LFG.HU

HammerTimeCafe
Ádám
novellaCimkek
II.
 
A fekete macska nemcsak azt tudta, hogy kicsoda Mennydörgő, de azt is, hogy hol lehet megtalálni. Így hát miután Miranda kerített egy kosárkát, illetve a legnagyobb csendben felszerszámozta a vézna öszvért, a páros elindult a Pisát körülölelő rengeteg felé. A városkapunál álló őrségen egy palack bor segítségével jutottak át, mivel a láng csak az erdőben vált úgy-ahogy elérhetővé. Földanya lángja valaha lepedőként fedte be a végtelen és lapos világot, de mára ez a lepedő igencsak foszladozott, és a legnagyobb lyukakat rajta épp a városok jelentették.
Maguk mögött hagyván Pisát ráfordultak arra a bizonyos erdei útra, ahol Miranda már járt délután, ahol majdnem meghalt, és ahol szeretett Szerencsediója elpusztult. Az éj olyan sötét volt az erdőben, akár az alvadt vér, de a lány itt már érezte a láng melegét, ezért hát kinyúlt felé, és hamarosan szentjánosbogarak százai teremtettek világosságot a számukra. A fák mintha egymással sutyorogtak volna, miközben koronáikkal vénemberes egyetértésben bólogattak a szélben. Az öszvér átballagott azon a bizonyos hasítékon, Mirandát falevelek cirógatták.
− Miért álltunk meg? − dugta ki a kandúr fejét a kosárból. Miranda leszállt a nyeregből és letette a kosarat a földre. A szentjánosbogarak valami néma parancsnak engedelmeskedve mind az út széle fölött zümmögtek. A fény egy szürkés halmot metszett ki az éjszakából. Miranda belenyúlt ebbe a halomba, aztán felemelte a tenyerét, amiből a tenger felől érkező szél port szitált. A por csillogva szállt a bogarak fényében.
− Szerencsedió − mondta lány. A ló halálával nemcsak az élet hagyta el a testet, de a mágia is, ami oly hosszan elnyújtotta az állat földi létét. Mágia nélkül, élet nélkül nem maradt belőle más, csak por. A macska kiugrott a kosárból és odasomfordált Miranda mellé, de a lány rá sem hederített.
− Legalább sosem volt szolgája senkinek − szólt Miranda és az öszvérre sandított.
− Csak neked. De elég volt, induljunk! − türelmetlenkedett a macska.
− Nekem a társam volt − válaszolt Miranda és lehunyta a szemét. Jól érezte, a láng itt valamiért végtelenül erősen lobogott, szinte úgy, mint az Öreg Időben. Szinte úgy, mint évezredekkel ezelőtt. Szívesen elmerült volna benne, akár a szomjazó egy hűs tóban. Erősnek, hatalmasnak érezte magát újra. Végre ismét képes volt bármire. Csak ekkor értette meg, mennyire szánalmasan élt eddig. Akár a kutyák.
Az öszvér hátrálni kezdett és fájdalmasan felnyerített, vérben forgó szeme őrülten dülledt az éjszaka sötétjébe. Olyan hangokat adott ki, hogy a macska beleborzadt, de Miranda csak mosolygott. Az öszvér bordái lehasadtak a szegycsontról, szörnyű kínokat okozva kiegyenesedtek, és feltépve az állat bőrét, kiszakadtak annak testéből, véres-sárga csövekként meredezve a szentjánosbogarak által keltett fényben. A nyomorult pára felbőgött és oldalára zuhant, de ekkor, mint egy hirtelen felcsapó kígyó, előpattant az állat gerince, szétrobbantott húst és a belső szervek cafatjait spriccelve széjjel.
− Ez elkerülhetetlen volt? − kérdezte a macska.
− Már úgyis közel vagyunk − válaszolt a lány.
 
***
 
A láng ereje teljében ömlött szét körülöttük és a világ megváltozott. A fák visszanyerték göcsörtös arcukat, az éjszaka visszakapta mélységét és a sötétben ismét felizzottak a vörös szempárok. A csillagok újra az ismerős istenekké váltak, az ősi törvények rozsdás szerkezete életre kelt.
− A világ megváltozik − mondta a macska a kosárból és bele-bele szimatolt az éjszakába.
− Valaki hihetetlen erős varázst alkalmazott itt − szólt ismét a kandúr, de Miranda nem válaszolt neki, hanem elszántan lépkedett az egyre vadabbul morajló tenger felé. Miután kiértek az erdőből, a telihold fénye ezüstszínre festette a tájat és lilásfeketére a tengert. Kissé távolabb már látni lehetett a torony sötét sziluettjét, illetve azt is, hogy valami parázslik a tetején. Tábortűz.
Miranda nem bírta tovább türtőztetni lábát, futásnak eredt, de aztán meggondolta magát. Fussanak csak az emberek. Hirtelen mintha egy láthatatlan óriás nyúlt volna a lány hónalja alá, felemelkedett, kissé kalimpált az éjszakai égen, végül lehuppant a torony tetején. A tábortűz egykedvűen pattogott, szikrákat sercintve a csillagok közé. Sült hús maradéka és egy fél cipó hevert a tűz mellett, Nicholaus és Galilei pedig az oldalukon feküdtek, a professzor éppen egy hosszúkás, fémből és lencsékből készült dolgot mutogatott Nicholausnak. Amikor a boszorkány megjelent közöttük, döbbent csend telepedett rájuk.
− Miranda! − szólt a professzor, miután némi hunyorgás után felismerte a lány vonásait. Nicholaus közben némán felkelt. Miranda zavarban volt, hiszen végre rátalált a híres Mennydörgőre, ám most nem jutott eszébe semmiféle, az alkalomhoz illő üdvözlés. Észrevette ugyanakkor, hogy Nicholaus szemérmetlen kíváncsisággal bámulja őt.
Galilei körbe-körbepislantott, és valószínűleg mivel látta, hogy rajta kívül mindenki áll, így ő is feltápászkodott. A művelet bizonyos nehézségekkel járt, hiszen attól a rejtélyes henger alakú szerkezettől nem volt hajlandó megválni, még ilyen rövid időre sem. Mirandát nagyon zavarta Nicholaus vizsla tekintete, így inkább másfelé nézett, és szeme a henger alakú készüléken állapodott meg. Galilei talán azt hitte, hogy a lány arra kíváncsi, mi is lehet az a dolog a kezében, vagy talán őt is zavarba hozta a kínos csend, illetve az, hogy a lány hirtelen felbukkanása tudományosan nehezen magyarázható, mindenesetre megköszörülte a torkát, és mint valami győztes hadvezér a lándzsát, magasra emelte a hengert.
− Nos, ez egy távcső. Holland mintára készült − adta a körülötte állók tudtára. A szavai pedig mintha csak varázsigék lettek volna, újra beindították az események elakadt gépezetét. A macska kiugrott a kosárból és megszólalt:
− Hódolat néked, minden mágusok leghatalmasabbika, a segítségedért jöttem. − Galilei fagyos undorral az arcán figyelte a beszélő kandúrt, és Miranda képtelen volt eldönteni, hogy ez az undor az állat külsejének szól-e vagy esetleg annak a ténynek, hogy a macska beszél. A lány ugyanis nagyjából már sejtette, hogy mi fog történni, hiszen elég volt belenéznie Nicholaus csendesen figyelő szemébe. A fiú csettintett az ujjával, mire a professzor ájultan a földre esett. Nicholaus szerényen így szólt:
− Engem kerestek.
 
***
 
− Ez nem lehet, hiszen Mennydörgő tudós férfi, nem pedig egy nyikhaj! − hallotta Miranda a macska döbbent szavait, pedig számára egyre inkább kitisztult a kép.
− Sosem akartam előtérbe kerülni. A tanítványa voltam Kopernikusznak, Artúrnak pedig az udvari varázslója, Faust pedig, nos, ő azt hitte rólam, hogy én vagyok az ördög − válaszolt Nicholaus és a hangjában nem volt semmiféle érzelem. Miranda azonban mégis észrevett valamit a fiún, illetve Mennydörgőn. Mintha várna valamire.
− Ha ennyire a hatalmasok közelében voltál, ha te irányítottad őket, mi győzött le? Vagy bujkálsz? Mi történt a lánggal? − a macskából csak úgy dőltek a kérdések, Mennydörgő viszont nem felelt. Miranda ekkor ébredt rá, hogy mire vár minden idők leghatalmasabb mágusa: rá.
− Hagyd − szólalt meg saját maga számára is váratlanul −, nem győzte le senki. Valójában ő csinálja az egészet. − A fiú és a lány tekintete pár pillanatra egymásba gabalyodott.
− Nem − ellenkezett a vak kandúr −, ennek így nincs értelme.
− Pedig így van, nem igaz? − Miranda szája gúnyos félmosolyra húzódott. − Atlantisz holtjai álmokká váltak a lelkedben.
− Gondoltam, hogy nem fogod megérteni − válaszolt Mennydörgő mogorván.
− Megérteni? Mit kell ezen megérteni? A gyávaságot?
− Gyávaság? Azt hiszed, könnyű volt lemondani mindenről, elárulni mindent? A sorsom rabja lettem, pedig magam választottam. Az álmaim rabja lettem, pedig én álmodom őket. Bármit megtehettem volna, de rájöttem, hogy az egyetlen dolog, ami talán szabaddá tesz, az, hogy nem használom a hatalmam, hogy szétosztom, hogy elfogadom, aminek jönnie kell.
− A lángot, a lángunkat odadobod hát az ostoba, öntelt embereknek, akik semmivel sem érdemelték ezt ki.
− Mert ez az egyetlen dolog, aminek értelme van − csattant fel Mennydörgő. − Én egy új világot álmodok, Miranda. Az emberek érteni akarnak, hát adok nekik egy világot, amit megérthetnek, amit leírhatnak. Mi saját magunk foglyai vagyunk, ők az értelemé.
− Én többé semminek sem leszek a foglya − mondta a lány hidegen.
− Ezért vagy rabja önmagadnak. Áruld el, mit tennél a lánggal, a hatalmaddal? Mi lenne vele az első dolgod?
− Hiszen tudod te is. A pokolba küldeném azt a fogadót, a nagyságos asszony bőre alá pedig férgeket idéznék, az ereiben a vért lávává változtatnám.
− Pedig az az asszony segített neked. Munkát, fedelet adott, segített életben maradni, ha úgy tetszik.
− Először is, az az asszony rabbá tett − lépett közelebb Miranda Nicholaushoz. − Másodszor, a lánggal nincs szükségem segítségre, harmadszor pedig, én sosem éltem, sosem volt életem, nekem csak mágiám van. Élet nélkül, mágia nélkül csak egy marék por vagyok. De ne rólam beszéljünk, hanem inkább arról, hogyan csináltad ezt?
Mennydörgő elmesélt mindent. Elmagyarázta, hogy a világ milyensége pusztán hit kérdése. Minden világ csak álom, és ezen álmok közül az a pillanatnyi valóság, amiben a legtöbben hisznek. Beszélt arról, hogyan segített Artúrnak az Öreg Idő alkonyán újraszervezni az emberek országát, a második országot. Utána Faust szolgálatába állt, aki az első tudós volt, és Mennydörgő megpróbálta meggyőzni őt, hogy az értelem önmagában nem jelent semmit. El akarta érni, hogy az emberek úgy lássák a mindenséget, ahogy a mágusok. Kudarcot vallott, Faust azt hitte róla, hogy a pokolból érkezett. Ekkor ébredt rá arra, hogy az embert sosem fogja megváltoztatni, de nem akarta így hagyni őket, ilyen esendőnek, hisz így az összes eddigi segítsége egy lyukas garast sem ért volna.
Ha az embert nem tudja átformálni, akkor a Világot igazítja az emberhez. Ettől kezdve annak élt, hogy létrehozzon egy olyan világot, amit az ember megért. Egy világot istenek és láng nélkül. A világ pedig lassan új alakot öltött, akár a forró vas az öntőformában, és már meg is szilárdult volna, amikor Mennydörgő értesült a Ferde Toronyról.
− Igen, a torony majdnem ledőlt. Engem azonban hozzákötött a jóslat, így újra, oly hosszú idő után, a lángot kellett használnom. Talán hiba volt, de nem maradt választásom, azóta nem, hogy lemondtam arról, hogy mágus legyek, és a te értelmezésed szerint: szabad.
A láng pedig majdnem úgy égett, mint rég. Az új valóság még túl gyönge volt, de a régi világ, az Öreg Idő a többség számára hihetetlen. Így történhetett, hogy az Öreg Idő nem tért vissza, de a láng fennmaradt. Ezután minden mágusok leghatalmasabbika utazásai folyamán rendszeresen visszatért Pisába, mert tudta, hogy az új világ itt fog végleg megkristályosodni. Lassanként, néhány évszázad múlva, ismét ott tartott, hogy átadhatja az embereknek a valóságot, hiszen Galilei felfedezése egy új korszak hajnalát jelenti: az emberét, az értelemét. Csakhogy ő másodszor is elszalasztotta a lehetőséget, pedig Galileinek már majdnem sikerült.
− Azonban újból megérintettem a lángot − nézett a fiú jelentőségteljesen Miranda szemébe −, amikor pár órával ezelőtt feltámasztottalak.
− Meghaltam?
− Az agyad kiloccsant a koponyádból. A láng azonban visszahozott. Azt pedig te is tudod, hogy a feltámasztás milyen hatalmas varázs. De folytatom…
Miranda megmentése egyben azt is jelentette, hogy nem teljesedett be a jóslat, hiszen a toronyért, ami Galilei felfedezése miatt az új korszak szimbóluma lehetett volna, nem áldozta fel Mirandát. A tornyon vesztek össze, a lány ezért halt meg, és Mennydörgő számára nem volt kétséges Miranda halála után, hogy mit is jelent számára a lány: ő volt a legfontosabb. Csakhogy a két valóság már nem bírt többé egymásban létezni, valamelyiknek pusztulnia kellett. A varázsló azért hozta ide Galileit, hogy az ő vizsgálódásai visszazökkentsék ezt a helyet az emberek világába, különben az Öreg Idő ismét szétárad. Ám van még egy megoldás: ha a lángot ő maga oltja ki. Ehhez azonban annyi erőre lenne szüksége, ami még az ő képességeit is meghaladja. Ráadásul mindig félt attól, hogy elfojtsa magában a lángot, ezért akarta, hogy ezt az emberek tegyék meg.
Mennydörgő elnémult. Miranda egy ideig szótlanul állt, aztán megszólalt:
− Már értem, hogy miért vagy velem. Magadat látod bennem, azt, aki voltál, a hatalmadat, a büszkeségedet, és főleg a szabadságodat.
− Talán így van − egyezett bele Mennydörgő. − Ez azonban mit sem változtat a lényegen. A jóslat nem teljesedett be, és én szeretlek.
− Talán szeretsz − a lány egy pillanatig habozott −, de már mondtam, hogy nekem nincsen életem. Én csak a láng vagyok. Ha kioltod a lángot, ugyanúgy megölsz, mintha nem támasztottál volna fel, pedig hatalmadban áll.
− Akkor mi legyen? − kérdezte Mennydörgő nyugodtan.
 
***
 
Minden idők leghatalmasabb mágusát a világ utolsó boszorkányától csak pár méter választotta el. A tábortűz hunyorgó lángja vörösre festette Miranda kifejezéstelen arcát, miközben Mennydörgő kék szeme hűvösen figyelte őt. Felettük a csillagokkal telehintett éjszaka olyan vadnak tűnt, mint midőn Földanya hosszú kínok után megszülte világunkat.
− Miranda, tudom, mit érzel, de emlékezz arra, hogy mit ígértél! − kérlelte a vak macska a boszorkányt, de nem kapott választ.
Miranda elindult Mennydörgő felé. A Hold eszelősen vigyorgott és a hirtelen megjelenő, fekete felhőpárnákra hajtotta fejét; alatta a tenger fáradtan zúgta titkait. A boszorkány hozzábújt a mágushoz.
− Azt hiszem, szerettem Nicholaust − súgta Miranda Mennydörgő fülébe. Ahogy hozzásimult a férfihoz, meleg tenyere végigsimította Mennydörgő mellkasát, és félrehajtva a durva gyolcsot, megérintette a fiú bőrét. A mágus bizonytalanul elmosolyodott.
− Rólad azonban − folytatta a lány − nem tudok semmit. Csak azt, hogy elárultál − azzal Miranda körme belevájt Mennydörgő húsába. A mágus a hirtelen fájdalomtól meglepve ellökte magától a boszorkányt, aki a tábortűz mellé zuhant. A lány körmén vörösen csillogtak a kövér vércseppek. Miranda felült, és mint egy tisztálkodó macska, lenyalta a vért az ujjáról, aztán szélesen elmosolyodott:
− A véred már az enyém, hogy visszakapd, ontsd ki az enyémet!
− Megőrültél? Halálos párbajra hívod ki őt? − kiáltotta a kandúr kétségbeesetten.
− Őrült? − nevetett a lány. − Még hogy őrült! Oly hosszú idő óta most tudom először, mit teszek!
− Ne tedd ezt, Miranda! Esélyed sincs ellenem − kérlelte Mennydörgő tenyerét vérző mellkasára szorítva.
− Dehogy nincs, hiszen most már én vagyok a láng! − Az utolsó szavakat már ordította a lány, miközben a teste duzzadni kezdett, a bőrén vörös pikkelyek jelentek meg, a ruhája pedig szétszakadt. Miranda helyén hamarosan egy óriási tűzsárkány állt, aki megvetően pillantott a hangyányi Nicholausra.
A sárkány szörnyű súlya alatt rogyadozni kezdett a torony. Téglák hullottak a pázsitra, és közben még valami történt. Viharfellegek fedték el az éjszakai eget, akár egy sötét sóhaj, villámok cikáztak, fénylő, ragyogó esőcseppek hulltak. Nem is esőcseppek.
− Csillagok! − sikoltott fel Mennydörgő. − Leesnek a csillagok, szétzuhan mind a két világ! Miranda, mit teszel? Elönt mindent a láng! — A sárkány töprengve bámult le a lábainál kalimpáló piciny alakra, majd nagyra tátotta száját és gyilkos lángot okádott a fiúra. Mennydörgő ruháját szénné égette tűz, ami nem csak forró volt, de úgy tapadt, mint a méz, és a fiú szinte még fel sem fogta a kínt, de már a húsát emésztette a sárkányláng. Mennydörgő életében először ordítani kezdett, de a forróság máris felfalta a hangszálait, így a sikoly elhalt, és csak a lángoló csont pattogását lehetett hallani.
A sárkány győzelemkiáltása megreszketette a darabjaira omló éjszakát, aztán a bestia elrúgta magát a toronytól, és lassú, elégedett csapásokkal felszállt az égre. Az egykori világítótorony fele leszakadt a szörny mozdulatára, de Galilei és a macska sértetlenül megúszták az egészet, mivel ők a torony egy viszonylag biztonságos pontján tartózkodtak. Mennydörgő azonban már nem volt ilyen szerencsés, feketévé szenesedett csontváza a leomló téglákkal, gerendákkal együtt hullott alá.
Eközben a sárkány mámorosan repkedett az égen, ami sötétszürkén habzott a különös felhőktől, a csillagesőben felragyogtak a szörnyeteg vörös pikkelyei. Olyan színe volt a komoran gomolygó éjszakában, mint az izzó acélnak, amire vér fröccsent.
Mennydörgő vicsorgó csontváza megmozdult a kőhalom alján. Először csak a kezén az ujjak, aztán a keze, végül az egész tetem feltápászkodott és átküzdötte magát az őt maga alá temető törmeléken.
A sárkány ismét elbődült, mintha csak az összes létező világ pusztulását ünnepelné, de ekkor észrevette az imbolygó, vézna alakot a torony tövében. Gondolkodás nélkül odasuhant és beterítette Mennydörgő csontvázát pusztító lángjával. A mágusnak már a csontvelője is fortyogott, de amint elmúlt a tűzvihar, tovább támolygott. A sárkány újra meg újra rálehelte lángját, míg a csontváz folyamatosan nem égett, akár valami szörnyű, rozsdás bálvány. A világítótorony a tengerbe nyúló földnyelv szélén magasodott, így a lángoló tetem hamar eljutott a peremhez, ahol már a víz hullámzott alatta.
Miranda látta, hogy egykori kedvese mindjárt beleveti magát az enyhülést nyújtó habokba, így stratégiát váltott: elhatározta, hogy pengeéles fogaival roppantja szilánkjaira Mennydörgő maradványát. A sárkány végigsiklott a világvége éjszakáján, de Mennydörgő az utolsó pillanatban beledőlt a tengerbe, ami fagyos volt, akár egy halott keze, és fekete, mint a tinta. A szörnyeteg fogai már csak a levegőben csattantak, ahol egy pillanattal korábban a mágus állt. Meghallván a csobbanást, Miranda feljebb repült és rettegve várta, mi következik.
Villámok hasogatták a felhőket, a végtelen víztömeg pedig bugyborékolni kezdett. A sárkány idegesen repkedett körbe-körbe, akár egy csapdába esett darázs. Hirtelen egy sötét hegy emelkedett elő a hullámok közül, Miranda először azt hitte, hogy a mágus Atlantiszt emeli elő a kagyló és moszat borította tengersírból, de ehelyett a hegy egyre csak növekedett, olyan magasra és hatalmasra, hogy végül a sárkány csak parányi szúnyognak tűnt hozzá képest. Jobban szemügyre véve Miranda rájött, hogy ez a furcsa hegy valamelyest átlátszó, hiszen a csillageső halvány derengése átütött a felületén. Mást is észrevett: a hegy belsejében megszeppent halrajok úsztak, a felületére pedig parányi vitorlásokat tapasztott valami elképzelhetetlen mágia. Ekkor a hegy megmozdult, és Miranda ráébredt, hogy mi is ez: egy vízóriás, minden idők legiszonytatóbb vízóriása. A tengerből formált monstrum minden mozdulatát mennydörgő robaj kísérte, és amikor hirtelen megsuhintotta a sárkányt, a szörny moszatok és a tenger sós szagát érezte, de a következő pillanatban már semmit, csak víz örvénylett körülötte jegesen és kérlelhetetlenül, ő pedig kezdte elveszíteni az erejét. Kétségbeesetten tört hát előre, próbálván megőrizni lángoló testének kohézióját. Egyszer csak ismét belerobbant a haldokló éjszakába, egyre töpörödő teste újra felizzott, újra lángolt, újra szabad volt, de aztán a könyörtelen víztenyér ismét összezárult körülötte, ő pedig újból egyre kisebb lett és egyre védtelenebb. A fuldokló, lassan kihunyó tűzsárkány az életéért küzdve úszott át a hatalmas testen, ami foglyul ejtette őt. A delfinek és a cápák riadtan tértek ki az útjából, de már késő volt: a vörös sárkány biztosan tudta, meg fog halni.
 
***
 
Azt mondják, az első máguspárbajhoz magát a Földanyát kérték fel bírának. Akkor fektették le a szabályokat is: a vesztes minden ereje és hatalma a győztes birtokába kerül. Állítólag amikor meghallották ezeket a feltételeket, az első párbajozók nagyon megijedtek, így kértek még egy szabályt az Anyától: a győztesnek mindenképpen ki kell végeznie a vesztest, ha ezt nem teszi meg, az egész párbaj érvénytelen, és a vesztes visszakapja hatalmát. Az emberek között azért terjedt el és lett népszerű ez a történet, mert ezzel akarták szemléltetni, hogy mennyit jelent a láng egy mágus számára.
A felhők eloszlottak, a mindenség ismét éledezni kezdett. A Hold vak szeme gennyfehéren hüledezett az éjszaka homlokán, egyedül a csillagok hiányoztak. Miranda egy tisztás közepén, hatalmas tócsában feküdt. Meztelen, sápadt bőre elefántcsontszínűnek tűnt a holdfényben. Testéből finom, kék színű füst szállt fel. A víz langyosan ölelte körül, mint egy anya óvó karja, de a boszorkánynak nem hozott enyhülést. Magzati pózba húzta össze magát, szeplős háta folyamatosan remegett.
− Miranda! − futott a pucér fiú a lány felé. Arányos testét szemlélve nehéz volt elhinni, hogy percekkel ezelőtt elszenesedett csontváz maradt belőle mindössze.
Mennydörgő átgázolt a bokáig érő tócsán, egyenesen a lányhoz futott. Miranda azonban nem fordult meg, csak még összébb rántotta magát. Ahogy a fiú odaért hozzá, leguggolt és megsimogatta Miranda vörös haját, aminek tincsei most nedvesen tapadtak össze.
A lány először csak még jobban összehúzta magát, mintha a fiú érintésének hatására görcsbe rándulna a teste. Aztán meggondolta magát. Lesöpörte magáról a mágus tenyerét és feltápászkodott a tócsából, hamvas bőréről sár csordogált, de azért így is ki lehetett venni arányosan csinos alakját: keskeny csípejét, gömbölyű fenekét. Látni lehetett viszont azt is, hogy ahol az asszonyok telten duzzadó keble van, Miranda bőre laposan feszült a mellizmokra, és a combok között, ahol az édes, mézes repedés nyílik, most semmi nem volt, leszámítva valami elcsökevényesedett, sárga csőszerűséget, ami nyilván a vizelet kivezetésére szolgált. Mennydörgő arcáról a kedvességet lemosta az undor. Egy ideig csak álltak egymással szemben, némán, akár egy szobrász és az alkotása. A lány arcán egy izom sem rezdült attól, hogy Mennydörgő többször is végigfutatta rajta tengerszínű szemét.
A varázsló szinte megrészegedett a csodába oltott borzalomtól. Egy gyönyörű, de bűzölgő halott, egy szent sátán sem lehetett volna ennél viszolyogtatóbb. Nem beszéltek, nem szóltak, hiszen mit érhettek itt a mondatok, a gondolatok, az eszmék. Minden idők leghatalmasabb mágusa később úgy gondolt vissza ezekre a percekre, hogy ekkor látta, ekkor volt tanúja annak, hogy a költészet elfonnyad, mert talaja, a szerelem eleve rothadt volt. Tudta jól, hogy Miranda erejével kiegészítve a sajátját már csaknem elfojtotta a lángot. Jobban fájt, szörnyűbb kínt okozott, mint azt valaha gondolta volna, de megtette. Már csak egyetlen dolog maradt hátra. Mennydörgő szégyenkezve félrekapta a tekintetét, és felnézett a végtelen, sötét égre: a csillagok. A csillagok még hiányoztak.
Minden idők leghatalmasabb varázslója lehunyta szemét. A szél feltámadt, Miranda pedig elmosolyodott. A szél vágtázni kezdett, és ahol hozzáért a lány bőréhez, fénylő szikrákat tépett ki belőle. Többet, egyre többet, mintha a lány csak izzó parázsból állna. A szikrák sokáig repültek, aztán akár valami hatalmas üvegen, megtapadtak az éjszaka fekete arcán. Mire az összes csillag a helyére került, Miranda nem volt sehol. 
 
***
 
Galileo Galilei borzasztó fejfájásra ébredt. Az ég azúrkéken tündökölt az ablaka előtt, ő pedig az ágyában feküdt. Kevés dologra emlékezett az előző éjszakából: mintha álmodott volna valamit, valami igazán zavarót. Aztán ahogy a nap folyamán másokkal is találkozott, észrevette, hogy mindenkinek rémálma volt, mintha az éjszakai lidércnyomások olyan gyorsan terjedő fertőzések lennének, mint a fekete halál. A legtöbben ugyanazt álmodták: egy végtelen dalt, amit magába zárt a hullámok csobogása, egy dalt, amit milliónyi halott énekelt a tenger fenekén. Annak ellenére, hogy a legtöbb álom zavarba ejtően hasonlított egymásra, Galilei riadtan fedezte fel, hogy az övé más volt: egy barlangban, közel a Föld szívéhez egy vak macska átnyújtott neki egy égő fáklyát. A macska árulásról, megalkuvásról és a vakságról is beszélt. Elmondta azt is, hogy ez lesz Galilei élete.
Ha ennyi furcsaság nem lett volna elég, Galilei ráadásul egész álló nap hiába kereste leghűbb tanítványát, Nicholaust. A fiúról semmit sem tudtak a dormitoriumban, a lova sem volt az istállóban. Ekkor a professzor Nicholaus cimboráitól megtudta a fogadó címét, ahol Miranda élt. Itt azonban újabb rejtély fogadta: Miranda is eltűnt. A fogadósné eléggé neheztelt a lányra, hogy így cserbenhagyta, amikor a legtöbb a vendég, de azt is elárulta, hogy szerinte Nicholaus megölte Mirandát, majd elbujdosott a törvény elől.
− Hallottam, ahogy veszekednek − közölte a nagydarab asszony mindentudóan. − Még a vendégek is hallották azt az ordítozást.
Aztán eltelt egy hét, majd még egy, és a professzornak sikerült a kísérlete. Sajnálta, hogy Nicholaus nem volt jelen ebben a sorsdöntő pillanatban a Ferde Toronynál, és teljes szívével remélte, hogy a fiúnak nem esett baja. Egy percig sem hitte a fogadósné szavait, és titokban bizakodott, hogy Nicholaus és Miranda elszöktek valami gonosz mostoha vagy kérlelhetetlen uzsorás elől, és most békében és boldogságban élnek.
 
Teltek az évek, és a világ egyre gyorsabban változott. Felfedezés felfedezést követett, elnémult a Keleti Szél, és a fák törzseiben már csak a gyermekek fedeztek fel arcokat. A népek között pedig szárnyra kelt egy történet egy fiúról, aki hol itt, hol ott bukkant fel, akinek vén volt a szeme és olyan halványkék színű, akár egy befagyott ablak a téli erdőben, és akit állandóan egy csapzott fekete kandúr kísért, aki képes volt az emberi beszédre.
 
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához