LFG.HU

Hamlet
ismertetőCimkek
Ma Magyarországon az átlagembernek két dolog juthat eszébe a képregény szó hallatán: egy kövér, narancssárga macska (esetleg egy játéktigrisével társalgó szőke kiskölyök) vicces egysorosa a napilapok utolsó oldalán – vagy hogy ez az a népbutító sajtóműfaj, ami leneveli a gyereket az olvasásról. Az utóbbi kijelentés érdekes módon annak ellenére vált bebetonozott dogmává (még napjaink értelmiségi társalgásaiban is), hogy a rendszerváltás előtti évtizedek kultúrpolitikája csak és kizárólag akkor volt hajlandó a “tűrt” kategóriába száműzött képregényeket kiadni, ha azok szépirodalmi klasszikust, vagy egy Rejtő-regényt dolgoztak fel. Így a jobb sorsra érdemes, angolszász és francia nyelvterületeken már a XX. század elejétől virágzó műfaj nálunk csak a ’60-as évektől bontakozhatott ki. Képregény eleinte csak a Fülesben, keresztrejtvények közé száműzve jelenhetett meg, szigorúan nevelési célzattal: a nagy irodalmi műveket volt hivatott reklámozni az “egyszerű nép” körében.
 
A daliás idők
 
A mostoha körülmények ellenére a ’60-as évek tekinthetők a hazai képregény-kiadás aranykorának. Ekkor jelentek meg például Korcsmáros Pál zseniális Rejtő-képregényei. A kezdetben csak csábos tekintetű háremhölgyeket rajzolgató mester idővel egy egész generációknak adott fogódzót, milyennek képzelje el Gorcsev Ivánt, Fülig Jimmyt, vagy a Török Szultánt, miközben a takaró alatt, a zseblámpa pislákoló fényénél bújja a nagyszobából elcsent Albatrosz-könyveket.
Korcsmároshoz hasonló virtuózitással dolgozott a világirodalmi klasszikusok képkockákba sűrítésére szakosodott Zórád Ernő és Sebők Imre is – nem véletlenül hívták őket a korabeli képregény-kiadás “három testőrének”. Hozzájuk csatlakozott később (ha úgy tetszik, D’Artagnan-ként) Fazekas Attila. Kalandos történeteit, meztelen nőalakjait, no meg a ’80-as évek videókorszakának nagyágyúiról (Darth Vader, Han Solo, a Terminator, vagy a savat nyáladzó a nyolcadik utas) készített nemhivatalos képregény-adaptációit azonnal szívébe zárta a hazai képregényfogyasztó közönség.
 
A ’70-es években nagy népszerűségnek örvendett a Mozaik sorozat (a három vásott kölyök akkor még Dig, Dag és Digedag, ma már inkább Abrax, Brabax és Califax néven csöppen hol vadnyugati, hol egyiptomi kalandokba), majd később a Pif és Herkulest, Rahant, Taraót, és Dr. Justice-t felsorakoztató Kockás is. A két, fiatal korosztálynak szánt képregény persze nem a Bécsben vásárolt hűtőszekrényekbe rejtve jutott át a vasfüggönyön, hanem sokkal prózaibb okok miatt.
A három manó indiános-polgárháborús vadnyugati kalandsorozata az NDK-westernek népszerűségét lovagolta meg; míg a ragtapaszos kandúr, Szépalmási professzor, és a szüleit kereső ősember rendszeresen felbukkantak a Francia Kommunista Párt képregényújságjában, a Vaillant-ban – így az itthoni kultúrpolitika is nyugodt szívvel engedélyezte nekik az önálló kiadványt.
 
Superman, Pókember és a többi, tipikusan amerikai, passzosgúnyás igazságosztó hivatalosan csak a rendszerváltás környékén kerülhetett a képregénygyűjtők polcára. Nemhivatalosan persze már jóval korábban is, hiszen a hetvenes évektől mi állítottuk elő (az Alföldi és a Zrínyi Nyomdában) a skandináv piacra szánt képregényeket. A dolgozók által a gyárkapun kívülre csempészett “sérült példányok” igen tekintélyes összegekért cseréltek gazdát az antikváriumokban és az osztálytermekben, így a ’80-as évek végére egyértelművé vált: a skandináv gyerekújságokra és a nyugati szuperhős-képregényekre igenis volna igény. Az első Bobó, Góliát és Pókember füzetek mellé pár évvel később felsorakoztak a többiek is (Superman, Batman, Robotzsaru, X-Men, Marvel Extra, Transformers, Flintstone család, Képregénykoktél, stb.), hogy aztán egy bő évtized elteltével – a Pókember kivételével – örökre eltűnjenek a süllyesztőben…
 
Évtizedes lemaradásban
 
Az ezredfordulón sokan joggal temették a magyar képregényt. A ’90-es évek elején ugyanis bámulatos gyorsasággal szakadt a nyakunkba minden, ami kockákba rajzolt, színes képekben eladható volt – és ez később csúnyán visszaütött. A hazai szuperhős-rajongók ’70-es évekbeli, “régivágású” X-Men történetekre költötték az uzsonnapénzt, és még csak nem is sejtették, mekkora változások zajlottak le időközben az angolszász képregény-kultúrában. A ’80-as évek második felében ugyanis nagyot fordult a (képregény)világ: egy maroknyi tehetséges – többségében brit – képregényíró (Alan Moore, Neil Gaiman, Garth Ennis, Jamie Delano, és az amerikai Frank Miller) megmutatta, hogy a jó képregény nem a látványra helyezi a hangsúlyt, hanem a történetre. Egy egész seregnyi, jól kidolgozott képregényhős született meg (vagy született újjá) ekkor.
Az alkotók hozzáértését mi sem bizonyítja jobban, hogy idővel Hollywood is felfigyelt rájuk. A Szövetség, az A pokolból, a V mint vérbosszú, a Constantine, a Sin City, a Batman: kezdődik, vagy a 300 alapjául szolgáló képregények majdnem mindegyike ebben az új stílust teremtő időszakban született (ami persze nem feltétlenül volt garancia arra, hogy a történet kiválóan működik a vásznon is). Sajnos a magyar olvasók ezekből a nagy változásokból legfeljebb csak annyit vehettek észre, hogy a Batman legelső száma (az Alan Moore által írt Gyilkos tréfa) sokkal kidolgozottabb, sokkal borongósabb, sokkal jobb volt, mint az utána következők…
2000 után viszont jóformán már csak két Semic kiadvány, a Pókember, és az új Csillagok háborúja-epizódok sikerét meglovagoló Star Wars-sorozat maradt talpon a piacon.
 
Mozgolódás az ezredfordulón
 
Az Amerikában méltán népszerű közéleti-politikai humorral operáló MAD mintájára indult el itthon a magát “másfélkegyelmű humormagazin”-ként aposztrofáló Kretén magazin, és csakhamar a hazai képregényrajzolók utolsó menedékévé vált (voltak például, akik csak Marabu egysorosai és Varga “Zerge” Zoltán zseniális képregény-paródiája miatt vásárolták a lapot). Míg az igényes, nem vécépapír-minőségű, nyomtatott képregény halálra ítélt terméknek és biztos anyagi bukásnak számított Magyarországon, az internetes oldalakon gombamód kezdtek szaporodni a különböző honosító műhelyek által lefordított külföldi képregények.
A kezdetben még elszigetelt virtuális közösségek keresni kezdték a kapcsolódási pontokat a honi képregénykiadás nagy veteránjaival, és az akkor már befutott, vagy csak az asztalfióknak rajzolgató, tehetséges hazai művészekkel. Az underground mozgalomnak csakhamar két zászlóshajója is akadt: a kezdetben házi képregényfordításokat közzé tevő sufnituning oldalból igazi közösségi portállá váló Képregény.Net valamint a képregényrajzolók által alapított Magyar Képregény Akadémia.
A világháló nyújtotta lehetőségeket kihasználva nagyon hamar fény derült arra, milyen igényei is vannak a (kényszerűségből csupa külföldön vásárolt füzeten szocializálódott) magyar képregény-gyűjtőknek. Ma már szerencsére tíznél is több kiadó fáradozik azon, hogy minél szélesebb réteg ismerkedhessen meg a képregényekkel.
A francia, vagy az angolszász képregény-kultúrától még fényévekre vagyunk. De a hazai kiadók képregény-kínálatát elnézve (melyet részletesen a cikk második részében veszünk górcső alá) bátran kijelenthetjük: a távolságot hétmérföldes csizmában, egy maratoni futó kitartásával próbáljuk legyőzni…
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához