LFG.HU

tarsasjatekok.com
onsai
novellaCimkek
Galilea pontosan olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Az olajfák fölött ragyogó kék ég cseppet sem kárpótolt a mindent belepő fehér porért és a kecskesegg szagú városkákért.
A partot ellepte az izgatott tömeg, türelmetlenül várták a csónakokat. Utat törtem egy szikláig és lependerítettem róla a suhancokat. A napfény kínkarikákat írt a bal szemembe, mikor eltoltam a kötést. Erősen koncentráltam, hogy lecsökkenjen a fájdalom, majd körbenéztem a retinámba épített műszerrel. Hosszú ideig vizslattam minden arcot, de ang nem volt közöttük. Úgy tűnik, Solt százados idejében riasztotta a Fajellenőrzést.
 
- Ugye, tudja, hogy megvakulhat? – hallottam a fülhallgatóban Solt basszusát.
Majdnem rendreutasítottam a fölösleges beszéd miatt, ám az Időkommandó és a Fajellenőrzés külön kormányzati részleget alkotott. Az önállóskodó kommandósok szedték össze a múltba csatangoló bűnözőket, és a pusztulásra ítélt műkincseket. Most azonban ang belepiszkálást feltételeztek, és értesítettek minket. Krisztus kis híján kudarcot vallott egy ördögűzéssel, ám mikor az “ördög” megérezte a plazmafegyver csövét határozottan frászt kapott.       
- Terület tiszta, nincs idegen faj – feleltem hűvösen. A kiszállók egytől egyig emberek voltak, de vajon melyik közülük Krisztus? Pontosan olyan hónaljszagú, fekete fürtös zsidónak tűntek, mint a körülöttem állók.
- Azonosítást!
- Nincs aurája? – hökkent meg a százados. – Az, amelyik a kopasztól nyolc órára van, ott a nagyorrú mellett.
Nagyorrú? Mind az! Közben a tömeg meglódult, az érkezők valamiféle védőkört alkottak, de nem lehetett pontosan látni, ki körül.
- A kibaszott…!
- Uram! – csattant Solt. Elhallgattam: az istenkáromlásra errefelé érzékenyek. Na jó, ideje, hogy sutba dobjam a kiképzést és óvodai alapokra helyezkedjek.
- Hé, kölök, melyik az a názáreti próféta? – kérdeztem arámul egy helybelit.
- Ott van, ni! – mutatott lelkesen a csoportra. Lenyúltam és felhúztam a maszatos srácot. Nyakához tettem a kezem, miközben újra megmutatta. A telepátiát egy fehér angtól tanultam, testkontakt és erős koncentráció kellett hozzá. A fiú tudatán keresztül megláttam Jézust. Gúnyosan elhúztam a számat: hát ezt alaposan túllihegték a pszichológusok. Esküdtek rá, hogy olyan találkozás lesz, ami megrendít. Abban ugyan nem értettek egyet, hogy Krisztus telepata, idegen lény, vagy éppen isten, de ez nem zavarta őket a kollektív irigységben, szívesen lettek volna a helyemben.
Elég volt, hogy egy pillanatra tiszta célpontot kapjak, a láthatatlan jelölőfesték Jézus mellkasán csattant. A jobb szemem semmit sem látott, de a preparált ballal tisztán kivettem a neonzöld foltot. Most tűnj el, ha tudsz, messiás!
Jézus egyenesen rám nézett.
Lehetetlen! Nem, biztos csak a lökést érezte. Hirtelen megéreztem a tudatomon a kaparászást. Egy fekete ang finom behatolási kísérletét.
- Idegen elme. Jelentse a központnak, hogy dobják át a csapatomat!
- Biztos, hogy a mi korunkból való időutas? Lehet, hogy kortárs ang. Ne feledje, a régiek is találkoztak a fajjal, csak angyaloknak meg ördögöknek hitték őket.
- Igaza van – feleltem kis gondolkozás után. – Új pozíciót veszek föl. Ha támadás érné, mellette kell lennem.
- Tilos a közvetlen kapcsolat, mert megváltoztathatja a történelmet!
- Ha kinyírják Krisztust, az is.
Leugrottam a sziklatömbről, nem törődve, kin landolok. A hisztériásan gyógyítást követelő tömegben bárki Jézus ellen törhetett, elég telepatikus parancsot kapnia.
A sikló távolabb, egy sziklás domb tetején állt. A kamerákon keresztül jól látták a mozgásomat. Tíz fő maradt Solttal készenlétben, tíz fő aludt, a harmadik tízes pedig itt volt velem terepen. Mindegyiket kiszúrtam már, noha csak két órája érkeztem, és nem volt idő megismerkedni velük. Sikerült Jézusig törtetnem. Iszonyúan fáradtnak tűnt, arca éppoly szürke volt, mint a porlepte köpeny. Egy kamasz vetődött el a lábam mellett és Jézus ruhája után kapott, valami emléket akart a prófétától (vagy -ból?) Megragadtam és arrébb penderítettem.
- Kösz, testvér! – kiáltotta egy őszes halántékú férfi. Leplezetlen dühvel tört utat a mesterének. Elvigyorodtam. A régi baseballedzések ötlöttek föl, ahogy mellé álltam. Kettőnk széles válla utat vágott a fojtogató sokaságba.
- Őt ne! Ő Jairusz!- dörmögte a fülhallgatóba Solt, mikor egy díszes kaftánba öltözött tagot kaptam nyakon. No, ha névről ismerjük, akkor itt valami bibliai ügy lesz. Jézus elé penderítettem.
- Könyörgöm, mentsd meg a lányom! Még nincs tizenkét éves! Haldoklik! – zokogta az öreg, és Jézus lába elé borult.
Nagyszerű! A beesett arcú messiás, aki alig áll a lábán, most még egy gyógyítást is kisajtolhat magából! Az őszes halántékú is ezt gondolhatta mellettem, mert durván rámorrant.
Ám Jézus a férfi után nyúlt, és fölsegítette a földről. Fakó szeme fénnyel telt meg, ahogy végigsimított a könnyes arcon. Megéreztem az energiaáramlást, és eltoltam a kötést a preparált szememről.
- Hiszel bennem? – kérdezte Jézus. A kaftános vékony mézszínű aurája vastagabbá vált, miközben igent kiáltott. Jézus nem eresztette el, csak mosolygott. Egyedül én láttam, ahogy hízni kezd a feje körül egy élesen sárga fénykör. Nocsak, telepata a szentem, hát ezért kell, hogy higgyenek benne! Ha a saját testéből kifacsar mindent, akkor érzelmi energiákból merít.
 
Mikor eljutottunk Jairusz házáig, valaki azt mondta, hogy késő, mert a lányka halott. Jézus bezárkózott három tanítvánnyal, aztán csak a hírt kiáltották ki, a gyerek meggyógyult. Késő délutánba fordult az idő, mire a tömeg ráeszmélt, hogy a mai ingyen-cirkusznak vége, rajongásuk tárgya valószínűleg bent fog éjszakázni. A legtöbben hazamentek, de még mindig maradtak elegen ahhoz, hogy futótűzként elterjedjen, ha Jézus kilép. A tanítványok is letelepedtek egy kókadozó babérbokor alá.
Leültem a porba, a háznak vetve a hátamat. A telepaták nem tudnak pihenni más elmékkel egy helyre zárva. Az én fehér angom is ilyen volt, sosem maradt reggelig. Igazam lett, pár óra elteltével az őszes halántékú kinézett, majd egy kupa borral a kezében hozzám sétált.
- Köszönöm a segítséget, testvér. Mi a neved? Engem Simonnak hívnak.
Á, maga Szent Péter itat! Elvigyorodtam, és meghúztam a kupát.
- Szívesen. Jobb lenne, ha benn maradna a prófétád. Bár, gondolom, már tűkön ül.
- Igen – sóhajtott a széltől cserzett arcú Simon. – Megyek, előreküldöm a többieket, hátha kijutunk valahogy.
- Add ide a názáreti köpenyét! Ráadom egy barátomra és elcsaljuk a népet.
- Kétlem, hogy sikerül.
- Fogadjunk – vigyorogtam, holotechnikánk teljes tudatában.
- Rendben, egy sült halban – vigyorgott vissza, és kezet ráztunk.
Eldugtam a köpenyt a sajátom alá, hiszen nem volt rá szükség, és utasítottam Soltot a játékra. A be nem avatkozásról dörmögött, de azért láttam, élvezi a holovetítést. A tömeg pillanatok alatt összeverődött, és a holokép után zúdult. Pár perc múlva kilesett Simon. Behúzódtam egy sarok mögé. A lemenő nap megnyújtotta az árnyakat, könnyedén fedezéket találtam, miközben követtem a kilépőket.
Már följöttek a csillagok, mikor átkeltek egy kiszáradt patakon, és a ligetbe értek. Jézus rögtön félrevonult, és ahogy letette a fejét, valószínűleg el is aludt. A tanítványok még sokáig beszélgettek. Volt kis sértődés, hogy miért csak Péteréket vitte be a mester, de Simon hamar rendet tett köztük. Lassan nyugvóra tértek mind. Eszükbe sem jutott őrt állítani.
Szorosra zártam az elmémet és közelebb húzódtam Jézushoz. Hajnalig őrködtem.
 
- Itt az ideje, hogy hazamenjen, parancsnok! Egy hét alatt csak némi megérzést tud felmutatni, nem bizonyítékot.
- Nem – feleltem, miközben az álcázó-készülékem védelme alatt Jézust figyeltem. Reggel volt és épp vizelt.
- De! Előbb-utóbb szétkúrja a megváltás-sztorit. Máris túl közel került Krisztushoz. Szerintem nincs veszély, csak maga élvezkedik, hogy istent láthat.
- Mi van, ha azért nem támadtak, mert itt vagyok? Solt, az emberei már az első csapásba beleőrülnek! Megírtam a jelentésbe, hogy kell a csapatom.
- Én meg megírtam, hogy nem. Azok a bunkók végképp képtelenek lennének alkalmazkodni. Nemhogy nem kreatívak, de azt is kétlem, hogy volt önálló gondolatuk valaha az életben… várjon csak, üzenet jött! Maga a nyakamon marad, de legalább nem gazdagszik a helyi tahógyűjtemény.
Vagyis, ha baj van, Jézus egyetlen esélye én vagyok. Remek.
 
Aznap este, mikor elküldte a tizenkettőt prédikálni, egyedül tért nyugovóra, az asszonyoktól távolabb. Körüljártam a ligetet, majd letelepedtem egy bokor alá, az álcázó készülékem miatt láthatatlanul. Legalábbis így hittem én. Jézus egy ideig hanyatt fekve bámulta a csillagos eget, majd fölkelt és egyenesen hozzám ballagott.
- Simon mesélte, hogy megadta a halat – guggolt le. – Ki vagy te, testvér? Régen oly nehezen hunytam le a szemem, a sötétség mindig ott ólálkodott körülöttem, de mióta virrasztasz, nyugodtak az éjszakák.
Elhallgatott. Szelíd szeme sötét tó volt. Belenézve köddé vált bennem az elmúlt hetek aggodalma. Egyáltalán, minden súly eltűnt a mellkasomról. Körülfont a lényéből áradó derűs lágyság, és valami ősi egység érzete. Megértettem a tanítványok lelkesültségét; Jézus felsőbbrendűsége éppúgy tapintható volt, mint a belőle áradó személyes szeretet. Éreztem, ahogy elmerülök benne. Fölizzott a vágy, hogy átszakadjon elkülönültségünk és eggyé váljunk.
Észbe kaptam, és elfordítottam a fejem. Ó, igen, ismerem ezt a mohó érzést, és az utána jövő gyönyörűséget. Ám az űrt is, ami velem maradt, mikor szétváltunk Gabbal. Ő csak egy fehér ang volt, te pedig… bármi is, a teremtői közül vagy.
Elfordítottam a fejem.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam közönyösen, majd felálltam és otthagytam. Éreztem a hátamon meghökkent tekintetét. Kissé messzebb felhúzódzkodtam egy olajfára. Gab emléke fölsajdult bennem. Próbáltam másra gondolni.
 
Annak idején, mikor az első ufókat levadászta az emberiség, föltettük a kérdést, ugyan mi a fenét keresnek itt.
“Ti vagytok a Faj, Aki Őrzi A Tudást”- felelték a szürkék. – “Mi meg a Védők vagyunk, akik őrzik a Fajt, Aki Őrzi A Tudást.”
A kihallgató tisztnek volt humora:
“Nem, mi vagyunk a Faj, Aki Nem Őriz Semmit, Ellenben Nyúzókései Vannak.”
Azt is elmagyarázta, hogy ugyan civilizáltak vagyunk, de néha tartunk benne pihenőt. A szürkék ezt készséggel elhitték, és angyalokról meg ördögökről beszéltek, és arról, hogy burkolt infókat őrzünk a Legelső Létezőről. Ám az akkori vezetők nem hitték, így az ufonauták belehaltak vendégszeretetünkbe.
Két évszázad kellett ahhoz, hogy rájöjjünk: a szürkék szabotálják a Naprendszeren túli letelepedésünket. Az emberiséget nem engedik ki, az angokat nem engedik be.
 
A világűrt az angok uralták, ezek a szárnyas hermafroditák, akik oly könnyedén teleportáltak egyik helyről a másikra, és még csak az abszolút nulla fok sem zavarta energiagócokból álló testüket. Mitológiánk angyal és ördög képe azokra az egyedekre épült, akik átjutottak valahogy a szürkék védővonalán. Ez a “fehér” és “fekete” igazából nem a színüket jelölte, hanem a szemétkedési fokukat. Szerintem a fehérek is hajmeresztő alakok voltak, olyan felsőbbrendűségi tudattal, hogy az ember zsebében kinyílt a bicska. Ám a feketék nemes egyszerűséggel ki akarták irtani a földieket.
A faj sok ezer éve vált szét, mikor a Teremtő – no most, hogy ez egy entitás, vagy az egész első faj, a fene se tudja – morfondírozni kezdett a szabad akaraton, és az állati létből kiemelte az embert, ám a telepatikus képességét megkurtította. Mert vagy részese a közös tudatnak, vagy szabad, a kettő együtt nem megy. Állítólag ekkor belobbant az angok agya, féltékenyek lettek. Válaszút elé állították: vagy ők, vagy ezek a kőbunkósok. A Teremtő erre csiki-csukiba kezdett, kidobta ugyan az emberiséget, ám elvette az örökké létezésüket is, és beígérte, hogy a haláluk után egyesülnek vele. Vagyis többet adott nekik, mint az angoknak.
Kitört a lázadás. Az ang faj szétvált, “feketére és “fehérre”. Mindezt a szürkéktől tudjuk, de hogy az ő fajuk mikor született, és miért védenek minket ennyire, arról mélyen hallgatnak.
Jézusra néztem, aki fáradtan összegömbölyödött egy pokrócon. Elvigyorodtam.
A Teremtő is megszívta az ügyet, mivel kis kedvencei hallani sem akartak róla.
 
A következő napokban Jézus pihent. No, nem teljesen önként, az asszonyok káráló védőfalán egyszerűen nem jutott át.
A tanítványok visszatértekor tört ki az első csetepaté. Tamást és a vámos Mátét próbálta elkapni egy fekete ang. Solt emberei tűzharcba keveredtek. Én egy tapodtat sem mozdultam, biztos voltam benne, hogy elcsalni próbálnak. Azután megéreztem, ahogy a tudatomnak feszül egy másik elme. Nem sikerült betörnie. A fegyverre tettem a kezem, és közelebb húzódtam Jézushoz, mintha Péter lelkes beszámolóját hallgatnám. Az ang ekkor oly váratlanul eltűnt, ahogy jött.
Solt legényei dagadtak a büszkeségtől, hogy visszaverték az angot, ráadásul a két apostolt az elején elkábították, szóval szemtanú sem maradt. Hiába magyaráztam nekik, hogy ez elterelés volt, nem több, egy igazi összecsapásban szörnyethaltak volna. A parancsnokság csak annyit reagált a jelentésemre, hogy igazam van, viszont ha tényleg időutasok lennének ott, és valóban meg akarnák ölni Krisztust, már röhögve megtették volna.
Jó érv.
Aztán rájöttem, hol sántít. Egyrészt jók az új plazmafegyverek, másrészt a fekete angok nem tudják fölmérni, Krisztus mennyit birtokol a Teremtő erejéből. A teljeset nem, hiszen egy emberi burokba nem fér ennyi energia, ellenben nem tudhatják, milyen a kapcsolat közte és az “Atya” között. Óvatosabbak annál, hogy nyíltan támadjanak. Talán kevesen is vannak hozzá. Ki tudja, hányan tudtak visszajönni az időben?
Pár nap múlva rájöttem, hogy megtalálták Krisztus gyenge pontját: ha nem volt hit, nem tudott gyógyítani. Márpedig nincs messiás-sztori csodák nélkül. Mielőtt az adott városba ért volna, megölték a potenciális pácienseket. Solték szabályos versenyt folytattak a vakok, bénák megkaparintásáért. Iparkodtak, mert mikor a vérfolyásos asszonyt meggyilkolták, megmondtam nekik, hogy addig nem alhatnak, míg át nem fésülik az Ibér-félszigetet egy másikért.
A “megszálltakkal” is meggyűlt a bajunk, mindig át akarták vágni Krisztus torkát. Az angok könnyedén gyilkossá aljasították a vehemens alakokat, márpedig nem sok kezesbárány rohangált errefelé. Napi rutinom lett a sokkoló használata, ehhez viszont testközelben kellett lennem. Nem voltam feltűnő, sok férfi nyüzsgött Jézus körül, hisz a férfiak vándorlása régi zsidó szokás volt. Harmincöt-negyven éves kor körül átadták a családi gazdaságot a feleségnek, és a kamasz fiaiknak, ők meg csatlakoztak valami útszéli prófétához, megtalálni a lét értelmét. Szóval nem volt olyan nagy durranás , ez a “jöjj, és kövess engem”. Sőt, az oldalbordák egyenest küldték a férjüket, addig sem ugráltatta őket otthon.
Jézussal megváltozott a kapcsolatunk. Kereste, mikor válthat szót velem, én meg ügyesen kitértem. A tekintetét mindig magamon éreztem. Egy este a tanítványok a tűz mellett beszélgettek Jézussal. Én csak azért léptem oda, hogy a sült halakat megforgassam, mikor Jézus egyenesen nekem szegezte a kérdést:
- Mózes, miért nem követsz engem?
- No, ennyit a be nem avatkozásról – suttogta a fülembe gúnyosan Solt. Állandóan azt jósolta, hogy Jézus hatása alá kerülök, szinte kárörömmel várta a napot.
- Szerinted, mit teszek nap mint nap? – feleltem közönyösen, és megforgattam a nyársakat.
- A szívedet szándékosan megkeményíted. Mitől félsz, Mózes?
Tőled.
A szelíd szemekbe néztem.
Igen, vágyok rád. Én tudom, mit adhatsz. Gabbal parancsra tettem, információ kellett, de ő csak egy fehér ang volt. Hárman jöttek követségbe. Aszexuális tudategyesítés, oly ártatlanul hangzik… csak ki akarták próbálni, milyen lehet szigetként élni, milyen lehet embernek lenni. Rácsodálkoztak, és továbbléptek, míg az ember örökre megnyomorodott. A legerősebb kábítószer sem nyújthatta azt az óceán-érzést, amit átéltünk. Ám csak az üresség maradt. Nem lettem öngyilkos, mint a többiek. Szóval tudom, mit adhatsz. Ám mi lesz velem utána?
- Kérsz halat? – mondtam végül, és elfordultam az óceán mély szempártól.
 
A kurta párbeszédnek két érdekes hatása lett. Egyik, hogy Solt és csapata rohamosan tisztelni kezdett. Nemcsak hogy rászoktak az uramozásra, de szó nélkül teljesítették a parancsaimat. Időbe telt, míg rájöttem, azért, mert ők képtelenek voltak kivonni magukat Krisztus kisugárzása alól. Mind megtértek, noha ezt titkolták.
A másik Jézus viselkedése volt. Figyelt engem. Ez már a felsőbbrendű lény elemzése, nem a hadd-váltsalak-már-meg messiásé.
Az egyik kútnál kínos dolog történt prédikáció közben. Egy bozótos mögül négy fehér ang és négy szürke lépett elő embernek álcázva. Egy szemvillanással korábban materializálódhattak oda. Reflexből megemelkedtem, hogy testemmel védjem Jézust, és feléjük kaptam a plazmafegyvert a köpeny alatt. Közben azonban későn vettem észre Jézus mozdulatát, amint ijedten a vállam után nyúlt. A villanásnyi érintés alatt egymás elméjébe láttunk. Láttam, hogy Krisztus az igazi valójukat észlelte, és megrémült. Az angyalokat felismerte; az ufonauták lepték meg.
- Hát nem én teremtettem ilyen rondának őket – súgtam gúnyosan Krisztusnak, majd visszaültem.
- Parancsnok, üzenetet kaptunk! A kormány megengedte a szövetségeseknek, hogy itt legyenek a számukra legfontosabb beszéden. Az előbb lépték át az időkaput. Van négy…
- Már itt vannak, Solt! Majdnem lőttem! – suttogtam dühödten.
Jézus közben összeszedte magát és folytatta a beszédet, de a végére új gondolatot is szőtt: vannak juhai, kik nem ebből az akolból valók.
Aznap éjjel nyugtalanul hánykolódott. Rájöttem, hogy az érintése óta – bár csak halványan – de érzem az érzelmeit. Éjféltájt fölkelt, és odajött hozzám.
- Kik voltak ezek?
Hallgattam.
- Ki vagy te, Mózes? Ha egyáltalán így hívnak. Idegen vagy, furcsa tárgyakkal. Nem hiszel bennem, mégis meghalnál értem. Hogy lehet ez?
Nem feleltem. Bármekkora transzcendens hatalmat birtokolt, mégis csak egy zsidó srác volt. A világról alkotott ismeretei, és befogadóképessége emberiek. Beláthatatlan következményekkel járna, ha beszélek.
- Ki vagy valójában? Kik voltak ezek… az izék az angyalok mellett?
- Isten vagy, tudnod kéne – feleltem cinikusan és felálltam. – Nézd, tedd a dolgodat, én meg teszem az enyémet.
- Istennek tartasz? – hökkent meg. Fölragyogott a tekintete. – Te vagy az első, akinek kinyilatkoz…
- Hé, csak vicceltem! – torkoltam le, és sürgősen odébbálltam. Ahogy Péter mellett elhaladtam, láttam, ahogy felkönyököl, és töprengve nézi Jézust.
 
Másnap rá alapozták az egyházat, de rajtam már ez sem segített. Akárhogy is nem akartam, egyre mélyült a kapcsolatunk Krisztussal. Ezernyi apró mozdulat, hirtelen elfordított tekintet… Mikor arról beszélt, hogy senki sem szereti jobban felebarátját, mint aki életét adja érte, rám nézett. Én meg bosszúsan félre. Nemcsak én vágytam rá, de ő is rám, és a legrosszabb, hogy ezt megéreztük a másikon.
A józan eszem persze tudta, ahogy a fekete angok eltakarítják az útból a nyitott szívűeket, úgy magányosodik Krisztus. Mikor azt mondja, éhezik, valóban éhezik. Nem bírja saját létének börtönét, ki akar áradni. Mégis… mikor a tábortűz mellett ül, és a lángok visszatükröződnek sóvár szemén, ahogy néz… Hát nagyon nehéz. Még nehezebb, mikor a kamasz János hozzábújik, és a szemem láttára egyesül a tudatuk. Jézus villanásnyi habozása, a neked-kéne-itt-lenned-pillantása…
 
Jeruzsálem felé menet rémálmai voltak. Gondolom, a halálát látta. Kezdett kiborulni. A város láttán sírt. Jó, persze, én is olvastam a Bibliát, de ott minden egyértelmű. Itt viszont az apostolok hülyén néztek Jézusra. Az egyik az elszakadt saruszíja miatt morgott, a másiknak valami csípése volt, a többi azon vitatkozott, milyen javakat akarnak, ha eljön a beígért királyság… Szerintem ez is benne volt, mikor szétverte a templomot. Na, mondjuk az a tyúkszaros, állati bőgéstől hangos kupleráj sem tett jót neki. Az utókor följegyezte a korbácsot, de azt nem, hogy nyomorékká vert olyanokat, akiket annak idején ő gyógyított meg. A tanítványok beszálltak az asztalborogatásba. Én csak néztem egy oszlop mellől az egész őrületet. Végül Jézus kimerülten odabotorkált hozzám:
- Három évig a lelkemet kitettem értük, és semmi értelme! Ugyanúgy élnek, ugyanúgy bemocskolnak mindent, mint azelőtt! Kudarcot vallottam!
Tétováztam. Tényleg hitte, hogy elbukott.
- Nem vallottál – feleltem végül.
Hosszan néztünk egymásra.
- Te tudod a jövőt – suttogta.
Haboztam, de aztán bólintottam, és otthagytam. Nem adhattam többet.
 
Jézus egyre csendesebbé vált, ahogy közeledett a Pészah ünnepe. Tudtam, hogy magában rágódik.
Csütörtökön kiderült, hogy elkapták Júdást. A város mellett találtuk meg, magzattá görnyedve. A nyelvét szétharapta kínjában, saját körmével tépte föl a mellkasát és vájta ki a szemét. Solt elborzadva informált.
- Be kell ugrani a helyére – vontam vállat.
- Ennyi?! Halálra kínozták, és csak ennyit mond?!
- Mit kéne? – lepődtem meg. – Sok ilyen hullát láttam. Gondolom, azt hitte, bogarak szaladgálnak a bőre alatt. Az angok küldte hallucináció nagyon erős, és fájdalmas, de a halál oka minden esetben az öncsonkítás. Lehet, hogy az én embereim bunkók, de pont a képzelet hiánya védi meg őket. Felismerik az ang támadást, és nem kezdik belezni magukat, mert tudják, velem gyűlik meg a bajuk. Júdás hulláját pofozzák ki! Meg kéne valaki az…
- … az utolsó vacsorára. Megoldjuk.
 
Solt ugrott be árulónak. Nem örültem, mert gyanakodtam, hogy a mackós százados a fél karját odaadná, hogy Jézussal egy levegőt szívhasson. Mindenesetre profi volt. Előre féltem, hogyan adjuk be Krisztusnak, hogy ezt a nagydarab, szakállas ürgét miért látja mindenki Júdásnak. Solt azonban ördögökről, meg isteni tervről hadovált. Krisztus semmit sem kérdezett. Megkönnyebbültem, ahelyett, hogy gyanakodtam volna.
Aznap este üzenet jött, hogy kora reggelre hat csapat érkezik. Solt úgy vigyorgott, miközben az esti vacsoránál segédkezett, mintha világot mentett volna. Jól kiszínezhette a jelentést, ekkora erősítést életemben nem kaptam.
 
A pászkás vacsorát – amiről csak a holtsápadt Jézus tudta, hogy az utolsó – egy emeleti kis szobában ülték meg. Én értelemszerűen nem voltam ott. A százados elrejtett pár kamerát, hogy lássuk az eseményeket. Jézus pont szemben ült Solttal, és szinte végig vele csevegett. A százados ügyesen elkerülte a csapdákat, de a felsőbbrendű lény bűvköréből nem vonhatta ki magát. Rájöttem, hogy Jézus információt akar.
- Hozzá ne érjen! – figyelmeztettem többször is Soltot. Aztán az órára néztem. – Itt az idő, induljon!
A százados sóhajtott, és visszatette a kenyérkosárba a félbetört pászkát. Jézus ekkor nyúlt a tálba.
- Vigyázz! – kiáltottam, és Solt villámgyorsan elkapta a kezét. Tudtam, hogy János, és Péter is észrevette a jelenetet, persze ők az álcázó berendezés miatt Júdást látták maguk előtt.
- Menj, tedd, amit tenned kell. – intett kis habozás után csalódottan Jézus.
 
Aznap éjjel vért izzadt. Reszketett, térdre borulva a földet markolta. A tanítványok kimerülten aludtak. Sok éjszakát végigvirrasztottak, már belefásultak. Én is serkentőkön éltem, és végsőkig hajszoltam a testem, alvás helyett meditációs technikákat használva. Ám tudtam, mennyire fontos a mai éj.
Jézus magában motyogott, néha felkiáltott. Gyanakodva közelebb húzódtam. Igen, Jézus, beszélgetett. De vajon kivel?
Villámcsapásként ért a felismerés: hát ezért éreztem folyamatosan az angok jelenlétét! Nem Jézuson kívül kellett volna keresni, hanem benne! Én, idióta barom!
- Tudod, kinek nyitottad meg az elméd? – guggoltam az elgyötört isten mellé.
- Igen, a gonosznak, de annyira szomjaztam…! Mit értheted te ezt, idegen?
- Mit mondanak?
- Hogy kudarcot vallottam, és hogy felesleges a halálom. Menjek el ma éjjel, hagyjam itt ezt a cirkuszt.
Elfintorodtam. Lelki gondozás istenek részére. Miért pont most nincs itt Solt?!
- Templomokat építenek neked; nemcsak a Föld, de az egész világegyetem tudja majd, ki voltál.
- Ó, igen, és majd a nevemben fogtok ölni. Ők is látják a jövőt, nemcsak te!
- Látják? – gúnyosan elmosolyodtam. – Fenét! Onnan jöttek! A fekete angok… izé… ördögök meg akarnak gátolni a megváltásban, merthogy az globális. Vagyis nemcsak az emberekre lesz érvényes, hanem minden fajra, még a fehér angokra is.
- Azt mondják, hazudsz. És hogy bízhatnék benned, ha te soha nem bíztál annyira bennem, hogy megnyisd a szíved.
 
Igaza volt. Megéreztem az angok gúnyos nevetését. Tudták, hogy a pusztulásomat kérik. Gab felnyitotta bennem a telepatikus kapukat. Oly mértékben tudnék Jézussal egyesülni, mint még egy ember sem.
- Azt kéred, hogy föláldozzam, aki vagyok? Tegyük fel, egyesülünk, és aztán? Te visszamész istenkedni, de én levedlett bőr leszek, amiből távozott az eleven élet!
Elhallgattam, mert Jézus beharapta a száját. Nem kellett kimondani, rögtön felfogtam. Emberi része föladta a családot. Isteni része kiürült, egy mocskos sárbolygóra jött, és mindezt miért?
- Virrassz velem, Mózes! Légy velem, elvesztettem minden hitem… – ingatta a fejét és felém nyúlt. Annyira szomjazott.
Csak egy mozdulat kéne.
- Ne! Nem kérheted, hogy meghaljak érted…!
Visszahúzta a kezét, és sokáig nézett. Aztán az alvó Jánost, és a többieket is.
- Nem kérheted, hogy meghaljak érted – visszhangozta csendesen, és fölállt.
- Ne csináld már! Hé! Alig egy nap, annyit fél lábon is kibírsz!
Micsoda baromságokat beszélek itt össze-vissza!
- Jézus, nagyon fontos, amit teszel!
- Fontos? Kinek? Nézd meg őket, hiába hisznek, nem értenek. Világi királyságot akarnak, meg a rómaiak kiűzését. Nem értik, hogy sokkal többet adok.
- Idővel megértik.
- Mint te, aki érted, de elutasítasz? Nem látom az eljövendő évezredeket, mi van, ha olyanok lakják, mint te?
Meghökkentem.
- Nézd… izé… a hit kegyelem, én meg csak nem kaptam meg.
- Szócséplés! Mózes, engedd, hogy az istened legyek! Rettegek. Nemcsak a fájdalomtól. Félek, hogy leszállok a keresztről… ha csak egy valaki lenne, akiért érdemes…
Hallgattam.
Ő is. Egyre megtörtebben. Aztán elfordult, és elindult le a hegyről.
 
Keleten az ég meghasadt, a tanítványok is ébredezni kezdtek. Az ösvényen Solt, és egy csapat katona közelgett. Jézus csendes lépteivel kikerülte őket. Akkor jöttem rá, hogy már csak a preparált bal szememmel látom. Senki más nem érzékelhette.
- Hol van? – kérdezte Solt.
- Meggondolta.
- Meggondolta?! De hát ő az Isten! Ez lehetetlen… ez… ez…- toporgott Solt.
A katonák közben felrángatták a tanítványokat. Dulakodás tört ki.
- El kell tűnnünk!
- Nem! Ő nem hagyhatott itt…!
A majd’ két méteres, mackós kommandós egyszerűen elsírta magát. Annyira váratlanul ért, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
- Engem keresel?
Jézus állt mögötte. Egyre nagyobb lett az aurája, ahogy Soltot nézte.
- Hé, nem érhetsz hozzá! – kiáltottam, ahogy a százados felragyogó arccal közelebb lépett.
- Hiszen csókkal kell elárulnom… – suttogta, és átölelte az istenét.
Elfordultam. Nem akartam az arcán látni, milyen, mikor maga az isten ölel vissza.
 
 
Krisztus végül nem szállt le a keresztről. Végigcsinálta.
Solt meghalt. Olyan erős volt a telepatikus kapocs köztük, hogy az első korbácsütésre felüvöltött. Nagy dózis altatót adattam be neki. A doki szerint nem szenvedett, egyszerűen megállt a szíve, ugyanakkor, mint Jézusnak.
Az angok nem mertek próbálkozni. A hat, álcázott sikló végig Pilátus és Heródes háza fölött, meg a Golgotánál lebegett.
- Uram, nem marad itt? – kérdezte szombat reggel Korel, az új parancsnok.
- Hagytam két csapatot, hogy biztosítsák a sírt.
- De hát a feltámadás! Nem érdekli?
Nemet intettem, és beindítottam az időgépet.
Fölöttem üres volt az égbolt.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához