LFG.HU

Dirky
ismertetőCimkek
Két jelentősebb akadály merülhet fel egy sorozatba tartozó könyv értékelésénél: az egyik az, hogy nem ismeri az ember az előzményeket, míg a második, hogy ismeri azokat. Egy bejáratott márkanév eladhat egy gyenge könyvet is, elvégre kevesen hagynak ott egy írót, ha már a polcon sorakozik tőle 20-30 kötet. Épp ezért már egy ideje próbáltam helyet szorítani polcomon a következő Feist-könyvnek, annak ellenére, hogy a Sötét háború történetének első kötetét jóval kevésbé zártam szívembe, mint az író korábbi munkáit. Kesh intrikáit már a Vérbeli herceg lapjain megismerhettük, ráadásul Az éjsólyom röpte két újgenerációs szereplőjével – Tad és Zane -véleményem szerint maga az író sem tudott mit kezdeni, végig háttérben maradtak a cselekmény szempontjából. Így kíváncsian vártam, hogy a Sötét birodalom hogy is görgeti tovább az eseményeket. Azt kell mondanom, a kötetben megvan a lehetőség, hogy ismét életet leheljen a sorozatba – viszont önmagában véve korántsem tökéletes.
Kezdjük is a külalakkal, ahol szintén változások történtek. A kötet egyrészt keményborítós, másrészt némileg megnövelt formátumú az eddigiekhez képest – ez nagyobb betűméretet is jelent, tehát karakterszámra nincs nagy eltérés. Maga a külcsín ugyan dicsérendő, de két negatívuma mindenképpen van. A megnövekedett ár már a boltban jelentkezik, míg a geek-esztétikai problémát csak a könyvespolcon láthatjuk, mikor a kötet mintegy két-három centivel kilóg a többi közül. Nem teljesen értem, hogy miért éppen egy sorozat közepén kellett váltani, hiszen a szöveg mennyisége nem indokolja ezt, illetve a borítóterv is változatlan. Olvasás közben kevésbé találtam gördülékenynek a stílust, mint az író korábbi műveiben, de az angol szöveg ismerete nélkül nehéz eldönteni, hogy ez az eredeti változatra is jellemző, vagy csupán a magyarítás okozta. Azonban kétségtelenül akadnak furcsa megoldások és tévedések a fordításban. Az egyik főszereplő például “fél fejjel volt magasabb apjánál, aki 193 centiméter magasra nőtt”. Értem én, hogy rossz reflexeket váltana ki egy anatómia szigorlaton, ha az illető 6 láb 4 hüvelyk és fél fej magas lenne a leírásban, de talán nem olyan fontos mindent átváltani metrikus rendszerbe egy fantasy regényben. Egy másik alkalommal egy szegény őrmester kapja meg két hadosztály parancsnokságát, ami azért komolyabb hiányosságokat sejtet a parancsnoki láncban. (Cserébe a derék katonáé a kötet egyik szerintem legjobb, Rejtő Jenőt idéző beszólása: “Ha szabad ezt mondanom, egy kis gyakorlattal még remek őrmester válhatna önből. Szomorú látni, hogy tisztként kell elpazarolnia tehetségét.”) Egyszóval még egy végső átfésülés nem ártott volna a szövegnek, habár elgépelésekkel a magyar átlagnál kevesebbszer találkoztam.
Ami magát a tartalmat illeti, az előző könyvhöz hasonlóan számtalanszor találkozhatunk olyan részletekkel, amelyek már ismerősek lehetnek korábbi Midkémia-regényekből. Az első száz oldal alatt például hőseink kiirtják az Éjsólymokat (ha jól számolom, akkor harmadik alkalommal a Résháború óta), miközben egy barkochba során tisztázódik, hogy míg eddig az ellenség maga az elemi ősgonosz volt, most tulajdonképpen ennél is nagyobb a baj (ha jól számolom, ez is harmadjára történik):
 
“- Szörnyű fenyegetés közeleg, gyorsabban, mint sejtenéd, de…
- De mi? – kérdezte a varázsló.
- Ez nem az, amire gondolsz.
- A dasatik?
- Ők is érintve vannak, és bár jelenleg miattuk kell a legjobban aggódnod, egy sokkal nagyobb veszedelem húzódik meg a háttérben.
- A Névtelen?
- Annál is hatalmasabb.”
 
A felvezetés után tehát a szereplők egy csoportja eme fenyegetést próbálja megismerni, az előző kötetből megismert Tad, Zane és a hozzájuk csapódott Jommy megkezdi kiképzését, míg egy harmadik szálon az olvasó egy olyan szereplő szemszögéből ismeri meg a dasati társadalmat, aki a későbbiekben valószínűleg fontos játékos lesz. Hiába azonban a három párhuzamos cselekményszál, ha az elsőben lényegében nem történik semmi, a másodikban pedig a túl feszes tempó miatt nincs ideje az olvasónak megismerkedni az új szereplőkkel. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a rész csak azért van megírva, mert az író végre ráébredt, hogy csak kell valami szerepet adni a második kötet közepére Tad és Zane számára. A harmadik szál hasonlóan gyors tempója az idegen világ miatt kevésbé zavaró, bár az első két-három fejezet egyes részletei után nem lettem volna meglepve, ha a dasati díszletek közé véletlenül becsúszott volna egy Lloth-szobor vagy egy örökre karbonitba fagyasztott Salvatore-ügynök, kezében egy copyright-per beadványával (de van benne Patton-idézet is). A könyv utolsó hetven-száz oldalán végre beindul a cselekmény is, hogy egy-két meglepő (hmm…) fordulat után hőseink ismét levonják a konklúziót, hogy ha nem tesznek valamit sürgősen, akkor aztán legszerencsésebb esetben is minimum az általuk ismert világegyetem pusztul el.
Az előző kötet fő szálát elvarró első harmad és a kissé zsúfolt, mégis eseménytelen második harmad után tehát a könyv végére sikerült végre kialakítani valamiféle medret a leendő cselekménynek, amit persze aztán meg is kell tölteni. A Sötét birodalom hiába második tagja a sorozatnak, még mindig csupán felvezetés, és habár a regény eseményei alapján nem számíthatunk a sablonoktól nagyon eltérő végjátékra, remélhetőleg Feist tartani fogja az utolsó harmad színvonalát a következőkben. Azonban két, egymással kapcsolódó, tendencia megfigyelhető az író újabb könyveiben. Egyrészt minden sorozatban valami egyre gigantikusabb fenyegetés lepleződik le, a hangsúly a köznapi szereplőktől és eseményektől a Magic-szerű létsíkok közti harc és a mágikus hatalmasságok felé tolódik el. Másrészt, épp ennek köszönhetően kezdenek feltűnni a klasszikus Salvatore-betegség jelei, miszerint egy adott regényalak halála abszolút nem jelenti azt, hogy attól még ő ne lehetne központi alak a következő két kötetben – a Sötét birodalom néhány szereplője már lassan pertuban van Lims-Kragmával. (Szerencsére néhány jelenet és pár elejtett utalás azért azt sugallja, hogy nem leszünk személyes dráma híján a következőkben.) Az eddigi Feist-regényekben érezhető volt, ahogy telik az idő és lassan homályos legendává válnak a régebbi események, kiöregednek az egykori hősök, míg most Sötétmocsárffy Erik egy apró vendégszereplésétől eltekintve csak egy-két elszórt mondatot kapunk Midkémia történéseiből. Feist-rajongók persze ne hagyják ki ezt a kötetet sem – de véleményem szerint ez a sorozat már nem nyújtja ugyanazt a színvonalat, mint a Szigetkirályságot központba állító régebbi könyvek. A Sötét háború végeztével érdemes lenne visszatérni esetleg a Törött korona által abbahagyott történethez, mert ez az új irány talán olvasható könyveket eredményez még egy darabig – de valahogy már nem az az “igazzy” Feist.
 
Dirky
 
Raymond E. Feist
Sötét birodalom
Fordította: Lassu Tamás
Beholder kiadó, 2007
Ár: 2998 Ft

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához