LFG.HU

HammerTimeCafe
Lazók György
novellaCimkek
1. A csendes társ
 
Hello, a nevem Martin Boyle. A legtöbben magánnyomozóként ismernek, habár történetem idején csupán papíron voltam az. Ifjúkoromban faltam a film noirokat és a detektívregényeket, mondhatni egyenes út vezetett volna ehhez a pályához, azonban a sors néhány hálátlan fordulata révén egy végső soron rokon, de más természetű munka mellett kötöttem ki. Az, hogy mi is ez, egyelőre nem fontos. A lényeg, hogy emellett szükségem volt egy alibi állásra, amivel fedezni tudom azon tevékenységemet, mellyel valójában a pénzt kerestem.
A magánnyomozói iroda ötlete egy pofa sör mellett született meg és egy régi barátomtól, George Mendeltől származott, akivel a New Orleansi Rendőrakadémián ismerkedtem meg. Engem már régen kirúgtak az állományból, amikor ő még mindig ott gályázott. Nem volt nagy detektívelme, ellenben megbízható volt és bírta a gyűrődést, amit ez a munka megkívánt. Ekkor éppen rendelkeztem annyi tőkével, ami elégségesnek bizonyult az iroda beindításához a francia negyed csóróbbik részében. A céget hárman vezettük; George, jómagam és egy Michael Lambert nevű ürge, akinek nem volt más dolga, mint az én ügyeimnek az intézése. Az igazat megvallva az üzlet nem ment valami jól, de nem is kellett. Az anyagi problémákat a keresetem fedezte és mivel ez az álca számomra felbecsülhetetlen értékkel bírt, nem bántam, hogy időről-időre újabb pénzmaggal kellett megtámogatnom a csőd elkerülésére. Míg George hűtlen feleségeket és férjeket hajkurászott, Lambert nekem hajtott fel megbízásokat és gondoskodott róla, hogy az adott időben papíron én egy ügyön dolgozzam, mely rendszerint más városokba szólított el. Okmányhamisítói múltja és meg nem nevezett összeköttetései révén gond nélkül megszerezte a kellő autókölcsönzői valamint szállodai számlákat és egyéb igazoló iratokat. Lambert nem csupán a kapcsolatairól nem beszélt, hanem jóformán semmiről sem. Igazából nem is emlékszem, hogy a munkán kívül bármiről is szót váltottunk volna egymással.
Ezt az apróbb kommunikációs problémákat leszámítva tökéletes rendben folyt nálunk az élet, mindenki végezte a maga dolgát. A napi ügymenetben én afféle csendes társként vettem részt, vagyis be se jártam az irodába, inkább a lóversenypályán töltöttem el a napot vagy kimentem egy meccsre, amire így vagy úgy, de fogadni lehetett. Nem tudom, hogy ez mikor vált a szenvedélyemmé, de eljött az idő, amikor már nem kerestem eleget ahhoz, hogy uzsorások segítsége nélkül hódoljak neki pedig nem apróval fizettek azért, amit elvégeztem. George-tól folyamatosan kaptam a jóindulatú lelki fröccsöket mióta az első – és persze nem utolsó – adósságom híre eljutott hozzá. Bezzeg Lambert, ő csak egyszer figyelmeztetett, hogy ennek nem lesz jó vége, azt is valószínűleg azért, mert neki is érdeke volt, hogy senki ne törje el a kezemet vagy a lábamat. Most már tudom, hallgatnom kellett volna a tanácsokra, mert ez vezetett ahhoz, hogy bizonyos illetők a tökéletes balekot lássák meg bennem ahhoz a tervükhöz, melynek elengedhetetlen része egy hulla.
 
 
2. A visszautasíthatatlan ajánlat
 
Az a keddi nap, amely felforgatta az életemet, nem is kezdődött annyira rosszul. Enyhe másnapossággal keltem halvány emlékfoszlányokkal a tegnap estéről. Rémlett, hogy jól mulattam, mára viszont csak a fejfájás maradt meg. Éppen átadtam volna magamat a saját őrlésű kávé nyújtotta élvezetnek, amikor megszólalt a telefon. Az otthoni számomat mindössze két ember ismerte, és ebből az egyikük hívása új melót jelentett. Mivel három napja végeztem az előzővel, nem repestem az örömtől a munka gondolatára, de hála az égnek nem Lambert, hanem jóbarátom, George keresett.
- ’Reggelt öregem. – köszöntött
- Neked is. Mi újság?
- Semmi különös, csak gondoltam szólok, hogy egy pár napra elutazom munkaügyben.
- Újabb féltékeny férj?
- Igen, a szokott ügy.
- Helyes, legalább őrzöd a rutint. Az öreg Fordot elvitted a szervizbe?
- Minek? Bírja ez még a gyűrődést.
- Az ám, csak egyszer szét fog rohadni alattad.
- Ha venni akarsz nekem egy új kocsit, én nem állok az utadba.
- Ha nyert a Saints, visszatérhetünk rá.
- Ismered erről a véleményemet.
- Igen-igen. A sírba visznek a fogadások, de hát… előbb-utóbb úgyis meghalunk.
- Erről kár lenne vitát nyitni.
- Egyetértek. Mit szólsz egy hétvégi összeröffenéshez?
- Jó, benne vagyok. Ha addig visszaérek.
- Megdumáltuk.
- Okés, most viszont mennem kell. Vigyázz magadra!
- Úgy lesz. Szevasz.
Leraktam a telefont és a félig még alvók stílusában ásítottam egy hatalmasat, de aztán az apránként felhörpintett bikaerős kávé magamhoz térített. A délelőtt a rossz hírek jegyében telt. Megtudtam, hogy veszített a New Orleans Saints, ami hat ezer dollárral vágott meg. A bukim, aki saját véleménye szerint túl régóta hitelezett nekem, ezt holtbiztosan nem nyelte volna le, ezért kénytelen voltam még aznap elmenni hozzá és kifizetni immáron 35 ezerre nyúló tartozásomat mielőtt a fenyegetései tettlegességig fajulnak, amit megsínylett volna a kapcsolatunk. A sikeres akció révén nem okozott gondot leperkálni az összeget, azonban fájó szívvel mondtam le a svájci bankszámlámra épphogy átutalt pénz tetemes részéről. Kiköszörülte volna a csorbát valamelyest, ha ezzel az összes kintlévőségemet letudtam volna, de igazság szerint volt még három bukméker a városban, akiknek lógtam jópár ronggyal.
Rosszkedvemet egy laktató ebéddel csillapítottam. Bár a város tele van jobbnál-jobb éttermekkel, melyek máshol nem fellelhető ízeket kínálnak, a választásom egy Burger Kingre esett. Na igen, ha akarnám, se tagadhatnám le az igénytelenségemet, tudja ezt mindenki, aki látja, hogyan öltözködöm. Nem mintha hajmeresztő ízlésem lenne, csak hajlamos vagyok folyton ugyanazt a ruhát hordani egészen addig, míg teljesen szét nem rongyolódik. Ezidőtájt ennek egy szürke vászonnadrág és egy hozzá illő zakó látta kárát. Harminc éves fejjel bőven ki kellett volna nőnöm ebből a gyerekes szokásból, de hát istenem.
Verőfényes idő volt. A gyorsbüféből a kocsimhoz, egy megkímélt állapotú Mercedeshez tartottam, amikor egyszercsak a semmiből betakart egy méretes árnyék. Először azt hittem, hogy elment a nap, de csak két szekrény méretű fekete ipse állt elém, akiket az ábrázatuk alapján verőlegénynek tippeltem. Az anyjuk meleg tejen és szteroidon nevelhette őket. Az Armani öltönyük és a hozzá passzoló napszemüveg azt sugallta, hogy nem a helyi rablóbandák valamelyikéhez tartoznak, ezért visszafogtam magamat.
- Martin Boyel? – kérdezte az egyikük olyan mély hangon, amit egy medve is megirigyelt volna
- Boyle, de egyébként stimmel.
- Velünk kell jönnie. – vette át a szót körszakállas társa, és már nyitotta is egy elsötétített ablakú Lexus ajtaját.
Ugyan több járókelő is volt körülöttünk, de ez nem hiszem, hogy túlzottan izgatta volna bármelyiküket is, ha ellenállást tanúsítok. Rosszabb esetben a csomagtartóba vágtak volna be és nem a hátsó ülésre, azonban még ezt számításba véve se volt túl sok kedvem ahhoz, hogy beszálljak a két szépszál legény mellé megcélozva a nagy ismeretlent.
- Nem mintha nem lennétek nekem szimpatikusak, de mégis kik vagytok, és mit akartok tőlem?
- Mr. Cormac küldött. Van önnek egy megbízása.
- Remek. Akkor mindjárt más. – mondtam gunyorosan és beültem a kocsiba
Bár a rend kedvéért megkérdezhettem volna ki a fene az a Mr. Cormac és miféle munkáról is van szó, de a vidám fiúk az előbbire gyaníthatóan nem akartak, az utóbbira pedig nem is tudtak volna felelni. Emellett az első kérdésre valójában nagyon jól tudtam a választ: Joseph Cormac a város egyik legnagyobb gazembere volt. George nyomozó korában egyszer kihallgatta, tőle hallottam először róla. Nem is ő nyugtalanított igazán, hanem, hogy ez a megbízás kinek is szólt? Martin Boyle-nak, a magánnyomozónak vagy annak a Martin Boyle-nak, akinek a tevékenységéről senkinek se lett volna szabad tudnia a helyiek közül, akinek nem Michael Lambert a neve.
 
Hallgatag kísérőim a város egy régies stílusú villanegyedébe fuvaroztak, melynek jómódú tulajdonosai számára mintha megállt volna az idő. Az oszlopokkal és balkonokkal tarkított épületek a polgárháború előtti déli luxust tükrözték. A múltidéző képet csak azok a sportkocsik rontották el, amikből a legtöbb ház előtt kettő-három is állt.
Az, hogy Cormac az otthonába kéretett azt a megnyugtató tényt sugallta, hogy nem kinyíratni vagy megkínoztatni akar. Egyre biztosabb voltam benne, hogy kiderítette a valódi foglalkozásomat, és igénybe kívánja venni a szolgálataimat egy kínos ügyhöz. Elnyújtóztam, mint akinek nincs félnivalója és vártam, hogy megérkezzünk.
Néhány perccel később a Lexus ráfordult az utca leghatalmasabb házához vezető feljáróra, majd megállt egy aranyozott JC monogrammal díszített rácsos kapu előtt, melynél egy őr és egy kamera figyelte az érkező illetve távozó vendégeket. A jól szervezett védelem illúzióját egy pillanat alatt szertefoszlatta, hogy a fülkéjéből vidáman integető fegyveres pofa “hello bratyó” kiáltással üdvözölte a közeledő autót és miután abból kettőt dudált a sofőr, bármiféle ellenőrzés nélkül már nyitotta is a kaput.
- Szereztél az öcsédnek egy nem túl bonyolult állást? – kérdeztem pimaszul
- Igen. – válaszolta a körszakállas olyan hangnemben, amit normál esetben egy pofánverés kellett volna, hogy kövessen. Téved, aki azt hiszi, hogy minden áron fel akartam hergelni, csak gondoltam teszek egy próbát, hogy meddig mehetek el. Az eredmény azt mutatta, hogy pillanatnyilag érinthetetlen voltam, és ez bevallom, tetszett.
Az út a kaputól a házig tartott vagy három percig és ezzel korántsem jártuk be a teljes területet. A telek nagysága akkora lehetett, hogy kényelmesen elfért volna rajta öt futballstadion is. Nem mintha irigykednék. A kertben még további négy fegyveres őrt láttam, mindannyian egy-egy uzit szorongattak a kezükben. Ha más nem is, ez biztosíthatta a látogatókat afelől, hogy a tulajjal nem érdemes szórakozni. A géppuskák látványától elöntött a jó értelemben vett feszültség, amely éberségre és meggondoltságra intett.
A bejárathoz érve egy inas nyitotta az ajtót, akinek alacsony mivolta kihangsúlyozta pingvinszerűségét. Ő volt az első ember a háziak közül, akinél nem láttam semmiféle mordályt. Társaságommal együtt szívélyesen beinvitált és elvezetett öt kápolnai tágassággal bíró termen át egy dolgozószobába. A védelem idebent még slendriánabb volt, a biztonságiak azt feltételezhették, hogy aki egyszer bejutott az ide tartozik, Cormac pedig bizonyára jobban hitt a nyers erőben, mint a technikában, mert egy kamerát se láttam.
A kastélyokat mindig úgy képzeltem el, hogy tele vannak festményekkel és szobrokkal, de itt csak elvétve találkoztam eggyel, az is csupán a teret töltötte ki. Ez igaz volt arra a helyiségre is, ahol magamra hagytak. Szürke volt és egyszerű, akár egy közhivatal szobája, egyedül a berendezési tárgyak, többek közt egy antik íróasztal árulkodott arról, hogy nem az adóhivatalban vagyok. Sok volt az akta, mintha egy könyvelő élne itt és nem egy gengszter. Vendéglátóm, Mr. Cormac egy másik bejáraton keresztül érkezett. Rám villantotta simlis vigyorát és úgy rázott velem kezet, mintha régi cimborák lennénk. Valahogy Orson Welles jutott eszembe róla A gonosz érintéséből. Elhízott volt és erősen megcsapta már a kor, de mégis tekintélyt parancsoló jelenléttel bírt.
- Foglaljon helyet, kedves barátom! – mondta és egy bársonyborítású székre mutatott. Miközben leültem beugrottak azok a pletykák róla, melyeket a francia negyedben hallottam. Azt beszélték, nem veti meg a fekete mágiát, azonban úgy figyeltem meg, hogy ezt szinte az összes színesbőrű bűnözőről híresztelik. Néhányan épp maguk terjesztik, és ez a burkolt félelemkeltés tökéletesen illet Joseph Cormachez.
- Bizonyára kíváncsi, hogy miért hivattam ide!
- Hát igen, az emberei nem valami szószátyárak.
- Nem szívesen társalognak egy volt rendőrrel, ezt gondolom, megérti.
- Pedig már jó ideje nem vagyok az.
- Ők jó kutyák és számukra ez olyan, mint a rókabőr. Mindig megérzik.
- És magának?
- Én rugalmasabb vagyok. Ezért is van önnek egy megbízásom.
- Kíváncsian hallgatom.
- A feleségemről van szó. Tudomásomra jutott, hogy megcsal valakivel, és azt tervezi, hogy elhagy érte.
Nagy kő esett le a szívemről. A meghívás ezek szerint a magánnyomozónak szólt. De ez jobban belegondolva még több kérdést vetett fel, mint a másik lehetőség.
- Szomorúan hallom.
- Igen, én nem kevésbé szomorúan mondom.
- És mit kíván tőlem?
- Az, amit öntől szeretnék, igen egyszerű: ölje meg.
A számat ugyan nem tátottam el, de pislogtam egy jó nagyot.
- Tessék?
- Tudom, ez elképesztően, sőt őrülten hangzik, de nincs más választásom. A válás szóba se jöhet, ostoba voltam és igen előnytelen házassági szerződést kötöttem, aminek a teljesítését jelenleg nem engedhetem meg magamnak. Az pedig, ha megszökne egy szaros kis digóval, legalább ennyire ártana a jóhíremnek.
- Már meg ne haragudjon, de az ön helyzetében miért nem bízik meg egy profit? Mondjuk az egyik emberét.
- Mert egy kívülállóra van szükségem. A feleségem egy befolyásos barátom unokahúga. A házasságom részben a vele való szövetség miatt köttetett és ha a fülébe jutna, hogy közöm van a halálához, nekem végem.
- Mr. Cormac. Maga engem hülyének néz.
- Sajnálom, ha ezt a benyomást keltettem.
- Hadd áruljam el, az még egy hülyének is nyilvánvaló, hogy magának csak egy balekra van szüksége, aki elviszi a balhét!
- Ahogy mondja.
- Akkor mégis miért kellene elvállalnom?
- Mert különben megölöm a barátját. Utána pedig magát is.
Ekkor kezdtem el gondolkozni egy vészterven. Lopva körülnéztem a szobában, hogy mi az, amit fegyverként használhatnék. Alig három méterre tőlem hevert az asztalon egy méregdrága Parker töltőtoll, ami hegyes végével tökéletes szúrószerszám volt. Éppen a felkapásához kellő lendülethez készültem, amikor Cormac ledobott az íróasztalra egy polaroid fényképet és egy könnyed mozdulattal felkapcsolta a villanyt, hogy jobban láthassam. A képen az én George barátom volt látható, megkötözve, leragasztott szájjal és egy vérző fejsebbel. Türtőztetnem kellett magam, hogy ne döfjem a tollat Cormac nyakába, és látszólagos nyugalommal visszadőljek a helyemre.
- Hallgatom. – feleltem beletörődve a helyzetembe
Miután Cormac egy gúnyos megjegyzéssel az orrom alá dörgölte, hogy milyen okosan döntöttem, ismertette velem a részleteket. Elmondta, hol és mikor kell végeznem az asszonnyal. Megmutatta a fényképét. Gyönyörű, fiatal, élettel teli lány volt, nem csoda, hogy le akart lépni. A neve Sofia volt és úgy mosolygott azon a felvételen, mint aki még szereti ezt a rohadékot.
A tervben éppen csak az nem lett nyíltan kimondva, hogy engem is meg fognak ölni, de a felvázolt szituációban egyértelmű volt, hogy ahhoz, hogy a lány családja ne kérdezősködjön, szükséges, hogy engem holtan találjanak egy füstölgő pisztollyal a kezemben. Ez volt az én szerepem, a ponyvaregényből előlépett csóró magánhekus, akit csőbe húznak. Mondjuk, hogy a férj felbérelt, hogy figyeljem meg a hitvesét. Én mivel tele vagyok adóssággal, zsarolni kezdem a nőt, aki ezt rosszul tűri, de sajnos rajta veszít, a testőrei pedig velem végeznek menekülés közben.
Gyenge sztori, de Cormac bizonyára gondoskodik majd arról, hogy hitelessé váljon. Egy hibát követett csak el, véletlenül egy igazi bérgyilkosra esett a választása. Ez volt ugyanis a tényleges foglalkozásom, ha eddig nem mondtam volna el, és kész voltam bevetni minden szakmabeli tudásomat, hogy a kellő pillanatban fordítsak a kockán.
 
 
3. A végzetes asszony
 
Az elkövetkező napokban követnem kellett Cormac feleségét, persze nem egyedül, kísérőim minden lépésemet figyelték, nehogy egy hirtelen ötlettől vezérelve a rendőrségen vagy egy másik földrészen kössek ki. Ezalatt az idő alatt volt alkalmam gondolkodni a helyzetemről. Idáig tartottam magam két alapszabályhoz: sose dolgozz hazai terepen és soha ne találkozz személyesen a megbízóval! Az inkognitómat annyira ügyesen őriztem, hogy még Joseph Cormac se tudta, hogy ki vagyok valójában. Neki csak egy név lehettem egy adóslistán. Ami meglepett, hogy először nem pénzzel kábított, valahogy tudta, hogy mi a gyenge pontom. Innen eljutottam legfőbb problémámhoz: felül kellett vizsgáljam a barátságomat George-dzsal, de az észérvek ellenére sem voltam képes rászánni magamat, hogy a bőrömet mentsem és feláldozzam őt. Túl sok volt a közös emlék és az igazat megvallva más barátom nem is volt. Máskor nem szoktam ilyen érzelgős lenni, az az én szakmámban kimondottan ártalmas. Ha dolgozom, elfeledkezem arról, ki vagyok és csak a munkával törődök, de ezúttal másképp volt. A személyes érintettség bekavart és elveket suttogott a fülembe.
Velem ellentétben Sofia Cormac nem tétlenkedett, minden nap találkozott a szeretőjével egy szakadt motelben, ironikus módon nem messze az én irodámtól. Az elővigyázatosság úgy látszik nem tartozott az erényei közé, de hát senki se lehet tökéletes. A kiadott utasításokat követve lefényképeztem a légyottokat, és bár az észrevétlenség nem esett volna nehezemre, Cormac embereinek hála több helybéli boltos kiszúrt. Ők bizonyára jók lesznek később tanúnak, ha a rendőrség ellenőrzi, hogy tényleg rajta voltam-e a nőn. Elméletem a zsarolási sztoriról újabb igazolást nyert, amikor Lambert felhívott a lakásomon, hogy az itteni bankszámlám váratlanul 15 ezer dollárral gyarapodott. Meggyőztem, hogy egy fogadáson nyertem, amit rá jellemzően elég nehezen hitt el. Közöltem, hogy mivel George elutazott, elvállaltam helyette egy piti, ám jól fizető ügyet, ezért erre a hétre ne ütemezzen be nekem semmit. Kérdezte, hogy ki a megbízó, de nem adtam konkrét választ, amibe kénytelen volt belenyugodni. Nem mintha attól tartottam volna, hogy gyanút fog és rohan a segítségemre. Lambert lojalitása csak addig terjedt ki, amíg a saját érdekeit védte, nem tovább. Arra azért megkértem, hogy szerezze meg nekem egy illető mobilszámát, amit pár órával később teljesített is. Kockáztatva a lehallgatást és sok egyéb mást is felhívtam az egyetlen lehetséges szövetségest ebben a szorult helyzetben, akire gondolni tudtam. A telefon kicsörgött, én pedig ezalatt igyekeztem újra és újra összeszedni a mondanivalómat, ami nem volt könnyű, mert a duma sose tartozott az erősségeim közé.
- Halló? – szólalt meg a vonal végén egy bájos női hang
- Sofia Cormac?
- Igen. Kivel beszélek?
- A nevem Martin Boyle, magánnyomozó vagyok.
- Örvendek, de mégis honnan tudja a számomat?
- Ez most nem fontos. Egyedül van?
- Igen.
- Rendben. A férje bízott meg az ön figyelésével és tudja ugye, hogy ez mit jelent?
A nőnek elcsuklott a hangja. Többször is vissza kellett kérdeznem, mire újra bele mert szólni a kagylóba.
- Halló, Mrs. Cormac?
- Itt vagyok. Nézze, bármit hisz rólam akár maga, akár ő, tévednek. Én sose csaltam meg!
- Én nem hiszem, hanem tudom drágám, és a férje is tudja. Már akkor tisztában volt vele, amikor hozzám fordult.
- Ezt nem értem.
- Pedig egyszerű. A férje nem fotókat kért tőlem, hanem, hogy öljem meg.
Újabb csend következett. Hát igen, a finomsághoz sose volt érzékem, ha nőkről volt szó. Most viszont arra se volt időm, hogy elvezessem a zen nyugalmi állapotba, és akkor közöljem vele a rossz híreket.
- Ezt nem hiszem el! Nem lehet! És egyáltalán… miért mondja el nekem? – érkezett a szünet után a kiborult válasz
- Mert engem csak bűnbaknak akar. Ugyanúgy benne vagyok a pácban, mint maga. Cormac elraboltatta egy közeli ismerősömet és ezzel zsarol, hogy tegyem meg, amire kér.
- Ez őrültség!
- Mrs. Cormac, csak egy kérdést tegyen fel magának: Maga szerint mit tenne a férje, ha rájönne, hogy maga megcsalja, sőt már arra készül, hogy lelépjen egy digóval? Ismeri, nem az a fajta alak, aki hisz a válásban vagy a különélésben! Neki ez sértett önérzet és presztízs kérdése, ami egyetlen lehetőséget von maga után, a tisztes özvegységet.
Azt hiszem itt túl messzire mentem, mert Sofia Cormac megszakította a vonalat, ami úgy hatott rám, mint egy .22-es lövedék a tarkómba. Ostobaság volt feltenni mindent egy lapra, talán előbújt belőlem megint a hazárdjátékos. Vesztettem, de ezúttal nem a pénzem bánta. Gondolatban letettem arról, hogy George-ot még megmenthetem, amikor megcsörrent a telefon. Izgatottan kaptam fel a kagylót bízva abban, hogy a nő hív vissza. Imáim meghallgatásra kerültek, ami egy ateistától nem semmi.
- Sajnálom, de össze kellett szednem magamat. – mondta
- Megértem.
- Azt szeretném, ha találkoznánk a Blue Moon Motelben fél óra múlva. A 307-es szobában leszek.
- Túl veszélyes. Nézze, jobb lenne…
- Értse meg, hallanom kell személyesen is, amit elmondott! Azért, hogy lássam közben az arcát és a szemeit. Csak így tudok megbízni magában.
- Nők…
- Mit mondott?
- Semmi-semmi. Rendben van, de legyen átkozottul óvatos! Engem figyelnek, és szerintem magát is.
- Úgy lesz. Akkor várom.
El akartam még mondani, hogy ha csak egy percet késnék, tegyen nekem valamint magának egy hatalmas szívességet és tűnjön el a városból, de erre már nem jutott lehetőségem. Leraktam a búgó telefont és néztem az ablakon át, ahogy az alkonyat utolsó sugarai eltűnnek a horizont mögött. Új meccs kezdődött, amiben még én sem fogadtam volna a győzelmemre.
 
Nem tetszett nekem ez a találka, nagyon nem. Ahogy várható volt, pár perccel az előző hívás után Cormac egyik embere felhívott, hogy a nő elhagyni készül a házat, ezért azonnal pattanjak be a kocsimba! Gondoltam, érdekes lesz követni a feleséget a velem való találkozóra. Ha én megyek, az árnyékaim is jönnek, ami tovább bonyolítja a cselekményt.
A gyilkosságig még két nap volt hátra, emiatt legalább nem kellett aggódnom. A biztonság kedvéért azért felszerelkeztem arra az esetre, ha bedurvulna a szitu: egy hangtompítós pisztolyból, egy fojtózsinórból és egy ingujj alól elugrasztható késből állt az én kis túlélőcsomagom. A körszakállas pofától kaptam egy mobilt, amin csak az ő számát lehetett hívni, viszont engem bárki elérhetett. Így igazítottak el, hogy Sofia Cormac merre is jár – nem mintha nem tudtam volna hová készül. A visszapillantóban láttam, hogy az ismerős Lexus néhány kocsival mögöttem jár. A kísérőim nem csináltak nagy titkot abból, hogy követtek.
A szállónál viszonylag hamar ott voltam, de a nő megelőzött. Még kb. 10 percem volt arra, hogy kitaláljam, hogyan is menjek fel hozzá anélkül, hogy ezt észrevegyék azok, akiknek más dolguk se volt, mint minket sasolni. A motelt bűvöltem a szemeimmel, hátha ihletett kapok tőle, de a stricik és prostik fészke ilyesmivel nem szolgált. Csak az jutott róla eszembe, hogy egy olyan gazdag, a beszédéből ítélve jó nevelést kapott csaj, mint Sofia Cormac vajon mit élvez abban, hogy elmerülhet a mocsokban? Ahelyett, hogy ezen filozofáltam volna tovább, inkább felmértem a terepet és gondolkodni próbáltam. A megoldást egy pizzázó kínálta fel, amelyből egy fehér overálos, “Maestro” cégjelzést viselő futár átsétált a motelbe kezében egy adag megrendeléssel. Ez adott egy ötletet. Odamentem az egy sarokkal arrébb parkoló Lexushoz és bekopogtam az ablakán.
- Te meg mi a faszt csinálsz? – jött az érdeklődő kérdés körszakállas haveromtól
- Ha nem gond, a pizzázóból figyelem tovább a motelt. Ugyanaz a rálátás és közben még meg is tudok kajálni.
- Rendben van, de ne próbálj trükközni!
- Túltárgyalva. Akkor további jó mulatást!
Idáig sima ügy volt. Besétáltam a zsúfolt étterembe, ahol kellemesen csapták meg az orromat a jellegzetes paradicsomos-húsos illatok. A hely egyébiránt tiszta őrültek háza volt. Ha a pultnál próbálkoztam volna, 20 percbe is beletelik mire sorra kerülök, ezért elkaptam az egyik rohangászó pincért és mire közölhette volna, hogy nem ér rá, egy százast nyomtam a markába.
- Van egy sürgős rendelésem, elvitelre.
- Mit hozhatok?
- Azt, ami a leggyorsabban elkészül.
- Máris megyek, uram.
- Várj még egy kicsit! Megmondanád, merre van a személyzeti mosdó?
- Ott hátul, de nem lenne szabad…
- Tudom, viszont látod, mekkora sor áll a vendégeké előtt! Legyél laza! – mondtam és az előbbi díjazást megfejeltem egy ötvenessel, mire a srác feladta a vonakodását és odaadta a saját kulcsát. Hiába, a kp hatalma.
- Kösz. Az egyik futárt csak küld oda, neki majd visszaadom!
A fiú bólintott és a dolgára sietett. Néhány régóta várakozó vendég megvető pillantásokkal méregetett, de kisebb gondom is nagyobb volt az ő sértettségüknél. Átaraszolva az embertömegen eljutottam a szolgálati helyiségig és vártam a futárra. A dolgozók számára fenntartott mellékhelyiség szerencsére többszemélyes volt, a terveimnek épp megfelelő. A bőkezű jutalom közben nem maradt hatás nélkül, nem sokkal később már ott is állt az ajtó előtt egy nagyságában nagyjából velem megegyező kölyök a pizzámmal.
- Gyere be! Épp a kezeimet mosom! – szóltam ki neki
Ahogy bejött, kulcsra zártam az ajtót, amire kissé idegesen reagált. Lelki szemei előtt bizonyára egy perverz letámadás rémlett fel, de megnyugtattam, hogy ilyesmiről szó sincs. Jól meg kellett válogatnom a szavaimat, mivel szerepelt köztük a “pénz” és a “ruháidat” szó is. Lassú felfogású gyerek volt, de fokozatosan megértette, hogy mi a feladata: Kap 250 dollárt, amiért nincs más dolga, mint ideadni a ruháját és itt várni egy fél órát. Belement, azonban mindkettőnk legnagyobb örömére az egyik fülkében öltöztem át, ami már csak azért is szükséges volt, hogy ne lássa meg azokat a fegyvereket, amiket magamnál kívántam tartani. A cipője, amit inkább mamusznak neveznék kegyetlenül szorított, de az egyenruha nagyjából passzolt rám. Legvégül a baseballsapkáját dobta oda, én pedig neki a wc kulcsát azzal a határozott utasítással, hogy senkit ne engedjen be. Kilépve még megvártam a zár kattanását, majd a sapkát a szememre húzva a pizzával elindultam a kijárat felé. Egy kicsit izgultam, hogy ne szóljon rám a főnöke és a vendégek se nézzenek pincérnek, akit feltarthatnak, ám ez utóbbi sajnos bekövetkezett. Egy szétizzadt pólójú dagadt ipse megfogta az overálom ujját, hogy leadja terebélyes családja rendelését, mire egy gyors mozdulattal kicsavartam a kezét és egy “mindjárt” felszólítással elléptem tőle mielőtt még a panaszkönyvet kérte volna. Az utcán a pizzásdobozzal is igyekeztem valamelyest takarni az arcomat, ami működhetett, mert senki nem állított meg Cormac kocsiban veszteglő emberei közül.
A motel bűzlött, mint egy ázott kutya. A szajhák az ajtó előtt kínálták magukat, a portás pedig egy strici küllemű feketének lökte a sódert. Úgy mentem el mellettük, hogy egyiküknek se néztem a szemébe, majd felvágtattam a lépcsőn, de nem is foglalkoztak velem. Már az első szinten hallani lehetett a túljátszott kéjordításokat, melyek sajátos szimfóniát alkotva szűrődtek ki a kopott, barna ajtók mögül. Rövidesen a 307-es előtt álltam, amely a legcsendesebb szoba volt az emeleten. Kopogni akartam, de ekkor észrevettem, hogy alulról nem szűrődik ki fénycsík. A megérzésemre hallgatva gumikesztyűt húztam és miután gyorsan körülnéztem, finoman belöktem az ajtót. Ekkorra természetesen már ott volt a kezemben a Glock porcelánfegyver, rajta az imént rácsavart hangtompítóval.
A függönyöket elhúzták, a villanyok nem égtek. Ez akár lehetett az óvatosság jele Sofia Cormac részéről, de ahogy az utóbbi napokban megismertem, ő nem az az elővigyázatos típus. Bár alig láttam valamit, azt kivettem, hogy a villanykapcsoló tőlem öt méterre található, jó helyen egy csapdához, ugyanis a vele szemben lévő sarokban simán elbújhatott valaki. Én legalábbis ezt tettem volna, és mivel bíztam a hozzáértésemben vakon lőttem kettőt a gyanított helyre, amit egy felnyögés és egy elvágódás követett. Egy újabb mozdulat elárulta, hogy más is rejtőzik a szobában. Csak egy lépést tett, de ez elég volt ahhoz, hogy behatároljam, hogy hol van és megeresztettem három újabb lövést gyomortájékra. A rövid összecsapás végét más nesz nem követte, ezért vettem a bátorságot és felkapcsoltam a villanyt. Két öltönyös fekete feküdt a padlón, az egyik még mozgolódott, ezért a pisztolyát arrébb rúgtam és egy fejlövéssel megszabadítottam a szenvedéseitől.
Az ágyon legnagyobb sajnálatomra egy újabb holttestet találtam, Sofia Cormacét, akinek csodás kék ruháját már átitatta a mellén lévő sebből szivárgó vér. Megengedtem magamnak egy szemlehunyási gyászt, de nem őt sirattam. Az nő halála ugyanis George-ét is jelentette. Nem próbáltam kiokoskodni, hogy a férj pontosan honnan jött rá, hogy mire készülök, a hullákkal körbebombázott szoba jobban lefoglalt. Bezártam az ajtót és neki álltam eltűntetni a rám utaló nyomokat. Az egyik bérgyilkos zsebében bezacskózva megtaláltam azt a félautomata Berettát, amit az irodámban tartottam és, amely a nálam lévő Glockkal ellentétben a nevemen volt. Előpattintottam a csuklómnál nyugvó kést és kioperáltam a falból a golyót, amely végzett Sofia Cormac-kel. A biztonság kedvéért összeszedtem az elgurult töltényhüvelyeket is. Az utolsót süllyesztettem a zsebembe, amikor a legrosszabb történt, amit el tudtam képzelni: kopogtak az ajtón.
A helyzet egyre bizarrabbá vált. Kezdtem egy régi krimiben érezni magamat. Már szinte vártam mikor lép be Peter Lorre és szegezi nekem a kérdést, hová rejtettem a máltai sólymot? De nem ő kopogott. A kukucskálóhoz léptem, amely előtt az én jó öreg körszakállas haverom és öblös hangú társa nézett vissza az ajtóra. Most, hogy már láttam, hol vannak, nem is éreztem nagynak a veszedelmet. Beinvitálásuk helyett simán keresztül lőttem a bejáratot. A vékony faszerkezetből hullottak a forgácsok rendesen és miután kiosztottam mindkét fickónak a 4-4 töltényes porcióját, kitártam, ami megmaradt az ajtóból és a gallérjuknál fogva egyenként bevonszoltam őket az üres folyosóról. A falra spriccelt vér elsőre bajosnak tűnt, de kalkulációm szerint még legalább másfél percig nem jelenthet lebukást jelentő problémát.
A szobában átkutattam a két újabb hullát és a körszakállasnál megtaláltam a Lexus kulcsát. Legnagyobb meglepetésemre az ipse nem is volt annyira halott, mint lennie kellett volna és felköhögött egy kevés vért, amikor felálltam mellőle. Küzdeni már aligha tudott, de beszélni még igen.
- Hívj orvos! – kérte
- Persze, csak előbb áruld el nekem: ma is az öcsikéd van szolgálatban?
- Orvost!
- Kérdeztem valamit.                
- Igen, ő. – nyögte ki kínkeservesen
- Kösz. – mondtam és szétlőttem a fejét
Ez a kis mészárlás bizonyára okoz majd némi fejtörést a zsaruknak, de úgy számoltam, hogy ha sikerül kijutnom feltűnésmentesen az épületből, akkor ez a rejtély örökre megoldatlan marad a számukra. Egy emelettel lejjebb az egyik hangosabb szoba előtt kitámasztottam az ujjlenyomataimtól megszabadított pizzásdobozt és úgy távoztam, mint aki soha nem is járt a Blue Moon Motelben.
 
 
4. A halott barát
 
Mielőtt beszálltam volna a Lexusba, még akadt némi dolgom. Először is visszaszereztem a ruháimat. A srác már nagyon türelmetlen volt, de ötszáz dollárral lecsillapítottam az idegeit. Azért láttam rajta, hogy van némi sejtése arról, hogy nem egy habkönnyű tréfa kedvéért játszottam el a ruhacserét, ezért megfejeltem még egy százassal a jutalmát. Ez és egy kevés alig burkolt életveszélyes fenyegetés elég volt ahhoz, hogy garantáltan ne nyissa ki a pofáját még az ismerőseinek se, ha erről lenne szó.
A második, amit el kellett intéznem, hogy a Mercedesemmel arrébb parkolják néhány tömböt és kivegyek belőle valamit. Ha a zsaruk helyszíneléskor felírjak a rendszámokat, ne legyen köztük az enyém is. A Lexushoz visszagyalogolva egy útba eső kukába kidobtam a lőpornyomos kesztyűket, majd elhajtottam a járgánnyal, mintha csak az enyém lenne. Óvatosan és lassan vezettem, még csak az hiányzott, hogy most meszeljenek le. Az utam egyelőre nem Cormac villájához vezetett, előbb beugrottam egy használtruha üzletbe és vettem egy sötétszínű ballonkabátot, melyet egyből magamra is öltöttem. Egy nyugis helynél félreállva a kocsiban az anyósülés alól elővettem a Mercedesből áthozott kis fémtáskát, amiben parókákat és egyéb kellékeket tartottam. Kiválasztottam egy vállig érő, fekete darabot és a körültekintően felhelyeztem. Ezután következett egy álbajusz, amit a színházakban is használt ragasztóval rögzítettem az arcomon. A cipőmbe magasítót raktam, kék szemeimet pedig barna kontaktlencsével fedtem el.
Mindez nem a bejutáshoz kellett, arra már kész volt a tervem, mely pontosan úgy zajlott le, ahogy elképzeltem. A kapu előtt megismétlődött ugyanaz a jelenet, amely néhány nappal korábban, a különbség csupán annyi volt, hogy ezúttal én voltam a volán mögött. Kettőt dudáltam és az öcskös biztosította is a szabad átjárást. Az elsötétített üvegek jó szolgálatot tettek, a szerencsétlen marha nem sejtette, hogy kit engedett be. A koromfekete éjszaka szintén a kezemre játszott, mintha csak az istenek is azt akarták volna, hogy Joseph Cormac meghaljon. Az akcióm azért így se volt nevezhető kockázatmentesnek. Elvégre nem vagyok se a 47-es ügynök, se Jason Bourne, és a golyó ugyanúgy fog, ha eltalálnak. Elég, ha egyvalaki kiszúr és akkor vége a mulatságnak, mielőtt elkezdődhetne. A múltkor láttam négy gépfegyveres őrt, ami azt jelentette, hogy legalább másik hatot nem. Kinyírni egy bandafőnököt nem piskóta dolog, ha meg is úszom, egy darabig a gyilkost keresi mindenki New Orleansban, aki csak él és mozog. Ha viszont nem teszem meg, név szerint engem fog hajszolni Cormac összes embere.
A ház, vagy inkább palota, ki volt világítva, de csupán négy autó parkolt előtte, amiből hármat már a legutóbb is láttam. A negyedik amilyen ismeretlennek tűnt először, olyan összetéveszthetetlen volt, amikor elhajtottam mellette. Az én legjobb barátom, George régi Fordja volt az. Mentegethettem volna sokféle indokkal, de legbelül tudtam, hogy ez mit jelent.
A terebélyes ajtón kopogtatnom se kellett, az inas már nyitotta is. Nem ismert fel, ez mentette meg az életét. Először nem értette, hogy hol van a kocsi tulajdonosa, kereste a szemeivel, majd meghökkent egy kicsit, amikor beljebb lökve a Glock hangtompítós végét a képébe nyomtam.
- Nem jelzel, nem ordítozol, és akkor rendben leszünk. Világos?
- Igen, uram.
- Helyes. Hol van a gazdád?
- A nappaliban, a keleti szárnyban.
- És egyedül van?
- Nem, van egy vendége.
- Oké. Vigyél hozzájuk!
Így is tett. Én a zakóm mögé rejtettem a pisztolyomat, hátha valaki figyel. Nem láttam idebent kamerákat, de ez nem jelentette azt, hogy nincsenek. Három lépés távolsággal követtem az inast készen arra, hogy a hátába lőjek, ha okoskodik. A főpróbát egy felbukkanó testőr jelentette, aki ránézésre tudta, hogy nekem semmi keresnivalóm itt, de még mielőtt beleszólhatott volna a rádiójába, kapott egyet a Glockkal. A lövés kilyukasztotta a kabátomat és a fickó fejét is. Az inas reszketve nézte, ahogy beráncigálom a holttestet egy félreeső szobába és rácsukom az ajtót. Intettem neki, hogy menjünk tovább. Úgy viselkedtem mintha nem történt volna semmi, de igazság szerint ezek után maximum öt percem maradt arra, hogy elvégezzem amiért jöttem és eltűnjek.
A célhoz érkeztünk. Már távolról hallottam, ahogy Cormac és George egymással italozgat az elegáns szobában és közben nagyokat röhögnek. Az én jóbarátom minden bizonnyal rajtam. Amikor megláttak, mindkettőjüknek az arcára fagyott a mosolya. Az inastól a tarkójára mért kemény ütéssel megszabadultam és gyorsan bezártam magam mögött az ajtókat. A két férfi még mindig meredten állt.
- Hello George! Hazaérkeztél? – kérdeztem játékosan.
- Marty?!
Undor és gyűlölet keveredett bennem, ahogy ránéztem, de az arcomra egyik érzelem sem ült ki. A pisztolyt mégis George-ra irányítottam, pedig Cormac volt a veszélyesebb. A nagymenő azt hitte, ezt kihasználhatja és alig észrevehetően oldalazni kezdett egy kisasztal felé.
- Maradjon nyugton, ha a barátom után akar meghalni!
- Mégis mit képzel? Azt hiszi, megölhet és utána szépen kisétál? – kérdezte arrogánsan
- Valahogy így képzelem. – feleltem és alátámasztásul meghúztam a ravaszt
Bár Cormac homlokára céloztam, a golyó az egyik szemgolyóját találta el, ami szétpukkant, mint egy vérrel töltött lufi. A lövedék a tarkóján jött ki maga után fröccsentve a feje tartalmának egy részét. George elejtette a kezében lévő kristálypoharat, amely koppanva esett a perzsaszőnyegre és rálotykolta a bizonyára igen márkás whiskeyt.
- Én nem akartam… – kezdett bele a mondókájába remegő szájjal
- Hát persze. Te csak beajánlottál ennek a patkánynak, mint jó munkaerőt, ugye?
- Nem úgy volt. Kérlek, hallgass meg!
- Arra sajnos nincs időm. – mondtam, és a fejére céloztam
- Várj, az Istenért! Nem ölhetsz meg!
- Fogadjunk?
Ez persze költői kérdés volt. Nem adtam neki alkalmat, hogy válaszolhasson. Sok év óta most először, behunytam a szemem, amikor gyilkoltam. Ugyan kétség nem férhetett hozzá, de ellenőriztem, hogy halott-e. Az volt, így megkímélődtem attól, hogy leadjam rá a kegyelemlövést. A tettemen való merengésre jelen körülmények között nem értem rá, ezért sietve magára hagytam egykori barátomat új cimborájával. Bár nem volt semmi látható okom az aggodalomra, nem akartam megvárni, míg lesz.
Visszamentem ugyanazon az úton, amelyen az inas végigkísért. Közben minden pillanatban azt vártam, hogy valaki eljátssza velem “A Profi” zárójelenetét, de nem dörrent el a szomorú véget jelentő lövés. A torokszorító csendet kezdetben csak saját lépéseim halk koppanásai törték meg a márványon, aztán másoké is. A teremben, ahol lelőttem Cormac emberét, hárman álltak előszedett fegyverekkel. A szobákat nézték át, amikben a társuk lehetett. Az elsőt egy halálpontos tarkólövéssel szedtem le. A második még észbe se kapott, hogy mi történt, amikor a koponyájába kapott golyó leterítette, a harmadik viszont rámfordult. Egy tizedmásodperc hiányzott, hogy lepuffantson, de én gyorsabb voltam. Ezúttal nem vesztegettem az időmet a holttestek eltűntetésével, csak a tempómon erősítettem.   
A háztól a Lexusig elmenni egy külön szám volt, amit szívesen kihagytam volna. Nem rohanhattam, pedig ez volt a legveszélyesebb szakasz. Több helyen is fegyveresek álltak, akik ugyan másfele tekingettek, de bármikor szitává lyuggathattak. Az egyik mintha utasításokat kapott volna a rádióján keresztül, ennek ellenére nyugodtan, mondhatni ráérősen tettem meg azt a pár métert és közben a kabátom alatt tartott Glockkal szétlőttem a többi járgány kerekét. Az autóhoz érve szinte hallottam is, hogy valaki odakiált “Héé, maga!”, ám egyelőre nem történt semmi. Beindítottam a kocsit, amikor több lövedék is a tetőbe csapódott. A Lexus úgy tűnik golyóálló volt, nem hatolt át egyik sorozat sem a vázon. A gázba tapostam és hajtottam, mint a meszes. Az újabb találatok egymás után érték a kocsit, a karosszéria csak úgy szikrázott. Szerencsére a kerekeket nem találták el, ugyanis szükségem volt a lendületre. Sebesen haladtam a kapu felé, amely nem sokkal később látszólag kicsiből életnagyságúvá vált előttem. 130 mérföldes sebességgel száguldottam, amikor áttörtem. Az öcskös megállíthatott volna, de nem mert lépni. A kocsi orra felszántotta a feljárót, kis híja volt, hogy elveszítsem az uralmat, de visszakormányoztam az útra és ugyan a Lexus eleje rondán összegyűrődött, gond nélkül vitt el a biztonságot jelentő távolba. Nem tudom, hogy megérdemeltem-e, hogy megúsztam ezt a kalandot, azonban nem is éreztem úgy, hogy ezzel túlságosan foglalkoznom kéne. Túléltem, csak ez számított.
 
 
5. A nyomozás folytatódik
 
Az a kis felfordulás, amit magam után hagytam persze nem maradt következmény nélkül. Médiacirkusz nem lett belőle, de a zsaruk hajtották az ügyet rendesen. George halála miatt kikérdeztek engem is, azonban sose kezeltek lehetséges gyanúsítottként. Lambert a cég körüli vitatható pénzügyi mozgásokat az én egykori haverom nyakába varrta, így a hatóság tartósan leszállt rólunk. Bár a vihar csillapodott, nem volt kellemes ennyire közel lenni hozzá, ezért másfél hónappal később csődöt jelentettünk és egy másik irodát nyitottunk San Franciscoban.
Ez a cég nem kis meglepetésemre sokkal jobban ment, mint az előző. Megszerettem a magánnyomozói szakmát, ezért egyre aktívabban vettem ki a részem az elvállalt ügyek felgöngyölítéséből. Az iroda kinőtte magát, és nemsokára átköltöztünk egy nagyobb, elegánsabb épületbe. Ekkor döntöttem el, hogy végleg búcsút mondok bérgyilkosi pályafutásomnak, ami együtt járt azzal, hogy Lamberttel elváltak az útjaink. Harag nélkül, már-már barátokként. Sose hallottam többet róla, de biztos vagyok benne, hogy megtalálta a számítását. Feltéve, hogy nem nyírták ki.
Én elégedett voltam a jelenlegi életvitelemmel. Kevesebb pénz folyt be sportfogadásokra, azonban ez talán nem is volt akkora baj. Az egymás után érkező megbízások mellett nem nagyon jutott időm arra, hogy unalmas mérkőzésekkel foglalkozzak. A szenvedélyemet immáron a nyomozások jelentették, melyeknél a sikert végre nem kellett eltitkolnom. A tét persze a legtöbb ügynél magasabb volt az egészségesnél, de az igazán izgalmas játszmáknál már csak így szokott lenni.
 
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához