LFG.HU

lorinczy_judit
ismertetőCimkek

A regénynek nagy örömmel – és talán túl sok elvárással – ültem neki: különösen a korábban megjelent pozitív hangvételű ismertetők (ekultura.hu, solaria.hu), és a Delta Vision kiadó honlapján közölt – igen erőteljes stílusú, remekbe szabott – részlet után. Nem tudom, mennyire befolyásolt, hogy magát az írót is ismerem, aki szeretetre és tiszteletre méltó személyiség, a Körbe ég alakjainak szöges ellentéte.
 
Mielőtt a regényről szólnék, pár szó a borítóról. Sánta Kira egy korábbi munkájának “frissítése” a címlapfestmény, de az rpg.hu art szekciójában [elég nagy vita alakult ki róla], vajon jót tett-e a képnek, hogy Kira némileg hozzányúlt, minden esetre a regény hangulatát jól visszaadja, még ha olvasáskor a szereplőket egyáltalán nem így képzeltem el.
 
A talányos című regény – az ég vajon ige, vagy pedig köznév? – E/1-ben íródott, és a szerző ellenkező nemű szereplőt választott nézőpontkarakternek. A helyszín: a város, melyről nem tudni, hol van pontosan, a szereplők neve alapján leginkább angolszász területen (?) áll. Az sem világos, a történet vajon a jövőben játszódik vagy napjainkban? A regény e vonatkozásokban elnagyolt, míg másfelől – talán – túlságosan is aprólékos.
 
A szereplők több alkalommal elvetődnek a város szélére, sőt a főszereplő Late időnként “vidékre”, az anyósához egy-egy családi ügy kapcsán. A városon túli világról azonban semmi információt nem kapunk, csak tudjuk, mennyi idő alatt lehet Chloé házához érni. Az író nem hagyja fellélegezni az olvasót, a folytonos “befelé nézés” – leírás gyakorlatilag nincs, végig párbeszéd uralja a szöveget – hatása olyan, mintha a városon kívül nem volna semmi, de a város maga is üres, nem érzékeljük a forgalmat, a lakosokat: mintha lakatlanok volnának a házak; az egyének elszigeteltek egymástól, és ha keresztezik egymás útját, általában agresszívan viselkednek.
 
A szereplőkről: Late-en egy csöppet sem érződik, hogy nő fogalmazta meg a gondolatait, találta ki a személyiségét, ami mindenképpen merész és nehéz vállalkozás. Az E/1-es nézőpont azonban be is határol, az olvasó beszorul Late karakterébe, antipatikus személyiségébe, Late pedig a város nyomasztó légkörébe.
 
Olvasás közben sokszor jutott eszembe Emile Zola Állat az emberben c. regénye, mert abban is, akárcsak a Körbe égben, determinált a szereplők sorsa, és ha látják is a kiutat, nem tesznek érte semmit. Late, az elvált apa egyre mélyebbre süllyed a város alvilági életében, elszakad a barátjától, Harutól, akivel korábban közel álltak egymáshoz… De ugyanígy távolodik a volt feleségétől és a közös gyermeküktől, Nanitól is. Visszatérésre nem egyszer nyílik számára alkalom, de Late olyankor mindig megtorpan, elbizonytalanodik. Nekem – többek közt – ezért sem vált szimpatikussá, és ezzel együtt érdekessé sem a főszereplő; a végső válaszút előtt állva is anélkül “dönt”, hogy tudatában volna. A tétet – számomra – csak akkor emelte az író, mikor a történet ártatlan szereplőit sodorta bajba, míg az, hogy mi lesz Late-tel, a regény előrehaladtával egyre kevésbé foglalkoztatott.
 
Néha előzmény nélkülinek és megalapozatlannak találtam a szereplők tetteit, a magyarázatok olyan későn jönnek, hogy az olvasó nehezen tart ki addig. Late sokszor tesz követhetetlen megállapításokat, csak az jelenik meg, hogy a szereplő rájött valamire. A valami azonban rejtve marad, elsikkad, ahogy Late ismét beül az autójába, és a város egy másik, névtelen pontjára száguld.
 
Több helyen is úgy éreztem, hogy itt és most elérkezett a befejezés ideje; a történet, amely jóformán cselekmény nélküli, főleg a – rendkívül nyomasztó – hangulatra épít, nem visz el a hátán egy egész regényt. Azt hiszem, a Körbe ég sokkal inkább egy hosszúra nyúlt novella, mint regény. Sajnos, sok az üresjárat is, mikor a szereplők legesleghétköznapibb dolgaiba látunk bele, pl. nem tesznek mást, mint főznek, fürdenek, öltözködnek… ami talán fontos, de többször hiába vártam, hogy ezek az apró részletek hozzáadjanak valamit a történethez.
 
A regényt urban fantasy-nek tartják, ez a kiadó “hivatalos” álláspontja is. Az urbant nem kell magyarázni, de a fantasy-t annál inkább. A regény tartalmát nem igazán jellemző fülszöveg “alsóbb és felsőbb erők”-et, “túlvilági hatalmat” emleget, ezek jelenléte – főleg Late szkeptikus tagadása miatt is – szinte alig szivárog be a regénybe. (Egyszer még teljesen racionális magyarázatot is kapunk egyes szereplők személyiségének különös megváltozására: minden csak egy újfajta drog használatának következménye, a felsőbb erő pedig egy azt terjesztő bűnszervezet.) A főszereplő egyszerűen nem hajlandó elgondolkozni azon, hogy pl. hogyan élt túl csodálatos módon egy szörnyű autóbalesetet, hogy tűnhetnek el a szeme láttára mások. Ezzel az író elvágja az olvasót attól, hogy közelebbről megismerje azokat a szálakat, amelyek ténylegesen fantasy-vé tennék a regényt. Haru többször is kezdeményez beszélgetést, amelyben fény derülhetne nem egy talányra, de Late minden indok nélkül elutasítja, olyankor is, amikor az előzményekből egyenesen következne egy fontos, több dolgot megvilágító beszélgetés. Mintha az író félne az információ kiadásától, attól, hogy ezzel lelőné a végkifejletet… pedig a végső gondolat fontos, és egyébként a helyén is volna. Csak míg oda elérünk, jóval többet kellett volna mutatni a fantasztikumból, abból, hogy ki, miért és hogyan mozgatja a szálakat a háttérben.
 
Mivel azonban az információadagolás nem túl szerencsésen alakul, van olyan mellékszál, amely elvarratlan marad, amelynek látszólag nagy szerepet szánt az író, de végül valami oknál fogva nem hoz ki belőle eleget (Doverről elég keveset tudunk meg, ahogy Szikráról és a fogadásairól is. Falle karaktere pedig annyira érdekes és különös, hogy mindig vártam, mikor bukkan fel, és sajnáltam, miért csak annyit tudunk meg róla, amennyit. Azt hiszem, az egyik legjobban kitalált, legeredetibb lény, és egyben a legkihasználatlanabb karakter.)
 
Late menekül és hívja a halált egyszerre, de mégis végtelen, körbe-körbe járó életre van ítélve. Nehéz végigmenni vele ezen az úton, és nem azok miatt a jelenetek miatt, melyek folytán az a bizonyos 18-as karika rákerült a borítóra. Egy ponton túl már nem ráz meg az újabb és újabb szörnyűség, ráadásul Late-et nem egyszer ébreszti az író “fehér szobában”, ahonnan újraindíthatja a kört. A cselekménynélküliség éppen ebben áll: szinte bárhol ütnénk fel a regényt, a jelenetek hasonlóak, s ugyanaz a komor, nyomasztó hangulat telepszik rá a sorokra, amelyből nincs kiút.
 
Az olvasónak ennél több reményt kell adni, mert hiába van jól megírva a regény, ha az, amit megjelenít, végletekig negatív. Az író nemes feladata, hogy a világ árnyoldalával szembesítse közönségét, de nem erőltetheti le az olvasó torkán anélkül, hogy kellő feloldást ne adna mellé. Míg Zola regénye kiúttalan, Tóth Csilláé éppen hogy csak nem az.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához