LFG.HU

tarsasjatekok.com
Ádám
novellaCimkek
I.
 
Egyszer régen, amikor a Világ lapos volt és végtelen, és a csillagok nem égitestek, hanem halott istenek voltak, minden mágusok leghatalmasabbika, Mennydörgő az Öreg Tenger sötét hullámai felett lebegett.
Mennydörgő hosszú barna haját vadul lobogtatta a szél, de a hajba tűzött kecses ezüsttollat nem tudta onnan kiragadni. A mágus összehúzta magán barna köpönyegét, miközben az éjszakai tenger lustán hullámzott alatta, mint egy szunyókáló, jóllakott vadállat. Telihold volt, és a tejfehér fényben, kissé távolabb, csillogva gyűrűdzött az az óriási örvény, ami elnyelte büszke Atlantiszt. Itt-ott még a víz fekete tömegén áttükröződő lángok is pislákoltak elmosódva. Atlantisz lángolva merült el, és az a rengeteg tűz a víz alatt most mintha csak a csillagok tükörképe lett volna. Vagy mintha az ég tükrözte volna vissza a tenger feketeségén átsütő lángokat.
Mennydörgő kiüresedve, érzelmek nélkül szemlélte ezt a képet, ami örökre beivódik a tudatába, de nem a borzalom miatt, nem azért, mert kevesebb mint egy óra leforgása alatt milliárdnyi élet hunyt ki, hanem mert a látvány minden szörnyűség ellenére (vagy épp amiatt) gyönyörű volt.
A mágus szigorú kék szemét nem homályosították el a könnyek, szívét nem húzta a bánat, de azért mostantól minden éjszakájában ott lesznek ezek a lángok, amiket olyan nehezen oltott ki a tenger, és amiket egy ember, még ha a leghatalmasabb varázsló is a Földön, sosem fog legyőzni.
 
***
 
Mirandát bosszantotta a vak macska a kerítés tetején. Sőt, ez az egész vasárnap mérhetetlenül felidegesítette. Eszébe is jutott, hogy annak idején hallott valamit arról, hogy az Úr szent napján a boszorkány semmi jóra sem számíthat. Ebben akadhatott némi igazság, ám ha jobban belegondolt, képtelen volt felidézni még egy ilyen alapjaiban elrontott napot, mint ez a mostani.
Minden kora reggel kezdődött. Az még rendben, hogy kakasszóra ébredt. Mit bánta ő az ilyesmit, a pletykázós, mámoros boszorkányszombatok emlékére mostanra csak egy nosztalgikus mosolyra futotta. Viszont az már igazán túlzás, hogy ha a szakács megbetegszik, neki kell a piacra menni. Eddig minden egyes vasárnap, miután kitakarította a fogadó bűzös kis szobáit, és felmosta a kocsma padlóját, jutott egy kis ideje önmagára, a gondolataira. Egyedül. Most viszont befogta azt a vénséges öszvért abba az otromba kocsiba és indulhatott is a piacra. Természetesen mindezt abban az időpontban, amikor a piac a lehető legzsúfoltabb. Ha pedig nem lett volna elég neki, hogy szűk kis idejét halszagú kofákra kell áldoznia, akkor még ott volt a Nicholaussal való véletlen találkozás is.
Pisa hatalmas város, és a lány remekül meglett volna anélkül, hogy kedvesét ismét annak a tudálékos matematikaprofesszornak, bizonyos Galilei uraságnak a társaságában kelljen viszontlátnia. Nicholaus meg a többi fiú, a tanítványok, úgy loholtak a fiatal professzor után, mint egy rakás kiskutya. Galilei pedig két kézzel szórta a bölcsességeit, akár egy mesebeli rabló, aki elcsente a mindenség összes titkát, és most szétosztja a rászorulóknak. Mirandának ekkor az is eszébe jutott, hogy Angolföldön a Nicholaus név az ördögre utal. Ezzel boszorkányként nem tudott mit kezdeni, a név jelenthetett jót vagy rosszat is számára.
Sajnos túl későn vette észre a tanítványokat, és mivel a nagyhercegség legrútabb kocsiját hajtotta, nehéz lett volna elvegyülnie a téren. Minden erre irányuló kísérlettel csak feleslegesen megbántotta volna Nicholaust. Üdvözölte hát a csoportot, akik a Torony felé tartottak, mivel kísérletet akartak ott végezni. A lány erre inkább nem szólt semmit, és megelégedett annyival, hogy pillantására az a tudálékos professzor vagy két lépést hátrált. Viszont Nicholaus csókja igazán jólesett, talán tényleg csak az ördög csókol így. Vagy egy angyal. A fiú megígérte, hogy délután kilovagolnak majd a partra.
Ezután a piacon nem ütközött különösebb nehézségekbe, sőt a kofát olyan kedélyes hangulatban találta, hogy az még segített is neki felpakolni a kocsira és csak alig csapta be. A lány sóváran idézte fel, hogy régebben mivé változtatta volna a nyerészkedőt. Mindenesetre dühe épp kezdett valamelyest felengedni, amikor útban hazafelé felfigyelt arra a rusnya macskára. Nem sok ilyen gusztustalan állathoz volt szerencséje, a kocsit húzó, kilógó csontú öszvér például a patások királynőjének tűnt hozzá képest.
Mirandának már csak az hiányzott, hogy ez a vak kandúr, aki vélhetően a kocsiból áradó halszagot követte, felugorjon hozzá és dézsmálni kezdje a fogadó vacsorájának alapanyagát. Talán még valami fertőzést is elterjeszt, és akkor majd az összes szobalány helyett ő takaríthat. Még mit nem! Megragadott hát egy megtermett, amúgy is gyanús külsejű retket, és hozzávágta a macskához. A kandúr megszédült, aztán lehullott a kőkerítésről, egyenesen egy kertbe. Kutyaugatás, nyivákolás hallatszott, és a lány elmosolyodott.
***
− És a kísérlet? − kérdezte Miranda ártatlanul, mire Nicholaus felől csak egy gúnyos horkantás érkezett válaszként. A lány pontosan ilyen reakcióra számított, hiszen ha Galilei ügyetlenkedésére ma rámosolygott volna a szerencse, a fiú már biztos teleharsogta volna az erdőt e hőstett részleteivel. Miranda úgy döntött, egy ideig nem feszíti tovább a húrt, ehelyett átadta magát a kötetlen lovaglás szabadságának.
Szerette ezt az öregecske utat, amit már szinte teljesen visszafoglalt a természet, ami felett összeértek a lombok, és ahol úgy sütött a nap keresztül a leveleken, hogy a fény végigcsorgott mindenen, mintha ezen a helyen láthatóvá vált volna az a rejtett erő, ami olyan sokat jelentett neki. Ez a hely élt. Ebben biztos volt, ahogy abban is, hogy Pisa minden nagysága ellenére halott. Két éve, hogy rátaláltak erre az erdei útra, két éve, hogy végiglovagoltak rajta és felfedezték azt a rejtett partszakaszt. Nicholausra pillantott. A fiú elmerengve szemlélte a tájat. Miranda többek közt azt szerette Nicholausban, hogy ő is rajong ezekért a csendes lovaglásokért. Őt is élteti az erdő.
− Egyáltalán mit akartok elérni? − kérdezte hirtelen a lány.
− Ne mondd, hogy érdekel − válaszolt a fiú.
− Pedig érdekel. Érdekel, hogy az utóbbi időben miért vagy így nekikeseredve, mi az, ami ennyire fontos?
− Hát jó − a fiú félénken Mirandára pillantott. − Nevetni fogsz.
− Nem fogok − ígérte az.
− Szóval, van a mesternek egy elmélete.
− Ne szerénykedj, van neki több is.
− Igen, de ez nagyon fontos. Úgy véli, hogy egy test földet érésének ideje pusztán a súlyától függ, és nem az anyagától. Vagyis egy vasgolyó és egy fagolyó egyforma gyorsan zuhannak…
− Ha azonos a súlyuk − fejezte be a lány.
− Igen.
− Akkor mi a baj?
− Valamit rosszul csinálunk, vagy a számításokba csúszott hiba. A legvalószínűbb, hogy nem sikerül egyszerre leejtenünk őket, pedig a mester kifejlesztett egy eszközt…
− Egyszóval nem jött össze
− Nem. Pedig hetek óta próbáljuk.
− Akkor miért nem hagyjátok abba? Legalább több időd jutna rám.
− Nem lehet, a mester elmélete olyan logikus.
− Akkor mondok egy logikusabbat: minden olyan gyorsan ér földet, amilyen gyorsan akar.
− Veszekedni akarsz? − komorodott el a fiú, és a lányra nézett. Miranda vörös haját szétszórta a fatörzsek közt kanyargó szellő, arca sápadt volt, akár a hold, finom vonásai mélyén valami lágy, macskaszerű szenvedély bújt meg.     
− Nem − érkezett a válasz. − Én csak többet szeretnélek látni.
− Figyelj, Miranda. Én is szívesebben tölteném veled az időt, de egy férfinak kötelességei vannak. Például azok, akik Pisa tornyát felépítették, szerinted mennyit lehettek otthon? Pedig csak a munkálatok közben jöttek rá, hogy a talaj arrafelé nem megfelelő. A torony dőlni kezdett, de ők mégsem hagyták befejezetlenül. Egy idő után semmit nem hagyhatsz befejezetlenül.
− Pedig az a torony ledőlt volna, ha nincs az a varázsló.
− Ne gyere nekem a varázslóval! − Nicholaus dühösen összevonta a szemöldökét, Miranda viszont érezte, hogy túljutott azon a ponton, amikor még képes visszafogni magát.
− Miért ne? − makacskodott. − Szerinted miért hívják a teret, ahol áll, a Csodák Mezejének?
− A tudomány csodáira gondoltak. Ezt sem érted?
− A tudomány csodái − utánozta gúnyosan Nicholaust. − A tudomány felől akár agyon is nyomhatott volna egy rakás szerencsétlent.
− Újabban milyen érzékeny lettél mások szenvedései iránt!
− Hát ez nem igaz − Miranda érezte, ahogy szétáramlik benne a harag. − Tudod mit, te meg a tudományod… Á, hagyjuk. Köszönöm, hogy elrontottad a napot! − Azzal megsarkantyúzta a lovát, Szerencsediót, és elvágtatott.
− Várj! − kiáltotta a fiú, és utánaeredt.
Miranda körül összemosódott a táj, az ágak süvítve csapkodtak mellette, és végigkorbácsolták a felsőtestét. Rá sem hederített, ám amikor hátrapillantva azt vette észre, hogy Nicholaus lova ott lohol a nyomában, a belsejét feszítő düh szétrobbant. Az út lassanként ösvénnyé szűkült, és a lány látta, hogy kissé távolabb már annyira összeölelkeztek a fák lombjai, hogy a szabadon maradt résen csak egyetlen lovas fér át, ám Nicholaus már beérte őt és ott vágtatott mellette. Ezért miközben tudata egyik része, Miranda, a lány, aki két éve Pisába érkezett, és aki felmosott, takarított egész héten egy szobáért cserébe, továbbra is az utat figyelte, a másik Miranda, a boszorkány, aki könnyekben fizette meg mágiája árát, megérintette azt az erőt, ami itt körülvette, Földanya lángját. A csicsergés, a körülötte suhogó fák, a ló lihegése, mindez megszűnt számára abban az egyetlen pillanatban, és úgy érezte, mintha egy régi, titkos szeretőjéhez tért volna meg.
Miranda érezte lova minden izmát, ahogy feszültek és ernyedtek, szinte egy őrült szeretkezés tökéletes ritmusára, és érezte, hogy miként gyorsíthat ezen a ritmuson. Csak egy kicsit. Csak annyit, hogy a lova ne essen holtan össze, de elérje azt a rést. A ló megrázta a fejét és felnyerített, kínjában vagy éppen a kéjtől, ezt ő sem tudta, de az a szűk hézag, amit a fák görbe ágai szabadon hagytak, egyre közelebb ért. A lány észrevette a döbbenetet Nicholaus arcán, és ettől elvigyorodott. Diadalmámor kerítette hatalmába, amikor látta, hogy a fiú lelassít, nehogy a lovával megrohamozza a burjánzó növényfalat, és ahogy ő, Miranda, átvágtatott a természetnek ezen a hasítékán. Előrefordult a nyeregben, egyre közeledett az a kanyar, ami után már a tenger kékjét is látni lehetett.
A lánynak ekkor eszébe jutott Nicholaus “mestere”, akit a fiú mindig, mindenhová elkísért. Az ilyen utakra rendszerint különösebbnél különösebb eszközöket vittek magukkal, Galilei úgynevezett találmányait. Mirandát ezek a szerkezetek azokra az elátkozott gépekre emlékeztették, amiket a mendemondák szerint eszement orvosok használtak, akik minden tiltással szembeszállva megpróbálták kifürkészni a test titkait. Mirandát undorította, hogy hasonló filozófiát követve, hasonló szerszámokkal valaki Földanya húsát, lelkét kínozza. A boszorkány megvetette az egyházat, ám ebben a témában nagyon is egyet tudott érteni velük.
Meg akarta őket alázni, a tudományukat, a dölyfösségüket, és ebben a pillanatban az sem érdekelte, ha most elveszti a fiút. Olyat akart mutatni Nicholausnak, ami előtt a matematika szánalmas istene csak a kopasz fejét vakargathatja tanácstalanságában. Gyorsított hát, majd ismét, és a lónak leesett az egyik patkója, de Miranda érezte, hogy az állat élvezi ezt a tébolyt, hiszen ló nem vágtatott így nagyon, nagyon rég óta.
Aztán az állat szíve felmondta a szolgálatot, és úgy robbant szét, akár egy vérrel túltöltött ballon, Miranda pedig kirepült a nyeregből, egyenesen egy fa felé, túl gyorsan ahhoz, hogy Földanya lángját használja, de elég lassan, hogy még egy gondolat felszikrázzon az agyában: Anyám, küldj mást Mennydörgő nyomába.
***
− Valaha, amikor a Világ még lapos volt és végtelen, amikor vihar idején sárkányok párzottak a felhők közt, és amikor a csillagok még halott istenek voltak, akik igazán csak a halálukban éltek, akkor jártak a földön a varázslók − kezdte Miranda a meséjét, amikor Nicholausal rátaláltak titkos partjukra, nagyjából egy évvel azelőtt, hogy a fiúval veszekedni kezdtek volna az erdei úton.
Azon az őszi délutánon korán sötétedett, és a nap kialvó lángja vörösre festette a tengert, olyan vörösre, amilyen csak a legfrissebb meggy lehet, és a hullámok púpjai aranyban és ezüstszínben csillogtak a bíborszínű ég alján.
− A varázslók és női társaik, a boszorkák, erejüket mindnyájan egy közös forrásból nyerték, és ezt forrást úgy nevezték, hogy Földanya. Ugye, milyen szép név?
− Igen − válaszolt Nicholaus csendesen.
− Földanya: úgy hangzik, mint egy meleg kemence, amikor odakint mindent elborít a fagy, Földanya: az első tűz, amit az ember rakott, hogy távol tartsa az éjszakát. Földanya volt a minden: a talaj, amiből a fák gyökerei táplálkoztak, maguk a fák és a felhők, amik öntözték a talajt. És akkor a mágusok még dúskáltak az ajándékban, amit az Anyától kaptak. Ám Földanya igazságos is volt, olyan igazságos, amilyennek az ember csak képzeli magát, ezért mindig elvett valamit az ajándékáért cserébe. Azok, akik szerették az énekszót, a fülüket adták, akik pedig a finom ételekért rajongtak, a nyelvüket: minél jobban hiányzott az, amit az Anyának adtál, annál nagyobb lett az erőd. − Miranda elhallgatott és búsan nézte, ahogy az erejét vesztett Nap lassan beleolvadt a tenger végtelenjébe.
− És ez rendben volt így − folytatta a lány, és tekintetébe fagyos dac költözött. − A legnagyobbak, a legerősebbek örökké könnyezték azt, ami elveszett, amiről lemondtak, és ők ijedtek meg a legjobban, amikor a mágia lassan elpárolgott a világból.
− Elpárolgott? − kérdezte Nicholaus.
− El. Mára csak nagyon kevés hely maradt, ahol még úgy-ahogy jelen van, ám régen, az ősidőkben, bármit megtehettél. Mennydörgő akkor látta meg a napvilágot.
− Mennydörgő? − mosolyodott el a fiú.
− Mennydörgő a legnagyobb volt mind közül. Életének egy bizonyos pontján minden mágus eljut a barlanghoz, amit néhányan Eredetnek hívnak, vagy Fénynek, de a barlang épp oly jó szó rá, mint bármelyik kacifántos elnevezés. A barlang az, ahonnan az erőd származik, és ahol le kell mondanod valamiről. Az egész olyan, mint egy álom, és az a logika működik benne, amely ma már csak az álmokban él.
− Tehát ott tudod meg, hogy mit kell adnod ahhoz, hogy kaphass?
− Igen.
− És Mennydörgő, aki a leghatalmasabb, ő mit adott, a lelkét, a szívét, a férfiasságát? − Ez utóbbi lehetőséget hallván Miranda felkacagott:
− Hogy ő? Nem, Mennydörgő nem adott semmit.
− Akkor… nem értem − tárta szét a fiú a kezét tanácstalanul.
− Mennydörgő mindössze egy jóslatot kapott. A jóslatot egyébként ismerik páran.
− Fogadjunk, hogy te is, ó boszorkányok nagyasszonya − tréfálkozott Nicholaus.
− Ami azt illeti, ismerem − játszotta Miranda a sértődöttet −, de egy ilyen nagyképű Tanítvány Úrnak semmi köze hozzá! Legfeljebb annyit vagyok hajlandó elárulni, hogy máig lehet hallani meséket, hogy Mennydörgőt itt vagy amott látták. Egyesek szerint különben Artúr királyt és Kopernikuszt is ismerte.
− Még őket is? Na jó. Ez esetben én, mint a szent inkvizíció legderekabb híve, ki foglak vallatni! − vigyorgott a fiú, és ujjai felfedezőútra indultak a lány testén. Miranda zavartan felkacagott, aztán ahogy a meleg ujjbegyek végigcirógatták a nyakát, olyan puhán, ahogy a szellő susog, felnyögött, és megragadta Nicholaus lapátnyi kézfejét:
− Kérlek, most ne! − nézett esdeklően szemébe.
− Ha megsértettelek volna… − kezdett magyarázkodni a fiú.
− Nem, nem − tiltakozott Miranda, látván a fiú riadalmát −, csak nem szeretném, most még nem − mondta kedvesen, és eleresztette a fiú kezét, majd megsimogatta Nicholaus arcát.
− Én tényleg nem akartam rosszat, ha valamit félreértettem… Egyszerűen régóta nem volt senkim, nagyon, nagyon rég − fecsegett a fiú, miközben a lány keze végigsimította az ingét, és egyre lejjebb haladt.
− Ne beszélj! − csitítgatta Miranda − És ne ijedj meg!
− Mit csinálsz? Nem azt mondtad… − lihegte a fiú, ahogy a lány tenyere rázárult arra, amit eddig keresett.
− Az, hogy te nem nyúlhatsz hozzám, nem jelenti azt, hogy én sem érinthetlek meg − mosolyodott el kacéran a lány, és a fiú látta a kialvó Nap lángjában, hogy Miranda szeme olyan fényes, mint a csillagok az éjszakai égen, a csillagok, amik valaha halott istenek voltak.
Azt az éjjelt a parton töltötték, és azután még jó párat.
***
Miranda az ajtót nézte. Csak pár pillanat telt el azóta, hogy Nicholaus kisétált a szobából. A lányon lassanként úrrá lett az elkeseredés: Nicholaus elmondta, hogy Miranda lova, Szerencsedió kimúlt vágta közben. Pedig a ló volt mindene. Minden megmaradt vagyona és az utolsó emléke egy mára kihunyt világból.
Nagyon fáradtnak érezte magát, megrendítette a hír meg a veszekedés a fiúval. Na jó, a veszekedés talán erős szó, de azért mégiscsak felemelte a hangját. Azt hitte, hogy a fiú levetkőztette, amíg ő öntudatlan volt. Szegény Nicholaus hiába szabadkozott. Miranda tudta, hogy igazságtalanul bánt vele, hiszen a fiú hazacipelte és itt virrasztott az ágya mellett, amíg ő magához nem tért, erre gyakorlatilag kihajította a szobából.
− Szeretnék egyedül maradni − ennyit mondott Nicholausnak mindössze. Meg sem köszönte, hogy féltette, hogy gondját viselte, és úgy általában azt, hogy szerette. De hát nem tehetett róla, ráébredt, hogy a láng immár megbízhatatlan és az erdőben is csak egyre halványabban van jelen. Félt a fiú érintésétől, és ráadásul a szállásadója, a fogadósasszony is ott dörömbölt az ajtón, hogy beszéljen halkabban, mert elriasztja a vendégeket. Miranda a legszívesebben tüzes lávává változtatta volna annak a kövér asszony vérét, hogy egy életre megtanulja, ne szakítsa félbe egy boszorkány mondatát. Ehelyett elnézést kért és nagyságos asszonynak szólította azt a hájas némbert.
Talán ezért kergette el Nicholaust. Talán csak most értette meg, hogy nincs már visszaút, a hatalom, a gőg olyan fényűzés, amit ebben a világban már nem engedhet meg magának. A ló a halála pillanatában magával rántotta az egész Öreg Időt, a régi világot, ami Miranda otthona volt egyszer. Ő, a boszorkány túlélte legtöbb társát, a világát és valószínűleg Mennydörgőt is. Nicholaus azt mondta, kész csoda, hogy a lány nem halt meg a balesetben. Miranda persze tudta, hogy ez nem baleset volt, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a fiú gondolta.
Viszont csak most vált világossá számára, hogy a fiú mennyire szereti őt. Látta a szemében, látta azt is, hogy Nicholaus őszintén aggódott érte, ilyen pedig még sosem történt Mirandával. Valószínűleg egyetlen boszorkánnyal sem. Egyre csak az ajtót bámulta, majd tekintete a kilincsre csúszott, amit a fiú keze alig pár perce érintett. A lányban nagyon sok érzés kavargott, de ezek nem mind estek rosszul.
Lassan elhatározta, hogy ma éjjel, legalább ma éjjel nem búsul többet, hanem átadja magát egy… Minek is? Álomnak. Felkelt, lecsavarta a lámpát, aztán visszadőlt az ágyára, ruhástul, ahogy szokott. Az éjszaka beömlött az ablakon, feketén, akár a víz egy süllyedő hajóba vagy mint a vér egy izgatottan pulzáló szívbe. Ebben az éjben azonban nem hideg kérdések úsztak, hanem csak álmok, és Miranda álmodott.
Álmában pedig eltűnt a mágia a Világból, egy csepp sem maradt belőle. Miranda örült ennek, örült, mert visszakapta azt, amit az Anyának adott. Földanya nemcsak igazságos, de irgalmas is volt. Miranda egy nagy házban élt Nicholaussal és gyerekeket szült a fiúnak. Az professzor lett az egyetemen és rengeteg mindent felfedezett, ő lett az új világ új mágusa. Esténként Mirandát a családja vette körül, és a nagy házban mindig égtek a lámpák, amik távol tartották a jeges szürke ködöt, amit egykor magában érzett. Miranda tudta, hogy egy nap elnyeli őt a köd, de boldog volt, mert legalább egy kis ideig a fényben élt. Látta a semmit, ami az ablak túloldalán gomolygott, ő azonban bent volt a házban, és ha csak ideiglenesen is, de legalább egyszer érezte a kandalló melegét.
Aztán egy csattanás felébresztette.
***
− A jóslat szerint Mennydörgőnek hihetetlen erejéért cserébe egy nap döntenie kell a számára legfontosabb és egy ferde torony közt. És Mennydörgő a ferde tornyot fogja választani. − Miranda vörös haja nedvesen tapadt a koponyájához, ruhája pedig átázott, de ő azért mosolyogva mesélt Nicholausnak, aki meztelenül hevert mellette. Három héttel azelőtt történt mindez, hogy Miranda lova elpusztult vágta közben. A tábortűz pattogva járta táncát, megremegtetve az árnyékokat a kőfalon.
− Sok időbe telt, mire megismerhettem, hogy miről szól ez a jóslat − dünnyögte Nicholaus, már alig bírta nyitva tartani a szemét.
− Mert sok időbe telt, mire eléggé megkedveltem a nagyképű tanítványurat − válaszolt a lány, és beletúrt a fiú ázott üstökébe. Egy szokásos nyári zivatar kapta el őket az imént, de szerencséjükre a parttól nem messze egy hosszú földnyelv nyúlt be a tengerbe, amin egy világítótorony magasodott. Ebbe a toronyba menekültek be a korbácsütésszerű cseppek elől.
− Mindenesetre ebből is látható, hogy mindez csak üres babona − mondta Nicholaus, és Miranda simogatása abbamaradt.
− Hogy érted?
− Mennydörgő helyében én idejönnék Pisába. Ha pedig itt lenne, arról nyilván értesültünk volna. − A vastag, kör alakú falon tompán dobolt a vihar, és mivel itt-ott már hiányoztak a téglák, a szél keresztülfütyült a helyiségen. A tűz megremegett.
− Talán éppen kerüli ezt a helyet − vetette ellen a lány.
− Mi értelme lenne? Jobb szembenézni a sorssal, mintsem gyáván elbujdosni előle, hogy hátba szúrjon. Én a helyében, amint hallok a toronyról, ide jöttem volna. − Miranda eltöprengett ezen és egy ideig csendben meredt a tűzbe. A fiú kimondta azt, amiben hitt, amiben reménykedett, és amiről egyre inkább be kellett látnia, hogy képtelenség. Ha Mennydörgő itt lenne, azt mindenki tudná, hiszen olyan könnyű a Napot észrevenni az égen. Másrészről azonban álcázhatta is magát, és csak figyel és vár a megfelelő időre… Hogy visszaadja az Anyának azt, amit elloptak tőle. Talán. Végül csak ennyit mondott:
− Az te vagy.
− Igaz − mosolyodott el Nicholaus fáradtan. − Az csak én vagyok.
***
A vak, fekete kandúr Miranda szobájában ült az ágyon. A lány döbbenten nézte. Másfél órával ezelőtt, amikor Nicholaus elmondta neki, hogy Szerencsedió, az utolsó kedves emléke kimúlt, már majdnem feladta. Már nem vágyott semmire, lemondott mindenről, és csak békét akart. Ekkor azonban új reménye támadt.
Az Öreg Időben is voltak olyanok, akik szerették volna visszacsinálni az Anyával kötött egyességet, hiszen az emberek természetéből adódott, hogy nem lehettek hűek soha. Hogy céljukat elérjék, a láng ezen árulói a legkülönbözőbb praktikákat vetették be. Ám egyik eszköz sem bizonyult hatásosnak, és egyik sem vált olyan hírhedtté és átkozottá, mint a fattyúvarázsok. Ezek azért számítottak különösen veszélyesnek, mert valahogy mindig került indok, amiért egyesek megbízhatónak vélhették őket: volt, aki biztosan ismert olyan esetet, amikor ezek a kiszikkadt csonthoz hasonlóan megsárgult tekercsek működtek. Mások szerint ez vagy az a híres mágus továbbfejlesztette, kijavította őket. Az Öreg Idő elmúlta után pedig az volt az érv, hogy az Anya ereje meggyengült, így a láng már nem átkozza el azt, aki ilyen varázzsal él. Miranda lassan hajlott arra, hogy higgyen nekik. Aztán megjelent ez a vak macska.
A macska tudott beszélni. Nem tökéletesen, az igaz, mintha a szavak időnként elbotlottak volna a nyávogásban, de azért meg lehetett érteni, és végül elmesélte a történetét. Elmondta, hogy azt hitte, a láng az Öreg Idő elmúltával már nem szórja átkát. A mágia pedig rég nem volt olyan, hogy bárkit bármiért kárpótoljon. A hatalom kora nyilvánvalóan véget ért a mágusok számára. A macska valaha mágus volt − a többit Miranda is ki tudta találni. A lány azzal is tisztában volt, hogy a kandúr szerencsés: nem a macskává válás a legrosszabb, ami Földanya fattyával megtörténhet.
Miranda eltűnődött azon, milyen lehet egy világtalan macskának az élete. Ha ember lenne, ha az maradt volna, akkor még elboldogulna valahogy, ám egy ilyen nyomorék, állati test számára, ami ráadásul olyan hosszan él, mint a mágusok szoktak, az egyetlen remény a halál. A macska azonban meglepte, mivel másban is bízott: ha akadna valahol egy mágus, aki igazán hatalmas, aki számára semmi sem lehetetlen, az talán visszaadhatná ember mivoltát. Hiszen emberként, akár még vak mágusként is egy mágia nélküli világban, elviselhetőbb a lét, mint vak kandúrként tengődni. Miranda, aki már nemigen hitt, rácsodálkozott, hogy ezt a satnya, állati testet mire képessé nem teszi a remény, annak reménye, hogy Mennydörgő él.
A macska elmondta, hogy régóta figyeli a lányt, a szagát már bárhol felismerné, és sokat megtudott róla. Többek közt azt is, hogy Miranda miért van itt, mi hozta Pisa városába. Ráébredt, hogy a lány, akit annyira szeret a város körüli rengeteg, ugyanazt keresi, mint ő. Mennydörgőt.
− Mennydörgő itt van, ebben a városban − jelentette ki a kandúr, és Miranda szíve szaporábban kezdett verni. Biztos volt abban, hogy így kell történnie: amint meghallotta, hogy Pisában áll egy ferde torony, tudta, hogy ott lesz minden mágusok leghatalmasabbika is. Az a Mennydörgő, akiben ő hitt, ide jött volna, ha él. Hogy is mondta Nicholaus annak idején? Jobb szembenézni a sorssal, mintsem gyáván elbujdosni előle
A macska azonban nem adott ingyen semmit, mielőtt elárulta volna Mennydörgő álnevét, a boszorkány esküjét kérte:
− Ha megtudod, hogy hol keresd minden mágusok leghatalmasabbikát, meg kell őt kérned, könyörögnöd kell hozzá, hogy változtasson engem vissza emberré. Ha valaki megtörheti az átkot, csak ő lehet.
− Miért nem kéred meg erre te, ha úgyis tudod, hogy ki ő? − gyanakodott Miranda.
− Ha elárulom a titkot, majd megérted, de most esküdj, esküdj Földanyára, a lángra és az összes boszorkányra!
Miranda döbbenten nézte az ágyán ülő vak kandúrt. Az állat fekete szőrzete itt-ott foltokban hiányzott, és csak véres, marcangolt hús maradt a kitépett szőr helyén. Az a kutya nagyon megkínozta. A macska elárulta, hogy némi mágiát már régóta gyűjtögetett erre a napra, csak ezért menekült meg. A lány nem szívesen gondolt bele, hogy egy rothadó retekkel együtt majdnem az utolsó esélyét hajította el magától. Szerencsére azonban a kandúr elég ügyes volt, és ugyan majd egy napba telt, mire eljutott a fogadóig, de azért megtalálta Mirandát. Igaz, elég nagy zajt csapott, amikor megkísérelt beosonni a lány szobájába, s ezzel fel is ébresztette őt, de ezt Miranda a legkevésbé sem bánta.
− Esküszöm! − válaszolta a macskának.
− Nagyon jó − a kandúr szája párducvigyorra húzódott. − Akkor most tudd meg, hogy Mennydörgő sokkal közelebb van hozzád, mint gondolnád. Szinte naponta látod őt.
− Nicholaus! − képedt el a lány.
− Dehogy − fanyalgott a macska. − Mennydörgő tudós férfiú, aki ismerte Kopernikuszt. És ki Kopernikusz leghűbb követője? Ki az, aki titokban ugyan, de minden tanítását hirdeti?
− Galilei − motyogta Miranda csalódottan.
***
A Keleti Szél mindig gyűlölte az embereket, különösen az Öreg Időben. Az emberek meséiben úgy is fog élni, mint a szél, ami halált és őrületet hoz. Pedig ez nem igaz, az emberek gyilkolták le egymást és az emberek őrültek meg annyi okból. A Keleti Szél csak szívesen beszélt róla.
A mágusok utolsó összejövetelüket nem sokkal az Öreg Idő elmúlta előtt tartották. Mind ott voltak a kastélyban, ami Földanya dalából épült a felhők tetején: dölyfös öregurak, bármire kész, öntelt ifjak és a boszorkák is, akik közül a csúnya, ámde ravasz vénségek legalább olyan veszélyesek voltak, mint kacér, hamvas társaik, akiknek minden mozdulata gyönyört ígért. Mindnyájuknak hiányzott valamely testrésze: varázslók, urak és hölgyek száj, kéz, láb, esetleg szem nélkül.
A gyűlés már napok óta tartott, napok óta vártak a hírekre. Vajon Mennydörgő képes lesz erre is? El tudja majd taposni azokat a nagyképű pondrókat, akik nem kértek a mágusok bölcsességéből és a maguk útját akarták járni? Épp ebédidő volt, és a rettegő szolgák a legnagyobb hódolattal kínálták fel a borokat, amikor a Keleti Szél megérkezett. Kéjesen tekergőzött az obszidiánfekete padló felett, úgy festett, akár egy vigyor, amit késekből raktak össze, szürke volt, valamelyest áttetsző, mint a pára az Öreg Tengeren, ott, ahol az beleömlik az alvilág három folyójába. Amikor a Keleti Szél beszélt, villámok izzottak a belsejében.
− Megtette, Atlantisz büszke népe immár hullámsírban nyugszik. − Hangja mély volt, mint az Öreg Tenger, ami elnyelte az emberek első országát. A legidősebb mágus szólásra emelkedett:
− És hol van ő?
Ekkor a Keleti Szél végigsuhant a termen, fagyos csendet hagyva maga után. Egyenesen a vénség előtt hömpölygött, és így szólt:
− Nem jön vissza többé hozzátok.
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához