LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

Megérkezett a mozikba az év első kultuszfilmje, és ha enyhe déjá vu érzés fogja el az embert, akkor jók a megérzései. Forrest Gump után szabadon mondhatjuk, hogy feldolgozták Frank Miller egyik képregényét… megint. Virtuális stúdióban felvett, szétszűrőzött, formabontó filmet csináltak belőle… megint. Vér és erőszak… megint.

Ezúttal a thermopülai csata adaptációjának adaptációjáról van szó, Miller képregényét ugyanis egy 1968-as történelmi film ihlette. A Leonidász spártai király által vezetett 300 fős spártai sereg ütközete Xerxész perzsa király irdatlan serege ellen a hősiesség és önfeláldozás történelmi példázatává lett. Igazából mégis azt teszi különlegessé, hogy egy valós eseményről van szó a mítoszokban gazdag ókori Görögország birodalmából, ami az eltelt évszázadok alatt maga is szinte mitikussá vált.

Ez lehetett a film alkotóinak koncepciója is, ugyanis nem egyszerűen kosztümös filmet forgattak a csatából, hanem átvitték az eposzok világába azzal, hogy szándékosan eltúlozták a látványvilágát: természetfeletti és bizarr motívumokat szőttek a történetbe, olyanokat, amik a képregényben sem léteztek.

Az eredmény leginkább egy megelevenedett Boris Vallejo albumra emlékeztet: csillogó bőrű, kockás hasú hősök, ledéren öltözött nők és buja pillanatok, ágyékkötő, kard és elnagyolt, színvilágában a szereplőkhöz igazított hátterek. Gyakorlatilag ugyanazzal a technikával készült ez a film is, mint a tavalyi Sin City (vagy egy évvel korábban a Sky Captain), és ugyanúgy agyonszűrőzött képekkel operál, ugyanúgy mindent a póznak és a látványnak rendel alá, ugyanúgy videoklipszerűen, hangos zenére vágott képsorok vonulnak fel egymás után. Még narráció is akad bőven, ami szintén ismerős lehet a Sin Cityből, de míg ott a film noir hagyományait átvevő képregényből adaptált pozőrebb film noir miatt (aki még tudja követni – az adaptáció adaptációja egy újabb párhuzam) természetesnek hat, a 300-ban inkább a képregényekre amúgy is jellemző szöveges narrációra emlékeztet.

Mindezt persze egyáltalán nem hiba, nem azt jelenti, hogy többszörösen is nyúlás lenne a film, csupán érdekes új trend figyelhető meg ezekben a filmekben, ahol nem csak a forrás, hanem a megoldás is közös. Mielőtt azonban teljesen elájulnánk ettől az élőszereplős Vallejo-videokliptől, és elfilozofálgatnánk azon, hogy az technika fejlődésének hatására bizonyos filmek tudatosan elnagyolják a valóságot és az egész a film hőskorának kezdetleges látvány- és trükkvilágára kezd emlékeztetni, érdemes egy lépést hátralépni, hogy lássuk, hol sántít egy kicsit az egész.

Kezdjük például azzal, hogy a 300 tulajdonképpen egy egészestés videoklip, ennek minden előnyével és hátrányával. A film elején még nem igazán működik és erőltetettnek hatnak a klipes megoldások, a teli tüdőből ordító kórusra úszó légifelvételek, a belassítások, de a jósnő bódult, erotikától túlfűtött vonaglásánál például már csak az MTV logo hiányzott és mivel kicsit el is nyújtották, az embernek van ideje azon gondolkozni, ki lehetett a koreográfus.
A városi jelenetekben sem foglalkoztak sokat a díszletekkel, itt is nagyon sok a kék háttér előtt felvett jelenet, és legnagyobb bánatomra még az oszlopcsarnokba beszűrődő, pászmákra bomló fényről is ordít, hogy trükk. Érdekes paradoxon, hogy úgy akarták növelni az ókori atmoszféra hitelességét, hogy még a fényviszonyokat is rekonstruálták, csak sajnos nem lámpákkal, hanem számítógéppel, és éppen ez árulja el őket. Lehet, hogy Ridley Scottnak háromszor ennyi pénze volt rendes díszleteket építeni a Gladiátorhoz, de az operatőr munkáját akkor sem pótolhatta volna mással.

Mivel a film egyébként jól összerakott zenéje is tartalmaz modern hangzásokat, ez a videoklipes hatás még erősebb lesz, és pokoli jó hangulatot képes kelteni, de nem minden helyen működik.
Pozitívum, hogy csak az első összecsapás elején ijeszt be azzal, hogy a rojtosra vágott csatajelenetből a szokásos áttekinthetetlen és követhetetlen massza lesz, ezt elég hamar levedli. Helyette a szépen koreografált csatajelenetekben örökös gyorsítás-lassítások borzolják a látóidegeket, gyakorlatilag nincs normális képsebességű felvétel, és ettől az embernek olyan érzése lesz, mintha John Woo beszabadult volna a vágószobába és dulakodás közben néha sikerült volna megkaparintania a sebességvezérlő tárcsát. Ettől aztán olyan érzés lesz minden csatajelenet, mintha az ember minden második szavát nyomatékosan kihangsúlyozná beszéd közben. Ezt néha megszakítja néhány ordítva repülős, fejlevágós illetve ostorcsattogtatós rész, ahol pedig teljesen fölöslegesen tartja ki lassítva a képet a rendező. Nem hiszem, hogy a második és a harmadik követ legyilkolását is lassítva kellene bemutatni. A lassítás egy eszköz, amivel felhívjuk a figyelmet valamire – ha túl sokat használjuk, előbb öncélú lesz, aztán teljesen elveszíti a hatását.

Vannak viszont olyan elemek, ahol ez a túlzás bejön. A perzsa sereg ábrázolásánál például kifejezetten kiemeli a fentebb említett, korral mitológiává nemesítő hatást, Xerxész aránytalan nagysága, a torzszülöttek, az orrszarvú és az elefántok, illetve egyéb mutánsoktól kellemes bukéja lesz a filmnek. Igaz, a mellettünk ülő, fantasy iránt laikus nézők minduntalan felkuncogtak az ilyen motívumoktól, ami teljesen érthető, de nem biztos, hogy ez volt az alkotók célja. Nekünk mindenesetre bejött, ráadásul ez olyasmi, ami a képregényben nem volt ilyen erősen jelen.

Az összhatás a rendező minden törekvése ellenére, hogy kizökkentse a nézőt és újabb klipbe csapjon, azért kellemes. Felidéz egyfajta kamaszos ideált az ókori világról, és amikor nem viszi túlzásba, nagyon dögösek a harci jelenetek. Mindenképpen érdemes látni ezt a filmet, méghozzá nagyvásznon, ha lehetséges, mert ott fejti ki igazán a hatását, de modern filmkészítés ide vagy oda, az igazi szaktudást csak ideig-óráig feledteti a pöpec látvány és hangulat. Nem biztos, hogy egy következő, hasonlóan elkészített filmet már ugyanekkora lelkesedéssel fogadna bárki is.




A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához