LFG.HU

Olaszki Tamás
novellaCimkek
Eső ködében
elfátyolozott Fudzsi
- mennyi rejtelem!

Matsuo Bashô

 
Katsuro akkor sem sokat óvatoskodott, ha a dolga nem volt éppen sietős. A forró nyom kihűlt a friss hó alatt, nem árulta el, merre tartott a keresett terepjáró. Így aztán most mindent kipréselt motoros szánjából. Kegyetlen hajcsárként húzta tövig a Yamaha gázkarját; kilencven lóerő visított fel alatta, és a gép végigsöpört a fehér völgyön.
Ezúttal a Sasakura bérelte fel. Elektrotechnikai óriáscég, mely egy mérnöke ügyében nyomoztat. Fontos a cégének, így hát nem is akárkire bízta a keresést. Katsurót a legjobb fejvadászként tartják számon. A mérnök két napja tűnt el, a hatóságok pedig már mindent tűvé tettek az emberlakta területeken. Őt nem érdekelte a kopók véleménye, pancserok szavára nem ad, kizárólag saját informátorokkal dolgozik.
Veszett sebességgel száguldott felfelé a Hosszú Pálya néven ismert lesiklón, mely a hegyoldal alsó részén burjánzó erdők egyikét vágja ketté. A fenyvesek csak feljebb kezdődnek, a fák mozdulatlanságba dermedt tekergése itt kopasz ágakat és gyökereket fed fel. Közelebb húzódott a jobb oldalhoz. Mintha egy táblát látott volna az egyik fatörzsön. Visszavette a gázt, hogy kivehetővé váljon a felirat.
“Kérem, gondolja meg!” – pillantott meg egy másikat. Hát persze,gondolta, az öngyilkosságok miatt. A pancserok azt gondolják, bárki meggondolja magát, ha buta kis táblákat szögeznek a fákra. Tudta, hogy az itteni erdőség Öngyilkosok Mekkája néven ismert, évente vagy nyolcvan testet találnak a hegyen. Na persze, egyikük sem dolgozik mérnökként a Sasakuránál, morfondírozott. A tag kőgazdag, a saját luxusvillájából indult tegnap este. A kommunikátor a fejvadász fülébe reccsent. Yumiko sosem késik az információval.
- Nem volt egyedül. Két személy volt vele. Egy férfi, és egy nő. Fred Williams és Nelycia Hall. Múlt szerdán landoltak Tokióban. Mindketten amerikaiak. A férfi kerttervező. Seliói születésű. Harminckettő, barna haj, kék szem. Száznyolcvanöt magas, átlagos testalkatú. Nyolc évig volt James Anderson padtársa, később üzlettársak. Háromszor nyaraltak együtt. A nő festő. Placegate-en született, Seliótól ötven kilométerre, nyugatra. Huszonnyolc, fekete haj, barna szem. Százhetvenöt magas, vékony testalkatú. Egy éve ismeri Fredet. Az aktáit feltöltöm a többi közé.
Robogott felfelé a felvonók drótpályái alatt. Mintha tudta volna hová tart. Hódűnék, majd fenyvesek közt vezetett az útja egyre feljebb, míg végül az acélhuzalok elmaradtak mögötte.
Egy órával később még veszedelmesebb tempót diktált. Még feljebb! Az erdész, akivel nemrég találkozott, kinyögte végül, hogy egy szürke dzsip hajtott itt át tegnap este.
- Őrültek! – visszhangzottak a fejében az erdész szavai – Felfelé tartottak, pedig dörgött!
A motorszán talpai szűzhavat hasítottak az ismeretlen tájon, a fehérséget csupán néhány szikla, a hó alól kikandikáló vulkáni kőzet, és a távolban felkomorló, ködökbe burkolózó roppant orom törte meg. Katsuro maga mögött hagyta az emberlakta vidéket, a yamanakakoi síparadicsomot, és a kegyetlen meredélyek rejtelmes csendjébe jutott, hol csak a végletekig hajszolt motorszán vert visszhangot. Nem tudta, hogy hová tart, csak ösztönei súgták az irányt. Megáll majd, ha a gép szilánkokra törik a láthatatlan köveken. Ha kifogy az üzemanyag, futva folytatja. Végül úgyis megtalálja őket. Ő mindig megtalálja.
Dideregve, vacogó fogakkal hunyta le a szemét. Odakint szél fütyült a fekete éjben, jéggé dermedt szellemek földje ez, hol a sátrat felverte. Átkos fuvolaszó, bárcsak beszélhetne! És valóban, gondolta Katsuro, mintha szavak sejlenének az akkordok között. Talán a halálon túlról szólnak. Elmondhatnák miként tűnt el nyom nélkül James és két barátja? Beszélnek, vagy álmodik már?Katsuro fejében fáradtan lebegtek a gondolatok. Nem fésülheti át századszorra is a rengeteget. Bárcsak már reggel lenne! Itt nyugalmas álmot nem hoz az éjjel.
Végül mégiscsak álomba merült.
 
“Végre szabadnak érzem magam! Nincs több szarrágás Peettel és a többiekkel, a saját utamat járhatom.” – olvasta Fred régi cimborája lendületes, cirkalmas kézírását a levélben, melyet az aznapi postával vett kézhez.
“Selio számomra már összefonódott az elveszettség érzésével, nem bántam meg, hogy eljöttem. Öregem! A többiek el sem hinnék, hogy milyen dolgokba csöppentem, hogy magángéppel jártam be keresztül-kasul Ázsiát! Úgy ám! És a pénz? Több mint képzelnéd. Sőt, van itt még néhány másodlagos juttatás, és a találkozás Mason Tristannal, a Sasakura kreatív koponyájával. A cég szabadkezet adott neki, hogy befutassa a termékeiket előbb Európában, majd az Államokban is. Nem mondom, meg is találta a módját! Ennek pedig én is részese leszek, mint a mérnök, aki a legjobban ismeri az európai ízlést.”
Fred a fejét csóválta. Nahát, James! Öregem! Nemrég még csak a karaoke bárok jutottak neked Tokióból, gondolta. Végigfutotta a levelet, és elmosolyodott pedáns rendezettsége láttán. James vigyázni szokott, mikor Frednek ír levelet. Tudja, milyen érzékeny a retorikára. Fred ugyan kerteket épít, de csak hogy valamiből meg is éljen. Ám ha valaki végigtekint a dolgozószobáján, rögtön feltűnik neki a kertészekre nem jellemző könyvek sokasága. Főként az antik darabokat tartotta nagy becsben. Régebben publikált is, végül aztán rá kellett jönnie, hogy nehéz íróvá válni másodállásban.
Két hét telt el a levél érkezése után. Fred egy szót ízlelgetett a száján - “Sasakura”. Megfogtad hát az isten lábát, tűnődött. Szép, hogy gondolsz rám! Még repjegyeket is küldtél, két főre. Első osztály, ahogy az dukál. Sebaj James, én is hozok valamit, amitől leesik majd az állad, gondolta, és a szája mosolyra húzódott, mikor oldalra fordult. Nelyciához hasonló nővel még sosem hozta össze a sors. Félig-meddig már elhitte, hogy szép nő nem lehet igazán okos, és okos nő nem lehet igazán szép. Ő viszont álomszép, briliáns elme, és ami a legfontosabb: mentes az allűröktől.
- Nézd Fred, olyan gyönyörű! – kiáltott fel Nelycia, és az ablakra mutatott. A gép cseppet sem rázott. A férfi az alájuk terülő tájra meredt. A látvány hipnotikus ereje percekig az ablakhoz szegezte. Magasztos látvány a Fudzsi hegység. Fellegekbe törő óriás! Egyszerre gyújtott benne félelmet és áhítatot. Vonakodva közeledett feléjük, mint az igazán hatalmas és távoli dolgok, pedig gyorsan haladtak. Kristályszín ormát ködök takarták, mintha pusztán jóindulatból be akarnák fedni, mert nem való emberi szemnek.
Miután leszálltak, Fred diadalittasan nézte a barátja ámulatát. Sosem tudta eldönteni, hogy Nelycia mivel gyakorol hatást az első pillanatban. A látványával vagy a hangjával? Delejező angyali dallam! Igen, James, nézd csak őt azzal a vadászkutya-nézéseddel! Ő az én kedvesem.
Hetek teltek el, és ők hárman bejárták Tokiót, a forgatag várost, ahol ha zöldre vált a lámpa, ezerötszáz járókelő célozza meg az úttest másik oldalát. Arcok százezrei, hömpölygő áradat, villódzó reklámfilmek kockái. Üveg és acél, aszfalt és benzingőz, emeletek véget nem érő sora a liftek vezérlőpanelén. A legmodernebb technikai társadalom bűvöletbe ejt évezredes, fennkölt eleganciájával, és béke uralja a japánkertek teaházait, bambuszhidak alatt nyugvó vizeit. A város erőszakos lüktetése dobol az éjjelek zakatoló, éneklő-dübörgő, sosem nyugvó óráin. Tokió, ahol Jin, a külső örvény és Jang, a belső csend egyazon helyen fonódik össze.
Ahol James igen sokat elért, és milyen rövid idő alatt! A Sasakura mamutvállalat vezetőjének jobb keze és bizalmasa lett. Állófogadások sora, hangversenyek, jótékonysági és zártkörű rendezvények, ahol a sok ezer egymásba gabalyodó utca, százemeletes toronyházak végtelen áradatának népségéből csupán egy kevéske képviseli magát. Ők, Tokió felső tízezre hajlongtak előttük, feszülő drága öltönyökben, szmokingokban és bundákban.
Több száz begyakorolt, merev mozdulat, melyek legalább olyan idegenek Fred számára, mint amilyen messzire került James a karaoke bárok füstös-zajos, egyszerű légkörétől. Fred tudta, hogy Tokióban tehetősnek számít az, kinek saját lakása van, melyen senkivel sem osztozik. Viszont nem gondolta volna, hogy régi jó barátja James, már egy gyönyörű kúriát is birtokol ebben a városban, személyzettel, saját halastóval. És sofőr vezeti az autóját. Amilyen sivárnak, mesterkéltnek látta Fred a bájolgó társulatot, olyan sok tartalommal töltötte meg Nelycia mindennapjait, hogy sötétített üveg mögül, fűtött bőrülésekből szemlélhet egy társadalmat, melyre ezúttal ő nézhet le felülről.
Fred egyre gyakrabban hozott fel olcsó kifogásokat, hogy távol maradhasson. Szemébe ötlött Nelycia túláradó lelkesedése, mely csak akkor mutatkozott, mikor James is jelen volt. Mikor legyőzte a késztetést, hogy vak legyen meglátni bizonyos jeleket, könnyebb volt felfedeznie a visszafojtott szikrát a régi barát szemében.
A visszautat tervezték, mikor James újabb meglepetéssel állt elő. – Irány a természet! – rendelkezett, és a sofőr azonnal indított. Tokió őrült nyüzsgése alábbhagyott a szélvédőn túl, amint a limuzin áthajtott a külső kerületeken, és a város széle felé tartott. Majd a város külvárosba váltott, és a hivalkodó reklámok helyét elhanyagolt bérházak vették át, melyek magukon hordozták a lezüllés jeleit. Az utca népe már nem ugyanazokból a mindig siető üzletemberekből és -asszonyokból tevődött ki, mint a Ginza derekán, közel az óvárosi pompához.
James folyton viccelődött, és Nelycia folyton nevetett, ám így sem sikerült kiderítenie, mi célja e városon kívüli barangolásnak.
Fred hallgatag maradt. Már az sem érdekelte volna, ha James saját űrhajót villant elő, kilövi magát a csillagok közé Nelyciával együtt, és végigkefélik az univerzumot, majd pályára állnak a Szaturnusz körül, hogy lenyomjanak még egy menetet. Már csak az érdekelte, hogy a gépe mielőbb felszálljon pár nap múlva, és véget érjen az egész. Jelenetet nem csinál, ő nem az a fajta! A kép már így is, úgy is összeállt. Anno, mikor Selióban találkoztak, a nőnek elapadtak a megrendelései, és a helyzet azzal fenyegette, hogy a lakását is elveszíti. Fred biztos volt benne, hogy a nő már felállított magában egy teóriát, melyben helyet sem kaphatnak az anyagi tényezők, és készen áll, hogy megvédje, tántoríthatatlanul, mint egy anyatigris. Ez is a protokoll része volna. Csak szavak! Mostanra hát kinőtte őt, a kisvárosi senkit. Mi értelme még a színjátéknak? James szebb nőt úgysem talál, Nelycia pedig gazdagabbat nehezen foghatna magának. A tájat szemlélte inkább. Odaát, a sötétített üvegen túl eltompult a külvárosi régiók sivársága, zaj nélküli szűrt kép lett csupán, mely ismét James kiváltságait juttatta eszébe.
A város déli pereme magáénak tudhatta egy modern metropolisz minden mocskát. Sikátoraiban sötétlő árnyak mozdultak a szemétrakások között, rongyokba burkolt alakok botorkáltak, kormos képű gyerekek szaladtak az utcán. Törött ablaküvegek mögül ismeretlen szemek leshettek rájuk. Az elveszettséggel elegy veszély érzése, mint súlyos aroma párolgott elő a düledező épületek dohos falai közül, és a vastag, hővédő üvegen keresztül is érezhető maradt. Nelycia hangja itt elhalkult. Felfogja a peremkerület drámáját, gondolta Fred. Tán épp ilyen drámára cserélné az életét, ha nem helyezkedne ügyesen.
A bérházak sora megritkult, majd véget ért. Helyükbe a tél mezítelen erdei úsztak. Mindhárman csodálattal nézték, mert a rengeteg csupaszon is gyönyörű volt. Valamiképp túlságosan zegzugos, túlságosan mesés rengeteg, mely körülfogta a távolban magasló Fudzsit. Odafent sötét fellegek araszoltak, összegyűltek az ég nyugati szegletén. Fred elmélyült a tájék lehangoltságában, mintha tükörbe nézne, mely saját belső képét veti vissza. Egy antik világot idézett a látvány, melyet gyakran álmodott meg ódon könyvek fölött merengve. Rejtélyektől terhes zegzugok világa ez, melyben gyilkos, fekete fátum lappang a szavak fennkölt művészete mögött. Sötét romantikusok árasztották el a tudatát szavakkal, melyek két évszázadnyi távlatból hoztak valamiféle szemfényvesztést, melyet most a meztelen erdőre boruló alkony támasztott fel.
Látta, miként törik béklyóba az alkony tüzét a fellegek. Miként a tájék acélszín, gyászos fátyol mögé rejtezik, mely ezernyi misztériumot bújtat a fák között. És érezte, hogy mihelyt az ég feldördül, rejtélyek miriádja ver visszhangot a csupasz ágak sűrűjében és előttük, a be nem látott úton, mely kába óriáskígyóként tekergett és fúrta be magát mélyebbre és mélyebbre a fenyegető ősfák közé. Így sejtette meg, hogy baljóslattól terhes a lombok közt fészkelő szürkület, és riasztóbb képet fest, mint a züllő város minden szennye, mert az ember ura lehet a városnak, ám e rengeteg ismeretlen évezredek fanyar szorongását szívja magába a földből; hatalmak jelenléte sejlett elő, félhomály, mely messze vénebb az Embernél.
A limuzin zötykölődése felrázta a bűvöletből, mikor behajtottak egy pompás birtok vaskapuja alatt, és a társaság megérkezett James eddig titokban tartott kastélyához, mely egyébiránt a béke szigete lehetett, távol a városi zajtól, a Fudzsi lábánál.
Megittak egy pohár whiskyt a keleti szárny társalgóhelyiségében, mely időnként villámok lidérces fényében fürdött. Odakint, az északi fal panorámaüvegén túl vihar tombolt, vadul doboltak az esőcseppek, az égzengés pedig, ha feldörrent, alapjaiban rázta meg az épületet. A fel-felvillanó fény kapálódzó, göcsörtös ágakat rajzolt az üvegre, melyek mintha valamit megkaparintani igyekeznének. A kandalló pattogó tüze mégis békét hozott idebentre, védelmező világossággal vonta be a falak faborítását és a bútorokat.
A felszolgáló újabb italokat hozott, de Nelycia észre sem vette az előtűnő, néma alakot. A festmény kötötte le a terem ablakkal szemközti falán.
- Hokusai. Japán festő, elég híres – mondta James, és a nő csak most vette észre, hogy a férfi régóta mellette áll.
Elég híres, gondolta magában Fred egy díszes díványon ülve, és James felé fordult. Te kis majom! Egy festőnek mondod ezt Japán egyik legnagyobb festőjéről?
- Mi a kép címe? – kérdezte a nő
- “Kinek árnyalakja átsejlik az idők szövetén” – mondta James elmélázva, miután a keret alatti japán írásra meredt.
- Ezt még sosem láttam, pedig szinte mindet ismerem – mondta kis késlekedés után Nelycia – Ijesztő képei vannak, igazi legenda. – Nem tudta megmondani, hogy miért, de ezt a képet különösen sötétnek látta, és a címe is nyugtalanította.
- Legenda… Abból bőven akad itt a Fudzsin – vetette oda James
- Miket beszélnek? – kérdezte a nő
- Babonás ostobaságokat! Hogy Hokusai megőrült, éppen ezen a hegyen, és hasonlók.
- Azért az tény, hogy ez az öngyilkosok hegye – szólt közbe Fred. Nem is azért, mert érdekelte a téma, inkább csak hogy észrevegyék, nincsenek négyszemközt.
- Az, persze! Túl közel vannak a városszéli nyomornegyedek. Onnét ide, az erdőbe jönnek meghalni.
- Más hegyek körül is vannak városok és nyomornegyedek! Miért pont itt regisztrálnak évi nyolcvan öngyilkosságot? Ráadásul a nagy részük nem helybéli elkövető – vágott vissza Fred.
- Ugyan! – harsogta James. – Azt is beszélik, hogy a Fudzsi gonosz, de csak vihar idején van ébren. Ez is igaz lehet, mi, Fred?
Fredet valamilyen belső késztetés ösztökélte, hogy mindenáron ellentmondjon.
- Legendák sem nőnek csak úgy ki a földből! – válaszolta – Ha valamit nem ismersz, az még nagyon is létezhet!
Frednek feltűnt, hogy Nelycia mit sem hall a vitából. Csak a képet nézte a falon. Ő is közelebb lépett, hogy szemügyre vegye. Amit látott, azt az általa oly jól ismert költészet sem fejezhette ki. A Fudzsi, mint a megérthető síkokon túli idő- és térörvénylés rettenetes kapuja; elmosódó, a téboly országának pille képzetei, és e képzetek letaglózó hatalma lappangott mögötte. Volt valami a bércek és völgyek fekete vonalai közt, ódon rejtelem, melyet művészi jelentésében nem érinthetett meg, de megérteni sem merne soha, és attól félt, hogy ha a kép festője értette, akkor valóban elhagyta a józan esze.
 
Katsuro újabb ötven kilométert tett meg, mire keréknyomokra lelt a fagyott földben. Egyre nehezebb terepen követte, végül rábukkant a dzsipre, de abban sem élőt, sem holtat nem talált. Másodjára járta be a környéket. Szisztematikusan, mint egy gép. Bejárja majd tizedszerre is, mindig nagyobb területen, amíg nem talál új nyomokat. Közel járt a csúcshoz. Az eléje tárulkozó mesés látképre pillantott. Francokat érdekli! Kilégzés a belégzés után. Méter, méter után. Még ma elvégzi, amire szerződött.
Másfél óra keresés újabb eredményt hozott. Még szerencse, hogy a Sasakura valóban csúcstechnológiát gyárt: a megtalált hangfelvevőn a cég emblémája díszlett. Meg sem kottyant neki egy kis hólé.
Visszaült a motorszánra, előkapta a kommunikátort. Bluetooth aktiválva. Csatlakoztatva. Memóriakártya fő és alkönyvtárak. Másolás. Csatolás és továbbítás. “Elemezzétek ki!”- írta a csatolt file mellé. “Egy órád van rá, Yumiko.”
Száznegyven megabájt levegőbe pumpálása Tokió mellett pillanatok műve. Üzenet elküldve.
A fejhallgatóra csatlakoztatta az eszközt. Lejátszás. – Működj te kis vacak, halljuk, mi történt itt tegnap éjjel! – suttogta magának.
 
Fred már bánta, hogy ilyen tántoríthatatlan volt a vitában. Menjünk fel a csúcsra, és rántsuk le a leplet a helyiek mumusáról! Oké, jól hangzik, de ki gondolta, hogy James komolyan képes lesz elindulni. Briliáns! Sajnos elég részeg volt már ahhoz, hogy beleélje magát e gyermeteg kalandba, de ahhoz még elég józan, hogy bepakoljon a terepjáróba, és nekivágjanak az útnak. Persze, hogy Nelyciáról szól ez is, gondolta Fred. James most nyilván azt képzeli, hogy ő a szellemvasút vezetője, aki átkalauzolja a nőt a rémségek barlangján, és ezért hősi érdemrend jár neki. Fintorogva nézte, ahogy huhogó hangokat hallat a volán mögött, és pofákat vág, ahogy utolérhetetlen tehetségtelenséggel majmolja egy ijedt ember vonásait, akinek szörnyek kerülnek a szeme elé.
- Fejezd már be, James! – mondta Nelycia nevetve, ám a hangját elnyomták a dörgések, melyek hosszasan gördültek végig az égen, és megrengették a hegyet. Itt már havas eső esett, de azután alábbhagyott, a terepjáró ablaktörlői könnyedén megbirkóztak vele. Fel-felvillantak a villámok, és kék vakufénnyel rajzolták körül a fák zömök alakjait.
- Ugye tudod, hogy ember nem merészkedik fel ilyenkor a hegyre? – kérdezte James, farkasvigyorát a nőre villantotta, és újra huhogni kezdett.
- Kezdjük a riportot, én leszek a kommentár! – rikoltotta a nő, hangja elcsuklott.
- Kommentár! Te bolond! – nevetett fel James, mire kevés beleéléssel Fred is felkuncogott. – Riporter vagy, nem kommentár!
- Riporternő vagyok! – mondta Nelycia buja lejtéssel, majd lenyomott egy gombot a kezében lévő diktafonon. – Itt a tokiói hírrádió különkiadását hallják! – kezdett bele az előadásba nevetve. – Idefent a Fudzsi hegyen, számos látogató vesztette már az életét. – A nő hangja elbizonytalanodott, ahogy a szavakat kereste. Kétségkívül megártott neki az öt whisky, amit indulás előtt ivott, de kedvére volt ez a spontán izgalom. Nevetett, majd lekapcsolta a felvevőt. – Mennyien, Fred, mennyien voltak?
- Évente több mint nyolcvanan – jött a válasz színtelen hangon, mire Nelycia újra bekapcsolta a diktafont.
- Legújabb infó! Évi nyolcvan helybéli szerencsétlen dobja el az életét a hegyen! Terj… terjeng egy zavaros babona, mely szerint nem természetes halállal haltak – megtorpant, töprengett, majd folytatta. – Stábunk felkerekedett! Bebizonyítjuk, hogy az áldozatok fűbe harapása nem természetfeletti erők behatása következtében jött létre…
- Jujuj, ebbe most kicsit belegabalyodtál, nem gondolod? – kérdezte James, és nevetett.
 
Motorszánján ülve a nyomozó összevonta szemöldökét. A hangfelvétel egyáltalán nem tetszett neki. Majd statikus zaj reccsent a fülébe, alatta szavakat sejtett, de nem tudta kivenni. A kommunikátorért nyúlt, és tárcsázott.
- Yumiko! Hogy álltok az anyaggal? – szólt bele, amint a túloldalon bejelentkeztek.
- Kell még egy kis idő.
- Nincs időtök. Legyen itt tíz perc múlva!
 
James még mindig eléggé magánál volt ahhoz, hogy tudja, hol álljanak meg. Hiszen már hóban jártak, ami nem lenne gond egy Range Rovernek, ám az út kezdett bizonytalanná válni. Sűrűn havazott idefent, a pelyhek átláthatatlanul kavarogtak a szélben. Nelycia nevetett, és nagy felfedezéseket ígért képzeletbeli hallgatóságának a diktafonon keresztül.
- Esik a hó! – rikkantotta, mint egy gyerek, és már kint is volt az autóból.
- Nelycia, mit csinálsz? – kiáltotta Fred, és a nő után eredt.
- Riporternő vagyok! Az a feladatom, hogy feltárjam a tényeket, lazíts Fred! – mondta a nő, és lerázta magáról a férfi kezét.
- Részeg vagy! – morogta a férfi, mint egy szitkot.
- Na és?
Fred hirtelen mást is tudott volna mondani, de nem csinál jelenetet, ezt megígérte magának.
- Piszkosul meg fogsz fázni!
- Nem érdekel.
James leállította a motort. Kikászálódott a dzsipből, karját maga köré fonta, vacogva közelített feléjük. Neki nem sokat ártott az ital. Hozzá volt szokva.
- Jó hideg van! – mondta, a szél túlüvöltötte a szavait. Holdfény világította meg a kavargó pelyheket és a havas tisztást, ahol álltak.
- Hideg? Ugyan, puhány népség! Bizonyítékot kell találnunk a szóbeszéd ellen, nem igaz? – harsogta a nő.
- Rendben! – mondta James. – Nelyciát még itt a sötétben és a szélben is gyönyörűnek látta. Tetszett neki ez a határozottság, hogy egy nő mondja meg, mit tegyenek. Kényszerítette magát, hogy ellazultnak tűnjön. – Kövessetek! – kurjantotta, azzal elindult egy közeli erdősáv felé, maga sem tudta, hová.
A többiek a nyomában jártak, lassan beértek a fák közé, fölöttük vadul zúgtak a magas fenyők.
            – Tessék, itt megtalálhatod az igazságot! – mutatott körbe James. – Ezek itt a Fudzsi rettegett erdei. – Továbbsétált, mélyebbre a rengetegben, és a sötétség elnyelte őt.
            Nelycia és Fred nem tudtak lépést tartani vele. Egy ideig látták, hogy a hold kaleidoszkópjátékot rajzol az alakjára, ám a fény gyorsan elfogyott.
- James, állj már meg! – kiáltotta a nő. – Fenébe! Hozhattunk volna egy nyavalyás elemlámpát!
Fred azon kapta magát, hogy nem is látja, hová lép.
- Állj! – szólt oda Nelyciának, mire mindketten megtorpantak. – Kitörjük a nyakunkat!
- Te, Fred… – szólalt meg a nő elvékonyult hangon -, nagyon sötét van. – Nem értette, miért józanodott ki ettől. A sötétség mintha félelemből lett volna összegyúrva.
Fred néma maradt.
Nelycia lenyomta a hangfelvevő gombját, és a szájához emelte. Megnyugtatta a felvillanó vörös fény. Apró kísérő a civilizált világból. Ráhúzta a reteszt, hogy többé ne hunyhasson ki. Itt, a fák között nem üvöltött a szél, sokkal csendesebb volt.
- Hölgyeim és uraim! – mondta, de már nem nevetett. – Stábunk kissé elakadt. Egyikőnk sem hozott lámpát. – Leengedte a kezét, melyben a felvevőt szorongatta, és olyan hangosan kiáltott, ahogy csak bírt:
 - James!
- Nem látom, hogy a fene egye meg azt a hülye, gyerekes fejét! – szitkozódott Fred, és saját hangjából érezte, hogy milyen idegen is ez az ő szájából. Szemét erőltetve próbálta látását a sötéthez igazítani. – Nelycia! – szólalt meg újra. – Te, ezek a… – elhallgatott.
- Mondd már! Most miért hallgatsz? – noszogatta a nő
- Nem látod?
- Mit, az istenit? – fakadt ki dühösen – Hol van ez az ütődött?
- Nelycia, de hát a hold… még mindig besüt ide!
A nő felnézett a fák koronáira. Úgy sustorogtak, mintha valamit el akarnának mondani. Semmit sem látott belőlük, csak feketeséget. És mégis, látta a hold halotti fényét beszűrődni a fekete törzsek és ágak közé. Maga elé nézett. Semmi fény. Oda nézett, ahol a legközelebbi fát gyanította. Kinyújtotta a kezét, és szétnyitotta a tenyerét. Bőre fénylett a beszűrődő sápadt tündöklésben. Ám minden más…
- Fred, ez tökfekete!
- Minden fekete – felelte a férfi, száját eltátva.
- Léteznek ilyen fekete fák? – suttogta, ám valójában tudta a választ.
- Akkor is látszódniuk kellene a fényben – mondta Fred kis késlekedés után. Az ő hangja is félelemből volt összegyúrva, és a nő kihallotta ezt.
Nelycia megérintette a fatörzset, sima volt, mintha gyalulták volna. Végigsimította a felszínét egész a túloldaláig. Ott különös alakzatokat tapintott ki rajta. Egy áll… ajkak… Teremtő ég! Gondolatai ricsajba fulladtak. Egy orr! És szemek! Az arccsontok domborulata. Ismerte ezt az arcot, hisz oly sokszor simította végig az utóbbi napokban. James!
Felsikoltott, hátrálni kezdett.
- Mi ütött beléd? – kiáltotta a férfi.
- Az ő arca van rajta!
- Kinek a micsodája? – Fred nem érezte a saját hangján, mennyire rémült.
- A fán! James arca van ráfaragva!
- Részeg vagy! Állítsd le magad!
- Érintsd meg! – sikoltotta.
Fred nem volt rá képes. Nem tudná megérinteni ezeket a fákat, erre a nagyesküt is letette volna. Volt valami gonoszság a feketeségükben és a levegőben körülöttük.
- Inkább tűnjünk el innét! – mondta végül. Aztán valami beléhasított. James! Nem hagyhatja őt ezen a helyen. Ez a késztetés erősebb volt a félelemnél. – Menj vissza az autóhoz! Megkeresem Jamest, várj meg minket ott!
Nem jött válasz. A nőből alig látszott valami. A férfi kinyújtotta a kezét, hogy megrázza, vagy visszapofozza a valóságba.
Rothadó, vizes fát és rongyos ruhadarabokat érintett. Dohszag csapta meg az orrát. Visszarántotta a kezét, hátrált, hebegni kezdett.
            – Megtalálhatod! – hallotta a nő vihogását, mire a vér szilánkokra fagyott az ereiben. – Ha dörög az ég, megtalálhatod! – nem tudott felelni, aprókat lépett hátra. – Az erdők tengere élő! – Ahogy az utolsó szó is elhangzott, érzékelte, amint a nő, vagy az a hideg, rongyokba bugyolált fatest elvágtat mellette, veszett, emberfeletti tempóban. Hallotta a korhadt fa recsegését, és érezte az oszlás szagát. Remegve fordította utána a fejét. Szinte nyüszített a félelemtől. – Ha megtaláltad, többé nem akarod elhagyni! – visszhangzott a fák közül, de most már hallotta, hogy nem, ez nem Nelycia hangja, annál valami sokkalta vénebb dologtól származik. A fülére tapasztotta a kezét, összeszorította a szemét. Rettegett.
            Többé senki sem látta élve. Ám halála előtt boldogabb volt, mint valaha.
A nő semmit sem látott vagy hallott abból, amit Fred tapasztalt. Rémülten topogott, mióta megérintette azt a faragott arcot a fatörzsön. A férfi felé nézett, ám csak valami halvány derengést látott.
- Menjünk már Fred, nem érted? – szinte zokogott, de a férfi nem felelt. Feléje nyúlt, de nem volt ott semmi. – Fred! – üvöltötte a feketeségbe. Ráeszmélt, hogy egyedül van.
Ekkor vette észre, hogy jobbjában még mindig ott pislákol a felvevő vörös szeme. Zavarodottságában kezdett belemotyogni, és szedte a lábát, ahogy csak bírta.
- Mindenki eltűnt – hebegte. – És… és sötét van, nagyon sötét! Ott volt az arca! – elbőgte magát, tudta, hogy nem képzelődik.
Felbődült az ég mély, öblös hangon.
- Hol volt a villámlás? – zokogta a felvevőbe, csak remélte, hogy nem ütközik fának, többé képtelen lett volna hozzájuk érni. – Hol volt a villámlás? Nem villámlott!
Hosszan dörgött. Mintha sosem akarna csillapodni. Végül aztán halkulni kezdett, ám ekkor a nő végre meghallotta: ez nem égzengés. Ez valami más.
Hosszú, dörgő morgás.
Nelycia zihált, szedte a lábát. Valahol odabent, ahol még értelmes gondolatok fogantak, tudta, hogy el kellett volna már érnie az erdő szélét, ám a sötétség még mindig koromfekete volt.
- Mi történik itt? – lihegve formálta a kérdést, ám a fák csak zúgtak és susogtak.
A szél hangja észrevétlenül halt el. Legalább olyan mély volt a csend, mint a feketeség. Egyedül a felvevő piros fénye adott világot. A szerkezetet még mindig a szájához tartotta, beszélni kezdett.
- Azt mondom el, ami történt! Rögzüljön valahol az igazság, mert később saját magam is letagadom! Bejöttünk ide, és most nem találok ki. Nem volt ilyen sötét. James eltűnt, és az arca rá volt faragva egy fára! Nem találom a kiutat! Az ég pedig… Az nem dörgött, villám sem volt. Morgott! Hallottam, morgott az ég!
Nelycia ekkor hangokat hallott. Talán James és Fred, gondolta, ám egy pillanattal később tudta, hogy tévedett. Ezt a nyelvet még sosem hallotta. Egyre jobban kivehetővé váltak a szavak. Hangok kavalkádja sustorogta körül, egyikük halkabban, másikuk hangosabban szónokolt, mégsem értett belőle semmit. A tónusból mégis kiérezte, valahogy ösztönösen, hogy csakis imádság lehet. A félelem toronymagas hullámai átcsaptak a feje fölött, és betemették őt. A felvevő már csak zokogást rögzített.
Rá kellett ébrednie, hogy a fák beszélnek. Letérdelt a fagyott talajra, azt remélve, a sötétség elrejti. Rémülten gubbasztott, a fák fohásza betöltötte a teret.
- Hálás vagyok ennek a felvevőnek, – motyogta halkan, mikor újra képes volt szavakat formálni -, amiért megörökíti az igazságot. Működj!
A fák hangja sötét volt, mint ők maguk. Volt benne valami megszállottság.
- Kihez beszélnek? – suttogta, de akkor már tudta a választ. Emlékezett arra a festményre a falon. Hívják, és Ő elérkezik. Mintha megértette volna, hogy Fudzsi lelkét, egy emlékezésen kívüli testetlen lényt idéz az ima. A hegy szelleme Ő, nem más.
Kinek árnyalakja átsejlik az idők szövetén, gondolt vissza a feliratra.  
- Nézzetek hát tébolyultnak! – súgta – Én akkor is elmondom, hogy igaz! – És elmondta, hogy nem maradt láthatatlan előtte a szem, mely figyelte őket a friss hóból, a fák törzséből, az éles hegyi levegőből, mióta csak rátették a lábukat erre az ősi igéket őrző vidékre.
Ami ezután történt, azt már nem rögzítette a felvevő. Gondolat kelt a fekete fák között, és ő megérezte, mert erős volt, mint az edzett acél, átütötte a fagyos levegőt. Érezte magában a hegy minden zegzugát, minden szikla és minden fa minden ágát, mintha saját testrésze volna ez az elátkozott hely. Vibráló érzet, mint láva égette a tudatát, és ő felnyögött. Majd az érzés elillant.
Ám csak lendületet gyűjtött, visszatért újult erővel, mintha robbant volna.
Fogadd be az akaratom!
Érezte a parancsot, ereje áthullámzott az anyagi síkokra, és a világ engedelmeskedett. Az ég újra feldördült, mert ez volt a hegyben lakozó lélek akarata. Feltámadt a szél. A fák nesze a fülébe költözött, ő volt az éjjel, melyben lombjaik hajlongnak. Lelke csillagfény, halovány ezüst világ, benne szépült meg a csend, mely ősidőkön át körülfogta e magaslatot.
Ami régen volt, csupán szétszakított bábnak tűnt, ő pedig már nem is földön gubbasztott. Látta magát felröppenni furcsa szárnyakon, mégis egyetlen mozdulat nélkül. Eltemetett mindent, amit megtanult villanásnyi életében, és végtelen béke bontott virágot benne. Nelycia sóhaja volt a szél, egy az anyafölddel, ő maga volt a jégbe ágyazott élet. Sokkal több, mint egy ember. Belátott oda, ahová még soha, látta, hogy mi van az akaráson túl. A birtoklás ismeretlenné lett, nem hajszolták többé érdekek. A nyugvó világ dermedtsége volt, beléfagyott a szó, mert a szavaknak többé nem volt jelentése. Mégis tudta, hogy a Fudzsi hozzá beszél. A dörgés visszhangja bejárta a sötét földeket.
 
Amikor Katsuro megkapta a hangfelvétel feljavított változatát, még mindig nem tudta pontosan, hogy vajon szavak rejlenek-e a dörgések és a susogás mögött. Volt benne valami ritmikus, de a hangmérnökök nem tudtak mit kezdeni a fel-felerősödő statikus zajjal.
 
Ahogy az utolsó szótag is elhangzott, Nelycia a földön találta magát. Leírhatatlan bánatot érzett, amiért csak ember. Bánata egyben a hegy bánata is volt, mély, mint a kút, és beláthatatlan. Bár a sötétség áthatolhatatlan maradt, már pontosan tudta, hová kell lépnie.
Lehunyta szemét, és előredőlt. Sosem remélte, hogy egyszer ilyen boldog lehet. A Fudzsi pedig befogadta őt, hogy a tenger, a fák tengere ismét gyarapodjon eggyel.
 
Katsuro végül mindegyiküket megtalálta. Öngyilkosok? Forgatta magában a szót kelletlenül. A fenéket! Nem stimmel! Nelycia Hall egy félbehasadt fatörzsbe dőlt, mely éppen a szívét szúrta át. Fred Williams megtalálta a közelben kígyózó befagyott csermelyt, egy kővel feltörte a jeget, és elmerült a vízben. Talán pofára ejtette a nője, ő meg bekattant a féltékenységtől. Hidegre tette a többieket, majd végzett saját magával. Lehetséges.
Megtalálta azt is, akit a legfőképp keresett. Érte, James Andersonért köttetett a szerződés. Egészen az erdő pereméig jutott, a Yazamba sziklákig.
Lehetetlen, hogy nem látta a szakadékot, vélekedett a fejvadász, évek óta ki van világítva, és az ipse nem volt sem hülye, sem vak. Fred könnyen lelökhette! Több mint hatvan métert zuhant, és a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Olyan fát, melyre arcot faragtak, sehol sem találtak.
A nyomozó gyalogszerrel sétált a közeli város irányába. A motorszánt a helyszínelőkkel vitette vissza Calosba, a közeli városba, ahol kibérelte. Könnyed séta, kell ennyi, hogy kiszellőztesse a fejét.
Elérte az erdő peremét, mely a hangfelvétel tanúsága szerint éjfekete fákból állt. Közönséges fenyők tornyosultak az ég felé. Átsétált közöttük, és nekivágott a Latross fennsíknak, majd a Yazamba sziklák rémítő meredélyeinek. Mindig talált biztonságos utat.
Fred Williams valami olyasmit mondott volna, hogy nehéz megfogalmaznia magának, milyen különös érzéseket táplál belé a Fudzsi lélektelen magányba dermedt, meddő és kitaszított világa. Azt mondta volna, hogy egy elhagyatottságra ítélt planéta hátán lépdel Calos irányába; az ítéleten sem állat, sem ember nem enyhíthet, mert olyan hatalom szabta ki rá, melyhez ésszel fel nem érhet halandó mivoltában. Ám Fred Williams már nem volt halandó, bár anyagtalan lényege ott lebegett a fák felett, és meghallotta, hogy újra és újra az ő neve forog a nyomozó elméjében. Szellő formájában kísérte a bandukoló alakot. Látta, hogy megáll a feneketlen szakadékok peremén, és a tájat szemléli. A vérző napkorongot, ahogy lassan ereszkedik a felhőrétegek között. Majd Calos, a szélfútta város miriádnyi felgyúló fényét, mint születő galaxist a közelgő feketeségben. A szellő erőre kapott. Milyen keveset fogad be az emberi szem ebből a csodából, fütyülte. A nyomozó semmit sem értett belőle, de megérezte, hogy valaki jelen van.
- Öngyilkosok? – kérdezte magától. – Hát a nagy büdös francokat!
Fred köré lehelte a szavait, de ő csak a fák zúgását hallotta. Ha értette volna, kihallja, hogy valaki azt súgja: Ez a káprázat hegye, ember! Útvesztő, hol megtéveszt a józan ész, hol álnokok és hazugok az érzékek!
Sosem hitte volna, hogy ilyesmi történhet vele, Tokió legkeresettebb fejvadászával. Egyetlen rossz lépés, több nem kellett hozzá. A hó, melyen lépdelt, titkos jégbarlang üregét fedte. Több, mint nyolc métert csúszott és zuhant lefelé, mielőtt nagy puffanással elérte az alját. Káromkodott, mert egy ideig nem tudott lábra állni, de nem törött csontja.
Rideg, halotti fény játszott a falakon, és fagyott levegő töltötte be az eldugott üreget, mely előbb Katsuro üvöltéseit visszhangozta, majd elcsendesült. Idelent semmi sem működött abból a technikai arzenálból, ami a felszereléséhez tartozott. Mindössze a rátermettségére alapozhat. Tervet készített, hogyan mássza meg a kaverna szűkülő nyílását.
Sokszor próbálkozott. Végül a falnak csapta az öklét. Felordított a fájdalomtól. Fel kellett adnia. Szöges cipőben talán ment volna, de a függőleges jégfalon ezúttal nem volt esélye.
Már csak a mennyezetről lógó szilánkokat bámulta üres tekintettel, melyek lassan magukba itták, és szétszórták a lebukó nap vérszínét. Minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Hiába ordít.
A jégbarlangot fenyvesek vették körül. Odafent a magasban koronáik összeborultak, árnyaikkal borították az avart. És susogtak szüntelenül. Katsuro nem tudta, hogy a susogás Fred szavait rejti.
Csalfák e fák! Az évadok jelmezébe bújnak, és maguk közé édesgetik a gyanútlanokat. Ugye nem is látszik, hogy a szépségük csakis valami rosszindulatú erővel kötött szövetség része lehet? Hogy valójában rothadó fekélyek bűzlenek a kérgek alatt? Nézd ember, nézd csak, mi rejlik a jégfalak mögött!
Katsuro a zúgást hallgatta, majd valami késztetést érzett, hogy szemügyre vegye a jégfal mögötti földet.
- Mi a szent szar… – szavai elakadtak. Látta, hogy a gyökerek meg-megvonaglanak, hogy milyen akaratosan vájnak a földbe. Érezte a vergődő haragot a burjánzó szálak szövevényében.
Jól látod ember, zúgták a lombok érthetetlen morajjal, tetemek után kutatnak, hogy magukba szívhassák a rothadás mérgét. Tán áttörik a jégpáncélt is, hogy elérjenek téged, és elidőzve, lassan fonjanak körül.
A nyomozó szaporán vette a levegőt. Később, mikor újra képes volt gondolkodni, kipakolta a zsebeit, és megtalálta a felvevőt. Nejlonban volt, de mit törődött ő már a bűnügyi protokollal! Feltépte a csomagolást, bekapcsolta, és beszélni kezdett. Különös érzés volt, hogy éppen úgy használja, ahogy Nelycia Hall tette.
Sok dolgot mondott rá, ám a felvevő sosem került elő. A Fudzsi hegy titkai maguk közé temették. Ha bárki meghallgatta volna, megtudja, milyen a halni akarás ellen küzdeni. A Fudzsi erdejének szellemei minden éjjel megszólították Katsurót. Egyre szörnyűbb volt számára az emberi létbe ébredni, és nehezebbé vált az ellenállás. Éjjelente, mikor eljöttek hozzá, a nyomozó minden fának megtudta a nevét. Megtudta hol vert gyökeret az a szikár, kiszáradt fa, melyet Fred Williamsnek hívtak. Az a torz ezüstfenyő, mely régen a Nelycia Hall nevet viselte. És hallotta susogni azt a selyemfenyőt is, mely egy másik életében James Andersonként létezett. És sok minden mást is megtudott. Nem maradt titok előtte, miféle mély, borongós, sűrű zegzuggá válnak a Fudzsi erdei, ha leszáll az éj. Látta, miként lesznek feketévé. Megérezte, milyen súlyos iszonyat és félelem vesz erőt az emberen, aki óvatlanul közéjük lép, és végül ráébredt: lehet az nő vagy férfi, tehetős vagy nélkülöző, végül elnyeli őt az erdők tengere.
Amíg Katsuro ember volt, hangjegyzeteket hagyott a felvevőn, hátha megtalálja valaki, és megteszi azt, amire neki nem maradt alkalma. Figyelmeztetni minden embert.
A hívás éjjelente eljött hozzá. Sokkal nagyobb gyönyör és tudás várta, mint amelynek egy ember ellent tudna állni. Tudta már, hogy a hegyen nem történt gyilkosság. Ha időben megtalálták volna, akkor sem felejti soha, milyen az éjjel szemével látni, betölteni minden apró üreget, magában érezni a mindent tudó, ősi bölcsességet.
Visszacsomagolta a felvevőt, hátha működik majd, ha egyszer előkerül a föld alól. Majd felbődült az ég, és ő is elfelejtett mindent, mit villanásnyi életében megtanult.
 
 
Utószó
 
            Aokigahara a Fudzsi hegy lábánál fekvő erdő, amelyhez sok legenda kapcsolódik. Az egyik szerint, a hegy sziklái nagymennyiségű vasat tartalmaznak, ezért az iránytűk nem működnek. Ez a legenda teljesen hamis. A japán önvédelmi erők és az amerikai hadsereg rendszeresen tartanak katonai gyakorlatokat az erdőben, és közben ellenőrzik, hogy az iránytűk rendesen működnek. A vasérc által gerjesztett mágneses mező túl gyenge, semhogy zavarná az iránytű vagy az elektronikus berendezések működését. Az erdőben talált barlangok sziklából és jégből vannak, még akkor is, ha a felszínen nyár van. A legenda szerint az erdőt szörnyek, szellemek és manók lakják. Az Aokigahara Jukai (a fák tengere), az öngyilkosságok zónája. Több mint hetvennyolc holttestet találtak, annak ellenére, hogy a hatóságok öngyilkosságot tiltó táblákat helyeztek ki.
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához