LFG.HU

Rorimack
hírekCimkek
Mi vagyunk a zsoldosok 2007 5/3
Puhakalapos magánnyomozót berakni egy ízig-vérig scifi környezetbe: az ötlet egyszerű, mint a Kolumbusz tojása. A scifi amúgy is jó kapcsolatot ápol a noir-ral, úgyhogy igazából csak az a meglepő, hogy miért nem csinálta meg ezt valaki hamarabb?
Egy ilyen ötletből lehet remekművet írni, és lehet elrontani, lássuk, hogyan sikerül ez egy elsőkönyves írónak!
 
A könyv erős képekkel nyit. A szokásos noir-kliséken rögtön áthabzik a jövőkép. Egy jövő, ahol a hírek helyett már csak azok megzenésített változatát hallhatjuk, ahol az Inkvizíció szava a Törvény, és ahol egy rossz cselekedetünkkért cserébe pontokat vonnak le a karma-kártyánkról. A környezetben benne van az a vagány őrület, amely minta a kilencvenes évek elejének angol képregény-kultúrájából szivárgott volna át a regénybe: egy Chandler-sor találkozik a Tank Girllel, és máris itt van egy evolúciós terápiával fejlesztett kenguru-gengszter. Az óriásbébik mintha az A1 antológiából léptek volna ki: itt egy kicsit nagyobbak, de nem kevésbé romlottak.
 
Ami meglepő, hogy mindez egységes egésszé áll össze: nem válig önmaga paródiájává, egyszerűen összeérik, és az elegy legerősebb összetevője a designer drogokon és a társadalom nyakára szoruló, egyre totálisabb diktatúrán is átütő, megfáradt magánnyomozó-romantika. Természetesen gyilkosság történt, természetesen Conrad Metcalf, a nyomozónk, már hetek óta munka nélkül, természetesen semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik. A könyv jó négy ötöde ilyen: egy következetesen véghezvitt alapötlet, tisztességes iparosmunka, ahol a főhőst sokkal inkább saját története, mint a zsánerműfaj kliséi irányítják.
 
Jó, jó, első könyves írótól pláne, de jó könyvekkel tele a padlás. De van még hátra ötven oldal, és a szerző ezen az ötven oldalon olyat tesz, ami egyszerű jó könyvből zseniálissá teszi a művet: miután a végsőkig húzta a húrt, miután már ott vagyunk a megoldás közelében, egyszer csak vesz egy nagy levegőt, és szünetet tart, csak azért, hogy utána a befejezés úgy vágjon gyomorszájba, hogy magunk is csak levegő után kapkodunk.
 
Ez az új fokozat kíméletlen, megdöbbentő, húsba vágó – és még mindig egyben van a történet, sőt! Kapunk egy olyan nézőpontot, ahonnan nem csak a megbízás, de az egész világ is sokkal tisztábban látszik, habár ezt a tisztaságot nem köszönjük meg.
 
Így kell ezt csinálni, így kell zseniális könyvet írni!
 
Ha Jonathan Lethemnek mindez sikerült a fent ismertetett Gun, with Occasional Music-ban, akkor reménykedhetünk, hogy I. M. Brodnak (Szalai-Kocsis Tamásnak) is sikerül megismételnie a bravúrt. Az alapok ígéretesek: Brod az utóbbi időkben egyre hosszabb szövegeket tudott összegépelni, tavaly még bátorításra szorult (véletlenül éppen ő kapta az European Science Fiction Society Encouragement Awardját.), most meg már itt egy egész regény.
 
És a megvalósítással sincs gond, a regény hozza mindazt, amire a célközönség vár.
 
Elég elolvasni a Prológust, hogy megtudjuk, ki ez a célközönség: Brod (és/vagy az MU) világa olyan, mint egy sófoltos Akela-pólóban alvó kamaszfiú álma: a huszonkettedik században ismét rock szól a legmenőbb diszkókból, és kitalálták a tekko-gitárt, melynek rezgésétől bevadulnak a nők, és nekiesnek a férfiaknak. Kettőt lapozunk, és máris egy sátánista szertartás közepén találjuk magunkat, eredeti LaVey idézetekkel. Mondom, elég a prológust elolvasni, hogy tudjuk, mire számítsunk. Nem sok jóra.
 
A koncepció egyértelmű: Bogartot belegyömöszölni a MU világába. Az eredmény egyrészt azon bukik meg, hogy Brom egyszerre próbál cinikusan vagány és humoros lenni, ami valljuk be, nehezen megy, hogyha valakinek gondjai vannak a magyar nyelv fordulataival. Farkasszemet nézni például elég nehéz valakivel, akinek be van kötve a szeme, hogy csak a nyitómondatnál maradjunk.
 
A gépezet azonban, még ha döcögve is, beindul. Azt, hogy valami noir szerűségről van szó, onnan tudjuk, hogy itt is puffognak a klisék, leginkább csak kötelesség szerűen. Azt, hogy ez scifi, onnan tudjuk, hogy vágóhíd helyett turbovágóhíd van, a csomagmegőrzőnek meg plazmakulcsa. Vagy proton, vagy valami ilyesmi. Azt, hogy MU regény, na, azt meg két dologról. Egyrészt onnan, hogy lebombáznak egy sérthetetlen hercegi rezidenciát. Bevallom, kis mintából dolgozom, de mintha ez alapmotívum lenne. Másrészt pedig, hogy véletlenül se legyen következetes a kép, kiderül szerencsétlen nyomozónkról, hogy igazából japán jakuza-nindzsákat nyír ki puszta kézzel, kommandósokat tanít móresre, és egyébként is, keményebb mint brúszvilisz. Ilyenkor kezd el élni a történet, meg ha előkerülnek a puskák. Nagy puskák. Úgy is hívják őket, hogy biggán, szépen magyarul. Ezen kívül ez a történet akárhol játszódhatna, a MU címke talán csak arról gondoskodik, hogy ne teljesen névtelenül tűnjön el a süllyesztőbe.
 
Mindez persze érthető a választott közönség figyelembe vételével, de a hangulatot megöli. Mondjuk ugyanilyen hangulatgyilkos például az is, hogy lábjegyzetekben szerepel a szambó és az AC Milan, de az aikidó és a peresztrojka nem , hogy a szereplők kilencven százaléka ugyanazt a kínosan cinikus szöveget próbálja nyomni, mint a főszereplő. Na jó, lehet hogy hetven, mert vannak még sztereotip arabok, oroszok, meg lehet, hogy írek is. Ja, és a japánok, akik csak azért tűnnek fel háromszor, hogy mindháromszor pórul járjanak.
 
Főhősünk persze, miután végigverekedte magát a regényen, az utolsó pár oldalon még megpróbálja végigjátszani a kemény magánkopót, de itt sem megy neki. Viszont elkészült egy újabb MU regény.
 
Valahogy így kell egy jó ötletet megölni. Kár volt érte.
 
Jonathan Lethem
Gun, with Occasional Music
Tor, 1995
ISBN: 0 312 85878 7
 
I.M.Brod
Tüske a köröm alatt
Graal, 2006
ISBN: 963 06 0152 4
Ár: 2290 Ft

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához