LFG.HU

Hannibal Lector
ismertetőCimkek

Időnként a kritikust is elragadhatja a fantáziája. Amikor letettem az Elantris című kötetet, a következő jelenet jutott eszembe.
Péntek este van, Brandon Sanderson és pár haverja otthon ücsörögnek sörrel és mogyoróval a kezükben, a tv előtt. Nő egy szál se, pénz szintén, jobb ötlet nem lévén unottan váltogatnak a csatornák között, meg persze megy a duma, ahogy az ilyenkor szokás.
Az egyik fickó, úgy a negyedik zs kategóriás horrornál, ahol zombik meredten bámuló, gülü szemei előtt sikítozik egy nő, akin több a szilikon, mint a hús, megszólal.
- Öregem, lepetézek! Ennyi nyamvadt zombit egy este! És mind tök ugyanolyan!
- Mit csodálkozol, erről a témáról már minden bőrt lehúztak – szól a másik, és egy mozdulattal kikapcsolja a tv-t.
Sanderson meg csak bámulja a képcsövet, aztán elvigyorodik, és azt mondja.
- Na fogadjunk…
Aztán megírta az Elantrist, és megnyerte a fogadást.
Visszatérve az ábrándok világából, tiszta szívvel merem ajánlani az Elantrisét. Ritka szerencse, ha az olvasó ízlése mind témában, mind minőségben kielégítő táplálékra talál. Utoljára, ha jól emlékszem, a Hyperionnal jártam így, és hát annak bizony már jó ideje.
Még semmit sem olvastam ezelőtt Brandon Sandersontól. Ennek az lehet az oka, hogy magyarul még nemigen jelent meg tőle semmi. A név tehát nem mondott sokat, míg kicsit utána nem néztem.
Az Elantris eddigi pályafutása bizakodásra ad okot. A Barnes and Noble (egy mocsoknagy könyvterjesztő és könyvesbolthálózat) a legjobb fantasy könyvnek választotta 2005-ben, és megnyerte a Romantic Times könyvkritikai lap díját epikus fantasy kategóriában. Sandersont 2006-ban jelölték az év legjobb új fantasy vagy sci-fi írójának járó John W. Cambell díjra, és egészen a döntőig jutott.
Ami talán még a borítónál is hamarabb az ember szemébe ötlik, a vastagság. Az Elantris meglehetősen komoly terjedelmű könyv – nem az itthon lassanként megszokott 3-400 ezer karakteres írás -, keményfedeles borítóval. Amely borító első pillantásra nem rossz. A könyvet olvasva azonban még ennél is jobbá válik. Visszaköszönnek az alakok a lapokról, Hrathen gjorn, Saréné hercegnő és persze Elantris, a bukott istenek városa. A hangulatot a színek is jól visszaadják, és hosszú ideje ez az első borító, ami megfogott.
Sanderson nem elégedett meg a fenti jelenetben elképzelt fogadás megnyerésével. Több szálon futó története egyszerűen magával ragadó. Az alapkonfliktus az elantrisiak körül bonyolódik. Bárkiből lehet elantrisi, egy titokzatos és váratlan átalakulás után, de hogy ki, mikor és miért alakul át, azt senki sem tudja. Ám ez az átalakulás többé már nem várva várt csoda. Az elantrisiak korábbi, istenített állapotukból valami ismeretlen katasztrófa hatására kitaszított páriákká váltak. Azok, akik ezüstbőrű, mágikus hatalmú, csodálatos emberek voltak, foltos fekete bőrű, kopasz szerencsétlenek lettek, minden mágikus hatalom híján. És nem ez a legnagyobb gondjuk.
Az író azonban nem állt meg itt. Megalkotott a fő történetszála köré egy lenyűgözően valóságosnak ható, teljesen működőképes világot, ahol a cselekmény helyszíne, Arélon, Elantris védelmét és támogatását elveszítve gyökeresen átalakul, de továbbra is nagy veszélyben van. Egy hódító birodalom vetett szemet az országra – tulajdonképpen minden országra. Sanderson világát vallásháború dúlja, és ennek középpontjában Saréné, egy okos, talpraesett hercegnő, és Hrathen, a hódítók egyik főpapja áll, akik Arélonért küzdenek, miközben Raóden, az ország koronahercege elantrisivá átkozva megpróbál rájönni, miért is buktak el az istenek.
Nem maradhat el a szerelmi szál sem, s ebből több is akad, bár természetesen a főszereplők közt kibontakozó románc kapja a legnagyobb szerepet.
A nagyon jól eltalált, következetes és megalapozott karakterek, a szinte mind helyükön lévő párbeszédek, a szereplők belső és külső konfliktusainak hiteles ábrázolása sodró történetbe ágyazva – ez az Elantris receptje az olvasó számára.
A könyv nem szűkölködik humorban sem. Aki például élvezni tudja, hogyan csinál egy éles eszű nő bolondot egy egész királyi udvarból, remekül fog szórakozni Saréné hercegnő húzásain.
Sanderson nem egyszerű történetet és helyzetet írt meg. Itt titkok lapulnak titkok mögött, mindenkinek vannak hátsó szándékai, mindenki szerepet játszik, talán akkor is, amikor nem kéne, és saját kárán tanulja meg, mi a bizalom és bizalmatlanság ára.
Ami számomra különösen kedves volt, bár jól tudom, hogy ezzel a nézetemmel kisebbségben vagyok, az a mágia kezelése. Az elantrisiak varázslása az ősi arél írás, az aónok használatán alapul. A könyv során lassanként egyre többet tudunk meg ennek az egyszerűnek tűnő módszerről. És Sanderson nem misztifikálja a dolgot. Az aónok jelentése pontosan meghatározott, együttes használatukkal, módosító jelekkel lehet a varázslat hatását pontosítani, vagy megváltoztatni. Ez a tiszta, lényegre törő és világos módszer lett az egyik kedvencem a könyvben.
Szót kell azonban ejtenem a mágia működésének átgondoltságáról. Sanderson lefekteti az elveket, és ragaszkodik is hozzájuk, noha ez csak a könyv végén derül ki igazán. Ez a következetesség, az ok-okozati összefüggés az, ami számomra igazán kiemelte a könyvet a többi közül. Itt semmi sem történik csak úgy – na jó, egy jelentős kivételt azért találtam, fel is vontam a szemöldököm -, mindennek megvan a maga oka és következménye.
Ez a karakterábrázolásban is megmutatkozik. Az összes szereplő viselkedése érthető és megérthető. Saréné, Raóden és Hrathen motivációit fejti ki az író a legmélyebben, de minden szereplőről ír annyit, hogy viselkedésük mindenkor megalapozottnak tűnjön.
 
És most végezetül két negatívum. Az egyik egy olyan jelenet, amely Raóden szálához kapcsolódik. Az Elantrisban versengő bandák egyik összecsapásánál Raóden és Aánden beszélgetése során ez utóbbi olyan életszerűtlenül és demagóg didaktikussággal szólal meg, hogy nem is értem, hogy maradhatott a könyvben eredetileg. Azért annyira kirívó, mert a mű párbeszédei sok helyen kifejezetten jók, és ezt a jelenetet kivéve, sehol sem mennek a “nem rossz” színvonal alá. Érthetetlen.
A másik jelenet – megítélése szubjektív -, mikor Raóden megtalálja a hiányzó láncszemet a keresése során. Az elantrisi mágia megértéséhez vezető lépést azonban Sanderson nem a jól megszokott, hihető és mindenki számára elfogadható ok-okozati összefüggés ösvényén teszi meg. Itt, a könyvben talán először, Raóden mintegy “megálmodja” a megoldást, és bár lehet, hogy sokaknak bejön az ilyesfajta végkifejlet, én némi csalódottsággal vettem tudomásul az író választását.
 
Mindezekkel együtt azonban az Elantris egy hosszú, remekül megírt könyv, amit igazából tiszta szívvel merek ajánlani mindenkinek, aki értékeli az epikus fantasyt, s akit érdekel a mágia kissé, és a zombi fogalmának teljes újra definiálása.
 
 
 

Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/kiadok/showbook.php?id=254]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához