LFG.HU

HammerTimeCafe
Lessthanzero
ismertetőCimkek

David Finchert gondolom, nem kell bemutatnom egyetlen mozirajongónak sem, ő követte el a sokat szapult Alien 3-at, a remek, fordulatokkal teli Hetediket, a Játszmát, a sokak által mesterműnek titulált Harcosok Klubját, valamint a kicsit fáradt Pánikszobát. Nem titok, hogy Fincher favorizálja a feszültségekkel teli, borzongató alkotásokat. Ezúttal sem tért el a formulától, és az eddigi tapasztalatokkal felvértezve egy újabb thrillert dobott össze, azonban nem kis feladattal nézett szembe, hiszen saját maga túlszárnyalásán kívül egy olyan műfajban kellett valami újdonsággal előrukkolnia amit már tucatnyian fel – és kihasználtak. Ebben ezúttal segítségére volt egy bizonyos Robert Graysmith is, aki a film alapjául szolgáló könyvet írta, és aki maga is aktív részese volt az eseményeknek, amelyek ténylegesen megtörténtek a majdnem negyven évvel ezelőtti San Francisco-ban.
 
Az már régóta köztudott, hogy Amerika nem a legbiztonságosabb hely: az éjszaka leple alatt minden kis- és nagyvárosban előrajzanak a sorozatgyilkosok, pedofilok, szektások és mutánsok, hogy az amúgy békés közösségeketfejtetőre állítsák. Aki esetleg áldozatul esik valamelyiküknek, az csak imádkozhat, hogy vagy egy öregedő pszichiáter Firenze sétányainak szépségeiről áradozva szürcsölgesse fel az agyvelejét, netán egy new york-i tőzsdeügynök csonkítsa halálra a szekrényben tárolt hobbifejszével, vagy esetleg egy túltáplált potenciazavarokkal küszködő kamionsofőr vágja le a fejét, hogy aztán azt az anyósülésen tárolja hamutartóként, mert ugyebár sosem lehet tudni, hogy mások milyen válogatott szodómiára vetemednének. A média ráadásul még az egészből jókora műsort is csinál, csak hogy teljes legyen a cirkusz. Nem volt ez másképp a hatvanas évek végén sem, amikor egy magát Zodiacnak nevező férfi öt ember életét oltotta ki, meglehet, ő a fentieknél jóval”prózaibb” eszközt alkalmazott: egy 9 milliméteres lőfegyvert.
 
A film három férfi életét és az eseményekhez való viszonyukat mutatja be. Robert Downey Jr. (Kiss Kiss Bang Bang)  játssza a kissé idősödő,az életből kiábrándult, de egyébként jófej veterán újságírót, Jake Gyllenhaal (Bőrnyakúak ; Donnie Darko)  az esetlen, de szorgalmas képregényrajzolót (majd a történteket feldolgozó könyv íróját), Mark Ruffalo (a Collateral – A Halál Zálogában c. filmben ő az a rendőr akit Tom Cruise meglehetősen igazságtalanul szitává lő egy másodrangú diszkó vészkijáratánál, de hát a való életben sem a színészi játék alapján halálozunk el) pedig az elszánt nyomozót, akit megbíznak a gyilkos felkutatásával. Fincher erre a triumvirátusra építi fel az egész történetet, az ő szemszögükből követjük végig az egyébként majdnem háromórás filmet, amelynek hossza önmagában ijesztő lehetne, de itt erről szó sincs. Korán érezhetővé válik hogy valamerre egészen másfelé visz minket a sztori mint amit eddig megszokhattunk. A kezdőlökést szerencsére hamar megkapjuk, gyilkosunk bemutatkozik, áldozatokat szed, továbbáll, majd levélben üzen a közvéleménynek, hogy bizony ő itt van, vegyék már észre, fogják fel hogy ő szimplán sportból mészárol, valamint ígéretet is kapunk a további vérontásra. A különböző médiumok persze habzó szájjal kapnak a csalira és gondoskodnak róla hogy a Zodiac a figyelem középpontjában legyen, sőt ez odáig fajul hogy az egyik televíziós csatorna egyenes élő betelefonálós adásban is tőle várja az egyetlen befutó hívást, persze többmillió vérre szomjazó néző szeme láttára.
 
 Főhőseink belekerülnek a nyomozás főáramlatába,  aminek következtében persze fenekestül felfordul az életük, és itt megy végbe a folyamat amivel a film megadja a várva várt vérátömlesztést a műfajnak. Maga a gonosztevő jószerivel alig kap mozgásteret, viszont abban a pár percben amíg látjuk, addig osztja a halált hidegen, érzelemmentesen. Valamint a Zodiac hála Istennek nem önt minket nyakon túl sok értelmezhetetlen hablattyal a hányatatott gyermekkoráról meg arról hogy mennyire undorodik a túlzsúfolt telibevizelt metrószerelvényektől.  A hangsúly a fent említett karaktereken van: láthatjuk, hogyan hatnak egymásra, a környezetükre, a közvéleményre, miközben egyszerre, egymástól mégis függetlenül sodródnak az árral. A korra jellemző überbürokratikus államok közötti együttműködés mindennek a tetejébe teljes csődöt mond ami csak tovább fokozza a potenciális áldozatok, vagyis mindenki pánikérzetét, valamint hátráltatja azt az kevés embert (köztük hőseinket), aki tényleg rács mögött akarná tudni azt aki oda való. Mindeközben félelmetes mennyiségű nyomozati adat zúdul a főszereplők és a mi nyakunkba a létező legnyersebb formában, szinte úgy érezzük, hogy rendező az ölünkbe dob háromezer-ötszáz oldalnyi titkosított aktát átnyálazásra. Azonbanez messze nem olyan elviselhetetlen, mint ahogy elsőre hangzik, ugyanis azt a monoton bár szórakoztató érzést kölcsönzi mintha Pamela Andersont egy másfél órás ugrókötelező gyakorlaton mustrálhatnánk végig.
 
Sorra ismerjük meg a lehetséges gyanúsítottakat, egyre több részlet derül ki, és a bennünk növekvő idegesség azt sugallja, hogy itt egyhamar végleges válaszok nem lesznek. Az a kevés szemtanú aki látott valamit, egyszerűen képtelen épkézlab személyleírást adni, kézzelfogható tárgyi bizonyítékok még csak hírből sincsenek, és a sok félkegyelmű önkéntes Zodiac-jelölt egymás kezébe adja a rendőrőrs kilincsét, tovább lassítva az illetékes szervek munkáját.  Azon kapjuk magunkat hogy nem akarjuk megtudni az elkövető kilétét, addig biztos nem, amíg az izgalmas nyomozás be nem fejeződik. Gyilkosunk úgy játszik az őt körülvevő felhajtással, mint annak a rendje, hülyét csinál mindenkiből, és közben persze halálosan ijesztő – egy arctalan, megfoghatatlan, sötét hóhér aki akár lehet a sarki hentes is ugyanúgy mint a belső ügyosztályos fogdmeg. Körülbelül tökéletes esszenciája mindannak, ami miatt ez a műfaj egyáltalán szerethető. Bizonyos pontoknál főszereplőink óhatatlanul elbuknak és újrakezdenek mindent, ugyanis itt kérem nem a texasi láncfűrészessel van dolguk aki egy útszéli rutinigazoltatásnál rekordsebességgel lebukna, hanem egy profi, számító szemétládával akinek esze agában sincs elkapatnia magát, csak hogy aztán megoszthassa a világfájdalmát egy rakás unatkozó lélekbúvárral.
 
A rendező a legjobb húzást egyértelműen a színészek kiválasztásánál követte el. Gyllenhaal és Downey remek párost alkotnak, a növekvő feszültségben is simán osztják a fekete humorba áztatott beszólásokat, míg az előbbi az ügyetlen retardált benyomását kelti (kollégái is előszeretettel szólítják így a háta mögött) utóbbi a főleg önelégült alkoholista bajkeverő szerepében tetszeleg, igaz sokszor csak az orra alá motyog. Gyllenhaal a dolgok alakulásával később főszereplővé avanzsál, nyakig belekeveredik a káoszba, és itt előveszi a kissé Donnie Darko-s zaklatott tinédzser figurát, amivel simán elviselhető szintet hoz. Mark Ruffalo viszont cipeli a zongorát. Az ő játéka egyértelműen kimagaslik, hármójuk közül véleményem szerint neki kellett volna adni a legtöbb játékidőt, hiszen a történet többnyire az ő személyes tragédiájáról szól.
Érdemes megemlíteni Brian Cox-ot is (A Bourne Rejtély, Adaptáció), aki a komótos öregúrkent jobb dolga híján a tévéképernyőn keresztül győzködi kedvenc gyilkosunkat hogy ugyan tárja már ki a lelkét mindannyiunk okulására. Ezzel ugyan nem sokat ad filmhez, de epizódistának ő mindig is helytállt, tehát a szerepeltetése soha sem elhibázott lépés. Az egyetlen kissé unalmas szereplő talán Ruffalo társa, Anthony Edwards (ő volt a Vészhelyzet Greene dokija), akinek hosszú idő után ez az első megjelenése a filmvásznon , és eléggé sekélyesre is hozza a játékát. A zene még említésre méltó, jól passzol a hatvanas és hetvenes évek hangulatához - akárcsak a díszletek, az autók, vagy akár a kockás zakók és trapéznadrágok. A film, illetve a rendező másik nagy erénye az elbeszélés, sokszor érezzük úgy, mintha egy vaskos könyvet forgatnánk amit letenni szinte lehetetlen. Indokolatlannak tűnhet viszont a horribilis összegű büdzsé (80 millió dollár), hacsak nem a sztárgázsik kicsengetésére ment el (mar ha egyáltalán akadt ilyen) . Nem valószínű, hogy osztatlan lelkesedésre talál az európai bemutató, hiszen érthetően egyre kevesebbeket érdekel, ha egy évtizedek óta morális válságban hánykódó ország kiköhög magából még egy sorozatgyilkosos sztorit, de ha ezt félretesszük, akkor egy professzionális alkotást kapunk, ami manapság valóban ritka. És ebben rejlik David Fincher legnagyobb erénye. Érti a szakmát, tud bánni a keze ügyében lévő anyaggal, ésszel alakítja azt, és tisztességes iparosmunkákat prezentál a közönségnek. Ráadásul e film esetében az utolsó részletig ragaszkodott ahhoz, hogy az eredeti eseményeket minél valósághűbben rekonstruálja, értve ezalatt a befejezést is, és ezért mindenképpen tiszteletet érdemel.
 
A magyarországi bemutatóra még sajnos várni kell egy pár hetet, de mindenképpen érdemes. Aki eddig is szerette Fincher filmjeit, az úgyis megnézi, de azoknak is ajánlom, akik a műfajon belül valami frissre vágynak. Itt garantáltan megkapják. A teljes történet részletes adatokkal, nevekkel és dátumokkal felkutatható a wikipedián, ha esetleg valakit nem zavar hogy az egyben spoilerezi is a filmet.
 
Kapcsolódó linkek:
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához