőd, ezek nem komplex, végletekig megtervezett mesterséges rendszerek, amelyek önálló akarattal bírnak, hanem valódi, húsból, vérből, csontból, velőből való lények.
Bizonyosan mágikus úton létrehozottak, de aligha él már olyan halandó Yneven, aki megmondhatná, mi volt a “kiindulási anyag”. Alakjukra nézve lehetetlen volna bármilyen általános érvényű megállapítást tenni, bár vannak eltérések a vérvonalak között, öröklött jellegzetességek.
Mint az előző állításból kiderülhet, az erődök képesek szaporodni, igaz, csak szűznemzéssel hoznak létre utódokat. A fiatal erőd szülője mélyén, betokozódva jelenik meg, majd kétmázsás embrióvá érik, ami felfüggeszti az életműködéseit, és alkalmassá válik a szállításra. Az embrió ekkor gyakorlatilag korlátlan ideig tárolható. Ha rendeltetési helyére szállították, ott egy speciális, a vérvonalba égetett jelszó elhangzottakor kezdi meg végleges kifejlését. Ennek a szónak ómágikus nyelven kell elhangoznia, mert az embrió annak energiájából fog táplálkozni a folyamat során. Ha ez megtörténik, a tetszhalott embrió életre kel, és az ómágiától hajtva félelmetes iramban munkához lát, hogy befejezze fejlődését. Elbontja, porítja, szétfeszíti maga körül a sziklát, nyúlványokat ereszt bele, rögzíti magát. Ösztönösen érzi, milyen a legtökéletesebb megvalósítható struktúra az adott körülmények között, alkalmazkodik a helyzethez, a helyhez. Miközben tömegét és kiterjedését eszeveszett növekedéssel alapozza meg, lassan kialakulnak benne a bonyolultabb belső szerkezeti elemek. Dobogó falú folyosók, gyűrűs záróizmok, csontkupolák, bordaszerű szerkezetekkel benőtt mennyezetek jelennek meg. Akik már hallottak ezekről a lényekről, a belsejüket általában nyálkás, nedvedző járatok tömegeként képzelik el, holott ez nem szükségszerűen igaz, bár feltétlenül, mindig és biztosan uralkodik a nyomasztó érzés, hogy a vendég egy élő testben tartózkodik.
Különleges módon az erőd képes a maga körül feldolgozott anyagokat kiválasztani, ezáltal megoldja a csontok korlátozott teherbírása jelentette problémát. Korábban gyakran előfordult, hogy gazdái, ha nem volt megfelelő a terep anyaga, kemény kőzetet, fémeket szállítottak az erődnek táplálékul.
Mire az erőd befejezi fejlődését, folyosói járhatók, szobái lakhatók, helységei többnyire összeköttetésben állnak egymással, és kialakítja minden jellegzetességét. Egy aktivált embrió alig fél év alatt képes fiatal erőddé fejlődni.
Egyúttal a mélyén kifejlődik az irányító agy is, amely jelenlegi állapotában nem képes másra, mint teljesíteni az erőd kapitányának parancsait. Ezek sokfélék lehetnek, a belső szerkezet átrendezésétől az általános növekedésig, folyosók, szobák növesztése, lezárása, teljes eltüntetése, védekezés (a fajháborúk egy híres erődje például egyetlen hatalmas terembe terelte a behatolókat változó járataival, majd a tömegbe gyűlteket egész egyszerűen megemésztette), bizonyos falak szilárdítása, szinte akármi. Az erőd azonban nem marad örökké ostoba, lassan-lassan okul tapasztalataiból, megfigyeli kapitányát, később akár önálló személyiséget is kialakíthat, és tanácsaival segítheti a védőket. Az igazán öreg, tapasztalt erődök gyakran veszedelmesebb stratégák, mint az, aki irányítja őket. Ismeretes például egyről, aki a fajháborúk során szolgálta a Terdt Tanácsot, hogy amikor nem sokkal az ostrom előtt kapitánya elesett egy ütközetben, átvette az irányítást, parancsnokká nyilvánította magát, majd a védőket egymaga koordinálva visszaverte a támadó elf csapatokat. Ugyanezen erődnek volt szokása később elfogyasztani a fiatal, tapasztalatlan kapitányokat. Végül a Tanács egy orgyilkos különítménnyel volt kénytelen végezni vele, ugyanis amikor megszorították egy ostromban, úgy mentette az irháját, hogy tűzszünetről tárgyalt az elfekkel – akiknek az erőddel szembeni félelmét mi sem igazolja jobban, mint hogy belementek ebbe.
Az erőd felnőtt állapotában a körülötte lévő terepből és az áldozataiból táplálkozik, illetve ősenergiából – legnagyobb, legerősebb példányaik így az olyan, mágikus energiákban fürdő területeken élnek, mint az Ófa gyökerei vagy Krán feketeacél telérei.
 
Egy erőd kifejlett korában számtalan módon képes megvédeni magát, közvetlenül (a már említett offenzív szerkezeti alakításokkal, méreg izzadásával, tüske- és tarajnövesztéssel, regenerációval) vagy közvetetten. Például olyan szerkezeteket hoz létre, ahol a védők előnyös pozícióban harcolhatnak, a megszorított védőket kimenekíti, óvja őket az ellenséges hatalomigékkel szemben (a saját ellenállása hatalomszavakkal szemben értelemszerűen a lehető legnagyobb, tehát nem lehet csak úgy lyukat robbantani bele egy kiáltással). Éppen ezért, az élő erődöket ostromlók nem törekszenek mindenáron a falakon belülre, előbb akkora kárt tesznek benne távolról, amekkorát csak tudnak (ami barlangi egyedek esetén finoman szólva is körülményes), csak ezután kockáztatnak meg egy betörést. Az élettelen alkotásokkal ellentétben a harc akkor lesz csak igazán kemény a támadók számára, amikor bejutnak a falakon belülre. Ilyenkor, ha tehetik, az erőd mélye felé törnek, hogy elérjék és megsemmisítsék az agykamrát, ugyanis ha ez sikerül, az erőd irányíthatatlanná válik, haldokolni kezd. Ugyanolyan veszélyes terep lesz a védők, mint az ostromlók számára. Természetesen napokba telhet így is, mire az óriási test minden porcikájából eltávozik az élet, de ekkor a támadóknak már gyakorlatilag nyert ügyük van.
Érdekesség, hogy az erődök képesek nagyon lassan, egész tömegükkel mozogni. Állábakat növesztenek, majd azokhoz húzzák magukat, miközben mély barázdát szántanak maguk mögött a talajba. Ezt a tulajdonságot nagyon ritkán használják ki a kapitányok, pedig naponta akár tízlábnyit is képesek haladni, tereptől gyakorlatilag függetlenül. Ez a tény onnan ismeretes, hogy Krán középső tartományainak egyikében található egy klán, a Sardakh-sar-Dalakh, amelyik arra tette fel létét, hogy a belső tartományok egyikének lakójává váljon. Ezt úgy kívánják megvalósítani, hogy immár több mint ötszáz éve folyamatosan araszolnak befelé erődjükkel egyetemben, miközben a lassan változó körülményekhez képesek alkalmazkodni a lakók új, ellenállóbb nemzedékei. Odabentről nem igazán méltatják őket figyelemre, de tény, hogy eddig még senki sem volt képes komoly veszteségeket okozni nekik – a csúcson pedig, mint tudjuk, mindig van hely. De legalábbis lehet csinálni.
 
A Démonikus Óbirodalom romjai
 
 A Déli jégmezők és a Déli-hegység hófödte magaslatai közt máig állnak a Dél-Ynev történetének egyik legsötétebb korszakát hírdető, megközelíthetetlen romok; a fal látszólag nincsen messze, azonban a valós távolsága több száz mérföld lehet attól a ponttól, ahonnan látszik. Az Óbirodalom urai a távolságok manipulálására, a tér kicsavarására támaszkodtak védműveik megalkotásakor.
 Létrehozóik minden bizonnyal egy magasabbrendű geometria szabályai szerint alkották meg otthonaikat, egy olyan komplex rendszer ismeretével, mely emberi ésszel nem felfogható, mert ellentmondásokkal teli és alapvetően különböző gondolkodásmódot igényel – a démonokét.
A falak közül rengeteg egyszerűen ellentmond a hetedkori építészet tudományának – a legtöbbnek önsúlyától kéne összedőlnie vagy legalábbis elhajlania. Az épületek groteszk mód csavarodnak ki magukból, némelyik pedig valóban “kicsúszik” az általunk ismert dimenziókból.
 
 Beszélik, aki sok időt tölt a romok között, megőrül. Tulajdonképp pont az ellenkezőjéről van szó – aki idővel felfogja, befogadja, megérti ennek a bizarr, idegen világnak a logikáját – illetve a működését, mert a logika egyszerűen nem jó szó erre -, az annyira gyökeresen másképp fogja látni a világot, olyan újszerű nézőpontból, hogy társai fognak hozzá képest elmaradottnak tűnni.
 Épp ezért ezekről az épületekről nem is lehet sokat beszélni – aki igazán ismeri őket, az ismereteit egyszerűen nem képes továbbadni.
 
Amund temlompiramisok
 
 Messze a Taba el-Ibarában, a mélysivatag amundok uralta területein számos különös gúla ágál az idő és a homok pusztításának. Ostromgép nincs, amely kibírná egészben az utat idáig: egy templompiramis kifüstölése csak élő haderővel, katonákkal lehetséges. Az amund építők pedig pontosan erre készültek fel.
A templompiramis szerkezetét egymásba ágyazott tetraéderek sora adja, melyek mérete befelé haladva egyre csökken. A legbelső – a templom mértani középpontjában elhelyezkedő – a főszentély.
 A tetraéderek falai bonyolult, gyakran mechanikus csapdákkal is telezsúfolt labirintusrendszert rejtenek, melyekben csak egy amund képes nehézség nélkül tájékozódni – az utak sokkal bonyolultabbak annál, mintsem egy egyszerű “a bal oldali fal mellett megyek” trükkel ki lehetne játszani őket. És ki tudja miket rejtenek a falakat határoló, gigantikus oszlopsorokkal tagolt csarnokok sötétbevesző magasságai…
 Minden szint felelőse egy am-sepethnek nevezett amund, a harcosok mozgásának irányítója, aki képes a fal- és szobordémonoknak parancsolni, érzékeikkel érezni. Az ő irányításával sokkal szorosabb együttműködés hozható létre.
 A faldémonok valójában nem démonok, mindössze szakrális mágiával létrehozott, rendkívül bonyolult jelmágikus rajzolatok. A behatolókra (alapvetően bárkire, aki nem amund) folyamatos asztrális támadásokat zúdítanak, az őrületbe kergetve ezzel őket. A hatások nem feltétlen nyíltan agresszívak – például sugallhatják, hogy nem érdemes ide jönni, felesleges a harc, és hasonlókat. Vannak olyanok, amelyek alázatot, hűséget ébresztenek az amund nép iránt, és olyanok is, melyek egyszerűen végtelen bánatba borítják az elmét, katatóniás állapotba alázva a behatolót. Vannak sokkal egyszerűbb hatásaik is – így például egy egyszerű, megérzéshez hasonló, mely azt sugallja “itt balra fordulj” – melyek a csapdákkal működnek együtt. A faldémonok elhelyezése is trükkös – nem csak a látható falakon, hanem sok üreges fal belső oldalán, de sokszor még egy-egy járólap alján is egy-egy rajzolat helyezkedik el. A jelek önmaguktól is működnek (köszönhetően a templompiramis mágiafókuszáló hatásának, és önnön bonyolultságuknak), de rendszertelenül.
 
 A szobordémonok más szerepet látnak el. Ők Amhe-Ramun kiválasztott katonái, akik valaha amundok voltak. A Manifesztáció előtt az öregedő, de életükben jól szolgáló harcosok különleges jutalomban részesülhettek: a papok gondosan bebalzsamozták a testüket, és ékes szarkofágokban a homok alá temették, lelküket pedig istenük segítségével egy-egy szobortesthez kötötték. A szobrok általában három-négy láb magas, állatfejű amundok, homokkőből, gránitból vagy más kőből formázva. A Manifesztációs háborúban nem csak a templomokban, hanem a frontvonalon is harcoltak. A harcosok lelke hívásukig Amhe-Ramun síkján tartózkodik, és élvezi az életen túli élet gyönyöreit – amikor azonban eljön a harc ideje, azonnal beköltöznek gólemtestükbe, és az amund nép ellenségeire rontanak. Erejük és harci tapasztalatuk hatalmas – egy életet már végigharcoltak -, mindehhez pedig új testük ellenállóképessége is hozzáadódik. Feladatuk hogy nyílt harcban mészárolják le azokat a balgákat, akik szembe mernek szegülni a Kék Hold Urának akaratával.
 

Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/iras/mutat.php?cid=4699]
[http://jadepentagram.atw.hu/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához