LFG.HU

Lazók György
novellaCimkek
David Slim jövője éppen olyan sötét és kilátástalan volt, mint a szoba, ahol tartózkodott.
Egy koszos széken ült, nyirkos levegő és hányadékszag ölelésében. A homály kezdett leereszkedni az érzékeléséről, a szédülést átvette a páni félelem. Váladék csorgott az orrából, amit megpróbált letörölni. Ekkor eszmélt rá, hogy a kezei a támlához vannak kötve, ugyanúgy, ahogy a bokái a szék lábához. Kiáltásra nyílt a szája, de egy ráragasztott szalag ebben meggátolta. Zavartan kapkodta jobbra-balra a fejét tájékozódási pontot keresve. Az agya még mindig nem tisztult ki teljesen, csupán arra sikerült rájönnie, hogy ismeretlen helyen van, méghozzá jó nagy szarban.
Amikor néhány hete útra kelt újságkihordásból és egyéb alkalmi munkákból összespórolt ezeréves Ford furgonjával, pont egy ilyesfajta helyzet rémképe lebegett előtte, ám azt nem hitte volna, hogy meg is történik vele. Épphogy túl volt az érettségin, fiatalon, célok nélkül vágott neki az országnak csak, hogy meneküljön szülővárosa fullasztó szorításából. Most csapdában volt, és ahogy összeszedte a gondolatait, magában visszapörgette azokat az eseményeket, amik ahhoz vezettek, hogy ide jutott.
Késő délután felé járhatott, de a hőség még mindig tikkasztó volt. Egy táblára hallgatva lekanyarodott egy földútra, aminek egy kisvároshoz, Grey’s Pointhoz kellett volna vezetnie, ám helyette egy farmon kötött ki. Eszébe jutottak azok a közhelyek, melyek szerint a déliek az ismeretlen látogatót söréttel üdvözlik, ám a házból kilépő tulaj széles mosollyal és megértéssel fogadta. Alacsony, gömbölyded figura volt, távolról sem az a díjbirkózó. Elmondta, hogy gyakran tévednek erre átutazók és, ha befárad, 2 dollárért kaphat tőle egy autóstérképet. Az ajánlat elég arcátlan volt ahhoz, hogy egyéb mögöttes szándékra ne gyanakodjon, halkan mégis megszólalt benne a vészcsengő. Ekkor azonban kilépett a férfi felesége, mögötte mezítlábas, óvodáskorú kisfiúk, akik bár nem keltettek benne különösebben szimpatikus benyomást, ám annyi a jelenlétükből kiderült, hogy családos fickóval áll szemben, nem egy magányos sorozatgyilkossal.
Követte tehát emberünket a házba. A nyikorgó szúnyogajtón túl egy jóval barátságosabb beltér fogadta, mint amit kívülről a kopottas, itt-ott kiálló deszkák sejttettek. Öreg, ám jól ápolt bútorok és tiszta környezet vette körül. Csipketerítő az asztalon, megbarnult felvételek a családról a falon – akár egy megelevenedett képeslap a régi délről. A plafonra ráfért volna egy újrameszelés és a tapéta is kezdte feladni az idővel folytatott küzdelmét, a hely összességében mégis egy normális otthon benyomását keltette. A házigazda kávéval kínálta, ám mielőtt válaszolhatott volna, egy nagy, zsíros kéz hátulról megragadta, az orrára kloroformos kendőt tapasztott és mire az első komolyabb kiszabadulási kísérletet megtehette volna, már el is vesztette az eszméletét.
 
Dave, ahogy a barátai hívták, lassan hozzászokott ahhoz, hogy a sötétben csak a saját halvány kontúrjait látja. A szíve még mindig hevesebben dobogott, mint valaha, de nem hagyta, hogy a félelem úrrá legyen rajta. Észrevette, hogy enyhén fény szűrődik be felülről, valószínűleg egy lépcső tetejéről. A fénycsíkok egy ajtót rajzoltak ki. Most már biztos volt benne, hogy egy pincében van. Vegyszer szaga csapta meg az orrát, valaki minden áron tisztaságot szeretett volna varázsolni ide, ám a kísérlet reménytelen volt. A falak beitták a bűzt, minimum napalm kellett volna a semlegesítéséhez.
Csend honolt, nem akadt arra utaló jel, hogy más is tartózkodik a közelben. Dave olyan feszülten figyelt, hogy bokájának egy apró roppanását is külső zajnak vélte, amitől a borzongás hullámszerűen söpört végig a testén. Ostobaságát átkozva hátravetette a fejét, amitől újra megérezte, hogy a taknya az arcára száradt. Dühödten próbálta valahogy lerázni magáról, de csak az álláról tudta a pólójába törölni a mocskot. Mint egy kellemetlen, gerincig hatoló fuvallat, úgy öntötte el a tehetetlenség érzete. Kevés választotta el attól, hogy a helyzet reménytelensége minden súlyával rászakadjon. Az idegei egyre gyengültek a nyomás alatt, mint egy gát, amely nem bírja tovább az áradatot. Semmiképp nem akarta, hogy ez bekövetkezzen. Hunyorgott-fújtatott a könnyek ellen és megállás nélkül kántálta magában a megnyugtató szavakat. Fokozatosan visszaszerezte így a lelki egyensúlyát, már amennyi lehetett a körülmények között. Nem mert belegondolni abba, hogy mi vár rá, látott elég horrorfilmet ahhoz, hogy meglegyenek az elképzelései. Hirtelen rémképek villantak fel előtte csonkolásokról, perverz kínzásokról, melyeknek egyedül a halála vethet véget. Bármit megtehetnek vele, akár napokig is életben tarthatják úgy, hogy közben minden perc óráknak fog tűnni. De ezt nem fogja megvárni, elhatározta, hogy nem fog itt megdögleni.
Megfeszítette a karizmait. Mindhiába, a kötés nem engedett. Még erősebben próbálkozott, annyira, hogy már fájt. Görcsösen erőlködött, hogy kiszabaduljon. Hörgött, sóhajtozott, rángatta magát, ahogy csak tudta. Próbálta felborítani az ülőhelyét, ám az még annál is keményebben volt rögzítve a padlóhoz, mint ő a székhez. Dave nem akarta belátni, hogy innen nincs menekülés. Összeszedte meglévő erőtartalékait és minden eddiginél hevesebben kísérelte meg a szabadulást. Mozgolódása több zajjal járt, mint eredménnyel. Recsegés-ropogás és üvöltözés, amik közül talán elég lett volna egy is, hogy felhívja magára a figyelmet, de úgy látszott vendéglátóit nem zavarja, hogy mit tesz. Biztos helyen tudják, ennyi elég.
Dave erőlködött még egy darabig, néha már-már lazulni látszott a szorítás, ám csak a végtagjai gémberedtek el. Kénytelen volt elismerni, hogy a kötél túl vastag, a csomó túl erős, ő pedig nem egy Schwarzenegger. Arra jutott, hogy jobb, ha nem merül ki teljesen, ma még lesz társasága, amely alaposan igénybe fogja venni. Összetörve visszahanyatlott és várta, hogy történjen valami. Nem sokkal később teljesült ez a vágya.
 
A felette lévő ajtó kinyílt és egy nagydarab férfi állt a hirtelen betóduló fény vonalába. Dave azonnal rájött, hogy ő az, aki elkapta. Az arcát nem látta, de az alakja egy középkori hóhér benyomását keltette benne.
- Siess, mindjárt vacsora! – kiáltotta egy női hang távolabbról, mire emberünk egy higgadt, félszavas válasszal felelt.
Dave nem tudta, mit tegyen. Csak lihegett, mint egy sarokba szorított állat, nézte, ahogy a pasas becsukja maga mögött az ajtót és hallgatta komótos, vészjóslóan közeledő cammogását. A fából eszkábált lépcsők szenvedve nyögtek fel kilói terhe alatt. Aztán egyszer csak megállt. A csönd nyugtalanítóan lengte körül a pillanatot. Hallotta, ahogy motoszkál, mintha keresne valamit. Egy kattanás után fény árasztotta el a pincét és Dave azon nyomban vissza is sírta a sötétséget. Amit látott, ahhoz képest az előbbi csend áldás volt.
Alvadt vér volt mindenhol, főképp körülötte. A falakon szerszámok, kések és balták díszelegtek. Szögekkel kiszúrt bot, láncfűrész, csupa fog és él. Nem, ez nem pince volt, hanem kínzókamra. Egy eldugott hely, ahol a fentiek kiélhettek bármiféle elfajzott vágyat, amit egy beteg elme el tud képzelni. És vele szemben ott állt a kínzó készen arra, hogy bemutassa neki mesterségbeli hozzáértését. Egy gyűrött, olajfoltos overállt viselt, amin egy címkére a Michael feliratot vésték. Nem volt egy amorózó, de azért nem is az a vörösnyakú parasztgyerek, akivel rémisztgetni lehetne. Igazából nem volt rajta semmi különös, enyhén kopaszodott és valamivel több volt rajta a háj, mint az izom. Az arckifejezése ezzel szemben villogó neonbetűkkel hirdette, hogy nem normális.
- Csinos fiúúú vagy. Csíííínos! – mondta és megsimogatta az arcát.
Dave undorodva kapta el a fejét, amire a Michael nevezetű férfi pajkos bosszúsággal reagált.
- No-no-no. Milyen kis érzékeny. Pedig most még kedves voltam. Vagy azt nem szereted? Akkor itt az ideje másképp játszani, fiú.
Ezzel félrevonult és lekapott a helyéről egy vadászkést, olyasmit, amit nyúzásra szoktak használni.
- Most azt hiszem bántani foglak.
- A kurva anyádat! – hörögte Dave érthetetlenül.
- Mit mondtál?
Dave megismételte olyan artikuláltan, ahogy lehetőségei engedték, de így se ment sokra. Michael ezt megunván letépte a képéről a szalagot és magabiztosan várta, hogy a srác megismételje a sértést, amit sejteni vélt. Egész közel hajolt hozzá és kését a melléhez szegezte. Bűzös lehelete megcsapta Dave orrát, aki először a szemébe se mert nézni, ám aztán mintha valami elszakadt volna benne és egy olyan hideg, gyilkos tekintettel pillantott fel rá, amitől a kínzónak lehervadt az arcáról a mosoly. Rájött, hibázott. 
Dave egy gyors mozdulattal előrevetette magát és fogait egyenesen a pasas ádámcsutkájába mélyesztette. A művelet oly sikeres volt, hogy azt ki is harapta belőle, majd a véres porcdarabot a padlóra köpte. A fickó nyakából dőlt a vér, torkából fulladozó hangok törtek elő. A saját vérétől nem kapott levegőt. Szánalmasan téblábolt és egy rosszabb mozdulatot követően el is esett. Teste összevissza rázkódott a padlón, míg végül kiszenvedett. Dave különös elégedettséggel nézte végig a haláltusáját. Amikor az véget ért, vette csak észre, hogy egy kés van a mellében.
 
- A rohadt életbe! – konstatálta helyzetét.
A penge nem túl mélyen, néhány centire fúródott a testébe. Amennyire meg tudta állapítani, szervet nem ért, csupán a húsából vett egy kis kóstolót. Levegővétel közben a kés nyele finoman jobbra-balra ugrált, mint egy keresztbe fordított trambulin, amelyről nemrég rugaszkodtak el. Bár megúszta a kínzást, helyzete még mindig nem volt túl rózsás. Időt nyert, szabadságot viszont nem, arról nem is beszélve, hogy a többiek most már nem csupán élvezetből, hanem bosszúból is elintézik. Ahogy bámulta a belőle kiálló fémdarabot megszületett az ötlet, amely éppen annyira betegnek és lehetetlennek tűnt elsőre, mint a szituáció, amibe került. Bűvészmutatványra készült, méghozzá olyanra, amit még Houdini se szívesen vállalt volna be. Elhatározta, hogy azzal a késsel fogja elvágni a kezeit gúzsba kötő csomókat, ami benne van. Nagy levegőt vett és óvatosan előre dőlt. Már az út háromnegyedénél keményen meg kellett feszítenie a testét, de tovább erőltette magát. A nyakába pokoli fájdalom hasított, ami egyre csak terjedt. A fejéről ömlött az izzadtság, a sebéből apró cseppekben hullott a vér, a sebből, melyből maga a kés is kicsusszanni látszott. Ahogy tovább nyomta előre a mellkasát, ez meg is történt. A szívroham kerülgette mialatt végig kellett néznie, hogyan hullik le az utolsó lehetősége a szabadulásra. Izgatottságában a lábaival próbálta irányítani az esését és annyit sikerült elérnie, hogy azok közé szorítsa, ám sajnos pengével felfelé állítva. Úgy kellett tehát tovább manővereznie, hogy miközben egy éles pengét bámul, ne nyársalja fel rá magát és lehetőleg aképp vegye a szájába, hogy ne vágjon az ajkaiba.
Dave-ben a feszültség kezdte kiverni a biztosítékot. A veríték már teljesen beborította az arcát. Elhatározta, vagy most vagy soha. Ökölbe szorította a kezeit, az utolsó erőmorzsájával a vadászkésnek lökte magát és közreharapta a pengét. Majdnem szétvágta a nyelvét, amikor a szájába vette. Ahogy teste megszabadult a hihetetlen megterheléstől, úgy öntötte el a fájdalom új hulláma, ami szerencsére hamar alábbhagyni látszott.
Most jött a mutatványa második része, a késnek a tenyerébe ejtése, amiben szinte csak és kizárólag a szerencsére számíthatott. Az esélye annyi volt, mint hogy a rendőrség kiszabadítsa, vagy legalábbis nem sokkal több. Amit lehetett, azért megtette: a kést, melyet kis híján a torka mélyére ügyeskedett, megpróbálta a válla mögé tenni, a tenyerét pedig kitárta készen a lehulló tárgy elkapására. Amikor minden a helyére került, visszaszámolt szép lassan háromtól, majd kiköpte a nyúzókést, mely pontosan oda hullott, ahová kellett. Ha szabadok lettek volna a kezei, nyomban kitöltött volna egy lottószelvényt, mert ekkora mázli a világon nincs. Elvágta a köteleket és néhány perccel később már az egykori Michael felett állt azon morfondírozva, hogyan fog kijutni a házból.
 
Kimerülten, de tettre készen állt neki, hogy pontot tegyen ennek a groteszk kalandnak a végére. Ahogy körülnézett, elégedetten jegyezte meg magában, hogy a dolgok pillanatnyi állása korántsem annyira rossz, elvégre több fegyverrel látták el, mint amennyire a Manson-családnak szüksége volt annak idején. Dave-nek csak választania kellett, hogy mit vigyen magával a kiakasztott szúró- és vágóeszközök széles tárházából. A láncfűrész kissé erősnek tűnt, a fejsze viszont túl csenevésznek, végül egy hosszú, vörös nyelű balta mellett döntött. Tetszett neki, az egyik oldalával szúrni, a másikkal vágni lehetett, de remélte, hogy nem lesz kénytelen igénybe venni egyik hasznos tulajdonságát sem.
Épp a balta súlyát tesztelgette, amikor minden előjel nélkül Michael megmozdult, amire ő gondolkodás nélkül megküldte a keze ügyében lévő fegyverrel. Csúnyán belevágott a hasába, majd újra meg újra, egészen addig, amíg fel nem fogta, hogy csupán a hullagörcsöktől remegtek meg a lábai. Addigra tiszta vér volt már, utoljára akkor nézhetett ki így, amikor megszületett. A nadrágját szinte teljesen elborították a vörös foltok, a száráról sűrű cseppekben hullott alá a vörös lé. Michael úgy festett, mint egy ügyetlenül meglékelt dinnye, egy 10-20 centis körben jó rálátást nyújtva a belső részeire. David, ahogy ezt meglátta, elgyengülve dőlt neki az egyik falnak és hányni kezdett. Amikor azt hitte véget ért, jött egy újabb löket, amit képtelen volt visszatartani. Könnyes szemekkel fordult vissza, megtörölte az arcát, majd egy durva rántással kikapta a baltát a halott testéből és megindult a kijárat felé.
A lépcsők nyikorgása óvatosságra intette. Lassú, kimért mozdulatokkal tette meg az utat felfelé. Az ajtó vastagabb volt, mint gondolta, meg kellett erőltetnie magát, hogy kinyissa. Ez szerencsére nem nyikorgott, de némi súrlódás kísérte a kitárását. Még félig sem volt kint, de már hallotta, hogy a házban nincs egyedül. Balról egy beszélgetés zaja szűrődött ki, Dave két kézre fogta fegyverét és megindult az irányába. A szavak és a mondatok egyre tisztábban kivehetőbbé váltak. Ahogy haladt a szűk folyosón, néhány méter után már jól hallotta, hogy miről folyik a társalgás. Egy férfi, egy nő és egy fiúcska hangját ismerte fel, az előbbi egyértelműen az volt, aki becsalogatta ide.
- Én mikor mehetek le játszani? – kérdezte a gyerek.
- Megmondtam, hogy erről az asztalnál nem beszélünk. – ripakodott rá az anya.
A fiú az apjára meresztette a szemeit remélve, hogy kiimádkozik belőle egy kedvező választ.
- Hallottad anyádat. Majd később megbeszéljük.
- Jaj, olyanok vagytok!
- Olyanok! – ismételte meg nevetve az apa megborzolva fia haját.
- Legalább tévézhetek addig, amíg Michael bácsi végez?
- Eridj!
- Köszönöm papa! – mondta és már rohant is volna, de az anyja rászólt.
- Hékás, előbb rakd a tányérodat a mosogatóba!
- Igen, mama! – válaszolta engedelmesen.
Ahogy megtette, az édesanyja szelíden a fenekére legyintett kezdő löket gyanánt.
- Áu, ez csúnya volt!
Ezen már mindkét szülő kacagott, míg Dave a frászt kapta. Egyrészt, mert ezek itt adják a mintafamíliát, miközben odalent őt rosszabb esetben épp most kínálták volna meg a májával, másrészt, mert arra számított, hogy mindjárt szembe találja magát a helyéről felpattanó kis szadistával. A gyerek azonban egy másik úton hagyta el a helyiséget. Hallotta, hogy távolodnak lábainak vidám dobogásai.
- Szerinted jól neveljük? – kérdezte enyhe drámai felhanggal az anya.
- Ne aggodalmaskodjá’ emiatt Linda. Rendes fiú ez, és az is marad. Az egyetlen gondja, hogy nehéz lesz egy olyan csodás asszonyt találnia, mint amilyen te vagy.
Dave most már komolyan kezdett hülyét kapni. Eközben a ház másik végében felcsendültek a Bambi nyitótaktusai. Dave arra számított, hogy a srác A texasi láncfűrészes mészárlást teszi fel, de ez se volt semmi.
- Hol lehet már Michael? – csendült fel a nem teljesen elhanyagolható kérdés az anya szájából, mely Davidet visszahozta a szörnyű valóságba.
- Bizonyára most kezd belemelegedni.
- Én meg majd takaríthatok utána.
- Ne kezd megint, légy szíves.
- Sose tud időben leállni, félek egy nap majd Tod juniornak is ártani fog.
- A bátyám soha nem tenne ilyet! Tudom, hogy néha túl sok időt tölt odalent, de a család ugyanúgy szent a számára, ahogy nekünk.
- Ne haragudj szívem!
- Jól van, jól van! Felejtsük el!
- Azért majd beszélj vele, hogy Tod jr-t egyelőre hagyja ki ebből. Túl fiatal hozzá!
- Igazad van, szívem! Még megszorongatom a nyakát, amiért levitte a kölyköt!
Dave úgy gondolta most már eleget hallott. Ideje lelépni, már csak az a kérdés, merre? Mehetne a konyha felé, ami véres és kegyetlen út vagy ellopakodhatna a srác mögött, ami nem kevésbé kockázatos.
- Ránéznél most? – folytatódott a beszélgetés. – Még mindig itt van az étele és én lassan szeretnék elmosogatni.
- Rendben van, csak még megiszom ezt a kortyot.
“Ihatsz kettővel is te rohadék” – jegyezte meg Dave magában, majd rémült sietséggel elkezdett iparkodni az ellenkező irányba. Szorosan a fal mentén haladt, olyan csendesen, ahogy csak lehetett. Közel járt a nappalihoz, amikor hallotta, hogy az idősebb Tod lecsapja a poharát az asztalra, a széke pedig nyikorogva hátra lökődik. Dave-nek nem volt más választása, gyorsított a tempón azzal a kockázattal, hogy így könnyen észrevehető zajt csap maga körül. Tod éppen akkor fordult be a folyosóra, amikor Dave eltűnt róla. Ha figyel, talán még látta is volna. Emberünk a nappali falához lapult, de nem dőlt neki, nehogy újabb neszt üssön. A baltát felül fogva, magához szorítva tartotta. A kissrác neki háttal ülve nézte a tévét, melyből ordított a Disney-féle megindítónak szánt zene.
- Mike-Mike, remélem nekem is hagytál belőle valamit! – ütötte meg a fülét a mondat, amely arról árulkodott, hogy átkozottul kevés ideje van.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve visszament a folyosóra és a pinceajtóhoz rohant. A kulcs a zárban volt, belökte az ajtót és elfordította. Ezzel nyert pár percet. Letörölte az arcáról az izzadságot, majd épp indult volna, amikor valaki teljes erővel nekiment az ajtónak. Dörömbölés és káromkodás hallatszott, de csak tompán. A vastag tölgy jó szolgálatot tett. Megfordult és egy kis megkönnyebbüléssel lépett be az előszobába, ami nem sokáig tartott. A zene nem hallatszott, a kisgyerek már nem a Bambit nézte, egyenest az ő szemeibe bámult ijedten.
 
A kis Tod hirtelen futásnak eredt, Dave pedig utána. Egyből észrevette, mégis alig tudta elhinni, hogy miért is kezdett el a kisfiú úgy rohanni: a szúnyogajtó mellett, mely számára az egyre messzebb kerülő menekülési útvonalat jelentette, egy duplacsövű vadászpuska hevert, gyaníthatóan megtöltve.
- Ne csináld! – ordította a fiúra, de az nem reagált rá.
A fegyverhez ért, a felé szaladó Dave-re célzott és lőtt. Túl fiatal volt még a puska megtartásához és nyilvánvalóan nem is szokott még hozzá a használatához, ezért nem emelte elég magasra. A lövedék Dave lábát találta el, azt is csak súrolta, viszont ennyi is elég volt ahhoz, hogy kibillentse az egyensúlyából. Nagy erővel, tehetetlenül dőlt előre, kezében a vértől vöröslő baltával. Ráesett a fiúra, aki egy borzalmasat ordított, no nem a rá nehezedő súlytól, hanem a koponyájába fúródó hegyes szerszámtól. Dave szörnyülködve állt fel tette láttán, ideje sajnálkozni viszont nem volt, mert máris többen közeledtek felé. Az anya sikoltozva rontott felé, mögötte futott az apa, akit feltehetőleg ő engedett ki. Meg kellett tennie, de nem bírta nézni, ahogy kihúzza a kisfiú fejéből a baltát. Cselekedetét így is elég rettenetes hang kísérte: a velőben vájkáló acél szivacsos cuppanását és a hasadó koponya ropogását soha nem fogja elfelejteni. A túlélési ösztöne azonban hajtotta tovább és fél kézzel nagyot lendített a baltával. Az anyát csak az mentette meg, hogy a férje visszahúzta. Dave támadólag felemelte a gyilkos fegyvert, hogy megértsék, nem fél újra lesújtani vele. Elszántságát látva mindketten meghátráltak, de az arcukra ülő fájdalom és düh nem hagyott kétséget afelől, nem fogják hagyni, hogy csak úgy elfusson.
- Hogy tehette? – kérdezte Linda hisztérikusan. – Hiszen még gyerek volt!         
- Én, én nem akartam…
- Ezért megöllek, esküszöm, te kibaszott mocsok, megöllek! – üvöltötte az apa
- Nézzék, én nem akarok mást, csak elmenni!
- Arról ne is álmodj!
Dave kikelve magából, hisztérikusan kiabálni kezdett.
- Miért? Miért csinálják ezt velem? Nekem semmi bajom nem volt magukkal, a kurva életbe! A gyereket se akartam bántani, egy istenverte baleset volt!
- Baleset? Ez?!
Az apa nem bírta tovább visszafogni magát és veszettül megindult. Dave felé suhintotta a baltát, amit a férfi egy határozott mozdulattal kikerült. Kikapta a kezéből és teljes erővel neki vágta, a közelség miatt viszont a nyelével találta el. Dave így is valósággal kirepült a szúnyogajtó hálóján. Bukfencezett egyet a földön, de nem maradt lent. Azon nyomban felpattant, és mint az őrült rohant az életéért. A furgonja még mindig ott állt, ahol hagyta, féloldalasan a házzal szemben. Csak 20 méter, elérheti. Tod kilépett a verandára, kezében a puskával. Dave jobb lábába minden egyes lépéssel beléhasított a fájdalom, de nem törődött vele. Tod kivette az elhasznált lövedéket és újat tett bele. Már csak 8 méter. Tod lassan célba vette. 4 méter. És lőtt.
Dave elvágódott, érezte, hogy valami a hátának ütődött, de nem lövedék volt az, hanem csupán a kocsija egy darabja, amit Tod eltrafált. Ahogy ott hánykolódott a járgány mellett, újabb lövés dördült el, ami felverte a port pár centire tőle. Dave újult erővel felugrott és a furgon hátuljánál keresett menedéket. Tod újratöltött, ő pedig kétségbeesve próbálta kitalálni, hogy mit tegyen. Ennyire közel a célhoz nem halhat meg.
Fegyver kell neki. Bármilyen. Lecsapta a furgon platóját, ami első ránézésre teljesen üres volt. Dave mégis keresni kezdett, hátha van ott valami, amit most még nem lát. És akkor megtalálta. Oldalt, két pánt között egy hosszúkás kerékkulcsot. Tod ekkor már ott volt a feje fölött, biztosra ment a következő lövéssel. Dave azonban meglepte, elütötte a rá szegezett fegyvert, ami a levegőben sült el. A következő csapással már ellenfele arcát célozta meg. Vadállat módjára ordított, mialatt úgy pofán csapta, hogy Tod több foga is végleg búcsút mondott a tulajdonosának. A következőt a homlokába kapta, ami harcképtelenné tette, ám ennyi Dave-nek már nem volt elég. Addig verte, míg az arca elvesztette minden emberi vonását és csak egy torz húsmassza maradt belőle. Úgy bepörgött, mintha drogot szívott volna, csak ez sokkal jobban beindította. Nem tudta, hogy Tod él-e még, de nem is törődött vele. Felnézett és látta, hogy Linda ott áll az ajtóban lemeredve. Amint találkozott a tekintetük, a nő bemenekült a házba. Dave felállt és nézte, hogy mit művelt. Nem volt benne egy csepp lelkiismeret furdalás sem. Az igazat megvallva olyan erősnek érezte magát, mint még soha sem.
Undorodva nézett a lába előtt heverő szemétre, majd a kocsija felé fordult. Előtte állt a lehetőség, hogy elmenjen és örökre maga mögött hagyja ezt a tanyát és a vele kapcsolatos összes emléket. Igen, megtehette volna, de nem tette, mert még maradt hátra egy, akit megölhet. Néhány pillanatig, talán egy egész percig is, csak állt maga elé révedve, majd felkapta a puskát, kivett még pár töltényt Tod zsebéből és elindult a ház felé. Ha lett volna a halotton kívül még valaki odakint, szívszorító könyörgést és velőtrázó sikolyokat hallhatott volna.
Dave apatikus nyugalommal távozott. Búcsúzóul, ahogy elhaladt a kint heverő férfi mellett, még belelőtt egyet a fejébe. Biztos, ami biztos.
 
 
Epilógus
 
A boltos egy napilapot olvasott. Az üzletben egyetlen vevő volt, az is csupán nézelődött. Az öreg hátradőlve ült a pult mögött. Apró bajszával és cowboykalapjával úgy festett, mint egy sheriff a vadnyugatról. Olvasószemüvege és az ingére tűzött Hank feliratú kártya utalt csak arra, hogy igenis a mai kor emberével van dolgunk. Az öreg a címlapsztori részleteit szemezgette a harmadik oldalon. Az újság egy embertelen négyes gyilkosságról számolt be. Egy vidéki családot bestiálisan lemészárolt egy ismeretlen férfi nem kímélve sem a gyereket, sem az asszonyt. A rendőrség szűkszavúan nyilatkozott, a riporter minden igyekezetével kiemelte, hogy határozottan az az érzése, hogy valamit eltitkolnak előtte, ám ezzel saját sztorijának a hiteleségét kérdőjelezte meg. Annyit mindenesetre kiszedett egy magát megnevezni nem kívánó zsaruból, hogy a tettes nem ment el azonnal, miután végzett a családdal, hanem a hátsó kertben lezuhanyozott, így mosva le magáról azt a temérdek vért, ami a gyilkosságok során ráfröccsent.
- Hogy micsoda emberek vannak!
- Tessék?
- Most olvasom, hogy megöltek egy négytagú családot innen nem messze. Remélem, elkapják, aki csinálta!
- Én annyira nem.
- Ezt hogy érti?
- Igazából sehogy, csak nem hiszem, hogy az bármin is változtatna.
- És ha újra megteszi?
- Lehet, hogy egyszeri eset volt.
 - Remélem, igaza van. Mindenesetre sosem fogom megérteni, hogy miféle ember képes ilyesmire?
- Addig jó magának papa.
- Lehet… mondja, választott?
- Igen, ez az autóstérkép lesz.
- Még valami?
- Ez a brosúra.
- A katonaságról? Csak nem be akar lépni?
- Gondolkozom rajta. Nekem való foglalkozásnak tűnik.
- Nagyon helyes. Országunknak különösen nagy szüksége van ezekben a vészterhes időkben azokra az igaz hazafiakra, akik megvédik. Hogy hívják, fiatalember?
- David.
- Nos David, a brosúra és a térkép ingyen volt.
- Köszönöm.
- Nincs mit, és ha végül úgy dönt, hogy a szolgálatot választja, jusson majd az eszébe az öreg Hank McClintok.
- Úgy lesz Hank, de azért szögezzük le, nem szolgálni megyek.
- Hát?
- Fogalmazzunk úgy, törvényesen megtenni mindazt, amiért civilként gázkamrába küldenének.
- Tessék?
- Hagyjuk. És ne higgyen el mindent ám, amit rólam írnak.
Dave biccentett egyet és megcélozta a kijáratot. Kilépését a vidéki boltok elmaradhatatlan kelléke, egy ajtó felé szerelt kis csengő jelezte. Hank inkább nem mondott semmit, csak visszabújt az újságja mögé azzal a megerősödött meggyőződésével, hogy az emberek tényleg nem komplettek.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához