LFG.HU

szab
ismertetőCimkek
szubjektív és elfogult  pályakép az új Hackett regény megjelenésének apropóján
 
Megjelent Brandon Hackett (Markovics Botond) “A poszthumán döntés” c. regénye. Ez önmagában csak egy egyszerű könyvhír, bár egy egységnyi cikknek elmegy, kell hozzá egy borító és egy fülszöveg, esetleg egy részlet (bár azt uborkaszezonban jobb kicsit később, külön cikk formájában elsütni.) Mivel viszont most nincs szándékomban ilyen objektív cikket összerakni, alább az olvasható, hogy miért is érdekes annyira a kezdőmondat, a lehető legszubjektívebb módon, úgyhogy akit ez zavar, ne mondja, hogy nem figyelmeztették…
 
Hackettet akkor ismertem meg, amikor még egy egészen más írói álnév alatt épp megjelentetni készült A negyedik gyarmat c. regényét az egyik hazai mamutkiadónál. Igazi “wannabe” író volt, nagy tervekkel, gondosan kiválasztott álnévvel (jó lesz majd később a külföldi megjelenéskor). Regénye egy hosszabb SF-kalandtörténet volt, amibe belegyúrt mindent, amit addigi SF-olvasói/rajongói pályafutása alatt magába szívott: Dűne, SW, űrhajók, energiakardok, mindenféle idegen fajok, elnyomók, birodalom, lázadás, szabadságharc, végül egy kockázatos bevetés, amin minden de minden eldől – és persze a jók nyernek, na meg van benne szerelem és minden, ami kell. Egyedinek maximum a keverék arányában volt tekinthető, illetve pár egyéb dologban, például abban, hogy a hősei már itt sem magányos kemény fickók voltak, hanem családos, családban létező személyiségek. Na meg az írói öntudat, ami már akkor is megvolt benne: nem is jött össze a kiadás a mamutcéggel, ami inkább csak zavaró tényezőnek tekintette a szerzőt a könyvkiadás szövevényes folyamatában, s stornózta az egészet, amikor túl sokszor kérdezett rá, hogy hol késik a megbeszélt szerződés.
 
Nem egy írói karrier ér véget ennél a pontnál, de egy igazi wannabe író ismeri a régi mondást: “ami nem öl meg, megerősít”. Őt nem ölte meg. Ha egy ilyen nagy kiadót is érdekelt a kézirat, akkor csak lehet benne valami, vonta le a következtetést, felállt, leporolta magát, s nekilátott újra. A régi álnevét is lecserélte, bár időközben publikált alatta egy thrillert, bevallottan csak mellékvágánynak szánva, hiszen Hackett – akkor már Hackett, a keresztszülő egy zenész plakátja lett – SF írónak szánta magát. És lőn – méghozzá hol máshol, mint a Cherubionnál, ahol néhány kivételtől eltekintve az összes jelenleg vitézkedő SF szerző elkezdte a pályafutását. Mivel a kiadó szokásrendje szerint (nagy)regény előtt ismertté kell tenni az új neveket az antológiákban, Hackett novellát is küldött be: ebből lett a Halhatatlan-ciklus. (Szintén egy örökzöld SF-téma.) Ami szintén bejött: az egy szem novella alapján bekérték az egész novellaciklust, s a Cherubion új szerzője, Brandon Hackett egyből az őt ringató antológia címadó írását mondhatta magáénak, egy egész novellaciklust, ami a kötet terjedelmének jelentős részét adta. Mi több, a következő szezonban egy Zsoldos Péter-díj is becsúszott az egyik novellára, a szerző szerint érdemtelenül. (Gonosz leszek: egyetértek vele. Viszont a további köteteken tagadhatatlanul jól mutatott a “Zsoldos Péter-díjas szerző új regénye” felirat.)
 
Innentől kezdve (2002) felgyorsultak az események. Megjelent önálló keménytáblás kötetként a Negyedik gyarmat, majd az Ötödik gyarmat, az első kötet trancsírozós változata. A lendületbe belefért még egy újabb, immár kisregény terjedelmű Halhatatlan-sztori, szintén címadó írásként és az eddigi (gyanítom, most már abszolút) legrondább Hackett-borítóval, majd jött a két féltégla vastagságú Erdőhold-kötet. Hackett nem csak szorgalmasan publikálta korábbi, és írta újabb regényeit (bő két év alatt 6+1 megjelent kötet, mert – hogy ne feledkezzen bele túlságosan saját univerzumába – egy Dark Space regényt is összehozott), hanem igen tudatosan építkezett is. A Halhatatlanos történeteket, a Gyarmatokat és az Erdőholdakat gondos tervezgetéssel, közös szálak felfűzésével alakította egy nagy hacketti világgá, három nem teljesen különálló történetfolyammá, amik a nagy fináléban találkoznak majd, és Mindenre Fény Derül Majd.
 
Nem tudom, hogy a legújabbkori SF történetben akad-e még ehhez a pályaívhez mérhető teljesítmény. Bő két év alatt a semmiből felépített egy magyar szerző egy saját világot, kötetszámra, terjedelemre, de még puszta súlyra is jelentős mennyiséget, a szinte menetrendszerűen megjelenő történetek folyamatos író fejlődést mutattak, és mindemellett igen sikeresnek is bizonyult. Rajongói oldalt hoztak össze neki, a könyvek fogytak, a kiadó várta az újabb és újabb féltéglákat, megmondhatta, hogy milyen legyen a borító (!), s szívesen írnám azt is, hogy a kritikai fogadtatás sem volt rossz, ha annak nagyobb hányadát nem én írtam volna, úgy meg mégsem elegáns. De nem arról volt szó, hogy valakit nyomtak valakik, adtak alá mindent, aztán azért jött össze: itt bizony önerőről volt szó, méghozzá sokszor (főleg eleinte) ellenszélben.
 
Kívánhat ennél többet egy SF író ma Magyarországon? Önálló, saját világ, jelentős számú publikáció, anyagi siker (ami azt jelenti helyi viszonylatban, hogy nem buktak be a könyvek…), rajongók, irodalmi díj… De Hackett számára ez nem volt elég. Illetve az volt: túlságosan is. S itt kezdett körvonalazódni a poszthackett döntés.
 
Emlékszem milyen görbéket írt le a saját műveiről való vélekedése, azt hiszem, ezt szóvá is tettem némi élcelődés formájában. Megjelenés előtt, amikor még csak készült, íródott, szerkesztődött az anyag: “ez jó lesz, sokkal jobb, mint az előző, amit ki lehet hozni, azt megpróbáltam, komolyabb hangvétel, nem szimpla űropera, nagy erkölcsi kérdések… stb.” Miután megjelent a könyv (gyakorlatilag mindegyiknél) jött az összeroskadás: “nem lett jó, nagyon sablonos, semmi csillagászat, a karakterek… a konfliktusok… na de a következő, maradok ebben az univerzumban, de ez már jó lesz…”, és így tovább. Egyébként tényleg jobb lett. Mindegyik regény továbblépést jelentett az előzőhöz képest. Hackett folyamatosan újabb és újabb kihívásokat keresett, tiltakozott (akkor még) az űroperai besorolás, a kalandregény jelző ellen, s lépett előre, vagyis inkább csak araszolt. Végül kijött az Erdőhold urai c. regény, megjelent a következő Hackett mű reklámja, a Halhatatlanok legendája is, ami készült szorgalmasan, talán félig meg is született – de a megjelenésre nem került sor. Sőt, Hackett három évre eltűnt a publikáló szerzők közül, s szép lassan a Cherubionos írói státusza is kámforrá vált. Meghozta a poszthackett döntést – a régi elmúlt, a szerző bebábozódott, hogy… Miért is?
 
Bevallom töredelmesen, egyrészről messzemenően tisztelem ezért, másrészről viszont nem értem. Wannabe íróként én szinte biztos nem hagynám ott a szekeret, ha annyira futna, mint Hackettnek futott az Erdőhold urai megjelenésekor. Sőt, nem is nagyon ismerek olyan szerzőt, aki otthagyná. Nem azt mondom, hogy nem akarnék fejlődni, megújulni, de ezt megpróbálnám megoldani a kitaposott úton, a kialakított és sikeres keretek között, folyamatosan publikálva, megtartva a közönség és a szakma figyelmét, besöpörve esetleg még pár díjat, sose lehet tudni. Mert három évre eltűnni, egy kiadót otthagyni, a rajongók, olvasók kezét üresen hagyni – kockázatos játék. Sőt, szinte biztos bukás. Ennyi idő elég ahhoz, hogy elfelejtsenek valakit, de kevés ahhoz, hogy valami mást építsünk helyette. Főleg úgy, hogy az űroperával végleg szakító és a hard SF felé tendáló írói profilt mindenki a régi alapján fogja megítélni, s valahol ezt is várják el tőle. Hackett mindezt vállalta, s ezzel végleg letisztult az, hogy mit is akar. Ha csak sikert, csillogást, jól menő szekeret akart volna, akkor most a ki tudja hányadik gyarmatos vagy milyen előcímű halhatatlanos regényt vehetnénk a kezünkbe, méghozzá valószínűleg egy nem is rossz regényt. Esetleg azon anyázhatnánk, hogy miért nem Hackett kapta a ZSP díjat, vagy hogy miért ő kapta, ki hol áll éppen. De ezek szerint nem ez érdekli. Komolyan gondolja, hogy minőséget akar írni. Persze mindenki ezt mondja, meg talán mindenki ezt is akar, de ki az, aki egy ilyen lépéssel bizonyítja, hogy tényleg? A poszthacketti döntésben benne volt az is, hogy Hackett mint író (vagy Markovics Botond, mint író, akármilyen névvel) nem jön vissza a pályára. Mert ez egy elég kiszámíthatatlan és hülye húzásokkal teli pálya. De visszajött.
 
A három év alatt megszületett, átíródott, béta-tesztelők által elolvasódott, kiadót talált, újra átíródott és megszerkesztődött A poszthumán döntés című regény. (A cím kicsit… furcsa, de hátha bejön.) Egy igazi Hackett írás. Ha valaki azt mondja rá, hogy űropera, kezeltesse magát. Ha nem talál benne izgalmat és kalandot, az is. Ez idő alatt valahogy szintetizálódott az, ami jó volt Hackettben (az epikussága, a családos hősök mozgatása, az erkölcsi kérdések, konfliktusok keresése és ábrázolása, a jól szerkesztett cselekményvezetés, dramaturgia), lemaradtak az űroperákból és a SF íróknál sokáig lappangó kamaszkorból származó klisék (Igen Brutális fegyverek és fajok, logikátlan fordulatok, stb), s végül, de nem utolsósorban gazdagodott a modern hard SF tudományos elméleteket és ezekhez kapcsolódó filozófiai kérdéseket felhasználó történetalkotásával. Hackett bebábozódott és most kirágta magát onnan: itt a könyv a kezünkben. A név maradt, az piaci érték ugyebár, de jó is így. Mert A poszthumán döntés olyan regény, amit egy régi Hackett olvasó is értékelni tud majd, de meglepő módon az is, akinek a régi Hackett nem jött be, talán nem volt elég komoly.
 
Nagyon érdekes dolog történt tehát, ezért is adtam neki ilyen esetlen elnevezést, hogy “poszthackett döntés”. Ráadásul nem csak érdekes, de jó is: vannak még tartalékok a sokszor leírt, megtaposott, egy az egyben lesajnált magyar SF-ben. Nem kell leírni még, ott az energia benne, hogy megújuljon. Nem minden borító űrszörnyes-lézernős, nem minden regény gyerekes párbeszédű trancsírozós – és nem minden szerző végleg elveszett. Valami elkezdődött, de legalábbis mocorog. “Még most is választhatok.” – írja a regény első sora, majd így folytatja: “Nem, ez nem igaz, már választottam.”
 
Én pedig elfogult, szubjektív és egyesek szerint bizonyára elvtelen baráti módon örülök neki.

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához