LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

Néha érdemes körbenézni az embernek a könyvesboltban, főleg a kevésbé ismert szerzők között; igen kellemes meglepetésekben is része lehet, ha átnézi a kínálatot. Itt van például ez az Egy ékszer, egy város, ami egy sorozat első kötete, és amelyről a hátoldalán található ajánlószöveg azt közli, hogy “Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb fantasy regénysorozatának nyitó kötetét tartja kezében az Olvasó.” Mi mást tehet ilyenkor az Olvasó, minthogy leveszi a könyvet a polcról, megveszi, hazaviszi és elolvassa? És aztán elmereng egy kicsit.

 
 

Tudtam, hogy gondok vannak a fantasy regénysorozatokkal, de hogy ekkora szarban van a kategória, azt magam sem hittem volna.

 
 

“Az úrnő nehezen pihegett a takarók alatt. Akárha tűpárna esett volna rá, úgy festett az arca.”

 
 

Jó, nem állítom, hogy olyasfajta klasszikussal állnánk szemben, mint a Fekete Lovag Legendája. Emlékeim szerint ez a könyv csak a 48. oldal környékén fordult ki először a kezemből, mikor a tökaranyosrendesokosbátorifjú főhős – miután gondolati erejével darált be kilőtt nyílvesszőt, rendezett le lovas ficsúrt (a lovas ficsúrok lerendezése lassan toposszá válik a kínosan rossz fantasy irodalomban), hogy megmentsen egy őzikét – nekiáll hetyegni a cukipofa, szintén vadászó grófnénivel. Idáig csak szimplán rossz és széteső volt az anyag, mintegy elaltatva az ember éberségét, hogy aztán üvöltő röhögéssel taszítson az izgalmas fantasy regénysorozat legmélyebb bugyraiba.

 
 

Aztán valahogy belefásul az ember, bár tény, hogy a következő alkalommal szintén a grófnéninek volt jelenete, mikor ismét kizuhant a kezemből a könyv. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek kizárólag arisztokráciaellenes neveltetésem az oka, nem. Hajlamos vagyok feltételezni, hogy a regény lehetett az oka a dolognak.

 
 

“Mihelyt kikerültek a kapuőrök látóköréből, kísérőjük – a sánta, vén koldus – varázslatos átalakuláson ment keresztül. Villámgyorsan kiegyenesedett, és abbahagyta a sántítást. Tagbaszakadt, mord ábrázatú férfi volt, de öregnek nem öreg.”

 
 

A könyv kinézetéről sokat nem lehet elmondani: van rajta borító, belül az oldalak meg vannak számozva, a szöveg külalakján meg esetleg elsóhajtozik valami tördeléshez értő valaki, nézzük inkább a tartalmat.

 
 

“- Tűnj már el! – kiáltott a lidércre. – Mért nem menekülsz? Takarodj!

 

- Kruuuúviuviuviuuuuú! – felelt panaszos hangon a szörny.”

 
 

Nos a stílus azért hozza a pocsék fantasyk alapjegyeit. Ott van például a kifejezéshasználat: az autentikusan archaizálónak szánt (többnyire sikertelenül) részek mellett nem túl passzentosak a “marha erős” vagy a “standja” jellegű gyöngyszemek. (Néha az az érzésem, hogy a szerzőnek a szavak értelmezésével is gondjai vannak, ezért dob valaki horgonyt egy ablakpárkányra, hogy felmászhasson.) A szereplőket nyelvezet alapján képtelenség megkülönböztetni egymástól – talán még egy őrmester gyerek van, aki káromkodni próbál, az Olvasó meg csodálkozik, hogy miért nem röhögik ki a teljesítménye alapján a körülötte állók. Plusz az sem sokat segít, hogy a valószínű főszereplőn kívül (nehéz eldönteni ebben a dzsumbujban, de ha főszereplőnek nem is, irritáló kutyás kiscsákónak azért nevezhetjük), még legalább két másik fazont is Thomasnak hívnak.

 
 

“-Albert! Ian! – osztotta ki parancsait Tigris. – Ti vagytok a lidércügyelet! Összpontosítva fogtok aludni! Ha fantomok vagy egyebek bukkannak fel, Peresz és Laertes a tartalék! Ha komolyabb a probléma, azonnal keltsetek fel! Megértettétek?”

 
 

Természetesen az alakokat nem csak nyelvezet alapján nehéz megkülönböztetni. Nagy rahedli szereplőt vonultat fel a szerző, nevek garmadája sorakozik a könyv végén hét oldal hosszan a személynévmutatóban – de tulajdonképpen fene se érti, minek. Hol itt, hol ott kapdos bele a cselekmény pár megjegyezhetetlen nevű lúzer akciózgatásába, hogy aztán tovább is ugorjon valahova máshová. A szerző próbálja ugyan nagystílűbbé tenni az eseményeket, hogy az Olvasó átérezze az átérzendőt, de nyelvi szegénysége és hiányos kifejezéstára alapvetően gátolja szándékában.

 
 

“Dern, a törpe arcán valami megnevezhetetlen iszonyat jelent meg, rémült szemében elképzelhetetlenül összesűrüsödött a félelem. Velőtrázó üvöltést hallatott, és villámsebesen eltűnt a bozótban. Többé nem is mutatkozott.”

 
 

És ha már nyelvezet… nos igen, a párbeszédek rettenetesek. Részben nem nagyon többek vatta-szerű lapkitöltőnél, részben meg olyan szinten hiteltelenek, hogy minden, talán véletlenségből bíztatóan felvázolt szituációt azonnal kiherélnek.

 
 

“-Megvívtál azzal a nagy marha emberrel? Hiszen az majdnem akkora, mint egy felföldi medve!

 

- Nem sokkal lett kisebb! Csak ennyivel! – és a két ujja között megmutatta.

 

- És aztán?

 

- Naponta jött egy lovastiszt, hogy párbajra hívjon.

 

- Kiálltál velük?

 

- Nem.

 

- Féltél tőlük?

 

- Az nem derült ki.

 

- Hogyhogy?

 

- Mert visszaléptek.

 

- Mind?

 

- Mind.

 

- Mondtál valamit nekik?

 

- Igen.

 

- Mit?

 

- Mindnek ugyanazt.

 

- Mit?

 

- Azt, hogy két helyen fogom őket megvágni.

 

- Hol?

 

- Az egyik az orruk hegye.

 

- Hát a másik?

 

- A másik lényegesen lejjebb van.”

 
 

Fentiek egy apró részlet egy kábé öt oldalas, hasonló stílusú csévelyből. Az első mondat a grófkisasszonyé. 

 
 

Cselekmény szinten sem erős az alkotás. Amennyiben valami új sztorielem bukkan fel, mérget vehet rá az ember, hogy három-négy oldalon belül rövidre is lesz zárva. A nimfa-néni közli a szereplővel, hogy ne nyissa ki a távollétében aztabizonyosajtót? Naná, hogy két perc múlva már nyílik az ajtó. Kiderül, hogy a rohadtfontos korona ékköve miért rohadtfontos? Naná, hogy a következő pár oldalon már meg is van környékezve a gonoszcsászártestvér, hogy adja át.

 
 

Nem tudom eldönteni, hogy pusztán a szerző helyezte ilyen mélyre gondolatban az olvasók koncentrálóképességével kapcsolatos elvárásait, vagy inkább az írás volt ennyire ötletszerű. Inkább az utóbbi felé hajlanék, mert az előző némi koncepcionális döntést/tudatos tervezést feltételezne a részéről, ez meg az erősen gányolt cselekmény alapján nem lehet erős oldala.

 
 

“Igen, Talla, ez ő! Megillet a jutalom! Hogy is jövendölte Danno Shirgith, a Nagy Delsh Mágusa? A mai naptól számított tizenkét esztendő múlva! Akkor újra eljövünk, Talla! Újra eljövünk, és a miénk lesz ez a város! Miénk lesz a város, és minden, ami benne található. Még az is, amiről a város lakóinak sejtelmük sincs! Én mondom ezt, Quandom Ötödik Nagymestere a Nagy Delsh időszámításának 1076. évében!”

 
 

Leírások tekintetében sem nehézsúlyú a darab. Részint ugye itt is hiányosak a nyelvi eszközök, részint meg nem is nagyon bajlódik a részletekkel a szerző. A harci ismertetők meg mintha valami erősen mágusízű játékülés krónikái lennének, ahol izzadó tenyerű játékosok mesélik egymásnak, hogy időzíti halálos precizitással a mittoménki a mittommijét a mittoménmi ellen. Vagy valami, de tényleg, az ember csak lapoz, lapoz, konstatálja, hogy igen, itt most valaki harcolt, igen, diadalmasan egymásra kacagnak, következő fejezet, eddig sem történt semmi, hátha most majd…

 
 

De nem, semmi, és ilyenkor már csak a szándékolatlan poénokon való röhögés, meg a fura asszociációk maradnak.

 
 

“— Elmehetsz, fiam! — intett a gróf kimért ridegséggel. Míg a titkár ijedt képpel elvonult, Edgar Le Rond gróf, Shordon újdonsült kormányzója azon törte a fejét, mit tesz

 

ilyenkor egy shordoni kormányzó. Kell-e valamilyen különleges intézkedést hoznia ilyen istencsapása idő esetén? Vajon mit tenne most az előző kormányzó? Az előző kormányzó! Mi történhetett Palagre gróffal? Milyen betegség vitte el harminchét évesen? Apropó, mi is van a feleségével? A kormányzó erőteljes mozdulattal megrázta a keze ügyében levő csengőt. Bűntudatos képpel osont vissza a titkár.”

 
 

Fenti részlet elolvasása után például nem csak nekem jutott eszembe Frank Drebin a Csupasz Pisztolyból. Nem tudom, miért.

 
 

Meg hát ott van például a törpe, akit Knutnak a Medvének hívnak. Jó, legyünk nagylelkűek, ez talán szándékos poén, bár a szakállas jegesmedvebocs képe elég hatékony anti-fantasy hangulatot kelt az emberben.

 
 

“Claudia úgy surrant ki a teremből, hogy pillanatnyi hűvös légáramlaton kívül semmi egyéb nem maradt utána.”

 
 

Érdekes és merész ötlet regénysorozatot tervezni, mikor annak első kötetéből – alapos szerkesztői húzások és némi tömörítés után – körülbelül egy közepesen rossz, befejezetlen novellát lehetne kihozni. Nem kizárt persze, hogy a későbbi kötetekben begyorsul a cselekmény, megtalálja a hangját a szerző, megtanul írni, támad egy-két ötlete is, és magabiztosan eléri a “szimplán érdektelen”, vagy – bár ez már kissé valószínűtlen – a “elolvasás után nem érzem elpazarolt időnek” kategóriát.

 
 

Kruuuúviuviuviuuuuú!

 

Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://karcolat.hu/node/2828]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához