LFG.HU

tapsi
novellaCimkek
Sir Hywel megállt a hegy lábánál. Kipányvázta a lovát, és vállára vetette a jókora, acélfejű csákányt, amit Gadfael mester leírása alapján készíttetett. A nyeregtáskájában ott lapult a Varázsos bestiákról pár lapja: belenézett még egyszer, aztán elégedett hümmögéssel visszacsúsztatta a helyére. Kívülről tudta a sárkányokról szóló passzusokat. Megigazította a vállán a fegyvert, az övére akasztotta a boros kulacsot, és nekivágott az emelkedőnek.
Délre járhatott már az idő, mikor felért a barlanghoz. A kövek közt kristálytiszta patak csörgedezett, a fák fel-felzúgtak a lágy szellőben. Semmi nem utalt arra, hogy egy sárkány lakna a környéken: a zöldellő tisztást nem éktelenítették el üszkös, félig lerágott csontok, és a barlangból sem gomolygott elő a sárkányok jellegzetes, kénköves lehelete. A lovag bólintott egyet: így írta Gadfael mester is, a tojó bestia nem vadászik, gyümölcsöt eszik, forrásvizet iszik rá. Mintha nem is az a vérszomjas dög lenne, aki amúgy. Talán az anyaság csodája még ezekre a pokolfajzatokra is hat!
Bekandikált a barlangba, és elégedetten nyugtázta, hogy a sárkány így déltájban kihengergette a tojást egy védett, napos mélyedésbe, és elment, hogy legeljen egy keveset. Nagy tudós volt ez a Gadfael, ha még ezt is felfedezte: igaz is, amikor ő élt, még olyan sok volt a sárkány a vidéken, mint másutt a birka. Az ember akarva, akaratlan is megtudta, hogy élnek ezek a dögök!
Sir Hywel körbenézett, és leemelte a válláról a csákányt. Szétvetette a lábát, jókora lendületet vett – aztán halk morgást hallott a háta mögül, és megállt. Kicsit arrébb araszolt. Nem engedte le a csákányt, továbbra is a tojásra emelte, de már nem volt olyan sürgős, hogy lesújtson vele. Felnézett, egyenest bele az anyasárkány aranyvörös, tányér nagyságú szemébe.
- A helyedben letenném azt a micsodát – dorombolta a sárkány. Az orrlyukán kis lángocska fodrozódott, és a hangja feszülten csengett.
- És aztán miért? – vakkantotta oda Sir Hywel.
- Nem akarlak megsütni, jó lovag! Ilyenkor, költés idején nem szeretem a húst, és érzelmesebb is vagyok a kelleténél… Olyan szomorú lenne gyilkolással tölteni az időt, mikor sütkérezhetnék is az édes napfényben, almát ehetnék, és azon gondolkozhatnék, miféle dalocskákat énekelek majd a kicsimnek… Tudod, mi, sárkányok, nagyon szeretünk énekelni. Ti persze azt hiszitek, hogy vérszomjas bestiák vagyunk, akiknek az ölésen kívül nincs is gondja másra…
- És nem is hinném, hogy nagyot tévedünk!
- Nagyot? – nevetett fel a sárkány simulékonyan, és felvonta hatalmas, pikkelyes szemöldökét. – Nagyot épp nem! Az ölés művészet, az énekkel rokon. Ti is szívesen űzitek, ugyebár…
- Mi csak az életünket védenénk! – mordult Sir Hywel.
- Tőlünk? – a sárkány hangja sértetten csengett. – Sőt, tőlem? Három éve nem láttam már embert, és akkor is elrepültem, nehogy nekiálljon lődözni rám azzal a buta nagy íjával! És négy éve nem találkoztam egyetlen fajtámbélivel sem… Azt hallottam, már az utolsót is leöltétek!
- Le bizony! – heveskedett a lovag. – Már csak veled kell végeznem, hogy többé ne fenyegethessetek minket!
- Meg a kicsivel – nézett sóváran a tojásra az anyja.
- Azzal ám! – villant meg Sir Hywel tekintete. – Egy sárkány is elpusztíthatná a vidéket, márpedig azt nem hagyom! És mi van, ha hímet keltesz? Szaporodni kezdtek, mint a bűn, ami  világra tojt benneteket, és mire feleszmélünk, egész sárkányhorda szálldos majd a nyakunkra!
- Sárkányhorda? – tiltakozott a tojó. – Csak én és a kicsim! És hidd el, mi sem támadnánk meg benneteket! Csendben meglapulnánk itt, a hegyekben…
- Míg csak meg nem erősödtetek annyira, hogy elő merjétek dugni a rút pofátokat!
A sárkány sértetten nézett rá, de közben feszülten gondolkozott. Beszélni kell, beszélni: az emberek szerették a hangjukat, és talán ez is belefeledkezik annyira az oktalan fecsegésbe, hogy ellép a tojástól… Lejjebb engedi azt a fémtüskét… Csak ellankad majd a figyelme!
- Rút? Kérlek, ne sértegess! Ti sem tűntök ám szépnek sárkányszemmel, de attól még nem mondanám rád, hogy rút vagy… Az a heg a homlokodon például kifejezetten csinos. Nálunk is viselnek ilyet a hímek…
- Annak a félvak vörösnek is volt egy, amelyiket az ősszel öltem meg – mordult fel Sir Hywel.
- Grommog! Ó, hát ő is elveszett?! – a párja volt; önkéntelenül is felrezgett a hangjában a fájdalom. Ha végre biztonságban lesz a tojása, lassan pirítja meg ezt az orcátlan kétlábút, döntötte el. Lassan pirítja meg, és előtte összenyalja az arcát, hadd marja ki a szemét a csípős sárkánynyál!
- Ha te mondod, akár Grommog is lehetett. A Dinas Bran felett lakott, és meglepően kék volt a szeme. Két korsónyi könnyet sikerült lefejtenünk belőle, és a szárnyából húsz imakönyv borítására elég sárkányhártyát vágtunk ki!
A szörnyeteg nyelt egyet. Sosem bírta megemészteni, hogy az emberek feldarabolták a lemészárolt sárkányokat, és az értékesebb részeket eladták a piacon. Ő legfeljebb megette a harcban elhullott ellenfeleket, vagy a barlangját díszítette a holttestükkel: némelyik fehérre nyaldosott csontvázat úgy szerette, mint az aranyat, a kincset. A kedvenceit már össze is szedte, hogy a kicsinek legyen mivel játszania.
- A szarva törött volt – remegett meg a hangja -, nem csináltál vele igazán jó vásárt!
- Nem is azért vadásztam le!
- A dicsőség miatt? Ó, jó lovag, Grommog valóban nagy harcos volt, őt dicsőség lehetett elejteni… De én csak egy szegény anya vagyok, egy gyenge nő…
- Úgy hatvan láb hosszú, és egy farokcsapással összedöntötted Caer Goch iker őrtornyait!
- Fiatalság, bolondság – vigyorgott kényszeredetten a sárkány, és kivillantotta karhosszúságú fogait. De sokat tud róla ez a kis mitugrász! – Akkoriban még túlságosan is heves voltam! Kioltanád ezért az életemet? És az én ártatlan kicsimét is?
- Ártatlan? – horkant egyet Sir Hywel. – Talán még ártatlan is volna? A véretekben van az ölés, Sátán fattya, te!
A sárkány fújt egy egészen aprót, és a lovag kezét megmelengette a forró lehelet. A szörnyeteg meglebegtette a szárnyát, és félrebillentette a fejét. Nem tudta, ki az a Sátán, de az ő anyját egészen biztosan Morgoronnak hívták, az apja pedig a feketesziklai Glummar volt. A nagyanyja és a nagyapja… Nem, Sátán nem lehetett az őse. Bár az egyik ük-ükapját mintha egy ember nevelte volna fel. De őt is Gadfaelnek hívták, nem pedig… Minek is, Sántának? Könyörgőre fogta.
- Gondolj csak bele, mi lesz, ha már nem lesz egy sárkány sem? Kire fogtok vadászni? Mit fogadtok meg szívetek hölgyének, kit győztök le?
- Gondolom, az óriásokat – vonta meg a vállát a lovag.
- Ugyan! – horkant fel megvetően a sárkány. – És az neked hőstett?
A lovag felvonta a szemöldökét.
- Nekem bizony az – mondta rövid morfondírozás után. – Az óriások buták és lomhák, de azért kemény ellenfelek. Nagyot ütnek, és mindig éhesek. És hidd el, hogy ha nem lesz több sárkány, az úrhölgyek között is felértékelődik majd az óriásölés!
A sárkány szipogott egyet, és forrásillatú pára gomolygott fel körülötte. Az embernők olyan buták voltak: kinézte belőlük, hogy beérik ezzel is. Bezzeg ha náluk valaki azzal hencegett volna, hogy hány birkát ölt meg! Vagy akár hány óriást, netán hány lovagot! A sárkányok között csak egy nagyobb sárkány elejtése számított igazi hőstettnek. Meg is volt az eredménye: ezek a kis férgek elszaporodtak, miközben ők egymást irtották… És mire feleszméltek, már késő volt bármit is tenni. Mostanra már csak ő maradt és a tojás. Grommog mindegyik tojásából hím kelt ki; bár a sárkányok közt nem volt szokás, hogy valaki a tulajdon kölykével párosodjon, a sárkányanya tudta, hogy ez fajának utolsó esélye.
- De hát én soha nem ártottam senkinek! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Persze ha egy-egy lovag megtámadott, védekeztem; no de ez már csak nem lehet baj!
- És a királynő harminc udvarhölgyével mi lett?
- Ehh… Hát… – a sárkány zavartan köhécselt. – Lássuk be, éhes voltam. Meg is bántam! És azóta sem fordult elő ilyen!
- Hát Dinas Pwyll?
- Dinas… Pwyll? Hol is volt az? – a sárkány prüszkölt egyet, és apró lángok csaptak ki az orrából. – Ó, az a kis porfészek! Tartoztak nekem három szűzzel. Megszegték a szavukat, cserébe felégettem a várukat. Azt hiszem, ez tiszta helyzet!
- De csak az asszony volt otthon, három kisgyermekkel!
A sárkány félrebillentette a fejét.
- És? Törvényesebbnek találtad volna, ha a várurat is megsütöm?
Sir Hywel felmordult, és meglengette a csákányt.
- Nem – vakkantotta. – De ha te gyermekeket ölsz, miért várod el, hogy megkíméljem a porontyodat?
A sárkány mohón, vágyakozva a tojásra nézett.
- Mert nekem csak ez az egy van – dorombolta. – Az én kölyköm. Az én vérem. Mit törődsz mások fattyaival, jó lovag?
Sir Hywel ismét morgott egyet, de nem engedte le a fegyvert.
- Egyezzünk meg – dorombolt a sárkány. Látta már, hogy ennek a lovagnak nehezen terelné el a figyelmét; bármilyen méltatlan is, lassan itt volt az ideje, hogy egyezkedjen vele. A tojásért. A tojásért bármiféle méltatlanságot vállalnia kellett. És különben is, lobbant fel egy kékesebb lángocska az orra hegyén, ki tudná meg, hogy egy emberfiával egyezkedett? Akik lenéznék érte, már rég halottak. – Te is tudod, hogy egy leheletemmel porrá égethetlek, és hogy ellenem azzal a kis fémpiszkával mit sem érsz… De mint mondtam, költés idején nem szeretek ölni, és ki tudja, még ráesnél közben a tojásra, és megijedne odabenn az én kicsim… ha leteszed azt a vacakot, elengedlek. Hazamehetsz, elhíresztelheted, hogy megtaláltad az utolsó sárkányt, sereget gyűjthetsz, és visszajöhettek, ahányan csak akartok…
- Hűlt helyedet sem találnánk! – hepciáskodott a lovag.
- Ugyan, hogyan hagyhatnám magára a tojásomat? És hogyan vihetném magammal? – billentette hátra a sárkány bánatosan a fülét. – Látod, mekkora, nem tudnám felemelni!
- És ha addig kikel? – szegte fel az állát Sir Hywel.
- Hónapokig nem tud még repülni! – nyitotta tágra aranyszín szemét a bestia. Nem állt szándékában hozzátenni, hogy ha már kikelt, könnyedén a szájába kapja a kölyköt, és arrébb repíti; tartott tőle, hogy a lovagnak különösebb biztatás nélkül is eszébe jut. – Ha akarod, vihetsz pár régi csecsebecsét is, hogy igazold a mesédet, van itt néhány olyan holmi, amit még vitéz eleidtől gyűjtöttünk össze…
A farkával hátrakotort, és a barlang szájából előpenderített pár rozsdás fémdarabot. Sir Hywel káromkodva kapkodta a fejét, nehogy eltalálja egy ősrégi sisak, de a csákányt nem engedte lejjebb még most sem.
- Még ha érne valamit a szavad! – köpte.
A sárkány sértetten horkant fel, és embermagas lángcsóvát prüszkölt az égbe.
- Ha ismernéd a sárkányokat, tudnád, hogy nem fecsegünk össze-vissza! Szárnyaimra fogadom, hogy elengedlek! – nem állt szándékában ilyesmiket ígérni, de ha máshogy nem tudja rávenni ezt a nyomorult kis férget, hogy hagyja békén a tojást… A hangjából hirtelen tovatűnt a sértettség, és ismét behízelgően duruzsolt. – Gondolj csak bele! Mit nyernél azzal, ha itt maradnál? Talán meg tudnád sérteni a tojást… Talán nem; talán csak segítenél kikelni az én kicsimnek! De hogy közben én hamuvá égetnélek, az egyszer biztos, és akkor hogyan dicsekednél el a többi lovagnak, hogyan dicsekednél el szíved hölgyének, hogy te találtad meg az utolsó sárkányt?
A férfi elvörösödött; ez mintha az elevenébe talált volna, megingott. A sárkány lekicsinylően rázta meg a fejét. Miféle kapzsi, gyáva népség az ember, ha a legkiválóbbakat is le lehet szerelni ennyivel? Elengedem, gondolta magában, el én, de gondoskodom róla, hogy olyan nyomokat hagyjak magunk mögött, hogy holtáig rajta nevessen majd az összes társa! A tojásra szegezte a tekintetét, és azt számolta, hány nap kell még, hogy felpattanjon ékszerként ragyogó héja, és hány nap alatt érhet vissza embereivel ez a szerencsétlen puhány.
- Teljesen igazad van – motyogta Sir Hywel; ha az előbb vörös volt a képe, most szürkés-sápadtra váltott -, ha maradnék, senki sem énekelhetné meg, hogy az utolsó leheletemig harcoltam a sárkányok ellen. Senki sem tudná meg, mit tettem!
A lovag lehorgasztotta a fejét, és a bestia megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Orrlikában épp csak fodrozódtak a vérvörös lángok; hitvány, hiú emberi fajzatok, fújt egy aprót megvetően… De lám, mit el nem lehet érni náluk szép szóval!
Sir Hywel mély levegőt vett, és teljes erejéből a tojásba vágta az acélfejű csákányt.
- Csak hát én voltam Dinas Pwyll ura – nevette, és széttaposta a sárkányfiókát. – Akinek megsütötted mind a három gyermekét; akinek nincsen szíve hölgye azóta sem! Amúgy sem dicsekednék másnak, csak neked; hogy megfizettem, szemet szemért, fogat fogért… Azt hiszem, ez tiszta helyzet!

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához