LFG.HU

Vaszilij
novellaCimkek
Sebastiano barát lélegzetvisszafojtva rajzolta fel a varázskör utolsó vonalait az előtte álló asztalra. A dohos, levegőtlen pincehelyiségben sejtelmes félhomály uralkodott; annak ellenére, hogy falakon lévő gyűrűkben elhelyezett fáklyák természetfeletti bíbor-arany fénnyel lobogtak. A fény mélyvörösre festette a barát homlokán gyöngyöző izzadságot, aki ettől olyan benyomást keltett, mintha vért izzadt volna. A férfi vetett egy utolsó pillantást az előtte lévő különös ábrára – kettős körgyűrű precíz gonddal rajzolt rúnákkal -, és a rajzolat közepén trónoló széndarabra. Aztán nagyot sóhajtott – most vagy soha.
Két kezét maga elé nyújtotta, és halkan citálni kezdte az ezerszer begyakorolt litániát. Nem gondolt most arra, hogy mi történne vele, ha az apát rájönne, hogy miféle istentelen szertartásokkal foglalkozik a kolostor pincéjében; egyszerűen kizárt minden zavaró gondolatot az elméjéből. Érezte, ahogy megmoccan körülötte a helyiség állott levegője, kézzel tapinthatóvá vált számára a mágikus energia, ami a testén keresztül áramlott a varázskör közepére rakott széndarab felé.
Az ábra krétával rótt vonalai halványan felizzottak, az asztalra vésett rúnák füstölögni kezdtek, mintha meggyulladt volna az időrágta fa. Enyhe remegés futott végig Sebastiano testén, majd láthatatlan szellemkezek kapaszkodtak belé mindkét oldalról; húzták, rángatták, tépték – talán szét akarták szakítani. A férfi azonban tartotta magát, fogcsikorgatva szavalta tovább a mágikus szózatot. Éles villanás lobbant a szeme előtt, mintha villám csapott volna a széndarabba, aztán hirtelen nyugalom lett. A rúnák kialudtak, a krétakör vonalai elhalványultak, a fáklyák lobbantak egy utolsót – vérvörösen, akár a pokol kohóinak lángjai – aztán kihunytak.
A szerzetes reszkető kézzel tapogatózott a reverendája alá rejtett kováért és taplóért, bizonytalanul a falhoz botorkált a sötétben, és néhány ügyetlen mozdulat után végre sikerült meggyújtania az egyik fáklyát. Kivette a fém tartógyűrűből, és az asztalhoz sietett vele.
A széndarab helyén egy aranyszínű, tojásdad ékkő feküdt, alig nagyobb egy babszemnél. Halvány, vibráló fénnyel derengett, a felületét beszövő, sötét színű erezet valamiféle fenevad szeméhez tette hasonlatossá. Sebastiano nyelt egyet. Talán maga sem hitt benne, hogy hosszú évek kínkeserves munkáját éppen ma fogja siker koronázni. Kezét nyújtotta a legendás kő felé.
- A Prima Materia! – suttogta átszellemült hangon. – A Bölcsek Köve!
Léptek zaja, kiáltozás hangjai törték össze a pince átszellemült csendjét. A szerzetes összerezzent, riadtan pillantott a kulcsra zárt ajtó felé, akár egy sarokba szorított állat. A döngő léptek épp ott hallgattak el, aztán késedelmet nem tűrő dörömbölés hallatszott.
- Sebastiano testvér! Nyisd ki az ajtót, tudjuk, hogy odabent vagy!
A barátban egy világ dőlt össze, ahogy felismerte Donát testvér hangját. Tudta, hogy vége; ha az Inkvizíció vérebei megtalálják nála a követ, senki sem menti meg a kínhaláltól. Kétségbeesetten felkapta a Bölcsek Kövét, tekintetét a pince közönyös boltozatára szegezte, mintha onnan várna bíztatást, aztán bekapta a még mindig pulzáló ékkövet, és lenyelte. Még hallotta, ahogy valaki nekifeszül odakint az ajtónak, és a rozsdás zárnyelv egy hangos roppanással megadja magát. Aztán fájdalmas nyilallást érzett a gyomrában, és minden elsötétült.
János atya feldúltan járkált fel-alá puritánul berendezett cellájában, mintha csak eltökélt szándéka lenne, hogy egymaga csapást tipor a kemény gránitlapokba. Az idős, sokat tapasztalt szerzetes nem rúgta fel a szegénységre tett fogadalmát, mikor a bíboros az ő nagy bölcsességében megbízta, hogy elődje halála után vezesse a kis kolostort. Tudta ugyan, hogy az egyházatyák némelyike fényűzőbben él, mint holmi földesúr, ő azonban hitt abban, hogy alázatossága elnyeri méltó jutalmát a túlvilágon, és talán kedvezőbb fényben tűnnek fel a mennybéli bírák előtt azon tettei is, amelyeket boldogult ifjúkorában a Szentföldön követett el. Isten nevében vétkezett ugyan, de minél több homok pergett le élete homokóráján, annál bizonyosabb volt abban, hogy az egyház és Isten akarata nem minden esetben azonos.
Mindezidáig sikerült jól ellátnia a feladatát, és noha szigorú, mogorva ember hírében állott, azt senki nem vonta kétségbe, hogy bölcs és igazságos vezető. Most azonban úgy szakadtak a nyakába a gondok, akár derült égből a nyári zápor.
Elsőként Donát atya, az Inkvizíció szerzetes-katonája, aki néhány nappal ezelőtt érkezett maroknyi kísérőjével. Ékes, gondosan csiszolt szavakkal kért kosztot és kvártélyt a meglepett apáttól, de arra a kérdésre, hogy mi vezérelte őket ebbe az isten háta mögötti kolostorba, csak titokzatos mosollyal felelt. Emberei, noha szerzetesi kámzsát viseltek, a rózsafüzér helyett inkább kardokat hordtak magukkal, és sokkal inkább viselkedtek haramiákként, mint papokként. János atyának már az is fejtörést okozott, hogy miképp szállásolhatná el őket anélkül, hogy megsértse a vendégeket, ugyanakkor azt sem akarta, hogy valamiféle konfrontáció legyen testvérei és az Inkvizítorok között.
Aztán meg a ma délelőtti eset… Persze, sejtette ő, hogy Sebastiano testvér nem imádkozni jár le a pince egy eldugott zugába, elvégre ő sem volt vak. Azok a kötetek, melyek a Rózsakeresztesek pecsétjét viselik, ritkán tartalmaznak imádságokat. De hagyta, hogy az ifjú szerzetes csináljon, amit akar, elvégre rendes, dolgos tagja volt az apátságnak, és különös hóbortjával nem ártott senkinek.
Mindazonáltal Donát atya valahogy kiszagolta a dolgot – Jánosnak volt ugyan valamiféle halvány sejtése, hogy talán épp spanyol testvérük miatt érkezett ide -, és a fejébe vette, hogy pontot tesz az ügy végére. Rajta is ütött Sebastiano testvéren, és menten nekilátott, hogy a saját módszereivel húzza ki belőle az igazságot – lévén, hogy a néhány furcsa könyvön és némi szénporon kívül semmit nem talált a pincében. Azóta pedig nem hallani mást, mint elfojtott ordítást és sikolyokat az istálló melletti fészerből, itt rögtönzött magának ugyanis kínzókamrát Donát atya.
Türelmetlen kopogás hangzott fel a cella ajtaján, majd egy nyúlánk kamasz fiú vágódott be a helyiségbe. Csapzott haja a szemébe lógott, úgy kapkodta a levegőt, mint akit vadászkopók kergettek idáig. Az apát méltóságteljesen megfordult, s csak színtelen arca utalt arra, hogy kis híján megállt benne az ütő. Már nyitotta a száját, hogy leteremtse a fiút, de az megelőzte.
- Atyám, jöjjön gyorsan! Csoda történt! Csoda történt a spanyol testvérrel!
Az idős pap beharapta az ajkát, lenyelve a szidalmakat, melyeket a suhancra akart zúdítani, és sietősen elindult kifelé. Menet közben vetett csak keresztet magára; olyan érzés fogta el, hogy minden segítségre szüksége lesz az elkövetkező percekben.
Befordult az istálló sarkán, és megtorpant; kis híja volt csak, hogy a nyomában lihegő fiú belé nem ütközött. A fészert már kipakolták; az inkvizítorok sebesen szórták fel a holmijukat egy szekérre. A meggyötört arcú, görnyedt tartású Sebastianot két férfi támogatta gyengéden a kocsi felé, az egyikük maga Donát atya volt. Olyan gyengédséggel ültette be azt a férfit a kocsiba, akit pár órája még a Sátán cimborájának nevezett, mintha a saját beteg édesanyja volna.
Mikor biztonságban tudta a spanyol barátot, megfordult, és ez elképedt apátra mosolygott. Furcsa volt ez a gesztus a komor képű, megkeseredett tekintetű férfitól, és az apátnak nem kerülte el a figyelmét az inkvizítor szemében lobogó mohó tűz sem.
- Mi ezzel végeztünk is, atyám. Az ügyet lezártam, Sebastiano testvér mostantól az én vendégszeretetemet élvezi. Köszönöm a szíveslátást, Isten áldja, atyám!
Jánostól csak egy bágyadt biccentésre tellett, elképzelni sem tudta a változás okát. Tiltakozni nem mert; sajnálta ugyan a szenvtelen inkvizítorok kezére adni Sebastianot, ám úgy vélte, talán az ő felelősségét nem fogja firtatni a jövőben senki. Végignézte, ahogy az inkvizíció katonái összekészülődnek, aztán kigördülnek a kolostor kapuján. Sebastiano még egyszer visszanézett, olyan ember tekintetével, mint akinek már minden mindegy. Nem viszonozta az apát intését, talán észre sem vette.
- Pakolj össze odabent, fiam – mordult pár perc múlva a mellette ácsorgó fiúra, aztán elindult a kápolna felé, hogy megossza a gondolatait az egyetlennel, akitől útmutatást remélhetett: magával Istennel.
A fiú kelletlenül felhorkant. Becsoszogott a fészerbe, amit régóta csak afféle lomtárnak használtak, és tessék-lássék pakolgatni kezdett. Magában a papokat szidta, akiknek ahhoz volt eszük, hogy felfordulást csináljanak, de a rendrakáshoz már nem fűlött a foguk. Épp a kerti szerszámokat hányta be egy sarokba, amikor valami csillanást vett észre a földre terített szalma között. Lehajolt, és kézbe vette a furcsa formájú fémdarabot. Egy darabig ide-oda forgatta, aztán belemélyesztette a fogát. Elégedett, kapzsi vigyor terült el a képén, mikor a nadrágja zsebébe süllyesztette az aranyrögöt.
 
***
 
Donát kéjes sóhajjal nyújtóztatta ki a tagjait az erkélyen, és élvezettel tűrte, ahogy a tavaszi szellő gyengéd ujjai végigcirógatják. Felvette az asztalról a drágakő-berakásos kupát, és jóízűt kortyolt a jégen hűtött nehéz vörösborból, melyet kizárólag neki szállítottak valahonnan az Itáliai félszigetről. Végigpillantott birtokán, melynek sötét erdősáv jelezte a határait valahol a látóhatár peremén, és elégedetten elmosolyodott. Nemrégiben még nem volt itt más, mint egy ugaron hagyott földek között terpeszkedő elfeledett várrom, de hála az ő állhatatos munkájának – és a befolyásának, amit a szerzetesi reverenda levetése után is sikerült megtartania -, mára gazdagon termő földek vették körül a kastélyt, melyet a régi épület helyére emelt. Jóformán eszébe sem jutott a férfi, aki palotája pincéjébe zárva megteremtette neki mindezt.
Vetett még egy pillantást a távolban hajladozó fákra, felhajtotta maradék borát, aztán büszke tartással visszavonult a hálószobába, ahol ágyasa sejtelmes homályba burkolózva várt rá a selyemlepedők között.
Sebastiano maga elé húzta a tálat, melyen még gőzölgött az egyben megsütött pulyka, ínycsiklandozó illatokkal töltve meg a barát szűkös, ám pompában nem szűkölködő celláját. A volt barát puszta kézzel esett neki a sültnek, émelyítő cuppanás hallatszott, mikor kitépte a pulyka szárnyát. A zsíros falatokhoz hófehér, frissen sült cipót falt, és az egészet jóféle, fűszeres borral öblítette le. Amikor végzett, alig szusszanásnyi pihenőt tartott, és már neki is kezdett a következő fogásnak.
Evett és ürített egész álló nap; elvégre ennek köszönhette az életét. Hiszen ő maga volt a Prima Materia: amit megevett, aranyként adta vissza fogva tartójának.
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához