LFG.HU

HammerTimeCafe
Mantis
novellaCimkek
Könnyű, kellemes érintésű műszálas nadrág, fehér póló. Mezítláb vagyok, a szobában padlófűtés van, jó érezni a meleget. Szeretem ezt a helyet. Világos színkombinációkból összerakott képek a falon, csend és nyugalom. A vizsgálóberendezések türelmesen ücsörögnek a fal mellett, mindegyik elvégezte a feladatát rajtam: reflexek, mozgáskoordináció, reakcióidő. Az orvos figyeli a képernyőn átszaladó állapotjelző csíkot, a gépek jelentést öntenek az adataimból, a nyomtató színes katalógust rajzol belőlük. Öltözni kezdek, a kényelmes vizsgálati ruhát az utcai ormótlanabb darabjaira cserélem le.
- Mennyi? – kérdezem. Nem érdekel, nem számít mennyi.
- Huszonöt vizsgálati eredmény van túl a határértéken – ne erőlködjön doktor úr. Tudom, hogy ilyet nem lát mindennap, és hangja is mesterkélten nyugodt.
Még mielőtt kimegyek az ajtón, elkezdi a litániát.
- Nézze, én tudom, hogy magának nagyon fontos a versenyzés…
         Rámosolygok. Úgy látszik, minden orvos ismer, hiszen az összes tudja, hogy milyen fontos nekem a versenyzés.
- Most még abbahagyhatja. Maga még fiatal, és vannak kezelések…
         Fiatalok, kezelések. Szerelmes vagyok ezekbe a szavakba, tizenkilenc éves korom óta.
- Hiszen már mindent elért.
         Megköszönöm a segítségét, és biztosítom róla, hogy vigyázni fogok magamra. A dokik mindig ugyanazt mondják, hát én is mindig ugyanazt mondom:
- Ez az utolsó szezon. Azután úgyis abbahagyom, jöjjenek a fiatalok.
Huszonhat vagyok.
         Összevissza beszélnek minden hülyeséget a versenyzőkről. A tévéműsorok marhaságaiban görcsrohamokat mutatnak, meg pilótákat, akik egész nap csak az ágyon hevernek, zombiként kúsznak egyik szobából a másikba, és az ülésbe is úgy rakják be őket. A promotereik milliókat kaszálnak, míg a szerencsétlen nyomorult tönkreteszi magát egy olyan versenyen, ami nem méltó a civilizált társadalomhoz, blablabla.
         Persze, van hogy az ember begörcsöl, meg néha a remegés is előjön, és egyszer vért köptem a Nagoja-futam után egy hónappal, mert álmomban leharaptam a nyelvem végét. Az egész hisztéria csak azóta van, hogy a kiemelést is felveszik a verseny után.
Ki lehet szállni, akármikor ki lehet szállni. Sokan huszonkettőnél abbahagyják, a pénzből vesznek valami rohadt nagy házat a tengerparton, és pár évig hajtják a legdrágább kocsikat meg a legjobb kurvákat. Aztán van amelyik tönkremegy, és egy üveg piával a luxusjárművében ülve szétszakítja a szalagkorlátot egy hegyi úton. Néhányan befektetnek, könyökölnek a pénzben életük végéig, szakkommentátorok lesznek, menedzselnek, vagy visszamennek a tanyára, ahonnan előmásztak.
         Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni. Tudod: kiveheted, mielőtt még baj lesz.
 
         Az orvosi vizsgálat után mindig az első dolgom, hogy lezuhanyozzak. Előtte is megfürdöm, de utána rögtön elkap a késztetés, hogy beálljak a víz alá. Le kell mosnom azokat a számokat, az illatosított levegő virág-szagát, a csatlakozókat végig a hátamon, és a tarkómon, az elektródák mellkasra tapadt emlékét. A tükörben megszemlélem magam, most veszem csak észre, hogy remeg a kezem, és a bal szemem bevérzett. Azért nem nézek ki rosszul, hiszen van étvágyam, és mindenféle luxust megengedhetek magamnak. Csak az arcomra többet költöttem, mint más az egész életére. A tagjaim arányosak, a csatlakozók a diszkrét bőrszínnek és a gondos szerelésnek köszönhetően észre sem vehetőek. Nem vagyok izmos, az erőnléti edzéseket nem bírom: három fekvőtámasz után már remegni kezdek, vagy görcsölni, úgyhogy nem erőltetem. Szemüvegem van, drága, jó minőségű, mert az arculattervezőm szerint intelligensnek nézek ki tőle, jobban mutatok így a tévében. Soha nem hordtam kontaktlencsét.
 
- Szia.
         Megérint a hangja, én még mindig úgy emlékszem rá, hogy szőke a haja, ritkán mosolyog, és arról beszélgetünk, hogy amikor abbahagyom, együtt körbeutazzuk a világot. Öt éve volt, de néha még ma is felhív.
- Láttalak a futamon…
- Jó voltam – játszom neki egy kicsit: úgy csinálok, mintha azt hinném, hogy gratulálni hívott fel. – Pályacsúcsom volt, idén a kilencedik.
- Igen. Szép volt – elhallgat, most témát kell váltani, el akarja mondani, hogy igazából miért hívott. De ha ennyire fel vagyok dobva, merje-e?
- Mondd csak – ennyit igazán segíthetek.
- Amikor kivettek, eléggé… – nem tud színészkedni. Drága, te sosem voltál igazi nő. – Figyelj, jársz orvoshoz?
- Persze, és minden rendben van – én viszont tudok, szeretek játszani. Mosolygok, tényleg. Furcsa, de azt hiszem, komolyan meg akartam kérni a kezét.
         Minden rendben. Tudja ő, amikor szétmentünk, akkor is minden rendben volt. Azóta hárommal több csatlakozó van a gerincemben, és százmilis alapjel helyett másfél voltosat használok. Minden rendben, tényleg nem az ő hibája, hogy nekem nő már nem lehet elég jó. Az idegeim miatt van, nehéz őket stimulálni. Csendben vagyunk egy darabig.
- Leállsz? Most már tényleg abba fogod hagyni, igaz? – szeretném, ha remegne a hangja, csak egy kicsit. Régen még sírt is a kedvemért.
- Ez az utolsó szezon.
         Azt hiszem, a falhoz vágta a telefont.   
                      
         Fel kell készülnöm. A hangárban rajtam kívül még vagy harminc ember rohangál egy őrült rendszer szerint. Mindenki csinál valamit, egymással mit sem törődve állítgatnak a terelőlapokon, húznak meg csavarokat és beszélnek egy láthatatlan hatalomhoz a rádión keresztül. Valaki elém tesz egy táblázatot, és mond pár szót két vörössel bekarikázott számmal kapcsolatban. Figyelek, hogyne.
- …lesz két egymás követő kanyar, és itt ugrani kell – Peter ujja végigszalad a monitoron, a pályát megrajzoló sárga csíkot követve, majd a zöld téglalapra bök.
- Oké – mondom. Biztosan oké. A karórám kettőt csippant, kiveszem a zsebemből a következő négy pirulát, és lenyelem őket. Azt hiszem ezek valami agyi funkciót erősítenek, de már nem emlékszem, melyiket.
- Oké – megértjük egymást Peterrel, egy gombnyomással eltünteti a térképet. Ő soha nem kérdezi meg, hogy mikor hagyom abba. Nyugodt vagyok, laza, a csatlakozók mellé felrakott tapaszok hatóanyagai átszivárognak a bőrömön, megfelelő állapotba hozzák azt a pár mágikus négyzetmillimétert, ahol a hajszálnál is vékonyabb vezetékek összekapaszkodnak az idegeimmel, az agyammal, a szívemmel… velem. Kész vagyok.
A pupillám összeszűkül, a hangok eltompulnak, zsibbadok. Nem érdekes, a következő két órában mindent azok az apró fonalak fognak elmondani nekem. Álom, úgy hívjuk ezt, hogy az álom. Felállok a székből, Peter megfogja a karom, és vezet. Egy kicsit mindenki engem néz, ahogy kimegyek a hangárból, és csak azokat a gyönyörű fényeket látom, amiktől ragyog a pálya, a lelátók ezerszemű arca egyetlen vakító folttá olvad össze a reflektorokkal. Nem érzem a kezem, a sisakomat úgy hozzák utánam, mert ilyenkor már nem tudok fogni, csak rakom egyik lábamat a másik után. Egy suttogás, ahogy felüvöltenek a széksorok, a jármű fekszik előttem; az én édes szerelmem, úgy várja, hogy mellé bújjak. Átölelnek az ajtók, először a derekamba szúr bele a székbe épített csatlakozó, aztán egyenként a csigolyáim közé nyúl a többi. Most már látok, éles képek mossák el az álmot, végül berobbannak a hangok, az ujjaim, a karom megtelik erővel, belekapaszkodom a szék fogóiba. Hátrabillentem a fejem, és a tarkómba is belefészkeli magát az utolsó dugó. Peter rögzíti a fejemet, becsatolja az öveket, a számba teszi a foggumit és a fejembe nyomja a sisakot. Ezen már nincs plexi, nekünk nem kell, a képeket is a kocsi orrába szerelt kamerák adják. Tizenkettőben a brit futamon fogadtam egy láda viszkiben, hogy csak a gps-monitorral megnyerem a versenyt. Soha nem ittam alkoholt, és akkor tényleg a műholdképen keresztül vertem meg a mezőnyt. Nehéz volt.
Kicsit mintha homályos lenne a kép, tompábbak a hangok. Kikapcsolom az automatát, és felviszem egy egész nyolcra az alapjelet. Így már jó. Nem érdekel, mi lesz a végén.
Tele a pálya, áramvonalas inkubátorok magzatai vagyunk ilyenkor, akiket szerelőoverallos doktorok pátyolgatnak. Biztos észrevették, hogy megemeltem az alapjelet, de nekem senki nem fog szólni. Tudják, hogy akkor kikapcsolom a rádiót, és letiltom a kimenő adatokat. Én nyerek, én döntök.
Unom, az ujjaim újra és újra rászorulnak az ülés kapaszkodóira. Indulni akarok, és tudom, hogy most nem látnak semmit belőlem, csak azt a vaksisakos babát, akit beraktak a fülkébe. Hé, még élek, és ha már én vagyok a legjobb, akkor minden kamera engem vegyen.
Peter hátraugrik, amikor megbőgetem a motort. Azonnal látom. hogy hat büntetőpontot kaptam korai indításért, a lelátókon néhányan felugranak. Még…
Ováció, még sehol nincs a verseny, de már talpon vannak, és a nevemet ordítják. Újabb hat pont, a pályaelnök figyelmeztet, hogy kizárnak a versenyből, ha nem állítom le a motort. A kétszeresére emelem a fordulatszámot, nincs riporter, aki most ne rólam beszélne, ne az én totálomat követelné az operatőrtől, a rajtbírók szétspriccelnek előlem, hátha közéjük indítok. Az első pozíció mindig az enyém. Lassan leveszem a gázt, ígérem, lesz ma még jobb is a műsor. Újra figyelmeztetnek, de nem baj. Szeretem a törődést.
Mindjárt. Mindjárt indulunk.
 
Milyen érzés? Milyen érzés megint a hátam mögül a start, fiúk? Négy éve már, hogy az üres aszfaltsávra rajtolok, hogy nem vagyok benne az elsőkörös bulikban, amikor mindenki legszívesebben lenyomná a másikat a pályáról, csakhogy előre törjön, hogy egy pillantást vethessen a hátsó terelőmre. Utoljára Perrato előzött meg a kanadai nagydíjon, de túlnyomta, és felkente magát a szalagkorlátra. Megmérték, az előzés után még két másodpercig volt előttem, és hatig életben, mielőtt leállt a szíve. Szerintem ha megkérdeznénk, azt mondaná, megérte.
 Indulunk, zöld fény villan fel a fejemben futó képernyőn. A lábam döngve csapódik a padlónak: a kocsikban már régen nincs gázpedál, de nem tudok erről leszokni, bele akarok taposni ennek a dögnek a belébe. Megrázkódom az ülésben, ahogy a kocsi megremeg induláskor, mert most már a bőröm a karosszéria, az én fogam hűtőrácsa vicsorog elől, a lábam négy kerékkel kapaszkodik az aszfaltba. Az információ végigrohan a vezetékeken, a szívem a motorral pumpál, én rontok neki a pályának. Nem játszom, már méterekkel vezetek, amikor kifordulok a célegyenesből. Tudom, tudom, hogy most őrjöngnek, hogy mindegyik felugrott, hogy lásson, ameddig lehet, míg el nem tűnök a kanyarban. Nincs felvezető kör, nincs semmi, az üres pályán vágtatok végig, a számok zöldek, mindenki nyugodt lehet, nem csinálok őrültséget. Nem érnek utol, a műsor majd akkor kezdődik, amikor először körözöm le őket.
Lelátók, minden kanyarban kamerák, mindig azt veszik, aki az első helyen van. Lassítsak? Lassítsak a kedvetekért srácok, és csináljak úgy, mintha bárkinek lenne esélye? Játsszak, legyen izgalmas a verseny?
Nem, a műsort ma is csak én adom.
Újra a célegyenes. Tudom mit akartok, megkapjátok. Ez a futam is egy pocsék aktus, hiszen harmincnyolc másodperc előjáték után elviszem a gépet a csúcsra. Sárga számok, most vigyorgok, ha nem lenne a gumi a számban, kettéharapnám a nyelvem. A motor felpörög, verseny nincs emberek, műsor van. Sikoly, ez már a sikoly, a gép hangja az egekben, minden érték vörös lesz, de tudom, hogy a kocsim átsöpör most hatezer ember és tízmillió néző előtt, és a hangja úgy vág, hogy a fülükre kell tapasztaniuk a kezüket. Ha csak valami megakad, besül, a legkisebb vérrög kerül a kocsi ereibe, akkor szétrobbanunk, mint tizenkettőben Morein és két évre rá Madia, aki mindig úgy röhögött, hogy még a sisakon át is lehetett hallani, ha meccs közben elkapta a gépszíj, és megcsinálta a sikolyt. Akkor is röhögött, amikor a gépe darabokra szakadt, és lerepült a pályáról.
Beérem az elsőt, jobbra vágok ki, a következő rögtön utána, azt balról előzöm meg, és a kanyar előtt kétszázzal veszem vissza, majd megint a sikolyig hajtom a motort a következő egyenesben. Kilenc büntetőpontot kapok, mert fékezés nélkül nekiszáguldok az előttem botorkálónak: úgy kell félrekapnia, hogy ne ütközzünk. Én nem lassítok, kotródjanak az utamból, vagy együtt döglünk meg.
Újra és újra a célegyenes, sikoly, a vérem dörömböl, már érzem a fájdalmat a hátamban, mert túl magas alapjelet használok, néha eltűnnek a számok, szikrák pattognak a szemem előtt, a képek elmosódnak. Harmadszorra döntöm meg a pályacsúcsot a meccs alatt, versenyt futok magammal, a képernyőmön már minden autó az én színeimet viseli, a nyomomban loholnak, de én minden körben megverem őket újra és újra. Hallucinálok, tudom, nem érdekel. Sikoly.
Csattanás, a gép megrázkódik. Tizenkét pont mínusz, a kanyarban lesöpörtem Douchant a pályáról, és valahol vérzek, valamit elharaptam, vagy csak elpattant egy ér, a vér kicsorog a sisakom alól.
Célegyenes. Nem hagyom abba, háromszor is belerúgok a padlóba, mert nem elég gyors, még mindig nem elég gyors ez az elhasznált fémribanc. Majd letépem a kapaszkodókat, ha nem lennék az ülésbe szíjazva, már rég kiestem volna belőle, úgy rángatódzom.
A pálya aszfaltszalagja torkon szúrt kígyó: már nem én kanyarodok a nyomán, hanem az csapkod jobbra-balra, ahogy a csatlakozókon át irányítom a gépet. Nem akarok, nem tudok lassítani, gyorsabb vagyok bárminél, és meg fogom kérni a világ kezét, hogy aztán körbeutazzuk az univerzumot, ha befejeztem. Ez az utolsó szezon.
Nem értitek? Hát nem értitek, hogy már nem akarok nyerni, nem akarok pályacsúcsot, csak el akarom érni azokat a szépséges fényeket, és azt akarom, hogy gyertek velem? Nem érdekel a verseny, csak nézzetek engem, lássátok, hogy amit csinálok az hihetetlen. Nektek tudnotok kell, min röhögött Madia, és Andereich miért üvöltött úgy, és hogy én miért sírok most. Majd elmondjátok, ki az a hullafehér, reszkető élőhalott, akit a futam végén kivesznek az ülésből, és miért vannak fennakadva a szemei, miért kék az ajka.
Nem tudom, én tényleg nem tudom. A fényeket látom, már nem elég, hogy pacáknak tűnnek, nem elég, hogy egybemosódó függönyt alkotnak, én tudni akarom mi van azokon a fényeken túl. Nézzetek rám, együtt elmegyünk oda.
Célegyenes. Sikoly. A lámpák, azok a fehérben izzó reflektorok még mindig olyan gyönyörűek… Aztán a számok eltűnnek, süket csend szakad rám, és végre átrepülök a fényeken.  
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához